Nem írok nekrológot. Emlékezem és tisztelgek....

Zsibbadás. Komor gondolatok. Megrendülés.
Mind ezt érezzük, akik ott voltak, és azok is, akik nem.
Tudom.
Nem azért mert ismerem őket, hanem azért, mert ismertem ŐT.
Furcsa ez a múlt idő, hiszen még a befelé csordogáló könnycsepp sem száradt fel, még meg sem emésztődtek a történések, nehogy már törvényesítsük a múlt időt! Ne! Még ne...
Zsóka néni, ahogy mostanság hívták, nekem csak Zsóka, s nem azért mert kivételezett voltam nála, hanem mert valahanyadik osztálytalálkozón mellém ült, kíváncsian kifaggatott, majd közölte, hogy "Zsóka". A Tanárnő helyett. Számára ez lenne az elfogadható formula.
Negyedik gimnáziumi évemet töltöttem a Damjanichban, Kunszentmiklóson.
Rengeteg oka volt annak, hogy Anyám kivett a nagyhírü és kiemelt Münnich Ferenc Gimnáziumból harmadik év végén, de a legfontosabb talán az volt, hogy utáltam ott lenni. Inkább elmentem volna lóápolónak Kisapostagra, mint sem leérettségizzem a számomra szörnyű helyen, ami ellen lázadtam, küzdöttem, és begyűjtöttem mindenféle büntetést az osztályfőnöki figyelmeztetések tömkelegétől az igazgatóiig. Anyám példás pedagógus volt. Hagyta, hogy megküzdjek a továbbtanulásért, letegyem a pótvizsgámat, mert természetesen fizikából megbuktam, és csak utána dobta nekem a mentő övet. Kunszentmiklóst.
Buci barátom hasonló edzőcipőben járt, így együtt kerültünk abba a szerencsés helyzetbe, hogy kaptunk egy új lehetőséget, egy új iskolában, egy új közösségben.
Az első nap, első óráján, mikor egyedül ültem elöl, az első padban, szégyen, nem szégyen, elsírtam magam.
Aztán, megelevenedett körülöttem minden, és úgy találtam, hogy én ülök az osztály közepén.
Mindenki, ismétlem, mindenki körülvett, figyelt, és elfogadott e perctől kezdve.
Tanárok, akiknek szaftos olvasni valót küldtek rólam a régi gimnáziumomból, nem voltak hajlandóak elhinni, hogy deviáns, antiszociális, lázadó, agresszív és felforgató elem lennék. Nem hitték el azt sem, hogy becstelen... Zsóka egyszer meg is kérdezte, hogy szerintem  mit jelent ez a szó...
- Szerintem azt, hogy ne adjatok neki esélyt, mert nem érdemli meg.
- Szerintem is. Úgyhogy, ezzel nem is kell foglalkozni.
Egyetlen tanárom sem kezelt becstelennek, sem miazmának, és hamar rájöttem, hogy itt nincsenek ellenségek. Pontosan azt szeretnék kihozni belőlem, amit tudok, amire képes vagyok, és nem kell egyetemi szintű dolgozatokat írnom, hogy aztán később megkérdőjelezzék, hogy valóban én írtam-e? Gyanítottam, hogy ez állhatott a becstelen szó hátterében. Mikor megírtam egy dolgozatot Napóleonról, az akkori magyar tanárom kihívott a katedrához, és üvöltve követelte, hogy nevezzem meg, ki írta meg a dolgozatomat, mert ez olyan minőségű és tartalmú, amire én nem vagyok képes. Hiába mondtam bármit, hivatkoztam a dolgozatban megjelölt forrásokra, nem számított, egyest adott rá, lerontotta a magyar jegyemet, és megalázott mindenki előtt.
Persze, visszaszájaltam, lázadtam, gyűlöltem az egészet, de nem volt sok értelme, senki sem hallgatott meg, csak magam alatt vágtam a fát. Jóval később olvastam Carl Gustav Jung önéletrajzát, az "Emlékek, álmok, gondolatok c. művet, amiben szóról szóra az én történetem szerepelt az ifjú Jung életében, egy másik tanár, másik iskolájának, másik dolgozatával kapcsolatban. Kicsit vigasztalt, de néha még most is fájlalom a tehetetlenségemet...
Hogy merem szeretni, merem művelni az irodalom bármilyen ágát, az Zsókának köszönhető. Nem vagyok sem író, sem költő, de valami azért mégis vagyok, mégpedig önmagam. Tudod, mivel érte el?
Egyszerűen kíváncsi volt rám. Úgy fordult felém, hogy nem tudta, ki vagyok, és meg akart ismerni. Mire vagyok képes? Én sem tudtam. Három középiskolai év után halvány fogalmam sem volt arról, hogy ki vagyok, mit tudok, hogy tudok-e egyáltalán valamit?
Hamar rájött, hogy írni jobban tudok, mint beszélni. Aztán arra, hogy szavalni jobban tudok, mint írni. Arra, hogy hogyan kerültem megyei/országos szavalóversenyre, nem emlékszem, de eljutottam Jánoshalmára, ahol kilencedik lettem. Nagyon büszke volt rám.
Hihetetlenül sokat foglalkozott velem, hiszen hosszú irodalom órák mentek el arra, hogy a Radnóti verset mindenféle érzelmi meghatározások alapján előadjam az osztálynak. Nagyon unták. De senki sem szólt, vagy tett ellene semmit. Mikor hazatértem az oklevelemmel, a nyakamba borult, és annyit mondott- tudtam! Azt mondta, hogy bemehetek a könyves boltba, és annyi könyvet vehetek magamnak, amennyit csak akarok, kifizeti, ez az ő hozzájárulása a sikeremhez.
Azt hittem, lehidalok!
Persze, mint diák, nekem ennél nagyobb ajándék akkoriban nem is lehetett! Könyv!
Be is mentem a lakótelepi könyvesboltba, kiválasztottam három könyvet: Comte, (mert imádtam a filozófiát) Juhász Gyula összest, és mivel akkoriban nagyon szerelmes voltam, Paul Geraldy: Szerelem c. könyvét. Nem akartam pofátlan lenni....
Amikor megírtam a kisérettségi dolgozatomat, Zsóka csak mosolygott. A szóbelimen pedig sírt.
Büszke volt rám, olyan nagyon szeretett és olyan nagyon meghatódott, hogy nem bírta leplezni a könnyeit. Elnöki dicséretet kaptam a határon túli magyar irodalom, s ebben Tamási Áron: Ábel trilógia elemzésemért. De a legnagyobb dicséret az volt, hogy láttam sírni. És odajött, és megpuszilta okos fejem, és tudtam, hogy ez egy életre szól.
Meggyógyította mind azt, amit tönkre tettek bennem. Visszaadta az önbecsülésem, az irodalom művelésének szeretetét. Hogy merjem vállalni, ami bennem van, még ha az néha nem is szalonképes, vagy nem mindenkinek tetsző.
Azóta nagyon sok év telt el... Beszélgettünk a neten, időnként megosztottuk gondolatainkat, nem régen volt az utolsó levélváltás. Nézegette a képeimet, olvasta a híreimet. Akarta látni, miket írok, ide navigáltam, hátha örömét leli benne...
Majd, ezen a héten hétfőn iszonyúan fájt a feje. Nem is ment dolgozni.
Éjszaka belehalt. Ki tudja, talán egy vérrög, egy aneurizma, egy sztroke, vagy egy agyvérzés? Megölte. Nem hagyta szenvedni hosszú betegségben, nem hagyta töprengeni az elmúláson, rövidre zárta az életét.
61 éves volt. Még nem volt nyugdíjas.
Ma délután volt a templomi megemlékezés a Szent Miklós Templomban, hiszen nem Kunszentmiklóson lesz eltemetve, hanem szülőhelyén, Sátoraljaújhelyen. Tele volt a templom, csak állni lehetett. Számomra üres volt nélküle.
Az jutott eszembe, ami nem is lehetetlen, hogy neki nem csak három gyermeke volt....
Biztosan tudom, hogy én csak egy voltam a sok közül, akiket különleges szeretete, pedagógiája, hite és odafigyelése megmentett...

Köszönöm, Tanárnő! Zsóka... És most végre kisírom magam....

Üdvözlet egy biciklitúrázó kiscsapatnak

Volt kollégáim tekertek erre, mifelénk a szép, napsütéses, szeles vénasszonyok nyarán...
Már két napja tudtam, hogy erre visz az útjuk, de csak ma reggel döbbentem rá, hogy ez mekkora izgalmat is hordoz számomra!
Reggel korán, a kutyasétáltatás után hazavágtattam, és hosszasan tébláboltam a konyhámban, hogy mivel is kedveskedjek nekik? Gyorsan összeállítottam egy könnyű rizslisztes kevert süteményt szilvával és kaktuszfügével, dióval meghintve, melegítettem vizet a termoszba, és a kosárkámba ásványvizet, magnézium és calcium pezsgőtablettát, narancs szörpöt, majd nescafét, cukrot, tejet, műanyag poharat, szalvétát, kiskanalat készítettem, hogy majd jól lemeszelem őket és meglepem egy kis útravalóval. A nagy készülődésben már egyszer majdnem elindultam, de még nem csörgött a telefonom, hogy merre járnak, és az útvonal sem volt teljesen biztos, így maradásra kényszerítettem magam, nehogy már elbóklásszak a nagy Alföldön izgalmamban...
Amikor hírt kaptam arról, hogy hol lehetséges a találkozás, végig gondoltam a térképet, hol is meszelhetném le őket...?
A második, pontosítás után már tudtam, igazi meszelés nem lesz, egy apostagi kiskocsmának a teraszán pihentek meg, ott fogom megtalálni őket...
Súgóm egyébként Ildikó volt, aki az utolsó leheletéig titokban tartotta a meglepetést, amit szerinte én jelentek majd a többieknek.
    Hogy hogy nézett ki ez a valóságban?
Én, én éreztem megajándékozottnak magam, ahogy megpillantottam a bicikliseket, amint éppen készülődnek újra útra kelni....
Eszembe jutott az a sok jó és kedves emlék, az az összetartás, az egymás szeretése, tisztelése, kedvelése, ami ebből a társaságból mindig is áradt. Családiasság, emberség, az a rengeteg nevetés! . Rájöttem, hogy mennyire hiányoznak, és ennyi év után is, mennyi öröm és kedvesség árad belőlük felém. Annyira jól esett látni őket, hogy még a könnyem is kicsordult! Én, aki már évek óta nem koptatom a Dél-pesti lépcsőit, nem esek ki a Pater Noszterből, nem kavarok, még mindig emlékeznek rám, és bennem is élénken élnek az emlékeim!  És csak kérdeztek, gyerekről, kutyáról, életről, alig győztem válaszolni! Ez a pár perc, ez röpke fél óra, olyan volt, mint egy balzsamozás....
Annyira csodás ez az ősz!
Annyira sok jót tartogat számomra, alig győzőm leírni!
Annyira, annyira...

Biciklitúrázók Lonci, Sinkovicz Ildikó,, Tauzer Magdi , Tomola Elza, Miklósi Anikó, hiányzik a képről Villányi Margó

Csendes Évi

Villányi Margó

Kisbatyummal, Anikóval

Egy kiállítás margójára...

Ez az ősz, fantasztikus!
Eddig olyan élményekben volt részem, hogy ha nem írom le és elfelejtem, akkor sohasem bocsátom meg magamnak!
Képzeld el, ahogyan írok... Ülök az asztalnál és csapongó gondolataim a TV Paprika főzőadásai halk háttérzajként kísérik. Emma alszik a lábamnál, napozik a szőnyegen, közben időnként egyet dörmög, mintha a kint tomboló szélvihar ellen tiltakozna... Vissza kell lapoznom az időben, október 01-ig. A szél visszavisz, a napfény marasztal... Mi legyen? Nos, emlékezem...

Ekkor volt ugyanis, Péter Jánosné, Éva amatőr fotókiállításának megnyitója.
Éva a nagynéném.
Évát ismerve, tudom, hogy abba a bioboldogságban él, amit nem mérgeznek meg hamis csillogások, viszont tele van széppel, kedvessel, figyelemre méltóval, csordultig szeretettel. Miliőjében természeti csend van, béke és harmónia, megspékelve parázsló kommunikációval, mert ő tud csak igazán élvezetesen beszélni, mesélni!
Nem mondhatom, hogy sosem gondoltam volna, mert bizony gondoltam, hogy egyszer kilép az árnyékból és megmutatja magát. Azt, ami legbelül van. A titkait...
Nem is biztos, hogy végig gondolja, hogy mi ennek a jelentősége, mert annyira ösztönösen alkot, fotóz, szenvedélyesen, mindenféle mesterkéltség nélkül. Olyan elhivatottan kattintgat, hogy időnként meg kell mentenie valakinek, mert le sem veszi szemét a témáról és félő, elbotlik, vagy hasra esik a tömegben. Magam is voltam már olyan helyzetben, hogy egy videó felvételnél vezetnem kellett, helyet csinálnom, terelgetnem előle a népeket, mert csak azzal törődött, hogy képbe hozza, megörökítse az eseményt. Aztán olyan is volt, hogy annyira belefeledkezett az élménybe, hogy elfelejtette megörökíteni... És olyan is történt, hogy Olaszországban, Nápoly környékén, annyira megragadta egy esküvő díszítése, hogy beleolvadt a násznépbe, és végig fotózta a templomi szertartást. Később derült ki, hogy ha rossz néven veszik, vagy kiszúrják, még a gépét is elvehették volna, nem beszélve a maffia módszerekről... Ugyanígy egy gyászmenet megörökítése is hordozott némi kockázatot.
Szenvedélye eddig mindenen átsegítette és kívánom, hogy legyen ez így a jövőben is!
Kiállítása azt a címet hordozza: Kavalkád.
Ugyanakkor, amit láttam, képekben elmesélve, maga az ÉLET. Végestelen végig, az élet első pillanatától a halálig,  Képekben elmesélve mind azt láttam, - mintegy emlékeztetés, úgy suhant végig bennem,- amivel érdemes megtölteni az életünket.
Szeretteink szeretése, rájuk figyelése, a tánc, hagyományőrzés, közösségi élet, zene, virágok, kedvencek, természet, utazás, élmények, barátok, a hit, és a végleges elbúcsúzás. Ezekre a fontos dolgokra mindig kell időt szakítanunk, ezt tanultam ebből a kiállításból. Így teljes a földi életünk.
A műsor pedig három dimenzióssá tette számomra a mondanivalót. Hastáncos lányok adtak műsort, képviselve a táncolás nagyszerűségét, felszabadító érzését kommunikálva. Kiváló jazz énekesnő, Szilvia mutatta be, hogy a zene mennyire hozzátartozik a jó érzéseinkhez. Személyre szabott, Évát nagyon jól bemutató beszéd pedig személyessé, barátivá tette az eseményt. Ez alkalomra írott vers,
( Kósa Márta: Kavalkád) és legkedvesebb barátnő (Czakó Kata) szívhez szóló dala szólalt meg, elhozván az irodalom és a könnyedség gondolatait. Barátok álltak Évi mellé, hogy kiteljesítsék mondanivalóját. Szerintem, sikerült a tömeget elvarázsolni, akik kíváncsian vettek részt a megnyitón.
Barátok, rokonok, ismerősök merítettek egy kanállal az ÉLET kavalkádjából. Ami lehet, hogy kavalkádnak indult, mint a festőpaletta színei, de pontosan kirajzolódott a mondani való, és betöltve hivatását, célba talált.
Mert, mint mondottam, nem biztos, hogy tudatos volt, csak így sikerült, ilyen teljes és összefüggőre, számomra figyelmeztető és emlékeztetőre...

Évi a megnyitón Szilvivel, aki úgy nyomta a jazzt, hogy öröm volt hallgatni....

Utolsó simítások a megnyitó előtt

A nézelődök kis csoportja...

És az örömtől sugárzó, alkotó szempár mindent elmond....

Mitől különleges egy délután?

Elmesélem...
Nagyon nehezen jött össze a találkozás régi barátommal, aki sok-sok éve Mexikóban él családjával, s csak két évente szokott hazalátogatni a lányaival. Judit különleges ember, ezt minden Őt ismerő tudja.
Nem azért, mert külföldön él, hanem már gyerekkorában is amolyan példaféle volt kiváló szorgalma, jótanulósága, tisztelettudása, gondolkodás módja, lehetőségek kihasználása és minden egyéb tekintetében. Érdekes ebben a történetben, hogy akkoriban, gyermekkorunkban sok volt köztünk az egy-két év különbség, nem kerültünk közel egymáshoz. Ha igazán magamba kutakodom, nem nagyon tudok olyan emlékeket felidézni, amiben együtt lettem volna vele, és közös élményeink lettek volna. Közvetlen emlékeim a Gimnáziumhoz kapcsolódnak, mikor Ő már egyetemista volt, s visszalátogatott az Almamaterbe, beszélgetni a jövőalakítás, pályaválasztás, továbbtanulás lehetőségeiről. Emlékszem szenvedélyes, izgalmas szavaira, hogy merjünk azok lenni, akiknek álmodtuk magunkat, lépni és tenni érte, és széles látótávolságot tartva, nem begubózni, lemondani, ha nem sikerül valami elsőre. Aztán nagyon sok év eltelt...
Évekkel ezelőtt, valahogyan összeakadtunk az interneten, és beszélgetni kezdtünk. Amikor két évenkénti látogatására hazaérkezett, találkoztunk, ebből született is egy mély, komoly és nagyon szép beszélgetés. Leírtam. Úgy volt, kiadják a egy közismert lapban, de nem történt meg. Meg kellett volna húzni a cikket, felére, és ez nekem már nem ment. Mindaz elveszett volna belőle, amiért érdemes volt megírni. Így csak a blogomban szerepel, és én erre nagyon büszke vagyok.
Jó ideje hazaérkezett már, és én tudtam is, csak hát az élet...
Még dolgoztam, elmerültem, magamra zártam a kórház ajtaját és ezzel nagyjából mindent el is mondtam... Azután végre szabadságra mentem, de minden úgy történt, ahogyan én azt előre leírtam, a hajnali felkeléssel, a rossz közérzettel, az ideges össze-vissza alvással, a használhatatlanságommal... Mire nagyjából helyre rázódtam, megbetegedtem. Megfáztam, és ennek minden lépcsőjén végig lépkedve, csak mára tudtam magam annyira összekaparni, hogy találkozhassunk. Énekkar előtt összefutottunk a Művelődési ház előtt. Hova menjünk? Duna partra, hova máshova? Lebattyogtunk, beszélgetve, mesélgetve, minden ott folytatódott, ahol két éve abbahagytuk.
Ez azért jó, mert természetes.
Kevés időnk volt, mégis, olyan jóízűt sikerült beszélgetni, amiről azt vallom, kaptam valamit. Két, egymástól nagyon különböző személyiség vagyunk, de van mit mondanunk egymásnak, kicseréljük a gondolatainkat, másik aspektust szemlélve látjuk újra viszont a mieinket. Frissítő, megújító kis találkozás volt ez.
Aztán, ahogy közeledett az időnk vége felé, újra sétálni kezdtünk, vissza a Műv. ház felé. Két biciklis egyetemista túrázó haladt el a látóterünkben, majd egyszer csak a férfi megállt, és felénk kezdett kiabálni angolul.
Beszélünk-e angolul? Juditnál jobb helyen ezt nem is kérdezhette volna... Megkérdezte, hol van erre felé camping? Vagy valamiféle szállás? Tudunk segíteni? Hát persze hogy tudunk- mondta Judit. És azonnal felcsapta a telefonját, megkeresve az erre legalkalmasabb embert, aki válaszolni tud, hogy a Bagóvár tud-e fogadni ma este turistákat...  Közben beszélgettek, megkérdezte, honnan jöttek?
- Izrealből- mondta a férfi, de akkor már a párja is visszagurult hozzánk. Lepihentek a Műv. ház padján, szembe velünk. Nem voltak menekültek. Rendezett, jól felszerelt biciklikkel járták az országunkat, s életre szóló tapasztalatokat szerettek volna magukkal vinni innen, akkor, amikor az ország épp olyan küzdelemben vesz részt, amibe nem is akart belekeveredni....
- Én pedig Mexikóból, de itt laknak a szüleim, és éppen itthon vagyok - mondta Judit. Kicsit beszélgettek, megtudakolták egymás nevét, nyíltak és barátságosak voltak, hálásak minden szóért.
-Hol van legközelebb camping? - kérdezték újra. Nyilván, erre álltak be hosszú túrájuk során.
- Dunaújvárosban, a híd másik oldalán. 15 km a város, és a másik végén, vagyis kb. még négy km a camping lent a szigeten.
- Az nem jó. Messze van mára.- mondta a férfi. Gesztusaiból kivettem, hogy nem akar már ennyit menni, a bizonytalanba tekerni. Fáradtak voltak, ki voltak merülve.
Judit telefonjai lassan kiderítették, hogy hat óra körül kap konkrét választ, mikor a gondnok oda tud jönni a Vendégházhoz.
Sajnos, nekem kezdődött az énekkar, így elköszöntem, és nagyon izgultam végig, mi lesz velük? Hazafelé  hajtva a hídon, nézelődtem szorgosan az oldalsáv felé, hátha megpillantom a biciklis turistákat. Mire épp átértem, hívott Judit.
- Jaj, nagyon szaggatottra sikerült a beszélgetés vége a szervezés miatt, de nagyon jó volt ismét gondolatot cserélni!- mondta. Ennek megörültem, mert magam is így éreztem, így két év után.
- És mi lett a biciklisekkel?
- Leszerveztük nekik a Bagóvárat, nagyon tetszett nekik a hely, a Duna mellett. Mindenki barátságos volt, nyitott és kedves velük,  és ez nagyon jól esett nekik. Jól sikerült minden! Szép nap volt ez, akárhogy is nézzük!
- Igen. Az volt.
     Nem tudom felmérni, hogy mi zajlik a mi országunkban. Átolvastam mindent, ami erre vonatkozó, az okokat felderítő tanulmány rendelkezésre áll az interneten. Az bizonyos, hogy semmi sem csak fekete, vagy fehér. Az okoknak és a következményeknek ugyan úgy áldozatai, szenvedői, és hosszú lefutású kicsengései vannak, lesznek. Kicsit kezdtem már kiábrándulni saját magunkból, hogy ennyi ellenséges indulat, ítélkezés hangzik fel körülöttem.
     Közben, életemben először végig néztem a Schindler listája c. filmet, és valahogy úgy érzetem, semmi sincs véletlenül. Hogy épp most, épp akkor, amikor gondolkodni tudok, felfogni, megérteni, akkor került elém az éjszakai csatornán ez a kultikus film. Meg volt nekem videón, de sosem mertem egyedül megnézni, féltem, nagyon megrázna engem, amit látok. Nem rázott meg. Vagyis, nem olyan értelemben... Önkéntelenül vontam párhuzamot a mai napi történések, és az akkori szörnyűségek között. Számomra kiderült, hogy a legfontosabb, embernek lenni ezekben a súlyos, indulatokkal, nyomorral és felfordulással teli időszakban.
     Nem tudjuk, mi lesz a vége.
     Nem tudjuk, lesz-e békés megoldása a menekült válságnak. Csak abban bízom, hogy nem felejtjük el, hogy barátságos, nyitott, segítőkész nemzet voltunk, vagyunk, akiknek számít az, hogy ki milyen szájízzel távozik tőlünk. Az erő sosem a névleges, megszavazott hatalomban van, hanem a kicsi otthonokban, az egyénekben, legbelül. Ez adja egy ország lelkét, tartását. Így gondolom, mint idealista, megrögzött humanista. És nem vagyok egyedül.
Ami ma történt, adott nekem egy igazgyöngyöt az életemhez.
 Láttam egy szabadon gondolkodó, pozitív, abszolút önzetlen embert segíteni másokon, és ahogyan mondani szokta, a jó mindig visszaér az emberhez, sosem felesleges, sohasem pocsékolás...
Nem csak mondja, Hitelesen él, erről meggyőződtem... Örülök, hogy még fogunk találkozni, jókat beszélgetni, nagyon rám fér egy kis továbbképzés!

Dunavecse főtere, a saját, kis fára festett alkotásomban...

Világnak homálya....

Holnap kezdődik az utolsó műszakom, este....
És akkor végre szabadságra megyek....
No, nem azért, mert lehet, hogy még győzném, de mostanra már azt tudom mondani- elég volt.
Sem a bruttó 3500 Ft fizetés emelés, sem a munkám szeretete, sem a kolleganőimbe vetett hitem, sem semmi nem tűnik fontosabbnak, minthogy egy jó darabig kórház- elvonáson legyek... (Ők egyébként megértik... )
Úgy csináltam végig pihenés és szabadság nélkül az egészet, mint egy feladatot. Ahogy telt-múlott az idő, ólom lábakon lépdelt a nyár, tombolt az 5 db, hetekig tartó hőhullám, hoztak eszméletlen, névtelen beteget az éjféli pilledésben, tört csontokat, daganatokat, utóvérző mandulát, koponyasérülteket, méhen kívüli terhességet,  és sok más, életveszélyes állapotú beteget, úgy fogyott bennem a vitalitás. Elfáradtam.
Nem csak én, a körülöttem dolgozók mindannyian... De én azért sokkal jobban... Normálisan is leapad az ember generátora egy-egy nagyobb munka után, hiszen kidolgozza a belét, beleteszi minden energiáját, minden mozgásba hozható kapacitását, legyen az szellemi, fizikai, lelki és emocionális.
Hogy tudunk még szépen, kiegyensúlyozottan dolgozni, mert tudunk, szinte a csodával határos!
Miből merít az ember, az emberért? Ki tudja, erre most nyilván nem is tudok válaszolni, mert már nincs annyi ép és sérülés mentes ideám, amiből lehetne letisztázni...
Eljött az én időm, hogy most háttérbe vonuljak, letegyem azt a bizonyos lantot, hagyjam, hogy pótoljanak, hogy elfeledjenek, hogy kipihenjenek engem is... Nem fogok hiányozni, mert nem úgy dolgozom, hogy hiányolható legyek. Úgy dolgozom, és ezt merem hinni magamról, hogy felidézhető legyek, ha szükség van rám. Következetesség és odafigyelés az én alapom, és ebben talán egyetértenek velem a társaim. Néha fafejűnek, néha merevnek tartanak, ragaszkodom a megtanultakhoz, de hát mit is tehetnék, így igazolta az élet, a tapasztalat. Jól jön az, mindenkinek.
Nekem is. Gyakran gondoltam arra, hogy múzeumi darab lettem, de amikor kell, a múzeumból is lehet világot alkotni. Azt a bizonyos, működő, felidézhető világot, ami másoknak segédkezet nyújt egy-egy problémás esetnél, egy-egy ritkán előforduló helyzetben, egy-egy zavaros kórképű betegségben. Támaszként, mindenképpen...
Mit is mondhatnék? Legutoljára azt a jól megérdemelt kritikát kaptam egy rendszeres olvasómtól, hogy eltűnt a humorom. Hol vannak a szösszenetek? A jól megfogalmazott történeteim? A kis csattanóim?
Jogos, és nagyon ott van helyén a megfigyelés. Nincsenek.
Korrekten.
Beszűkült az agyam a munkámra, mert minden mást félretéve, ott nem hibázhatok. Ebből is látszik, cyranósan, nem vagyok egy lángész....
A kezdetek kezdetén Novák Böbe kolleganőm megjegyezte, hogy ha csak egy felé tudsz figyelni, nem lesz belőled jó asszisztensnő. 
Ezt lefordítva, a fáradt, kihajszolt, motiválatlan, pihenéstelen asszisztensnő, aki arra koncentrál, hogy ne hibázzon - nem jó asszisztensnő.
És mennyire igaza volt és van! Persze, a kezdetekkor, nekem nem a fáradtsággal volt a bajom, hanem a tv-vel. Ha ugyanis tv-t néztem, lehetett velem beszélgetni, de nem tudtam megmondani, miről beszéltem. Ha tüsszentettek mellett, akkor köszöntem, hogy Helló! Sosem értettem, miért nevet ki mindenki, mert nem is emlékeztem arra, hogy mit mondtam. Elképesztő kalamajkákba keveredtem, és gyakorlatilag ez abból fakadt, hogy csak egy felé tudtam figyelni. Drága Török Ica, számtalanszor óvott néha saját magamtól, hogy ne vesszek el a szórakozottságom miatt....
A munkám miatt változtam meg, felnőtté tett, bevallom. Nagyjából.
Most nem tervezek előre semmit sem konkrétan. Azt tudom nagy vonalakban elmondani, hogy nem szeretnék mindig felnőtt lenni, bírom a nihilt, a láblógatást, befejezném a könyvem olvasását, 980 oldal, sportolni akarok, mozogni, sétálni Emmával, és barátaimmal lógni egy kicsit és írni...
Már csak egy műszak választ el, és hajrá, szabadság!

Nyári mérleg 3.

Nagyon jól hangzik, hogy "mérleg", holott nyugodtan írhatnám azt is, hogy vergődés...
Igazából, sok mindent nem csinálok ezen a nyáron. Dolgozom. Mint sok, hasonló cipőben járó kollégám, izzadva, talpalva, kimerülve, gondokkal megspékelve, túlfeszítve, és még sorolhatnám a lefelé mutató jelzőket, de azt hiszem, tudod, érzed...
Így van ez, ha az ember olyan döntést hoz, hogy nem megy szabadságra a kánikula kellős közepén, vagy épp letelt az a ványadt két hét, amit ki tud venni nyáron...
Én első dührohamomban úgy döntöttem, hogy kihagyom a bosszantó két hét szabadságot.
(Lehet, hogy tévedtem, de már vissza nem fogom vonni...)
Hogy miért lettem dühös?
Ó...
Mert tudom magamról, hogy két hét alatt a mély depresszióig tudok csak eljutni. Egy hét kell, hogy leálljak a feszülésről. Még egy hét, hogy elhiggyem, élek. És akkor még nem is pihentem egy napot sem... Nem indul be a kreatív énem, nem tettem semmit sem, hogy feltöltődjem, és már kezdődik is újra a végeláthatatlan kórházi lét, a taposómalom, az orrvérzésig fegyelmezett élet, a koncentrálás és az odaadás... Normálisan, nincs énekem ezzel semmi bajom. Tudok és akarok fegyelmezetten élni, figyelni, adni és maximumot teljesíteni.
 Ha.... pihent vagyok, ha a tartalékaimban nem csak néhány kóbor villanás szerepel, hanem belém ivódó, jó érzésekkel eltöltő gondolatok, emlékek töltenek el, amihez hosszú ideig vissza tudok mosolyogni, mert tudom, hogy erő lakik benne, használható, éltető...
Két hét egy évben, kevés... Olyan munkához, amit mi csinálunk, viccesen...
Semmire sem jó, semmire sem elég, csak csupán bosszantó...
Még azoknak is, akik irodában ülnek, és naphosszat a számítógépet nyomkodják, elemeznek, összegeznek, vagy portfóliókat állítanak össze, azoknak is szükségük van a maximális elhatárolódásra, elszigetelődésre, hogy hiba nélkül végezhessék tovább a dolgukat a következő szabad hétvégéig, összetett ünnepig.
Nekünk, mint ilyen, mindenki számára járó és természetes, nevezetes alkalom, egyáltalán nincs, és nem is volt vagy lesz....
Folyamatos munkarendben dolgozunk, éjjel nappal váltóműszakban, ünnepnapon, hétvégén, és néha azt sem tudjuk, hogy most jövünk, vagy megyünk...
Életekért felelünk, még ha minden rendben megy is, és nincs éles helyzet, akkor is, szakmai és emberi felelősséggel szolgáljuk ki a műtéteket, az altató orvost, az asztalon fekvő beteget.
Számunkra nincs lazítás, nincs teljesen üresjárat, látványos láblógatás, a készenlét néha ugyanolyan nehéz, mint a sürgős műtét.
Két ványadt hét? Tudod, hogy néz ez ki a valóságban?
Napokig felkelsz óra nélkül is hajnal négy órakor, mert úgy érzed, ha nem kelnél fel, nem tudsz végezni a napi feladataiddal... Az első négy-öt napban nem jutsz el a konyháig sem. Minden rád borul, rád esik, napokig észre sem veszed, hogy porcicák szaladgálnak a lábad alatt, mer olyan fáradt vagy, hogy sírni sem tudnál, ha akarnál sem... Minden fáj, még az is, amikor meg kell mozdulnod. Nem azért, mert valóságos fizikai fájdalmaid vannak, hanem mert annyira ki vagy merülve, hogy odaképzeled, hogy ha megmozdulnál, mennyi izmod szakadna szét, és mennyire nehéz lenne bármihez is kedvet kicsikarni magadból... Egész nap heversz, és sajnálod magad, és elképesztő időpontokban alszol el, még végül megint nem tudod, hogy most nappal van-e, vagy éjszaka....?
És ha ezen túl vagy, lelkesen átvészeled a zombikorszakod, akkor egyszerre rádöbbensz, hogy szabadságon vagy! Hurrá! Erővel ráveszed magad, hogy röpke villanás erejéig mozdítsd ki magad a holtpontról, egy kis hajnali futással, (hivatalból nem tudsz lemondani az első napsugarakról) mert az nagyon áldásos hatású és nagyon frissítő tud lenni. Észreveszed, hogy ha körbe nézel, már látsz is valamit. Egy-egy növényt, állatot, embert, egy-egy jelenséget is képes vagy felfogni, és hurrá, ez már majdnem azt jelenti, hogy szalonképes a lelked! Még messze vagy a töltekezéstől, a kinyílástól, de már legalább érzékeled a külvilágot, és ez örömmel tölt el! A második hét vége felé jársz, és egyetlen napot sem tudtál igazából önmagadra fordítani, mert a nyárra betervezett, eddig halogatott rendezkedést, takarítást, lekvár és egyéb finomságok elspájzolását vetted elő először. Miért is?
Mert nyomasztólag hatott már a lista, amit hetekig érleltél magadban, hogy majd mi mindent kell megcsinálnod a szabid alatt, és szabadulni akartál ettől az egész, frappáns és módszeresen megtervezett tehertől, hiszen úgy sem hagyna békén a gondolat, hogy már megint nem csináltál semmit..
A második hét utolsó napjain már rosszul alszol, mert tudod, hogy nem végeztél a dolgaiddal. Önmagad felépítésére egy percet sem jutott időd, és vissza kell állni a csatasorba. Olyan fürgén, ahogyan csak lehet, mert a többiek, akik eddig bent voltak, már nagyon fáradtak... Segíteni kell rajtuk, ha mással nem, legalább egy nyugodtabb arckifejezéssel, egy barnára sült bőrrel, egy valamire való élménnyel, ami átlendíti társaidat a bezártságon, a nem látott napon, a végig nem aludt éjszakán, a rohanó időn, és félelmen, hogy mindjárt megint itt a Karácsony! És ennyit erről a két hétről... A nyárról. És a szabadságról is...
Mondjuk ki az igazat, egy kalap szart sem ér.
Nem tudsz vele mit kezdeni, mert tartalékgyűjtésre nem elég.
Nem tudsz vele mit kezdeni, mert nem jutottál el a legbelsőbb magánszférádhoz, lelki életedhez, amit ugyancsak muszáj lenne megvizsgálni, építgetni, tenni érte... Mert magától ez sem működik.
Ha van pénzed nyaralni, ez alatt a két hét alatt, szinte az is kidobott pénz, mert sokkal több a nyűgöd, mint a befogadó képességed. Elmész, mert hurrá, nyaralunk, de napokig nem tudod élvezni, értékelni és párod hálátlannak, hülyének és szenvedélytelennek tart, holott, csak nem tudsz egyszerre több dimenziót átugrani. Dolgozó ember vagy, itt, Magyarországon, a 21. század elején. No.
Ez sikerült ide a végére, és megígérem, többet már az idén, nem elmélkedem...
Miután, eddig nem tettem meg, ezen okoknál és szomorú tapasztalatoknál fogva, szeptemberben megyek szabadságra. Ha lehet, 3 hétre. Vagy ameddig a szemrebbenés kitart. Addig már csak 4 vagy 5 hét van, pontosan nem tudom, mert összefoly ez az idő...

Nyári mérleg 2.

Egyébként, melegem van!
Ha jobban összeszedem a gondolataimat, és elemzésre is használom a fejem, egy csomó következtetést tudok levonni. Például, hogy az idén elmaradt az árvíz. Nincsenek szúnyogok, ha éppen erre kalandozik egy-egy kóbor pára, még megcsípni sem nagyon mer.
Kullancsok viszont vannak. Nem is szám szerint vannak sokan, hanem betegség terjesztésben vannak a toppon. Nem egy- nem két ismerőstől hallottam, hogy a kullancs csípés utáni szövődmények száma megszaporodott. Lyme-kór, babézia, érzéskieséses, mozgáskoordinációs zavarok, ilyesmi fordul gyakrabban. Aztán, itt vannak a hangyák. Vonulnak, vonulnak, rengetegen vannak, és persze, ez is valami olyasmi lehet, amire halandó rá nem döbben...
Fogalmam sincs, mi zajlik igazából a természetben.
A növények valamelyest kitartanak, bár a fű nagyjából kiégett. Méhek vannak, hallom, ahogyan dolgoznak egy-egy virágzó fán. Az ártér fülledt, meleg, s az árnyékos részek sem hoznak enyhülést. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy reggel 8 óra körül már egy kutyás sincs lent, mindenki hazarohan hűsölni. Délután fél 5 körül épp, csak lézeng valaki, egy-egy elvetemült sétáltató, a padokon fiatalok hevernek, az árnyékban idős nénik üldögélnek, olvasgatva, kötögetve vagy diót pucolva. A rét kihalt, a sűrű növésű fák alatt naponta egy bácsi sétál nagy szatyorral, céltalanul. Mindig ugyanabban az időben, mindig ugyanazzal a szatyorral, félmeztelenül, rövidnadrágban, szandálban. időnként motyog magában, vagy ha elhaladunk mellette, megszólít, és mondja, arra sincs senki... Mintha keresne valakit. De össze-vissza forog, néha kimegy a napra, néha elbújik a fák alatt, nem értem én ezt az idős embert... De persze, kérdezni nem merem...
A Dunába láb és kutyafürdőzést is ki kellett iktatnunk a sétáinkból, mert kétszer is sikerült kátránycsíkkal hazatérnünk. A víz posványosodik, nem frissül, és csak-csak kerül bele olyan szennyeződés, ami nem természetesen elbomló fajta... Még kutyáknak sem ajánlott, nemhogy embereknek!
A meleg csak ontja magából a kiégettséget, a kialvatlanságot, az enyhülés ígéretét, és persze, nem történik semmi. A minap is, besötétedett, vastag, sötét felhők jöttek, nyomták maguk előtt a kanalazható párát. Látszott, hogy Kulcs, Rácalmás magasságában, vagy még tán feljebb, már könnyebbülnek a felhők, vastag sávokban értek földet a csapadékok. Vagy jég vagy eső...
Itt, nálunk egy nagy darab, szinte húsos felhő ülepedett meg, lomha mozgásából látszott, hogy ez nem egy trópusi viharfelhő, de reménykedtünk, hogy ide teszi, amilye van... Hát nem tette. Némi távoli villámlás, mély dörgésekkel kísért széllökések, majd szárazon porló út maradt utána... Ennyit a viharról. Az éjszaka ugyanolyan fülledt, szinte alig hűlt volt, a párából hagyott itt valamennyit, ami csak súlyosbította a hőérzetet.
Milyen nyár ez?
Szubtrópusi? Mert eddig nem múlt a hőhullám, hanem jószerivel csak fokozódott...
A nyár is megváltozott...
Hogy nem négy évszakos, az már bizonyos...

A kép csak illusztráció. Tavaly nyáron, Kalocsa térségében fotózták ezt a szupercellát...