Procida, Nápoly

 folytatás...

Néhány napunk volt, és abból egy egészet kivettünk szabadnak. Hogy miért? Mert szakadt az eső, a Via Torrén hömpölygött le a víz a Vezúvról, egyenesen Savianó belvárosába. Ez egy láthatatlanul létező folyó, csak esőzésnél jelenik meg, s aminek a helyiek nevet is adtak, de ez már nem jut eszembe... Sajnos, a víz elvezetése nincs megoldva, s bár ez gyakori jelenség, nem találtak rá megoldást, egyszer csak, valahol elnyeli a föld. Addig is, elzárja az alagutakat, beáztatja az autókat, elmossa a szemetet, viszi magával, ha valaki nem tette el a zárható hatalmas ládába. Lehet, hogy valahol a tengerig rohan, hisz hatalmas szemétsziget úszik a nápolyi öböl környékén... Egy egész napig pihentünk, de azért nem tétlenkedtünk. Főztünk, beszélgettünk, iszogattunk, és mikor elállt az eső, elmentünk a plázás körbenézésre, hátha veszünk valamit. Nem vettünk. Igazából, nem vásárolni jöttünk, bőven elég volt, hogy finom kajákat, ízletes alapanyagokat és Peroni sört vételeztünk magunkhoz. No és a pisztácia fagyi! Az én küldetésem volt, hogy minden jelentős állomásunkon megkóstoltam a pisztácia fagyit. A legfinomabbat a Vesuvióban ettem, ami egy bevásárló központ, mert ott nem sajnálták rá az édes pisztácia öntettet, ami egy álom! Leginkább, az öntett miatt szeretem annyira, ez legalább kiderült. Ez az este vihogós, beszélgetős, vacsizós és korábban lefekvőssé sikeredett, másnap szinte hajnalban kellett útra kelnünk, mert indult a kompunk a Porta di Massa-ról, Nápolyból. 

Procida a nápolyi öböl legkisebb szigete, közel a szárazföldhöz található a Tirrén- tengeren. Egy órás kompozással lehet átjutni, minden különösebb zökkenő nélkül. Ami itt igazából említésre méltó, az a beszállás. Két oldalon lehet felszállni, de ha négyen akartok egy jeggyel felszállni, na az már nem megy. A tömeg dolgozik, elsodor, betolakodnak, és már nem is útitársaid mellett állsz, de a jegyedet kérik, ami egyikőtök kezében van, mert egyre nyomtatták a négy jegyet és persze, te nem tolakodsz, mert nem vagy olasz... Ez kicsit meglepett, de mivel végül is, felszálltunk, nem gondolom, hogy jobban kellett volna tolakodnom... 

Halászfalu a sziget másik oldalán található

Még a fel nem újított utca rész is gyönyörű

Ilyen szépségre leltem

Gyönyörű utcák, sikátorok, színes házak 

Procida halászfalu a róla elnevezett szigeten

Ebédidőben még a motorok is sziesztáznak

A fekete homokos tengerpart, kristálytiszta vízzel

Ezzel a képpel lehetne jellemezni Procidát

Úgy indultunk el mind a négyen, kiegészülve Unokahúgaimmal, hogy egy dolgot tudtunk, fürödni szeretnénk így szeptemberben még a tengerben.... Az idő jó, a tenger itt tiszta, és kifacsart lelkünket kicsit napfény és tengerben szeretnénk füröszteni. Procida minden szegletét nem tudjuk bejárni, de ami az utunkba kerül, azt jól meg fogjuk nézni. Nyitott és befogadó állapotban vágtunk ennek az útnak, és lesz, ami lesz... Ahogy kikötött a komp, felmértük a helyzetet. Lehetne elektromos rollert, biciklit bérelni, de négyünknek az olyan drága lett volna, hogy inkább a gyaloglás mellett döntöttünk. Nagyon népszerű és szinte azonnal el is fogyott a járműpark, és egész túránkon kerülgettek minket a lelkesek. Mi megmásztuk a dombokat, emelkedőket, sikátorokat, bebarangoltuk az óvárost, megtaláltuk a sziget túlfelén a szabad strandot, a halászfalut színes házaival, szűk utcáival, és mindent, amit szerintünk látni kellett ezen a helyen. Nagyot fürödtünk a fekete homokos tengerparton, ezután órákig vakartuk le magunkról a fekete homokot, ami úgy tapadt a bőrönkre, mintha beleolvadt volna. Mákos lábbal caplattunk végig, de még Magyarországra is jött velünk egy kevés, elbújva a cipőnkben. Egy dologról feledkeztünk meg, hogy itt délben bezárnak az éttermek, és délután 3 óráig nincs hol és mit -enni. Kevés tehetségünknek köszönhettük, hogy pont 3 órára találtunk egy helyet, ami éppen akkor nyitott újra ki és rendesen lehetett rendelni baromi jó kaját. Itt, egy kávézó teraszán láttam egy idős baráti társaságot, akik akvarelleket készítettek a kávéjuk mellett. Áthajóztak Nápolyból, lőttek egy jó fotót, majd letelepedtek a kávézóba, kiterítették a felszerelést, előrajzolták a képet és épp festeni kezdtek. Eközben beszélgettek, kortyoltak, nézelődtek és dolgoztak. Eszembe is jutott, hogy ez az igazi áldás... Így tölteni az idős kort... Lefotózhattam őket, megengedték... 

A hölgy a fotó kedvéért abbahagyta a munkát

Visszahajóztunk Nápolyba, késő estére értünk vissza Savianóba, és még egy rendes vacsorára is futotta. Másnap Nápoly és a maga különös életérzése várt ránk. 

A Spanyol negyedben Sophia köszönt ránk

Ez volt az utolsó napunk, amit csatangolással tölthettünk, idegenvezetőnknek vállalkozó Unokahúgomra bíztuk az útvonal tervezést. Megkérdezte, mit akarunk látni, okos telefonján sorrendbe rakta a térképen, az alapján, hogy mivel és hogyan tudjuk elérni őket. Bevettem, hogy metrózunk, de igazából amikor bent voltunk a sűrűjében, akkor döbbentem rá, hogy mindenhova gyalog megyünk. Sorrendben: Piazza Garibaldiról a kisgettóba, majd a Santa Chiarába mentünk. Ez is a Világörökség része, megfogadtam, hogy ide mindig eljövök, ha itt vagyok,  és szerettem volna, ha gyermekem is látja. Onnan a Maradona emlékhelyhez a Spanyol negyedbe zarándokoltunk, ami tényleg egy zarándoklat volt, a tömeget és a szűk utcát tekintve. Umberto Galéria, majd a Paladino, utána a Lungomare di Napoli, a tengerparti sétáló utca, itt Bud Spencernek adóztunk egy pillantással,  itt van az a hotel, ahol forgatták a Piedone film egy jelenetét... Végül a Castel Nuovo. Nem messze innen megkönyörültek az égiek, és a metróvonalat vettük célba, így röpke néhány megállóra ismét a Piazza Garibaldin voltunk. Nápoly sok és fura, és rengeteg a bevándorló, ezt láttuk a gettóban, egyre feketébbek az emberek, egyre nagyobb a zsúfoltság és egyre silányabb dolgokat árulnak. Nagyon hamar betelik az ember a tömeggel, egyre inkább menekülne, de nincs hova. A gettón kívül mindenhova is követett minket a tömeg, akiknek javarésze már turista volt, és néha szerencsénk volt, hogy nem fuldoklottunk a hely és levegő hiány miatt. Ilyen áldásos hely a város közepén a Santa Chiara, ahol a falak vastagsága miatt csend van, mintha egy szigeten lennél, nem egy nyüzsgő város közepén. Kevesen találják meg, nem tudom miért, itt nem volt tömeg. Találtunk lent a tengerparton egy parkot, ami nem volt szemetes, de általában mindenhol halmokban áll, vagy jellemzően mellé dobálva a szemét. Építkezés zajlott a Paladino előtt, megtörték annak a hatalmas térnek az összhatását, ami méretében olyan lenyűgöző volt. Az Umberto Galéria is jelentős állagromláson ment keresztül az eltelt öt év alatt, kifejezetten látszik, hogy ilyenre nem fordítanak. Több helyen érződik, hogy nem futja rá, a válság miatt a pénz ezeket a kultikus helyeket hagyta el. Hogy még így is döbbenetes látvány, -  pedig nélkülözi a patika tisztaságot, a megszokott luxusszépséget, és ellepik a galambok, a kóbor kutyák, és nem énekel benne a trubadúr gitárkísérettel,- az a művészi tervezésének köszönhető. Sok km-t mentünk, sokat láttunk, sokat szívtunk be magunkba Nápolyból, és olyan élmény, hogy életre szól... Pozitív és negatív tapasztalások együtt alkotják Nápolyt. Minket nem raboltak ki, de csak mert vigyáztunk, nem kínáltuk fel magunkat a zsebeseknek. Már nincsenek katonák Nápoly utcáin, nincs készültség a tengeren, nem repkednek a MIG-ek a légtérben, mint 2018-ban, és rendőri jelenlét is lazább, szellősebb, mint akkor. Így is "nyugodt" és békés volt a város, végig gyalogoltuk a kijelölt célállomásokat minden atrocitás nélkül.. Másnap, hazarepültünk, és azóta arról beszélgetünk néha, hogy jó volt... Mindkettőnkben jelentős helyet foglal el közös utazásunk. Viszonylag keveset vesztünk össze, tán néhányszor összeszólalkoztunk, de nem volt jelentősége... Pl: " Miért köszönsz olaszul, ha nem is beszéled a nyelvet? - Mert a "Jónapot Kívánokkal" nem sokra megyek... " kb. ilyen fajsúlyú összeszólalkozásaink voltak... Számomra mindenképpen ajándék volt ez az utazás, hisz annyi év után ismét mindennap anya lehettem... Kicsit gondoskodhattam, újra érezhettem a közelségét, kicsit figyelhettem, hogyan veszi az akadályokat, milyen emberré is cseperedett konok, makacs Kisfiam.. Elégedett vagyok azzal, amit láttam, boldoggá tett, hogy vele lehettem... Tudtunk egymással mit kezdeni, és nem hoztunk szégyent a másikunkra. Innen is köszönöm Unokatesómnak és Unokahugimnak, hogy vendégül láttak minket, jószívvel, szeretettel és Brúnóval, a németjuhászkutyával, és hogy láthattuk az olasz élet egy szeletét, amit a turisták sosem láthatnak meg... 

A Santa Chiara Katedrális és Kolostor a Világörökség része

Sajnos, az idő kikezdi a majolikákat

A freskók, körben a kerengő falát díszítik

Elvágva Nápolytól, a falak hihetetlen békét őriznek

A katedrális boltozata

Visszajövünk- kút

A hétköznapi életet jelenítik meg az egyedi festmények

Santa Chiara majolika oszlopai

Szerintem ez még Procida, gyanúsan nincs ember a képen, de hangulatában idézi Nápolyt

Persze, hogy ez már Nápoly:  "Forza Napoli" szalagok mindenhol

Az Isteni Diego-kultusz

Itt viszont minden nyitva van ebédidőben

Útban a Spanyol negyed felé

Maradona emlékhely

Maradona művészi alkotásként egy házfalon

Paladino szökőkútja a belső udvaron

Castel Nuovo

Turisták hömpölyögnek az utcákon, motorok, rollerek között

Vezúv, Pompei

 folytatás...

Caserta után olyan fáradtak voltunk, hogy nem nagyon hittük, hogy még lábra tudunk állni, így amikor egy éjszakai sétát vetettek fel házigazdáink Nolában, a lelkesedés némileg elhalkult bennünk. Ám, egyszer vagyunk itt, kis pihenés után, nyakig benne voltunk az éjszakai kutyasétáltatásban. Elmesélték Unokatesómék, hogy az elmúlt nyári hónapok alatt szoktak rá, hogy éjszaka kelnek útra a kutyával, mert napközben egy métert sem lehetett tenni vele a 45 fokban. Miután hosszú hónapokig nem kegyelmezett az idő, csak úgy perzselt a nap, égetett a levegő, folyós volt az aszfalt, nem maradt más lehetőség, az éjszakai 30 fokban mentek sétálni vagy a tengerpartra, vagy a közeli kisváros történelmi belvárosába. 

22 óra után pattantunk autóba, majd 15 perc autózás után értünk Nolába, ahol a szokásos éjszakai élet zajlott. Nyitva voltak a tavernák, éttermek, és mindenhol ültek is. Kérdeztem, mikor zárnak?

- Ha már nem lesz vendég. Nincs olyan, hogy záróra. Ha elfogynak, majd bezárnak. 

Körbe sétáltuk a belvárost, mentünk az általuk  megszokott útvonalon. Találkoztunk más éjszakai sétáltatókkal, némi kutya acsarkodás után el is csendesült az utca, de még így sem mondanám kihaltnak. Motorokkal, elektromos rollerekkel csak úgy zúgtak el mellettünk, ami igen népszerű a városokban, és szinte minden kiránduló helyen a bérelhető járművek között. Beültünk egy tavernába, rendeltünk spritz-et, sört, nasit is kaptunk hozzá és beszélgettünk egy jót családi körben. Majdnem éjfél volt, hogy hazaindultunk, megtéve a hátralévő kilométereket. 

Másnap, képtelenek voltunk korán kelni... Pompei és a Vezúv várt ránk, és még akkor sem... 

Pompei Katedrális

11 óra körül sikerült elindulnunk...  Persze, én már fél 6-tól fent voltam, de eszembe sem jutott felkelteni a gyerekemet, addig belemélyedtem a kávézásba, az úti könyvembe, (Ambrózy Báró esetei) és pizsibe lófráltam, mint aki szabin van... Mire úgy kanyarodott az idő, hogy szerintem, mindjárt felébred útitársam, csináltam friss kávét, szendvicset, összepakoltam a konyhát, felöltöztem és lapos pillantásai rebbenésében az arcába toltam az életet adó nedüt. Amikor már gondolkodni is tudott, akkor kezdtem el hozzá beszélni... Ismerem. Az Anyja vagyok... Úgy alakult, hogy kaptunk kölcsön a könnyebb mozgásunk érdekében egy kisautót, egy Honda Jazzt, amire nagy dolgokat nem, de kisebb utakat lehetett alapozni. Úgy döntöttünk, minden aggodalmam ellenére, hogy autóval megyünk el Pompeibe, mert az az igazság, hogy csak fél órával közelebb van, mint Sorrentó, és az még élénken élt bennünk, mennyire összetört a vonatozás. Megterveztük az útvonalat, GPS-el közlekedve nem nagyon tévedhettünk el. Egy free parkolót vettünk célba, hiszen, 5-6 órát biztosan el fogunk időzni a városban. Minden simán és zavartalanul ment, bár az autó út valóban olyan veszélyesnek bizonyult, mint azt Unokatesóm leírta nekünk, de úgy, hogy szót fogadtunk, nem előztünk, felvettük a ritmust, nem bizonytalankodtunk, így nem volt semmi baj. Leparkoltunk, és innen már minden megint a lábunkra volt bízva... Emlékeimre támaszkodva bogoztam ki, merre kell menni, mit kell megnézni, hol vannak a neves látványosságok. A katedrális tornyát szem előtt tartva, Pompeiben sem lehet nagyon eltévedni. Beégett emlékeimben tudtam, hogy onnan hova, merre kell menni, hogy megtaláljuk az utazási irodákat, ahol utat lehet foglalni a Vezúvra. Gondoltam és javasoltam is, hogy előbb ezt rendezzük le, és csak utána menjünk be az Archeológiai Parkba, mert maga a Vezúv egy különálló buszos túra innen, legalább 3 óra időt vesz igénybe hegymászással együtt. 

A Vezúv mostanság elég bizonytalan tényező a látnivalók között... Nem, mintha ki akarna törni, de furcsa jelenségei megszaporodtak. Az egész tektonikai lemez, amin Nápoly fekszik, kifejezett aktivitást mutat szeptember 27.-e óta. Akkor volt egy 4,2-es földrengés, ami figyelmeztetés volt, és várhatóan lesznek még rengések a Campi Flegrei régióban. Beüzemelték a környékbeliek részére a földrengés riasztó rendszert, ami minden telefonnal rendelkező részére egy azonnali sziréna hangot bocsájt, iszonyatosan erős frekvencián. Magán a Vezúvon is érezhetőek ezek a kis rengések, ami 2-es erősségű, félő, hogy ha veszélyesebbek lesznek, lezárják és nem lesz megmászható. Ami feltűnt, hogy 2018-ban még pöfögött, a csúcson egy szakaszon gázokat bocsájtott ki, és ez a járat most, ami leeresztette a benne fortyogó gázokat, ez most el volt záródva. Semmi, de semmi nem volt szélviharon és kőomláson kívül. 

Kisfiammal a Vezúv peremén

 

Most

2018-ban még pöfögött

Azon kívül, hogy felfelé a kaptatón majdnem meghaltam, nem okozott csalódást maga a hegy. Imádom, és most is, ezen a nyaraláson is meghitt viszonyban voltam vele minden reggel. Láttam viharban, felhőben úszva, eltűnve mögötte, láttam ebben a sárgás-afrikai porban lebegve, majd felhő csipkébe öltözve, láttam a kompról párában, szivárványban, és örök szerelem szövődött közöttünk. 

Pompei romváros főtere

A szelfik felértékelődtek számomra, ez az út rólunk szólt, Anya és Fia

Visszaértünk a hegyről, belevetettük magunkat Pompei romvárosába. Rögtönzött osztálytalálkozóra csekkoltam be online, mert bánatomra, pont ezen a napon szerveződött a 35. gimis osztálytalálkozónk. Nagy szeretettel és örömmel köszöntem barátaimnak Pompeiből, jó volt látni őket innen messziről is. Igaz, volt, akit nem ismertem fel a telefon rossz felbontása miatt, de később már mindenki a helyére került bennem. 

Pompei-t szerettem volna megmutatni gyerekemnek, hogy lássa azt a helyreállított csodát, az archeológiai parkot, amiről számtalan történetet, kutatást olvastunk, láttunk a NatGeón, hogy a történelem igaz, és élő ezen falak között... Ezt nem lehet meghamisítani, a kövek, a falak, mozaikok, csempék, a freskók mesélnek és elvisznek egy olyan környezetbe, ahol az élet egyszerűen szerveződött, működött és ellátott egy közösséget, ami az i.e. 79-es kitöréskor elpusztult. Mindent természetesen nem láttunk, nem csak azért, mert zárás előtt egy órával jutottunk be, hanem mert a romterület akkora, hogy még kifelé menet el is tévedtünk. Úgy történt, hogy idegesítő karattyolással francia fiatalok jöttek mögöttünk, és megbeszéltük, hogy elengedjük őket, majd önkéntelenül elkezdtük őket követni. Mentünk utánuk, gondolván, hogy kifelé haladnak már ők is, erre nem eltűntek egy lezárt szakasz mögött?! Hoppá! Akkor ezek mégis csak itt dolgoznak és nem kifelé mennek... Újra tervezés a rom térképe alapján nem volt egyszerű, mert azon nem tudtam kiigazodni rendesen, így kavarogtunk egy kicsit, de okos gyerekem, többszöri korrekcióm után, azt mondta, tedd már el azt a térképet, kimegyünk simán, kövess.... És persze, kijutottunk, de én már láttam magunkat az éj leple alatt heverni valamelyik romházban, tüzet gyújtva, bevackolva... Mondjuk, ez igazi kaland lett volna, de valószínűleg, a rendőrök vittek volna dutyiba a végén. A romváros után megvacsoráztunk a Mekiben, mert kimaradt az ebéd, és már kopogott a szemünk. Bevásároltunk, majd visszagurultunk Savianóba, s bár majdnem este 10 órára értünk haza, nagyon jól éreztük magunkat ezen a kalandon. 

Ikonikus részeit nem fotóztam le újra, hiszen én 2018-ban sok-sok szegletét bejártam, most csak olyan fotókat készítettem, ami nem maradt meg bennem akkor... Gyerekem megemlítette, hogy úgy sem tudjuk bejárni ennyi idő alatt.... Nem, bizony.. De talán arra jó lesz, hogy majd a családoddal befejezd a túrát, és megmutasd a gyermekeidnek ezt a csodát... Még akkor is itt lesz. Hiszen, itt van már mióta... Mutasd meg nekik és  járjátok együtt körbe... Mi csak elkezdtük, Kisfiam...