Összes oldalmegjelenítés

2015. szeptember 22., kedd

Mitől különleges egy délután?

Elmesélem...
Nagyon nehezen jött össze a találkozás régi barátommal, aki sok-sok éve Mexikóban él családjával, s csak két évente szokott hazalátogatni a lányaival. Judit különleges ember, ezt minden Őt ismerő tudja.
Nem azért, mert külföldön él, hanem már gyerekkorában is amolyan példaféle volt kiváló szorgalma, jótanulósága, tisztelettudása, gondolkodás módja, lehetőségek kihasználása és minden egyéb tekintetében. Érdekes ebben a történetben, hogy akkoriban, gyermekkorunkban sok volt köztünk az egy-két év különbség, nem kerültünk közel egymáshoz. Ha igazán magamba kutakodom, nem nagyon tudok olyan emlékeket felidézni, amiben együtt lettem volna vele, és közös élményeink lettek volna. Közvetlen emlékeim a Gimnáziumhoz kapcsolódnak, mikor Ő már egyetemista volt, s visszalátogatott az Almamaterbe, beszélgetni a jövőalakítás, pályaválasztás, továbbtanulás lehetőségeiről. Emlékszem szenvedélyes, izgalmas szavaira, hogy merjünk azok lenni, akiknek álmodtuk magunkat, lépni és tenni érte, és széles látótávolságot tartva, nem begubózni, lemondani, ha nem sikerül valami elsőre. Aztán nagyon sok év eltelt...
Évekkel ezelőtt, valahogyan összeakadtunk az interneten, és beszélgetni kezdtünk. Amikor két évenkénti látogatására hazaérkezett, találkoztunk, ebből született is egy mély, komoly és nagyon szép beszélgetés. Leírtam. Úgy volt, kiadják a egy közismert lapban, de nem történt meg. Meg kellett volna húzni a cikket, felére, és ez nekem már nem ment. Mindaz elveszett volna belőle, amiért érdemes volt megírni. Így csak a blogomban szerepel, és én erre nagyon büszke vagyok.
Jó ideje hazaérkezett már, és én tudtam is, csak hát az élet...
Még dolgoztam, elmerültem, magamra zártam a kórház ajtaját és ezzel nagyjából mindent el is mondtam... Azután végre szabadságra mentem, de minden úgy történt, ahogyan én azt előre leírtam, a hajnali felkeléssel, a rossz közérzettel, az ideges össze-vissza alvással, a használhatatlanságommal... Mire nagyjából helyre rázódtam, megbetegedtem. Megfáztam, és ennek minden lépcsőjén végig lépkedve, csak mára tudtam magam annyira összekaparni, hogy találkozhassunk. Énekkar előtt összefutottunk a Művelődési ház előtt. Hova menjünk? Duna partra, hova máshova? Lebattyogtunk, beszélgetve, mesélgetve, minden ott folytatódott, ahol két éve abbahagytuk.
Ez azért jó, mert természetes.
Kevés időnk volt, mégis, olyan jóízűt sikerült beszélgetni, amiről azt vallom, kaptam valamit. Két, egymástól nagyon különböző személyiség vagyunk, de van mit mondanunk egymásnak, kicseréljük a gondolatainkat, másik aspektust szemlélve látjuk újra viszont a mieinket. Frissítő, megújító kis találkozás volt ez.
Aztán, ahogy közeledett az időnk vége felé, újra sétálni kezdtünk, vissza a Műv. ház felé. Két biciklis egyetemista túrázó haladt el a látóterünkben, majd egyszer csak a férfi megállt, és felénk kezdett kiabálni angolul.
Beszélünk-e angolul? Juditnál jobb helyen ezt nem is kérdezhette volna... Megkérdezte, hol van erre felé camping? Vagy valamiféle szállás? Tudunk segíteni? Hát persze hogy tudunk- mondta Judit. És azonnal felcsapta a telefonját, megkeresve az erre legalkalmasabb embert, aki válaszolni tud, hogy a Bagóvár tud-e fogadni ma este turistákat...  Közben beszélgettek, megkérdezte, honnan jöttek?
- Izrealből- mondta a férfi, de akkor már a párja is visszagurult hozzánk. Lepihentek a Műv. ház padján, szembe velünk. Nem voltak menekültek. Rendezett, jól felszerelt biciklikkel járták az országunkat, s életre szóló tapasztalatokat szerettek volna magukkal vinni innen, akkor, amikor az ország épp olyan küzdelemben vesz részt, amibe nem is akart belekeveredni....
- Én pedig Mexikóból, de itt laknak a szüleim, és éppen itthon vagyok - mondta Judit. Kicsit beszélgettek, megtudakolták egymás nevét, nyíltak és barátságosak voltak, hálásak minden szóért.
-Hol van legközelebb camping? - kérdezték újra. Nyilván, erre álltak be hosszú túrájuk során.
- Dunaújvárosban, a híd másik oldalán. 15 km a város, és a másik végén, vagyis kb. még négy km a camping lent a szigeten.
- Az nem jó. Messze van mára.- mondta a férfi. Gesztusaiból kivettem, hogy nem akar már ennyit menni, a bizonytalanba tekerni. Fáradtak voltak, ki voltak merülve.
Judit telefonjai lassan kiderítették, hogy hat óra körül kap konkrét választ, mikor a gondnok oda tud jönni a Vendégházhoz.
Sajnos, nekem kezdődött az énekkar, így elköszöntem, és nagyon izgultam végig, mi lesz velük? Hazafelé  hajtva a hídon, nézelődtem szorgosan az oldalsáv felé, hátha megpillantom a biciklis turistákat. Mire épp átértem, hívott Judit.
- Jaj, nagyon szaggatottra sikerült a beszélgetés vége a szervezés miatt, de nagyon jó volt ismét gondolatot cserélni!- mondta. Ennek megörültem, mert magam is így éreztem, így két év után.
- És mi lett a biciklisekkel?
- Leszerveztük nekik a Bagóvárat, nagyon tetszett nekik a hely, a Duna mellett. Mindenki barátságos volt, nyitott és kedves velük,  és ez nagyon jól esett nekik. Jól sikerült minden! Szép nap volt ez, akárhogy is nézzük!
- Igen. Az volt.
     Nem tudom felmérni, hogy mi zajlik a mi országunkban. Átolvastam mindent, ami erre vonatkozó, az okokat felderítő tanulmány rendelkezésre áll az interneten. Az bizonyos, hogy semmi sem csak fekete, vagy fehér. Az okoknak és a következményeknek ugyan úgy áldozatai, szenvedői, és hosszú lefutású kicsengései vannak, lesznek. Kicsit kezdtem már kiábrándulni saját magunkból, hogy ennyi ellenséges indulat, ítélkezés hangzik fel körülöttem.
     Közben, életemben először végig néztem a Schindler listája c. filmet, és valahogy úgy érzetem, semmi sincs véletlenül. Hogy épp most, épp akkor, amikor gondolkodni tudok, felfogni, megérteni, akkor került elém az éjszakai csatornán ez a kultikus film. Meg volt nekem videón, de sosem mertem egyedül megnézni, féltem, nagyon megrázna engem, amit látok. Nem rázott meg. Vagyis, nem olyan értelemben... Önkéntelenül vontam párhuzamot a mai napi történések, és az akkori szörnyűségek között. Számomra kiderült, hogy a legfontosabb, embernek lenni ezekben a súlyos, indulatokkal, nyomorral és felfordulással teli időszakban.
     Nem tudjuk, mi lesz a vége.
     Nem tudjuk, lesz-e békés megoldása a menekült válságnak. Csak abban bízom, hogy nem felejtjük el, hogy barátságos, nyitott, segítőkész nemzet voltunk, vagyunk, akiknek számít az, hogy ki milyen szájízzel távozik tőlünk. Az erő sosem a névleges, megszavazott hatalomban van, hanem a kicsi otthonokban, az egyénekben, legbelül. Ez adja egy ország lelkét, tartását. Így gondolom, mint idealista, megrögzött humanista. És nem vagyok egyedül.
Ami ma történt, adott nekem egy igazgyöngyöt az életemhez.
 Láttam egy szabadon gondolkodó, pozitív, abszolút önzetlen embert segíteni másokon, és ahogyan mondani szokta, a jó mindig visszaér az emberhez, sosem felesleges, sohasem pocsékolás...
Nem csak mondja, Hitelesen él, erről meggyőződtem... Örülök, hogy még fogunk találkozni, jókat beszélgetni, nagyon rám fér egy kis továbbképzés!
Dunavecse főtere, a saját, kis fára festett alkotásomban...



2015. szeptember 4., péntek

Világnak homálya....

Holnap kezdődik az utolsó műszakom, este....
És akkor végre szabadságra megyek....
No, nem azért, mert lehet, hogy még győzném, de mostanra már azt tudom mondani- elég volt.
Sem a bruttó 3500 Ft fizetés emelés, sem a munkám szeretete, sem a kolleganőimbe vetett hitem, sem semmi nem tűnik fontosabbnak, minthogy egy jó darabig kórház- elvonáson legyek... (Ők egyébként megértik... )
Úgy csináltam végig pihenés és szabadság nélkül az egészet, mint egy feladatot. Ahogy telt-múlott az idő, ólom lábakon lépdelt a nyár, tombolt az 5 db, hetekig tartó hőhullám, hoztak eszméletlen, névtelen beteget az éjféli pilledésben, tört csontokat, daganatokat, utóvérző mandulát, koponyasérülteket, méhen kívüli terhességet,  és sok más, életveszélyes állapotú beteget, úgy fogyott bennem a vitalitás. Elfáradtam.
Nem csak én, a körülöttem dolgozók mindannyian... De én azért sokkal jobban... Normálisan is leapad az ember generátora egy-egy nagyobb munka után, hiszen kidolgozza a belét, beleteszi minden energiáját, minden mozgásba hozható kapacitását, legyen az szellemi, fizikai, lelki és emocionális.
Hogy tudunk még szépen, kiegyensúlyozottan dolgozni, mert tudunk, szinte a csodával határos!
Miből merít az ember, az emberért? Ki tudja, erre most nyilván nem is tudok válaszolni, mert már nincs annyi ép és sérülés mentes ideám, amiből lehetne letisztázni...
Eljött az én időm, hogy most háttérbe vonuljak, letegyem azt a bizonyos lantot, hagyjam, hogy pótoljanak, hogy elfeledjenek, hogy kipihenjenek engem is... Nem fogok hiányozni, mert nem úgy dolgozom, hogy hiányolható legyek. Úgy dolgozom, és ezt merem hinni magamról, hogy felidézhető legyek, ha szükség van rám. Következetesség és odafigyelés az én alapom, és ebben talán egyetértenek velem a társaim. Néha fafejűnek, néha merevnek tartanak, ragaszkodom a megtanultakhoz, de hát mit is tehetnék, így igazolta az élet, a tapasztalat. Jól jön az, mindenkinek.
Nekem is. Gyakran gondoltam arra, hogy múzeumi darab lettem, de amikor kell, a múzeumból is lehet világot alkotni. Azt a bizonyos, működő, felidézhető világot, ami másoknak segédkezet nyújt egy-egy problémás esetnél, egy-egy ritkán előforduló helyzetben, egy-egy zavaros kórképű betegségben. Támaszként, mindenképpen...
Mit is mondhatnék? Legutoljára azt a jól megérdemelt kritikát kaptam egy rendszeres olvasómtól, hogy eltűnt a humorom. Hol vannak a szösszenetek? A jól megfogalmazott történeteim? A kis csattanóim?
Jogos, és nagyon ott van helyén a megfigyelés. Nincsenek.
Korrekten.
Beszűkült az agyam a munkámra, mert minden mást félretéve, ott nem hibázhatok. Ebből is látszik, cyranósan, nem vagyok egy lángész....
A kezdetek kezdetén Novák Böbe kolleganőm megjegyezte, hogy ha csak egy felé tudsz figyelni, nem lesz belőled jó asszisztensnő. 
Ezt lefordítva, a fáradt, kihajszolt, motiválatlan, pihenéstelen asszisztensnő, aki arra koncentrál, hogy ne hibázzon - nem jó asszisztensnő.
És mennyire igaza volt és van! Persze, a kezdetekkor, nekem nem a fáradtsággal volt a bajom, hanem a tv-vel. Ha ugyanis tv-t néztem, lehetett velem beszélgetni, de nem tudtam megmondani, miről beszéltem. Ha tüsszentettek mellett, akkor köszöntem, hogy Helló! Sosem értettem, miért nevet ki mindenki, mert nem is emlékeztem arra, hogy mit mondtam. Elképesztő kalamajkákba keveredtem, és gyakorlatilag ez abból fakadt, hogy csak egy felé tudtam figyelni. Drága Török Ica, számtalanszor óvott néha saját magamtól, hogy ne vesszek el a szórakozottságom miatt....
A munkám miatt változtam meg, felnőtté tett, bevallom. Nagyjából.
Most nem tervezek előre semmit sem konkrétan. Azt tudom nagy vonalakban elmondani, hogy nem szeretnék mindig felnőtt lenni, bírom a nihilt, a láblógatást, befejezném a könyvem olvasását, 980 oldal, sportolni akarok, mozogni, sétálni Emmával, és barátaimmal lógni egy kicsit és írni...
Már csak egy műszak választ el, és hajrá, szabadság!