Adventi koncert, Dunavecse

Vikár Béla Nőikar

Annyira, de annyira.... Nem is azt mondom, hogy tökéletes volt, pedig az volt. Nem is azért, mert jók voltunk, pedig azok voltunk... Mindjárt el is magyarázom...
Megint, mint mindig, hónapokkal ezelőtt kezdődött minden.
Kezünkbe kaptunk egy seregnyi kottát, néztük, nézegettük, sóhajtoztunk, néhány azonnal tetszett, néhány nem annyira. Ezt fogjuk énekelni? Ezt.
Mit fogunk még csinálni?
Semmit.
Keveset.
Elkezdődtek a próbák, hosszú hetek teltek el, és még mindig nem ment a hangunk a fülünk után.
Se kép, se hang, se elképzelés. Nem voltak nehezek, de nem is voltak a legkönnyebb, lerágott csontos dallamok...
Amit régen egy szólamban énekeltünk, annak most tanultunk egy alsó szólamot, persze nem ment könnyen, mert összevissza tévesztettünk, mikor, mi esett jól...
Olyan is volt, amit olyan magasan kellett volna énekelni, hogy végig nyakizomgörccsel és kappan verzióban nyomtunk, mert sehogy sem jött természetesen ki az adott hang... Nem jó helyre tették a pöttyöt!- jelentettük ki, majd elkezdtünk variálni, és különféle variációkat kiagyalni az énekelhetőség kedvéért.
Persze, azért valamiképpen fegyelmet is tartottunk, nem is volt igazi lázadás a miénk, csak amolyan pipiharc a kotta körül...  Úgy csináltunk, mint ha értenénk hozzá, pedig nem is...
Teltek a hetek, kezdett körvonalazódni a dalok élettere. Hol szól jól, hol hal bele az erőlködésbe...
Amikor már valamennyire tudtuk az adott dalt, előkerültek a hangszerek, és elkezdtük felépíteni a hangzásvilágát. Karácsonyos, ünnepi, halk, nem harsány, lágy, ritmikus, és melyik, milyet kívánt, úgy lépett bele valamelyik egyszerű hangszer a kíséretbe. Zsuzska.
És ezzel mindent elmondtam. Ő a tudora ennek a dolognak.
- Lenne egy írásom, szeretném elmondani, mert idevaló- mondtam egyik alkalommal, fittyet hányva a mikrofon fóbiámnak.
- Jól van, belefér- jött a válasz.
- Vers is van...
- Még jobb!
- Jó, akkor összerakom, megírom, elmondom. - Haha.... Tök vicces, mert ha lehetne, én ugyan meg nem szólalnék, csak, gondolataim vannak, és a szólás kényszer nagyon nagy úr... Mikor mondjam el, ha nem akkor, amikor alkalom adódik rá? Amikor helye és ideje van a mondanivalómnak?
(Egyébként, pánik ellen vételeztem citromfű teát, de végül még sem mertem inni az előadás napján, mert a Mamám citromfű szörpjétől is nagyon aluszékony szoktam lenni.... Na nehogy már belebólintsak a felolvasásba!)
Szó, szót követve, lassan összeállt a műsor, a próbák egyre kevesebb izgalmat, sokkal több sikert hoztak, kerete lett a színpadi jelenlétünknek, és végül, rám maradt a felkonferálás rész is, ( ha már úgy is van szöveges részed, én nem akarok szerepelni, van elég dolgom...- mondta Zsuzska,) amit igyekeztem, csalódást nem okozva, frappánsan megoldani.
Az utolsó pillanatig változtattam a mondanivaló gördülékenységén, hogy könnyed, nem terhelő, hanem informatív legyen, s nem utolsó sorban, rövid! Mert ilyenkor minden szó egy évszázadnak szokott tűnni!
(Sosem felejtem el az Internetversfesztivál egyik zseniális koncertjét, mikor az előadó felkonferálta saját magát, miszerint 32 megzenésített verset fog előadni, és mi már az elején a végét kezdtük el várni, belefáradtunk a számolásba... Utána persze, elfelejtettük, hogy számolnunk kell, annyira jó volt a fiú, de az érzés sokáig bennem motoszkált, hogy ez azért sokkoló volt... )
Végül, de nem utolsó sorban beleszerkesztettem a közreműködőket, a segítőket és a megköszönéseket, s miután ennél jobban nem tudom elmondani, így úgy döntöttem, hogy az egész szöveges részt beleteszem ide a blogomba. Hogy miért? Mert kérték. Mert újra olvasnák, újra átélnék, és végig gondolnák, amit mondtam... És hogy külföldön élő barátaim, rokonaim is részesüljenek a nagy jóból, s ezúton mondhassam el nekik, hogy gondolok Rátok is! Boldog, Békés Ünnepeket kívánok!

Szabadi Lívia

A várakozás ideje

Várom a havat, hófehéret, 

a száncsengőt, a nevetésed, 

piros sapkának fehér bojtját... 

Kandallótűz meleget ont ránk. 

Várom a téli nagy csodákat, 

feldíszített karácsonyfákat, 

narancs-fahéj illatú estet... 

Békességet, nyugalmat, csendet! 

Várom a családok mosolyát, 

a búcsút intő gondok sorát, 

a szívekbe költöző imát... 

Mikor jön végre egy jobb világ? 

Várom karácsony ígéretét, 

lelkekbe lopott szeretetét... 

Várom, hogy ne csak egy nap legyen, 

várom: Ne kelljen várni sosem!

Szécsényiné Kovács Ildikó előadásában hangzott el Szabadi Lívia verse

Sok szeretettel köszöntöm Önöket a Vikár Béla Nőikar adventi koncertjén. Szécsényiné Kovács Ildikó tolmácsolásában elhangzott verset, egy tizenéves költőnő, Szabadi Lívia írta. Tiszta, gyermeki, őszinte lelkéből született, mesés, már-már idillikus karácsonyváró verse indította be gondolataimat, amit szeretnék Önökkel megosztani….

 

          Számomra, és tudom, hogy nem vagyok egyedül, felnőtt éveimben, nagyon sokáig nem jelentett sokat az adventi időszak. A saját készítésű adventi koszorúban, s a gyertya gyújtás ceremóniájában, az én rohanó életemben ki is merült ennek varázsa.

Visszagondolva, várni a karácsonyt, az elmúlt években már nem is volt olyan mesés. Tele volt tenni valókkal, szervezni valókkal, gyakran hosszú, végeláthatatlan munkával, szűkös anyagiak miatt egyre kevesebb vásárlással, gyakori félelemmel, szerény ajándékaim miatti titkolt szégyenkezéssel... Ha elő is vettem az adventi koszorúmat, elfelejtettem meggyújtani a gyertyákat. Igazából, oda se figyeltem rá.

       Valamikor, ilyentájt, beszélgetésbe elegyedtem egy kedves, számomra nagyra becsült kolleganőmmel, aki a megszokotthoz képest nagyon furcsán hallgatag, néha teljesen zárkózott, majd lassan, az idő múlásával, belülről mosolygóssá vált.  Mintha nem is Ő lenne… Pihenő időnkben, megkérdeztem tőle,  miért lettél ilyen fura, hetek óta nem lehet hallani éles kritikáid, gurgulázó nevetésed, szarkasztikus beszólásaid… Valami baj van?

-         Advent időszaka van, ilyenkor én mindig csendesebb vagyok… - mondta valóban csendesen.

-         Miért? - kérdeztem értetlenül, akkor már sejtettem, lemaradtam valamiről!

-         Advent idején az ember felkészül az ünnepre. – magyarázta - de ezt csak úgy teheti meg, ha tudja, hogy hol tart, hol a helye, mit élt meg, és letisztázza a belső ügyeit. Ilyenkor én végig veszem, újra értékelem, ami velem történt, jót és rosszat is, és megpróbálom elrendezni függő dolgaimat. Ha valamit nem zártam le, akkor megküzdök érte, és ehhez néha elég mélyre le kell ásni a lelkembe. Segítenek ilyenkor a mécsesek, az illatok, a fények, a halk zene, és igen, én szeretem a karácsonyi dalokat, és nem bánom, hogy a csapból is ez folyik, hozzásegít az elmélyüléshez. Nekem nagyon fontos az advent, - mondta - számomra a befelé figyelés, az öntisztítás időszaka, mert csak úgy tudom átadni magam a családomnak, az ünnepi érzelmeknek, ha én belül erős, egészséges és rendben vagyok. Az ünnepen már nem foglalkozom magammal, tudok szeretteimre koncentrálni.

-         Tehát azt jelenti ez a rejtőző mosoly, hogy sikerült? – kérdeztem már én is csendesen.

-         Igen. Ezt. – mondta egyszerűen.

-         És mennyire befolyásolja, hogy vallásos vagy?

-         Én már akkor is így készültem az ünnepre, - válaszolta - amikor még nem gyakoroltam a vallásomat. Nem rég óta találtam rá Istenre. Néha elmentünk Anyukámmal a Karácsonyi misére, és nagyon jól esett, miközben nem voltam templomba járó akkoriban.

-         Értem… - próbáltam összeszedni a gondolataimat, de látta rajtam a megtorpanást, „nem akarok vájkálni, de nagyon érdekel, amit mondasz” fejemet, így magától folytatta…

-         Nézd, nem mondom, hogy mindenkinek így kell megélnie, vagy ezt kell csinálnia. Én így teszek, így érzem jól magam. Van, aki ezeket a dolgokat nem tartja fontosnak, vagy egy más időszakban fordul befelé és figyel önmagára. Pl. január elején, mikor neki vág egy újévnek. Emlékszem arra, mikor személytelenné és lényegtelenné kezdett válni az ünnep, utálni kezdtem, hogy a karácsony szellemét átvette a tömegcikkek felvásárlásának láza. Nekem abból elegem lett, éreztem, hogy nem jó felé megy el a lelkem. Csak a stresszt éltem meg belőle, mindenből problémát csináltam, mindent magamra vettem, egy percet sem pihentem, az érzéseimről nem is beszélve… Szerencsére, le tudtam állítani a családomban is az eltárgyiasítást. Apró kézműves, vagy saját magunk által gyártott ajándékokkal lepjük meg egymást, és valódi örömöket keresünk egymás társaságában karácsonykor. Elmegyünk együtt misére, valami jó kis koncertre, sokat beszélgetünk, sétálunk, játsszunk, énekelünk, együtt főzünk, és hidd el, sokkal jobbak lettek az ünnepek. Örülünk a szabad napoknak, mikor odafigyelve egymásra, rohanás nélkül látjuk egymást.

-         És ehhez az kell, hogy ne magadra figyelj…

-         Igen. Mert azt megteszem az adventi időszakban… Ez nem luxus, nem is elérhetetlen, viszont emberi – fordult el mosolyogva, s ment tovább a dolgára.

        Tudom, mindannyian másképp éljük meg az adventet, nincsen erre szabály. Egy olyan példát meséltem el Önöknek, ami engem megérintett, felnyitotta a szemem, s amit érdemesnek tartok megosztásra, hisz így is lehetséges… Mindenkinek azt kívánom, találja meg azt a lelki békét, ahol jól érzi magát, az ünnep visszakerül régi méltóságába, s valóban a szeretetről, a családról, a közeli barátokról szól.

 Kórusunk a műsor első felében, egy kis zenei körutazással készült, német, francia, finn, mexikói és angol ismert karácsonyi dallamokat szólaltatunk meg. 

Sándor Janka citera játékával tette szebbé és egyedibbé műsorunkat

Sándor Janka citerajátéka után magyar, tradicionális karácsonyi, ismert és kevéssé ismert dalokkal folytatjuk műsorunkat. 

Sándor Klára óvodás kislány előadása után pedig záró blokkunk következik, melyet közös, lelkes énekléssel szeretnénk megkoronázni. 

Édesanyja kísérte zongorán Sándor Klárát

    Advent negyedik vasárnapjának délutánját Péter Jánosné, Éva, amatőr fotós Kavalkád c. kiállításának bemutatásával szeretnénk emlékezetessé tenni.

Éva Ercsiben él családjával, közszolgálatban eltöltött évei után kiérdemelten nyugdíjas, az ottani közösség lelke, pályázatokra beküldött fotóival, címlapra kerülő alkotásaival emelkedett ki s lépett a nyilvánosság elé. Nagy megtiszteltetés, hogy felajánlotta ez alkalomra képeit, melyeken érett bölcsességgel hívja fel a figyelmet mind arra, amire érdemes figyelmet, időt és szeretetet fordítani, ami táplálja, széppé és teljessé teszi életünket. A kiállítás az aulában látható, ahol a koncert végén egy kis közösen elfogyasztott uzsonnával, forralt borral, lelket gyönyörködtető nézelődéssel. jóízű beszélgetéssel várjuk Önöket! Ezúton is köszönetet mondunk Kovács Istvánnak, Szécsényi Jánosnak, Molnár Gyuláéknak, a Református Iskolának, a közösségnek a sok segítségért, amellyel hozzájárultak az alkalom sikeréhez, és az ozsonnánkhoz!

     A műsort összeállította, a kórust hangszerelte és vezeti, Sándorné Ablonczy Zsuzsanna. Színpadon a Vikár Béla Nőikar!

Nagyon jó szórakozást kívánunk a koncerthez, legyen bennünk is, általunk is maradandóan emlékezetes…

Köszönöm a figyelmet…

És hogy mi történ ezek után? Egy jó kis énekléssel, szép citera játékkal, egy náthás kis óvodás becsületes helytállásával, kellemes együtt énekléssel lezajlott a koncert. Jók voltunk. Ha nem is nagyon, de jól éreztük magunkat a színpadon. A kiállítás képeit sokan megcsodálták, írtak az emlékkönyvbe is, és olyan kapcsolatok is elkezdtek szövődni, mely később hozhat még számunkra izgalmat, kihívást és kellemes időtöltést! Aki komolyan vette a jóízű beszélgetést, a forralt bor, a pogácsák, kolbászkák és savanyúságok között, két jó falattal egybe kötve tudott beszédbe elegyedni a szereplőkkel, rég nem látott vendégekkel, zenésztársakkal, ismerősökkel... Olyan hangulatos, meghitt délutánt varázsoltunk együtt magunknak, kedves emlék marad, igazi ünnepire sikeredett ez az egész rendezvény! Láttam. Láttam kicsorduló könnycseppet, hálás szemeket, meghatódott tekintetetek...
Még most is mosolygok... Naná!

Sándor Klári varázsolt....

Itt nézheted meg élőben:
https://www.youtube.com/watch?v=ev_F1BngsQ8&feature=youtu.be

Tanár vs Diák

Írhatnék arról is, hogy Budapest vs Vidék, de azt már megírta előttem valaki sokkal eszesebb....
      Tanár, aki 20 db 16-18 éves diákkal néz farkasszemet minden áldott nap, és próbál órát tartani az érdektelen, motiválatlan, hangoskodó, félig már önmagukat felnőtté avanzsált gyerekeknek. Jól érzed, a kulcs szó itt, a gyerekek.
     Van köztük egy, aki alkalmanként beszól, kritikusan figyel, vagyis okoskodik, lazán kezeli a csengetési rendet, nem teszi parancsszóra, amit elvárnak tőle, csak mondjuk, a saját tempójába, vagy ahogyan mindig eddig tette, megszokása szerint. Kilóg a többiek közül. Nem durván, hiszen átlagos kamasz, mint a többiek, semmivel sem rosszabb, mégis, kicsit más. Érettebb, inkább érettebbnek képzeli magát. Orgánumára odafigyelnek,  gyakran kerül a középpontba, ha kell, ha nem... s akkor is hallani benne negatív csengést, mikor semmi sincs benne, ami bántó.
Szarkasztikus, genetikailag.
Így beszél, ilyen,
      Örökölt lassúságával, megfontoltságával idegesítően sztrájkolónak vélik, holott egyszerűen lassabban adaptálódik, veszi fel a ritmust. És néha morog, hivatalból. Ezt is lazán, értelmes vélemény nyilvánításnak tartja... Érzékeny, bár ezt erősen tagadja. Érzékenységét bunkósággal leplezi. Védi magát. Visszakérdez. Ideológiákat gyárt, filozofál, figyeli a világ dolgait. Eszmefuttatásai fárasztóak, és nem veszi észre magát, ha a hallgató pattanásig feszült a rázúdított információtól. Megfogalmazza, mi a meglátása és mindig van kérdésekre válasza, elmélete, levezetése. Megszokta, hogy gondolatainak szabad áramlását javítják, de hagyják kibontakozni. Értelmes embernek van tartva, kezelve, nevelve. Úgy van természetes közegében, hogy beszéljen, beszélgessen, hisz minden szava a nyílt és őszinte létre vezeti, s a zárkózottságát oldja. Legyen az a világból bármi, univerzális a látószöge. Fogalma sincs, hogy hol a helye, de életkorából adódóan nem is várható el. Gyerek. 16,5 éves, gyerek. Szereti az iskolai közegét, elfogadta a társait, még azt is, akit az elején nem kedvelt. Mindig érettebbnek tartották, korát meghazudtoló dolgokat vártak el tőle, pl. másfél évesen miért nem köszön előre a felnőtteknek.... Becsapós az Ő karaktere....
     Csak az a tanár ne lenne, aki meg akarja Őt tanítani a nagyvilág szabályaira, a szabálykövetésre, aki nem beszélget vele, nem hívja félre, ha valamit nem csinál jól, vagy túl lő a célon, vagy egyszerűen idegesítő a magatartása. Nem tartja érdemesnek rá, hogy megismerje, megküzdjön vele, az agyával... Tanár egyedül vág bele, a gondviselőt nem vonja be a helyzet megoldásába, még csak nem is értesíti.
Szentül megfogadja, hogy márpedig addig fenyíti, amíg nem törik meg, követnie kell a szabályokat és meg vannak rá a fegyelmezési eszközei, hogy sarokba szorítsa...
Igen. Megvannak. Tud adni számtalan büntető bejegyzést a digitális naplóba, egy hét alatt az igazgatói rovóig elmegy, utólag behívathatja a szülőt, belevonhatja a fél világot is a szorongatásba, kirúgást helyez kilátásba, hisze csak egy lépés választja el a fegyelmitől, s egyre nagyobb lesz a tét, a nyomás, kiéleződik a konfliktus.
Gyerek érzi, hogy rászállt a tanár. Úgy érzi, utálja. Nem tud jót tenni neki... Akar tőle valamit, de nem érti, homályosan dereng, hogy valami nem stimmel.
- Kicsit késtem- mondogatja... - Nem bántottam meg, nem szándékosan, én nem csináltam semmit, amit eddig nem tettem.... Mindig ilyen voltam....
Úgy véli, mit sem változott a hozzáállása az elmúlt években, és ez így igaz. Ugyan az a gyerek maradt egy felnőttebb köntösben, mint 9.-es korában. Csak közben komolyodnia kellett volna. Hiszen elvárják. Ami régen jópofi volt, az mára már idegesítő. Mellesleg, dolgoznak a hormonok, ami egy fura szlogen, de még is csak van benne valami... Külsőleg dominál a férfi....
Fegyelemnek kell lenni, aki kilóg, az nem idevaló... Na már most, remek lehetőség a példát statuálásra ez a fiú. Figyelnek rá, benne él a közösségbe, ha őt nem fogják meg, idővel a többiek is meg fogják szegni a szabályokat- mondja a tanár.... Jövőre már be sem fognak járni, ez lesz a kis késésekből... Időnként pedig, megalázóak a kioktató megjegyzései...
     Igaza van. Meg kell tanítani, elsősorban szülőnek, majd a tanárnak is tudatosítani kell benne, hogy nem csak külsőségekben kell felnőnie, hanem belül is kellene komolyodnia. Tudatosan kellene élnie a lehetőséggel, amit kapott. Tudatosan kell vállalnia a döntéseit.
- Miért? Milyen döntéseket hoztam?- kérdezi a diák a szülőtől...
- Rosszakat. Azt például, hogy megengeded magadnak azt a luxust, hogy elkéss! Vagy, hogy kommentálj olyat, amit nem kellene, például matekórán... Épp, hogy érted...
- De nem tettem semmi rosszat, nem tettem kárt az iskolában, nem öltem meg senkit, nem drogozom, nem is terjesztem, nem hordok tiltott jelképeket, nem csinálok szélsőséges megnyilvánulásokat, én csak önmagam vagyok. Lehet, holnap kirúgnak valamiért, amit akaratlanul elkövetek, és nem akarom elkövetni. Így hogyan menjek be?  Mindenkinek lehet rosszabb napja, az nem lehet, hogy ne hibázzon! Te is hibázol! Mindenki hibázik!
- Igen. Hibázik.
- Innentől minden nap ott van a fejem felett, hogy bármikor kirúghatnak, mert nem tetszik a viselkedésem. Már pedig az első évben elment, aki nem idevaló. Második évben az morzsolódott le, akinek a suli volt nehéz. Én megtettem mindent, hogy bebizonyítsam, hogy helyre lehet hozni a hibákat, a linkséget, a nem tanulást. Kijavítottam év végére a fél évi bukásokat. Annyit tanultam! Jók a jegyeim, és most a viselkedésembe kötnek bele! Miért? Miért történik ez?
- Túl azon, hogy a gyorsított eljárás és a tudatosítás nincs szinkronban, sokkolnak azzal, hogy elveszítheted azt, amit élsz. A jó sulit, a jó közösséget, a barátaidat, ha nem változtatsz a hozzáállásodon. Ha akarod, mind ezt, akkor változnod kell. Fel kell nőnöd a feladathoz.
Neked kell meghajolnod. Nem szabad elkésned egyetlen óráról sem, nincs beszólás, kommentálás, nem zavarhatod az órát az ötleteiddel, nem lehetsz tiszteletlen, és nem követhetsz el semmit, ami címlapra tesz megint. Akkor, és csak is akkor megúszhatod. Ezt jelenti a meghajlás.
- De az nem ugyan az, mint a törés...
- Nem, nem ugyanaz.... A törés az, ha mindazt elveszíted, ami fontos neked, és nem tudod visszacsinálni.. Rajtad múlik. Vagy hajolsz, vagy törsz. Leegyszerűsítve....

Tanár vs Diák.
Bizonyosan, jól tudnak beszélni, csak egymással nem. Az elvek, a szokásjog és a megtörés valahogyan fontosabb... Az indulatok, pedig dübörögnek...
Hányszor lejátszódott ez a derby az idők folyamán???? Bárkivel megtörténhet, hogy belekerül egy ilyen negatív, öngerjesztő folyamatba... Csupa szorongás és feszültség.
Kinek van igaza?
Mindkettőjüknek. Csak valahogy az a kommunikáció köztük, nem klappol....
Nem védem a tanárt, mert Ő felnőtt. Tudja mit csinál, él a lehetőségeivel, más nincs is a kezében.
Nem védhetem a diákot, mert hibázott, mert változnia kell, nem játszadozhat idézetekkel a fejében, mint a számítógépes játékokban... Nem csaponghat, nem vagdalkozhat, nem áshat maga alá és ha akar maradni, nem hibázhat akkorát, hogy eljusson a következő büntetési fokozatig.
Gyerek, értelmes lény. Tele érzésekkel, félelmekkel, és ebben az esetben, senki sem áll mellé. Nem célszerű, nem szolgálja az érdekeit. Mindenki elvárja, mint másfél éves korában, hogy előre köszönjön. Nem fog. Mert nem érti és nem tudja, mi a búbánatos célja ennek az egész hadjáratnak... El kell helyeznie önmagát ebben a világban. Ez a cél. Meg kell tanulnia az elfogadást, a szabályok betartását, az alkalmazkodást, az önfegyelmet, szem előtt kell tartania saját boldogulását.
Most csak a tétet érzi. Hogy mit kockáztat, ha elhibázza.
Viszont, ha kiszáll ebből a negatív spirálból, ha megindulna a kommunikáció kettejük között, akkor tudna idővel alkalmazkodni. Érteni fogja.
Nem megjátszottan, hanem valódian... és egyszer valóban felnőtt lesz....