Összes oldalmegjelenítés

2014. július 27., vasárnap

A Petőfi park hajléktalanjai

     Éppen a bemelegítési és nyújtási, lazítási gyakorlataink vége felé jártunk, ma kora reggel a Petőfi parkban...
     Ha jól végeztem volna a gyakorlatokat, akkor keveset észleltem volna a külvilágból, hiszen lassan, tudatosan rá kellett volna venni magam, hogy kikapcsoljam a kívülről jövő ingereket. Nem csak gyakorlatlanságomnak köszönhetem elsősorban, hogy még nem tartok itt, hanem inkább a felpörgetett idegrendszeremnek, a vizslató agyamnak, ami éppen akkor valami furcsára figyelt fel és automatizmusomnak köszönhetően rajta maradt a témán.
     Perifériásan bekúszott a kép egy idős párral, akik áthaladtak a park túlsó oldalán. Egy pillanatra azt hittem, hogy összevesztek, mert az idős, magas férfi széles mozdulatokkal hárítani kezdte a néni kapaszkodását, és kisvártatva hangosan és távolról érthetetlenül, de határozottan taszítani látszott a nénit. Üvöltésnek tűnt, amit mondott, és hárítása átváltott stabilitás vesztésre, megingott, majd lerogyott a földre. Tudtam, hogy baj van.
    Elnézést kérve társaimtól, kilőttem a pár felé... És nem én voltam az első... És itt jön az igazi mondanivalóm, mert ez csak a bevezetés volt...
     A parkban dekkoló hajléktalanok, tudod, tescós szatyros, naphosszat ücsörgők, ott pisilő és alvó emberek megelőztek. Ketten is! Szó nélkül, gondolkodás nélkül pattantak fel az árnyékba vackolt telephelyükről és futottak a kiabáló nénihez.
- Nincsen baj, epilepsziás! Ne hívjanak orvost, nem kell orvos! Nincsen baj, epilepsziás, nagy rohama van...- kiabálta a néni...
     Közelebbről láttam, hogy igaza van, ez egy nagy roham. A két életmentő már stabilizálta oldal fekvésben, a bácsi tehetetlenül vergődött a földön, épp el tudtam csípni a fejét, hogy ne verje oda minden rángatózásnál. Szerencsésen esett, feje a puha gyepen volt, teste nagy része feküdt a betonon...Szája habzott, fogsora meglazult és tehetetlenül figyelt belülről kifelé, hogy merre induljon... Gyomrából savas nedv bucskázott, gyakorlatilag megforgatva a meglazult fogsort. Kivetettem a nénivel, aki magyarázatai közepette csak azt hajtogatta, hogy nem lehet meggyógyítani, szokott ilyen lenni és azt kétszer is elmondta, hogy még jó, hogy nem a templomban jött rá a roham...
- Nem lett volna baj, ott is segítettek volna- mondta az egyik életmentő.
- Nem azért, de ott gyerekek is vannak- mondta szégyellősen a néni... 
- Tudom, mit kell csinálni ilyenkor,- mondta a másikuk- az Anyukámnak is ilyen betegsége volt, neki is voltak rohamai...
     A bácsi lassan abbahagyta a görcsölést, közben tisztáztuk a nénivel, hogy biztos, hogy szedi a gyógyszerét, havonta legalább egyszer rohama van, és hogy nem, és ez komoly, nem kell orvos, nem akarja bevitetni sehova... Amint tudata visszatért, felültettük a padra, lelkére csomóztam, hogy még maradjanak...
 A néni sokszorosan megköszönte, hogy segítettünk, visszatértünk az edzéshez, láttam, ahogy kisvártatva felállnak a padról és a bácsival karöltve elindulnak. Figyeltem a bácsit, biztosan állt a lábán, mintha mi sem történt volna...
     Azon kívül, hogy kikérdeztem a nénit, figyeltem a roham lecsengését, az egyenletessé váló szuszogást, az eszmélet úton járását a pupillákon, tulajdonképpen nem csináltam semmi mást...
Azon gondolkodtam el villanásszerűen, hogy sosem jutott eszembe életmentő társaimról, hogy másként gondoljak rájuk, mint hajléktalanokra... Sosem vettem észre az emberségüket, igaz, nem is teszik ki az ablakba, nem könnyen megközelíthető és elfogadható az életük....
Meghatódtam. Ez az igazság... Ezért is írom le.
     Olyan fajta tiszta és őszinte tisztelet ébredt bennem irántuk, amit eddig nem volt alkalmam megtapasztalni. Volt persze máskor is jó tapasztalásom, köszönések, borosüveg szedegetés, de inkább az elzárkózásuk a világtól, a kirekesztődésük, az arctalanságuk, a társadalom peremén való életművészkedésük, létezésük kapcsolódott hozzájuk... Nem akartam felfogni, hogy lelkük van, emberségük, egyéniségük, nem egyformák, nem egy helyről és okból lettek azok, akik...
      Persze, minden télen amputálunk néhány szerencsétlenül járt hajléktalant, akinek elfagyott a lába, és anekdotaként kering az osztályokon, hogy" két kilót hízott, mióta bent van a kórházban", vagy másikuk minden este követeli a vacsorát, vagy dupla ebédet akar, vagy van aki minden nap magától fürdik... Nemrégiben behoztak egy bozontos szakállú embert, akit a műtét előtt a lányok megborotváltak. Nem ismertük meg a delikvenst a bozontja nélkül, csak a komplett lábszár töréséről tudtuk beazonosítani.
     Gyakran van penge villongás a hajléktalan szállón és az alulmaradt fél kerül be hozzánk; az egyik ilyen flótás testén éktelenkedő mély, szúrt sebbel érkezett. Mikor beszélgettünk, eldicsekedte, hogy kerámia kés hatolt be a bordái íve alatt a mellkasába...
- Árulja már el, hogy az milyen? Még életemben nem láttam kerámiakést...-
- Jó kés az - mondta, de nem fejtette ki, hogy honnan és hogyan jutottak hozzá...
      Elmondhatom, hogy nekem van élő kapcsolatom hajléktalanokkal, adnak munkát rendesen, és hitem, tetteim, hozzáállásom alapján, ugyanúgy bánok velük, mint a mindenki mással szoktam, vigyázok rájuk...  Akivel lehet, szoktam szóba állni, érdekelnek a történeteik, főleg az értelmes figurákkal tanulmány beszélgetni... Dehogy segítettek volna így, ilyen önzetlenül, még sosem láttam....
     A Petőfi park hajléktalanjai szó nélkül ugrottak segíteni, okosan tették mindezt, szívvel-lélekkel, önzetlenül, nekem nagyon sokat számít. Mikor véget ért az edzés, elmentem mellettük, köszöntem, hogy viszontlátásra...
- Véget ért az edzés? Viszontlátásra... Köszönjük a segítséget!- mondta egyikük.
Érzed? Ő köszönte meg. Pedig, nem is neki segítettem...

2014. július 13., vasárnap

Szösszenetek a múltból...



 Ezek az írások lapultak egy elhagyott mappában. Mikor újra elolvastam, elémvarázsolódott a pillanat, amikor születtek. Ott ültem a buszon, és ott hevertem kitikkadva a fűben, elterülve, kinyúlva a futóverseny után... Érdekes volt elővenni a régi gondolatokat és megállapítani, hogy mennyit változott az életem. Már nem bumlizok két órát munkába, és már nem futok lelkesen kutyástól. Az egyik pozitív a másik negatív változás. Jó szembesülés ez nekem... Szükségem is van rá....

Munkába menet

     Hűvös, illatos, tavaszi reggel... Az eső felhők gyülekeznek, néhol szemerkél, napnak híre, hamva sincs. Ma nem szándékozik vakítóan ébreszteni. Álmosságom lassan oldódik. Szemlélődöm. A HÉV-en még olvastam, de a buszon szinte sosem tudok.  Pár hónapja tettem le az autóm, s pár hónap elég volt ahhoz, hogy ismerősök legyenek útitársaim...
    Mindig ugyanazok az emberek, arcok; a napjuk ugyanolyan, mint az enyém. Hajnali kelés után álmosan vacogva a buszmegállóban ugyanarra a buszra várunk, mely átvisz Soroksáron át Erzsébetre.  Az ingyenes Auchan-busz...
Néha történik valami, egy-egy apró változás : egy nő megszült, Fülesbácsinak már nem rohad a feje ( szó szerint értsd, elég szaftos volt, ahogyan kikandikált a fülamputáció után a nedvedző seb a koponyájából), egy kislánynak butára vágták a haját, a guruló kocsis néni végre elfogadta, hogy segítsenek neki, a koponyáján heges fiú ma még sem ült le a néni előtt, megvárta, míg előbb leül, mint Ő. A lányok, kik nyilvánvalóan barátnők és osztálytársak, hisz minden reggel szertartásosan köszöntik egymást a titokzatosan három darabszámú puszival, megállnak a sofőr mellett, sosem mennek beljebb, inkább mindig leszállnak, ha valakinek útban vannak. Néha felszállnak  fiú barátok, iskolatársak, szintén cuppognak hármat fejenként s megy tovább a busz. Tényleg, mire felnőttek leszünk, hova lesz a harmadik puszi???
      Télen, mikor nem volt fűtés, a sofőr a lányok közül mindig megkért egyet, hogy a rongyával alkalmanként szaladjon végig a nagy szélvédőn, hogy lásson valamit a párától, hát, izgalmas volt...
Egy fiatal szőke nő a kórházig utazik már másodszor, de még mindig ideges. Nem tudja még kívülről az utat; a nagy kanyar előtt megkönnyebbülve felpattan, mert rájön, hol tartunk, s a következő pillanatban landol a párhuzamos ülésen. Amatőr. Csak a kanyar után szabad felállni. 
     Rutinosan felkecmergek, megérkeztem, ez itt Dél-pesti kórház. Leszállás, átszállás, végállomás. Mindenkinek más. Holnap is, és azután...
 


A futócipő-ügy
 
  
     Két éve, (van az már 5 is!) kisebb-nagyobb megszakításokkal, abszolút hobbi szinten kocogunk vizslámmal. Célzottan indult a dolog, kimozgatni a mindig eleven, sosem fáradt és pilledő energiabombát, Emmát. Akkor még nem tudtam, hogy ez szinte lehetetlen... 
      Sejteni akkor kezdtem, amikor egész nap kint voltunk a repülőtéren, 3H-n, le-fel rohangált a hegyen, lelkesen lekísért minden siklóernyőt árnyékvadászként. Addig futott, míg össze nem esett. Betettem az autóba, hazagurultam a kimerültnek látszó ebbel, otthon aztán felvánszorgott a negyedik emeletre, aludt egy fél napot, mint akit agyonvertek s másnap is csak tipegve volt hajlandó sétálni... Azóta okosabb vagyok gazdiként és emberként is. Nem engedem túl futnia magát, de a rendszeres terhelést beiktattam az életünkbe. Ekkor találtam ki az együtt futást. Annyira nem alapoztuk meg, hogy befektessek egy futócipőre, a télen-nyáron hordott túrabakancsomban kezdtük a kocogást. Nem sokat, hiszen, korlátaimat felmérve, tereptárgyak szerint választottam távolságot. Minden méternek örültem! Meglepett silány állóképességem; a téligumi a derekam körül, sérülés után soha rendbe nem jövő térdem esendősége, endocarditis után gyógyszeresen támogatott ketyegőm terhelhetetlensége stb...  De akkor is, az ebnek futnia kell! 
      Elkezdtük a lötyögést, addig, amíg elsétálni nem esett nehezemre, azt megfelezve, felváltva futottunk s gyalogoltunk, kialakítottunk magunknak egy szabályos rendet. A tereptárgyakat elnevezve könnyebb volt. Szürke oszlop,egyfa, háromfa, pukli, kerti bokrok, rekettyés, biciklis nyaktörő, kiserdő, másik sorompó, diófa, stb... Visszafelé sétáltunk, hogy az eb is legeljen kicsit. 
A futás fontos lett, nem sok, de rendszeres. Összesen pár km, mindig a téli bakancsban, mert az jól bevált. De most, történt valami, ami hm..., hát kizökkentett a nyugis kocogásomból.
     Barátnőmmel részt vettünk a város futáson. Hogy miért? Kíváncsi voltam, milyen mindezt tömegben, rendezvényen, milyen egy ilyen hangulata, mit hoz ki az emberből s vajon, bírom-e szuflával? 
     Nagyon tetszett. Egy barátom kiszámolta, hogy a teljesítményem annyira csapnivaló, hogy szót sem érdemel. Mondjuk, magam is felröhögtem, amikor a jelentkezési napon megkérdezték, hogy mennyi a szint időm? Nekem? Három nap...
 Kb. 30 perc alatt kocogtam le a 3,3 km-et. Ide nem mertem felvenni az avitt, lyukas téli bakancsot, helyette a kézilabdás teremcipőben próbáltam a betonon teljesíteni a magam tempójában. Hiba volt. Ugyanis, nem tudok nem téli bakancsban futni. 
     A lábam folyamatosan begörcsölt, kénytelen voltam füves részeket keresni, a pálya mellett, így többet is futottam, de gyakran meg is kellett állnom. Betonba öntve éreztem a lábszáram, fájt rendesen. Látván a nehézséget, megpróbáltam ésszel futni, akkor vettem észre, hogy én úgy futok a tornacipőben, mint a bakancsban. Odacsapom a lábam, telitalppal, keményen. A bakancs súlya hiányzott, így annyira odavertem a lábam, kész csoda, hogy nem kopott el... 
Mikor beértünk a célba, megkaptam az ajándék csomagot, fel is zabáltam a Horalki nápolyit, azóta ez a kedvencem, elvontattam magam a fűre, s két dolgot állapítottam meg: vennem kell egy futócipőt, s meg kell tanulnom futni benne. Egyébként pedig egy hős vagyok, és marha jó dolog volt valamit végig csinálni! Jöhet a következő kihívás, az 5 km! 
     A rendezvényen egy dolog nagyon megragadott, mégpedig a mások lelkesedése. Annyira tetszett, hogy gyerekek, anyukák, apukák, nagymamák, fiatalok és öregek együtt futnak, s bár a futás nagyon magányos sport, mégis megosztható, úgy döntöttem, nem akarok kimaradni belőle. Életem első futó versenye ösztönzően hatott; minden métere az életem részévé vált, hiszen magamért tettem....