Összes oldalmegjelenítés

2013. november 30., szombat

Koncert az agyamban

Hosszú idő után először merészkedtem el koncertre, kikapcsolódni.
Kinéztem magamnak a Kiscsillag koncertet, Dunaújvárosban, és elhatároztam, hogy végre kimozdulok, és ha törik, ha szakad, elmegyek. Feldobtam a lehetőséget Timinek, hátha érdekli egy kikapcsolódós, dumcsis este. Érdekelte. Naná, hiszen Ő is ezer terhet cipel pihenés nélkül. A jegyvásárlás is viszonylag könnyen ment, Emmát kikötöttem a kukához, és berohantam a pénztárhoz, figyelmeztetvén a lányokat, hogy siessenek, mert egy repülő kuka fog életre kelni, türelmetlen vizslalány által kivitelezve. Miért nem hozta be?- kérdezte a jegyeladó... Miért is? Mert nem gondoltam, hogy lehet. - Be szokták hozni a kutyákat pórázon, ha ilyen necces a helyzet- mondta a lány, én meg csak hümmögtem, jó tudni erről... Minden esetre, a kuka maradt álló helyzetben, dohányfüstös-büdösen, és Emma öröme, hogy megvagyok, minden gondot elhessegetett a fejemből.
Már csak várni kellett a nagy napra, mikor is kikapcsolódom. Hát ennél hülyébb dolog nincs a világon! Először is, átvettem egy hosszú műszakot arra a napra, mert elfelejtettem, hogy nekem van egy programom. Nem szokott lenni, és a szokás, ugyebár nagy úr...
Jóbarátom is erre a napra szervezte, hogy beszélhetnénk, szokás szerint ilyenkor órákon át, mindenről, bármiről,( amolyan vércsere ez az agyunknak), de persze, ekkor már résen voltam, időben jeleztem, hogy nekem programom van... 
 Annak rendje és módja  szerint, Timinek is csak akadályok gördültek az életébe, bezárták rá az ajtót, lekéste a buszt, ilyesmi, én pedig a 12 órás műszak leteltével alig álltam a lábamon. Nem szép ilyenekről írni, de hozzá tartozik az élethez, hogy az egyre ritkább és ciklusosabb női boldogság is két napja cunami szerűen boldogított, alig álltam a lábamon a kimerültségtől, legyengültségtől. A 12 órás műszak utolsó percéig dolgoztunk, kattogó aggyal oldottuk meg a furmányos ügyeket, szét, de mindenképpen minimum ketté szakadó testtel küzdöttünk az elemekkel, feladatokkal... És végre letelt!
Hazafelé majdnem elaludtam, s csak a gégész doktorra figyeltem fel, aki előttem battyogott, épp edzésről ért haza, könnyed, laza léptekkel... Mázlista- gondoltam, irigyelvén fizikai állapotát.
Otthon aztán összeomlottam, mint egy selyemanyag, amit magasról engednek aláhullni. Szép volt, kislány. Főztem kávét, miután bebumbiztam a tv előtt, és rájöttem, hogy ebből komoly alvás készülődik, na nehogy már elaludjak! Nekem ma buliba kell mennem! Koncertre! Nekem!
Végre Timi jelentkezett, hogy melyik busszal érkezik, - jól el fogunk késni,- beszéltük meg, de nem baj, kihagyjuk az előzenekart, nem ügy... Akkor is, kikapcsolódunk! Megyünk! Megérdemeljük!
És mikor nagy nehezen összekapartam magam romjaimból, telefonált, hogy Ő már ott is van... - Hogyan? Repültél?- kérdeztem...- Nem, átvágtam a parkon. - Jó, de hogyan lehetsz már ott?-
ránéztem az órára, és akkor esett le, hogy már megint aludtam egy mikrónyit, pár percet, vagy 15-20-t.
Kiléptem, hiszen nem lakunk messze, hamar összeborultunk a Dózsa Mozi előtt... Hát itt vagyunk, sikerült!
És akkor bevallottam:- Tudod, Timike, én egy darab Kiscsillag számot sem ismerek, csak azt tudtam, hogy az András az énekes a Kispálból, és gondoltam, hogy jó lehet...
- Majd rá fogsz ismerni, sokat játsszák a rádióban,nem baj, ha nem tudod a szöveget, meglátod, jó lesz.
Szerintem hallottad már őket, csak nem tudtad, hogy Kiscsillag számot hallasz.
- Ja, az lehet.
Egy cigi után betámolyogtunk a Moziba, fel a Galériára,és elkezdtem magam kicsit furcsán érezni. Olyan idegenül. Agyamban apró forgácsokként nyíltak meg a lezárt blokkok, emléknyomok, és az átmeneti szakasz után, kezdett ismerős lenni a szituáció. Helyiség, tele emberekkel, akiket nem ismerek. Nem én vagyok, meg a fal, hanem mások is, izgatottan, lazulni vágyón. A bárpultnál álltunk sorba sörért, és akkor már nagyon ismerőssé kezdett válni a fíling. Zöldpardon. Pult, tele emberekkel, koncert előtti hangolódás, fények által diszkrét homályba tartva az arcokat. Fiatalok és kevésbé fiatalok. Közös bennük, hogy nem az a réteg, amiből én el szoktam menekülni- vagyis ilyen csak egy volt, a Moulin Rouge. (Nagy tévedés volt oda elmenni a lányokkal, az valahogy a földön kívüliek világa; sok csillogással, harsány sminkkel, parfüm felhőben, táskákkal, ridikülökkel táncoló, tolakodó, hivalkodó, koktélozó tizenévesek közé. Tragédia!)
Miután megkaptuk a sörünket, épp kezdődött a Kiscsillag koncert. Óvatosan beoldalogtunk a középmezőnybe. Jellemző rám, hogy akár hova megyek, minimum az angol kosár csapat áll előttem, s most sem kellett csalódnom. Egy hatalmas jégkorongosnak vélt hát takarta ki előlem a színpadot, kicsit pipiskedtem, hátha látom az Andrist, mert őt kedvelem, csak úgy spontán, és nekem ha egy pillanat jut belőle, ez így elég is. Megszoktam, hogy kicsi vagyok, nem jut sok látni való, különben is... Bevillant a Tina Turner koncert, a régi MTK pályán. Akkor láttam Tina Turnert életemben először és utoljára élőben, amikor a koncert első percében lejött egy magasabb lépcsőről. Mert végül még is csak sikerült a kosárlabda csapattal összeszerveződnünk....
     És akkor az oldal sávban megláttam egy ismerős arcot. Olyan fura, a jegyen nem tűnt fel... Leskovics Gábor a Pál Utcai Fiúkból. Atyám, a Kiscsillag zenekarban is játszik és énekel? Jó megfigyelő vagyok, mi? Hát, érdekelt ez engem? Nem nagyon... Mégis, megmelengette a szívem... Annyi szépet és jót köszönhetek neki, teljesen elvarázsolódtam... Képek keringtek megint az elmém zűrjében...
     Kollégium, 1986, Dunaújváros. Itt, ebben a Szent Városban történt meg velem... A havi zsebpénzemből vettem egy kazettát, a Pál Utcai Fiúk első kazettáját. Nem tudom, miért vettem, nyilván deviáns akartam lenni, mert akkoriban mindenki Bonanza Banzai-t hallgatott, és ugyan tetszett nekem a Depech Mode, a Bonanza, és bírtam Ákost önmagában, kiváló költőnek tartottam, de úgy döntöttem, hogy nem követem a népszokásokat... Kitörök én az átlagból, és rendületlenül hallgattam a PUF-ot. Egyedül a kollégiumban, táncra perdültem, énekeltem, tomboltam... Mindenki hülyének nézett... Imádtam! Rájöttem, hogy az én zűrös lelkemből is szólnak azok a dalok. Sötétből tapogat, idegenül, önkifejezően. Ki is vagyok, merre is tartok, mit is érzek? Megigéztek a dalok, húsz év után is tudtam a szöveget, bár a kazetta egyszer csak elveszett. Rongyosra hallgatás után... Vagy ellopták, megirigyelvén magányos önkifejezésemet, nem tudom... És akkor megint csak kalandozott tovább az agyam...
Az első és eddig az egyetlen PUF koncert ugrott be, a Zöldpardonban... Teljesült az én Bakancslistám egyik tétele, úgy, ahogyan az szerepelt rajta. A könnyem kicsordult akkor, olyan boldoggá tett az a pillanat.
Csak úgy csinált c. dalra öleljen át egy szuper dögös pasas, akit még nem kis mértékben kedvelek is... És földre szállt. Mennyei volt az érzés, a dal, a koncert, az emlék, és ezekért a pillanatokért érdemes élni! Ha néha el vagyok szontyolodva, csak erre az emlékre, erre a pillanatra szoktam gondolni, és tudom, hogy szeretnek engem, ha ilyen tökéltességet élhetek meg...
És végre, nagy nehezen kezdtem felfogni, hogy tulajdonképpen Kiscsillag koncerten vagyok, Timivel...
Ismét bevallom, egy darab számnak sem tudom a szövegét. Hallottam, bizonyára, mert ismerős volt majd mindegyik, de felületesen dúdolgatni sem lettem volna bátor, nem hogy énekelni... De ha hiszel nekem, ez a nem tudás sosem fog vissza attól, hogy elmenj egy Kiscsillag koncertre! Olyan hangulat kerekedett, olyan felszabadult koncert közönséget még nem láttam! Mindig szoktak állni hátul, oldalt, elvonulva a mérsékelt népek, akik nem tudnak felszabadulni. Már egy percig én is úgy érzetem, hogy gondba leszek, gátlás fog engem is, de aztán elmúlt. És azt vettem észre, hogy az egész terem, a Galéria együtt van, tombol, táncol, énekel, összekapcsolódik egy hullámhosszra, aminek a közepén ott van az a négy zenész, és csak ontja a laza, bohó skicceit, keveri, kavarja a hangulatot... Nem volt megtorpanás. Fokozás volt, érezhetően erősödött a kötődés, ahogy hullottak le az emberekről a heti fáradalmak... Mert ezt éreztem meg... Magamon is. Néhányszor az agyam megpróbált benne maradni a kalitkájába, visszacsempészett a nehéz heteimből, napjaimból, műszakjaimból képeket, láttam magam vérben, altatás közben, futva, újraélesztő táskát cipelve, stb... Láttam magam kívülről, mint egy filmben. Egy olyan amerikai klubban, ahol élő zenekar játszik, mindenki táncol, a tömeg együtt van, és a közepén a főszereplő életének pillanatai vetítődnének a feje fölé... Aztán leküzdöttem a hétköznapi dolgokat, és kezdett az agyam messzebbre kalandozni... Láttam magam, mint írónő, költőnő... Büszke voltam magamra, laza vagyok, különleges, igaz, már vagy 44 éves, de kit érdekel? Az öreg és kövér nők is lazulhatnak egy Kiscsillag koncerten... Bárki, bármikor, és szenzációsan... És akkor már éreztem,, hogy lazulok. Hogy végre kezdek tényleg itt lenni, leereszteni, kikapcsolni... És akkor meg is érkeztem a koncertre, és éppen a Jávor Pál csókolózási szokásait méltató darab hangzott el, és teljesen beleszerettem a Kiscsillagba... Hálásan köszönöm a tuti koncertet! A dolgozó nép nevében, akik mind ott tomboltak, tették le terheiket, szabadultak fel, töltődtek fel élettel, szeretettel, szerelemmel, értelemmel. Nagy volt. Igazán nagyon nagy....





2013. november 21., csütörtök

Belejöttem a vers írásba....



Ki hozza rám a bajt?

Ki hozza rám a bajt,
A kimondott szavak?
Vagy a sors kalapjából
Húzom magamnak, magam?

Ki hozza rám a bajt,
A kísértő szemek?
Vagy én igézem meredve,
Mert magam kísértem?

Talán, az alázat kevés
Az Élet Nagykönyvéhez,
Makogva olvasni segít,
De nem értelmez. 

Felfogni puszta lét,
A lehetőség kevés,
Hogy tiszteljem életem,
Minden nap estjén.

Ki hozza rám a bajt?
- Kérdéssel lobogva,
A sors leckéztet, leültet, óv,
Miként a padlódeszka…