Összes oldalmegjelenítés

2014. október 28., kedd

Az el nem fogadott versek...





 Éva őszi dala

Éva, az én jó barátom,
Legjobb lélek hét határon,
Szomorúan, csendesen,
Rugdos faleveleket…
Mondom, ne csak levelet,
Szél fútta lepleket,
Rúgjál rögtön köveket,
Szép cipővel, hegyibe!
Mikor szóba áll velem,
Szemét harmat hunyja le,
Mesél, mesél szörnyeket,
Csendes, hulló könnyeket… 
Mondom neki, ne sírj,
Ne bőgj, ne rémíts agyon!
Egy régi őszön avart rúgtam,
S azt most visszahallhatod…

„Fullasztó, poros nyár, vad sóhaj,
Vége van! Láss megint!
Kezdheted újra élni
Elejéről, ízlés szerint.
Ha vesztettél, tán kellett,
Hogy lyukas legyen zsebed,
S az ősz alkalmas arra,
Mi fontos volt, beszerezd.
Ha elhagytak, tán kellett,
Hogy koppanj egy kicsit,
Cinkosként nézz magadra,
Hű barátként, megint.

Sétálj a lemenő napban
Hasalj katicás fűben,
Fürdőzz nagy habos vízben,
S magányra fenyőfát ölelj!
Olvass mást, tedd el az Anna Kareninát!
Dugd el a bőgős filmeket,
Mesét nézz, Pán Pétert, Jégvarázst!
Verd be a szögeket,
Tiplit fúrj a falba,
Helyetted nem fúr, farag, kalapál,
Sem James Bond, sem Bill, a Király!

Mindent meg tudsz oldani,
Nem kell mankó, sem kétely,
Minden úgy van, ahogy ,
Minden elölről kezdődik el.
A csellengő, lomha fény viccel,
Egy kicsit megpihen veled.
Mondom, minden úgy van,
Ahogy lennie kell veled… ”

Így mondtad, akkor, Éva…
Nem kell mankó, sem kétely,
Minden úgy van, ahogy ,
Minden elölről kezdődik el.
A csellengő, lomha fény viccel,
Egy kicsit megpihen veled.
Mondom, minden úgy van,
Ahogy lennie kell veled…



Ármányos


Ármányos árnyékban
Árnyakkal árnyaltan,
Ármány sző árnyékot
Árnyaltan, vágyakkal.

Árnyékból árnyékba
Ármány lép árnyasba,
Árnyasban árnyaltan
Ármány száll ármányra.

Ármánynak árnyéka
Árnyasban árnyaltan,
Árnyasból, ármányból,
                                                             Árnyék lesz, árnyatlan.




 Otthon, Édes Otthon


Home, My Sweet Home,
Levendulás kis táblán,
Szíved elolvad,
E tüll lilaság láttán.

Nekem is tetszik,
Odavagyok érte,
Magam is csinálnék
Levendulás képet.

Azt írnám rá, otthon,
Ha már így érzem,
Otthon Édes, Otthon,
Levendulás képen.

Divat, hóbort vagy trend,
A világ kifordult sarkából,
Magyar zenészek
Angolul szólnak a rádióból.

Angol néven játszanak,
Tán, meg sem jegyzik őket,
Szövegük homályban,
S elvesznek örökre.

Minden angol lelkében
Édes, a My Sweet Home,
Nekünk, az Édes Otthon,
Mégis másképpen szól…

Írj, alkoss, zenélj,
Játssz, magyarul magyarnak!
Neveld népedet szíveddel,
Versekkel, dalokkal!

Hisz bármilyen híres vagy,
Valahol angolul,                                                                                        
Érteni, dúdolni
Így fognak, magyarul…




 Úton, útnak lenni

Ereimben, néha meglepő csendesen,
Araszol tüzes vér erővel, nesztelen,
Ha olykor elbukom, netán orra esem,
Melegít, ráncba szed, mielőtt felemel.
Az Ég ide spájzolt a Földre,
Jókedvében hintett rám életvizet,
Úgy cseperedtem saját ötletem szerint,
Ahogy fejeltem félfákba újra s megint.

Én úgy hittem tökéletes világom,
Tanuló időm ragtapaszokkal teli,
Merengtem sok furcsa, énközpontú álmon,
Míg nem álom lettem, ó, de nem bánok semmit…
Én azt hittem, hogy jól hittem,
Hogy úgy hittem, hogy elhittem,
Úgy tudtam, csak így szabad,
Az életünk csak egy falat

Ceruzát rágcsálva fogalmaztam vágyról,
Pillanatokban rekedt utazásról,
Igyekeztem megőrizni, másnak,
Nem más kárán tanult tapasztalásnak…
Egyszerűen tudni véltem, ennyi,
Balgaságból írni, számot vetni,
Hogy száz év magányból hova vezet
Teremtéssel a képzelet…

Hittem egy tökéletes világot,
S lett barázdamély hegekkel teli,
Üldözött sok furcsa, én központú álmom,
Míg felébredtem, kell úton, útnak lenni…
Én azt hiszem, hogy jól hittem,
Ha azt hittem, hogy elhiszem,
Hogy úgy tudtam, hogy így szabad,
Az életünk csak egy falat

Ünneplem hát, félúton, magam,
Hogy megértem, saját agyam,
Köszönöm, hogy kaptam hozzá kalapot,
Testet, szívet és lelki alkatot.
Én azt hiszem, hogy jól hiszem,
Ha azt hiszem, hogy elhiszem,
Hogy úgy tudom, hogy így Szabad
Az Életünk, csak egy falat…




















2014. október 16., csütörtök

Egy kiállítás képei

      Nem tudok aludni. Pontosabban, próbáltam, de a szendergésen, fáradt vergődésen kívül mást nem tudtam előadni a megszokott helyen és időben. Miért is aludnék? Ma olyan dologban volt részem, ami éberen,fogva tart, hova is menekülhetnék gondolataim elől? Álomba? Ugyan....
    Hosszú-hosszú zarándok utat jártam be ma délután.
Kecskeméten jártam, egy kiállítás megnyitóján, a Művész Kávéházban, a Rákóczi úton. Nem földrajzilag volt ez nekem zarándoklás, mert akkor már régen aludnék... hanem tér-idő kontinuumon áthidaló érzelmi ív ért Földet a mai nappal.
Művész Kávéház, Kecskemét
Hol is kezdjem, hogy részese legyél a történetnek... Próbálom elvonatkoztatni, hogy könnyebb legyen megírni az eseményeket. Járatlan vagyok ebben a függetlenített módiban, így ne haragudj, hogy néha puskapor-mód, száraz leszek,..
      Kamaszok voltak. A fiú zongorázott, a lány ácsorgott a rajongóhadban. A fiú felnézett, szemében két kérdés lobogott: -Ismerlek? Szeretlek? - és a lány válaszolt szemével: Mindenképpen igen! 
Tudták első perctől kezdve, ők egymásnak lettek teremtve. Nem is az első rangú fizikai vonzalom, inkább a szellemi síkon való érintkezés volt az, ami összeboronálta őket. A fiú zongorázott, a lány olvadozott, és egyszer csak egy közös barát bemutatta őket egymásnak. ( A mindenható barát saját bevallása szerint, összekötötte őket, és amit Ő összeköt, azt Isten se választhatja széjjel....)
      Fogták egymás kezét. Sétáltak, beszélgettek. Tudtak beszélgetni. A fiú hazacipelte a családjához, Bemutatta, elfogadtatta, Ő az a lány, aki kell. A család hümmögött. A lány kollégista volt, a hétköznapok minden perce boldogság volt, utálták a hétvégéket, amikor a lány hazautazott... 
      Minden nap egymásról szólt, találkoztak a gimnáziumban, szünetekben, néha együtt lógtak iskola után, és ha véletlenül nem találtak indokot együtt lenni, akkor is egymást keresték. Az élet szép volt, mi több, gyönyörű! A fiú családja, ahogyan látták, nem múló szenvedélyről van szó, befogadóvá és elfogadóvá vált, a lány úgy érzete, otthonra lelt a fiú mellett. Együtt jártak kajálni a fiúhoz, Mami főztjéből iskola után, együtt tanultak, néha a fiú zongorázott, csak neki és csak úgy, ahogy égő szerelemmel lehet... Bálok jöttek, táncmulatságok. Meghitt, szép esték, andalító séták, visszakísérések a kollégiumba. Sok csók és ígéretes vágy. Az első együttlét egy hosszú hétvégés, napsütéses délutánon történt, amikor senki sem volt az elárvult kollégiumban, csak ők ketten. A lány úgy érzete, hogy asszonnyá lett. Az Ő asszonyává. Ha emlékszel a Szomszéd nője mindig zöldebb c. filmre, akkor Jack Lemmon táncos virgonckodása biztosan eszedbe jut. Még ennél is hatalmasabb volt ez az érzés! Nézte magát a tükörben, és tudta, hogy az élet most először ad neki valamit, amit még eddig sosem... 
Nézte a testét, vizsgálta az arcát, és kutatta, miben változott meg? Boldog volt. Életében először volt boldog... Ennek az érzésnek minden nyomát viselte, hordozta, pírral, ragyogással, varázslattal vegyítve... 
      Mindketten elvont és elvarázsolt figurák voltak, talán, ezért is találták meg olyan könnyen a közös hangot. A lány írónak készült, a fiú festeni tanult egy magán tanárnál. Feladatot kapott, tanuljon meg aktot festeni.... Megkérte a lányt, üljön modellt, ha nem akarja, hogy más nők meztelen testét nézze... Órák teltek el modell üléssel, a lány kissé zavarodottan, nyugtalanul fészkelődött, szokatlan volt, hogy a fiú mereven nézi, eltárgyiasítja a tekintetével. Közben folyamatosan beszélgettek, oldották egymás végtelenül türelmetlen zavarát. A képek jók lettek, csak mikor a családnak bemutatták, akkor lett belőle nagyobb pirulás. A fiú, testének minden porcikáját megörökítette, közben filozófiai eszmefuttatásokat, verseket olvastak egymásnak, hogy ne veszítsék el a fejüket idő előtt... Amikor végeztek az üléssel, elfogyasztották egymást, mint az éhező művészek a modellként szolgáló almát...
      Teltek a hónapok, múltak az évek. Szenvedélyes létük csak nem akart nyugodni, mindketten járni kezdték a saját útjukat, a kapcsolatuk sok próbát, távolságot, hosszú-hosszú várakozásokat élt túl, abban mindketten bizonyosak voltak, hogy nem akartak egymásból elvenni semmit. Két és félév szenvedély után, egy viharos összeveszés mégis, megtorpanásra késztette őket. A világuk egyszerre kettészakadt, és bár a fiú türelmes volt, kitartó és nyugodt, a lány forró és szenvedélyes kitörését nem hagyta szó nélkül. Jegygyűrűjüket a kukába dobta, erre a lány sarkon fordult és elrohant, elveszett, megsemmisült, s vele az együtt tervezett élet, a kialakított jövőkép. Hiába kukázta ki a gyűrűt a fiú... Hiába várta vissza a lányt, soha többé nem tudták helyre hozni a szakadást. Fiatalság, bolondság, mondhatod... De nem ennél a két embernél. A szenvedélyek viharában semmi bolondság nincsen... 
      Három évvel később találkoztak, a lány kereste a fiút, hátha tudnak beszélni a történtekről... Tudtak. Le tudták zárni. A fiú megmutatta az eltelt időben készült munkáit, a lány zokogva nézte... Minden képen az ő teste volt kivégezve, kifordítva, megidézve, néha embertelen, néha bibliai értelemben magasztos, de véres valójában szörnyként, ábrázolva. Ez volt a fiú szörnykorszaka. Beszélgettek a köztük kialakult űrről, hogy mennyire ketté vált az életük, és hogy ezen már nem lehet változtatni. A fiú főiskolára járt, tanítóképzőbe, később képzőművészetibe, a lány altatni tanult, szinte már felhagyott az írással... A műteremben minden olyan csendes volt, nyugodt, csak a képek üvöltöttek. A lány megértette, hogy mekkora fájdalmat okozott, és végre elmondhatta, hogy sajnálja... Még mindig ugyanazokat a dalokat hallgatták, külön-külön, és még mindig egy circulus vitae-n jártak gondolataik...  A búcsúzás, akkor és ott, a vasútállomáson, utoljára- örökre szólt. A lány felszállt a vonatra, és úgy tudta, hogy soha többet nem látják egymást.... Egymástól kaptak egy újabb esélyt, egymás nélkül lenni... A lány végre új életet kezdett, elszakadt a fiútól, a szenvedélytől végleg... 
      Visszahozlak a múltból. Ma van, 2014. október 16. mindjárt éjfél... Eltelt majd 25 év. Sokszor eszembe jut az a fiú és az a lány.

Azóta egy élő sejtem sem emlékezhet, sem a lányra, aki én voltam, sem a fiúra, aki Madaras László festő, grafikus művész, tanár, azóta boldog, két gyerekes családapa, Az eltelt hosszú évek néha visszahozták pillanatokra őket, együtt... Mikor beléptem a rádióba dolgozni, volt tanárom, Balogh Mihály első kérdései között volt, hogy Te a Madaras Lacival jártál? Úgy összekötődtök bennem...
Aztán mások is... Szilágyi doki, akivel abból az időből ismerjük egymást... Aztán a volt közös barát... Épp osztálytalálkozón ültünk, meghitten beszélgettünk, mikor kinyögte, hogy megvette Laci egyik munkáját, ha akarom megmutatja, menjek fel hozzájuk, nagy becsben tartja...
- Nem, én nem akarom látni... -mondtam akkor, épp házassági válságot éltünk a férjemmel, nem akartam összezavarni jobban magam...  Laci és Te, számtalanszor hallottam azóta, sokak számára mi akkor úgy és annyira összetartoztunk, mint ahogyan mi (talán?) éreztük... Már nem tudom, lehet, hogy ez is csak egy kisvárosi legenda... Rég volt. Nagyon, nagyon rég.
      Az írásom apropójaként szolgál, hogy kaptam egy meghívót, közvetve Lacitól. Tanár urat hívta meg a kiállításának megnyitójára, de a Ődörzsöltsége kitalálta, hogy csak az utolsó mondatot olvassa el, ami így hangzott az ajánlásban: és természetesen küldd el még, akinek akarod.... Ő nekem akarta elküldeni. Megint eszembe jutott Szilvi barátnőm kedvenc mondása: hogy mi bajom lehetne? Legfeljebb jól érzem magam...
      Igent mondtam a meghívásra, hogy mi ketten, Tanár úr és én, elmenjünk a kiállítás megnyitójára. Izgalmasnak hangzott, hogy odakalandozunk, és bemutat majd, mint a társalkodónőjét. És képzeletemben le is játszódott, hogy természetesen Laci nem ismer meg... Igazából én készültem erre. Gondoltam, az arctalan tömegben elfotózgatok, képeket gyűjtök a blogomba, mert azt már az első percben elhatároztam, hogy írni fogok Róla. Ha nagyon muszáj, gratulálok és szépen kislisszanok a rejtek ajtón, mert minden ilyen kiállításon van valami rejtek út...
Tanár úr nem volt ennyire kegyes, nem engedte, hogy megússzam ennyivel... Ő nem hitte el, hogy nem fog megismerni engem a Művész Úr, el sem tudta képzelni, hogy milyen mélyre rejtett el magában engem... A távozás előtti pillanatokban odalépett Lacihoz és engedelmével, szerette volna bemutatni neki a társalkodónőjét... Engem.
- Szervusz, Laci...- nyögtem elhalón.
És nem ismert meg! 
      Mondta, hogy valahol már találkoztunk, ismerős vagyok, de nem tudja, ne haragudjak, hogy ki vagyok... Mondtam, semmi baj, de ha elmondom, nagyon fog haragudni erre a pillanatra, és azt fogja kívánni, bár soha ne is jött volna el! Nem baj, csak mondjam...
És kimondtam a nevem. És akkor, mint fekete lepel, lehullott az elmúlt évek összes gondos becsomagolva, leplombálva, elrejtve felejtése... Visszaperegtek a számlálók, visszafelé illant az élet... Láttam a szemén. Mindenre emlékezett, minden rezdülésünkre, az életünkre, a dolgainkra, a közös keresztlányunkra, a Húgomra, a festményére, amit nekem festett születésnapomra, hogy író akartam lenni, és mondta, mondta, kérdezett, örült, nagyon örült nekem... Úgy örült, ahogy ennyi év után illik. Úgy örült, ahogy pályája kaptatóján élő művész örül a kacsintásra, kancsalításra késztető múltjának. Egy pillanatra, nem volt bennünk különböző múlt töredék, újra fiatalok voltunk, szeszélyes, lángoló művészlelkek... Szótlanul váltunk el, mosolyok közepette... Talán írunk egymásnak... Talán nem. Végül is, minek? Így volt szép és teljes, tökéletes. Ha e találkozásnak hivatása lett volna, akkor a képein, mint régen, újra szín és élet, az én lelkemben talán varázstoll és béke lesz...
S hogy ne maradj egy kis elemzés nélkül, megpróbálom elmondani, amit láttam, hallottam a nézők között, téblábolva a kiállítás képei között.  
A kiállítás megnyitója, háttérben az alkotó
Sokan mondják, hogy képei nem e világiak. Nem modern, tetszetős, csillogó, villogó, nem harsány, nem könnyen fogyasztható, nem tucat árú.
Alig használ színeket. Inkább grafikusan gondolkozik, apró részletekbe rejti a mondanivalóját, az arcok elmosódottak, nem fejeznek ki tisztán olvasható érzelmeket. Hát nem is, ha nem akarja. Ha nem az érzelem a fontos, nem foglalkozik vele, holott annyira látni, hogy érzelemből dolgozik. Néha nehéz, negatív érzelemből. Zárt gondolkodású, nem csapong, koncentrált a munkája. Inkább kihagyja a részleteket, mintha kontúrból dolgozna, ezzel azt éri el, hogy magad töltsd ki a rendelkezésre álló teret. A képek címeiben használ egy olasz szót, vedúta - látvány. Látsz egy képet, ezzel a címmel, és nem tudod, mi a látvány, mert csak falakat, kereteket, barna tónusokat és elmosódott tájat fedezel fel, s halkan beindítja a képzeleted. Arra ösztökél, hogy magad töltsd ki a képet, lásd bele azt, amiről fogalmad sincs pillanatokkal azelőtt...Legalább is, avatatlanul, így érzem.
Sok a bibliai témájú képe, szereti a feliratokat a képeiben. Tanítások, szakrumok fedezhetőek fel benne, és az első perctől az utolsóig hiszem, hogy egy árva szót sem értek az egészből. Nem értem, és mégis, foglalkoztat.  Megérintő a munkája, áthatol a láza, az érett művész hitvallása, és hiszek neki. Saját bevallása szerint minden nap fest, dolgozik, alkot, szereti, amit csinál, jó az élete...
Ő ilyen. Sosem volt teljesen érthető, sosem volt könnyen emészthető, de legalább már nem szörnyeket fest. Én mindennek örülök.
Annak is, hogy találkoztunk. Annak is, hogy nem ismert meg. És annak is, hogy nekem megadatott, hogy ilyen életem legyen akkor, 25 évvel ezelőtt, Vele.... Jesszus, közben reggel lett, hajnal négy óra! Mit csináltam ezen az éjszakán? Idő-utaztam, valószínűleg...
A kiállítás november 6.-ig még látható lesz a Művész Kávéházban, Kecskeméten....