Rettenetesen nagy segítség volt számomra az a cikk, amit a neten olvastam a mentett kutyák fejlődési menetéről. Pontosabban, a cikk arról szólt, hogy felkészítse az embereket arra a feladatra, amire vállalkoznak, mikor magukhoz vesznek egy menhelyi kiskutyát. Talán valami hasonló címe lehetett, hogy : Mielőtt örökbe fogadsz egy menhelyi kiskutyát... Ezen belül vázlatosan egy hozzávetőleges fejlődési, alkalmazkodási sémát írtak le, amin a kiskutya átmegy ilyen esetben. Előbb kellett volna tájékozódnom, ezt ma már tudom. A nagy lelkem belevitt ebbe a történetbe, de nem voltam felkészülve rá. Semmit sem tudtam a menhelyről kikerülő kiskutyák érzelmi állapotáról, mentális egészségéről, és a választott kiskutya előtörténetéről. Vakon vetettem magam bele és kis híján bele is buktam.
Ez a cikk említette - 3 nap, 3 hét és 3 hónap - sarkalatos időintervallumokat. Ez nálunk szinte pontosan így zajlott: 3 napig aludt, nem csinált rosszat, nem is tiltakozott, nem is ellenkezett, cuki volt, de kimerült, alultáplált és stresszes. Minden új volt, szokatlan és globális szeretet, élelem és mozgás éhsége volt. Megpróbáltam levinni, de a stressztől borzalmas állapotba került. Mint előbb már leírtam, egyikünk sem élvezte a sétát, mindketten kudarcokba fulladoztunk. Itthon lelazult, de bármilyen indulási mozzanat már kiverte a biztosítékot. A lépcsőig nem jutottunk el. Itthon, mint a mérgezett egér szlalomozott, de levinni nem tudtam.
3 hét. Az első 3 hét maga volt a pokol, volt, hogy bezárkóztam a konyhába sírni, hogy most mit csináljak? Nem tudom megoldani a feladatot, de nem is akarom feladni. A szívem szakadt meg kiskutyáért, de úgy éreztem, a probléma felemészt engem is. Éreztem, hogy én vagyok az esély, de nem volt meg hozzá a tudásom, tapasztalatom, hogy azzá is legyek, akivé kell válnom: felelős gazdivá. Egy lúzernek éreztem magam, tele félelemmel és csalódással saját magamban. Rám volt bízva egy kiskutya, egy igazi Maugli, aki jobb sorsra érdemes életével engem talált meg, és én nap, mint nap az összeroppanás szélén táncoltam, úsztam a szarban, a félelemben és a rettegésben, hogy nem fog sikerülni. Ma már tudom, hogy nem vagyok egyedül. Kinyitottam magam, nem voltam rest segítséget keresni, tanácsot kérni, beszélni a bajról, hogy miben dagonyázunk, és tanulni saját hibáimból. Le kellett mennem kutyába. Ráadásul, menhelyi, mentett kutyába. Ismertem a vizsla alap tulajdonságokat, és semmit sem találtam ebben a kiskutyában, ami ismerős lett volna. Azért, mert nem tudta, hogy Ő egy vizsla. Sőt, azt sem, hogy Ő egy kutya. Nem szagolt, nem vadászott, nem sétált, nem futott szabadon, nem játszott, nem rágott, nem volt neve sem, önképe, önértékelése, sem semmi, a globális szeretet éhségen kívül. Nem kötődött, nem bízott, nem remélt... Mindent meg kellett tanítani neki. Az értelmi képességei maximálisan rendelkezésre álltak, csak tölteni kellett bele az élményeket és az infókat. Az első 3 hét után éreztem úgy, hogy ha ezt túl éltük, bizony én nem fogom eldönteni, hogy egy élet érvényes-e vagy érvénytelen. Teszem a dolgom, bízom Pachamamában (Természet Anya) és mindent megteszek, hogy levegőhöz jussunk.
3 hónap. Ahol most tartunk, már egy csodával ér fel. Szabadon sétál, visszahívom, visszajön. Pórázon viselkedik, mellettem is tud jönni, szépen, kulturáltan, nem csak elöl vágtat, vontat. Boltba tudunk járni, fegyelmezetten megvárja, míg bevásárolok. Autóban szépen utazik, kikötve hámmal, nyugodt, nem balhézik. 85%-ban szobatiszta. Értsd úgy, hogy ha itthon vagyok szobatiszta, ha elmegyek dolgozni, vagy munka után leszaladok a boltba, postára, akkor büntizik. Ezt sem mindig, csak ha megorrol rám. Ismeri a labdát, levadássza a levegőből, visszahozza, de nem adja oda, leteszi vagy, ha már nem akar játszani, eldugja. Botot felhozza a domb aljáról is, de nem adja oda, lefekszik rágcsálni. Pillangóra vadászik és falevelekre. Mi lesz velem ősszel? Néha ellenszegül, most éli a kamaszkorát. Üldöztem már gombával a szájában és nem én nyertem. Fetreng, ami az ősi ösztönök éledését és megélését jelenti. Sajnos, mindent feleszik, ez most a főprojekt, erről kell lenevelni, félek, hogy ebből reggel szájkosár lesz. Ekkor már olyan éhes, hogy mindent a szájába vesz és lenyel... Reggel sportolunk. Bottal futtatom a dombon le-föl. Ha a bot egy nyúl mellé esik, akkor a botot hozza fel, észre sem veszi a nyuszit. Az elmúlt 3 hónapban megerősödött, lenyugodott, barátai lettek, kutya és ember barátai. Van állandó találkozási pontunk itt, az Erkel kertben, sokan szeretik, és Ő is rajong a barátaiért. A gyerekekkel tartózkodó. Ha néhányan odajönnek, meg akarják simogatni, Ő hazaindul. Ezen dolgozunk még, hogy ne menjen el, de szépen lassan ez is alakul. Ha négy-öt embernél több van a téren, már perifériára vonul, onnan elemzi a helyzetet. Nem csinál hisztit, nem tanulta meg, de távolról figyeli az eseményeket, nem vesz részt semmiben. Nekem kell mellé szegődni, feladatot adni, hogy maradásra bírjam. Amikor végképp látszik, hogy kényelmetlen neki, pórázra teszem, és hazajövünk. BARF-os tápláláson van, sok zöldséggel kiegészítve. És gyógynövényeket is kap májkrémbe keverve adom neki 3 hónapja a Fitocanin Stressz készítményét, ezt kapta anno' Emma kutyám is. Akkor is, és most is bevált. Kiváló, nem sok, nem kevés és megtámasztja az idegrendszerét. Kötődik hozzám, ha elmegyek a látóteréből, keres és vár. Ez a legtöbb, mit egy gazdi elvárhat. Szóval, alakul. Rengeteg munka van mögötte, de hiszem, hogy ebből csak így tudtunk kikeveredni. Abban a pillanatban, amikor kiesett az autóból a sorsunk megpecsételődött. Most, ha ránézek, egy okos, értelmes kiskutyát látok, akinek nincs humora, de rettenetesen vicces, okos és kedves. Szeretetre méltó és energiabomba. És igen, az élet érvényes. (Szilvási Lajos könyvében olvastam az idézetet, és azóta ez engem vezet. A Karácsony című regényében van, majdnem a végén, ha meg szeretnéd keresni...)
Zsülike...Zizi... Izzi
