Esőáztatta lélekkel...

 Még mindig nem tudom, hogyan fogom megtanítani a szobatisztaságra...

Ezen a hétvégén tudtam egészében Vele lenni, de az időjárás nem kedvezett semmiben. Mire felöltöztem, bepisilt. Minden sétánál bőrig áztunk, fáztunk, az eső elvonta a figyelmét, lent nem kakilt. Ráadásul, városunkban a hétvégét valamilyen fülroncsoló, motorcsikorgatós, iszonyú zajszennyeszéssel járó rendezvény károsította, és a város fekvéséből adódóan, mindez felvezetődött a felső Dunapartra, be a házak közé, be a lakásokba, a zárt udvarokba, nem lehetett létezni sem tőle. Nem hogy kutyát sétáltatni, nevelni, trenírozni... A vasárnap, kicsit jobb volt, ma csak a Duna másik partján vadásztak egésznap, lövöldöztek, és a víz áthozta a hangot, mintha pár méterrel arrébb lőttek volna, mesmeg egésznap zuhogott az eső. És csak mosta, mosta szennyes lelkemet, áztatott, mintha bármit is tisztára moshatna bennem a lehangoltság. A hétvégére tervezett első tréningünk elmaradt. 

No, de! Kell keresni valami jót is. Az elmúlt napok összeszokottságát szeretném kiemelni. Lett néhány bevett szokás, ami neki is elnyerte a tetszését. Ugyanúgy, hajnalban indulunk sétálni, de már megvárva a derengés határozottabb mivoltát. Szabadon gyalogolunk, 4 km-t, közepes tempóban. Néha játszunk, elbújok, megkeres, néha irányt váltok, megfordulok, és megkergette élete első nyuszitját. Mindig bízom abban, amit La Fontaine ültetett bele az agyamba, hogy a nyúl okos állat. Nem könnyű becserkészni, és pontosan tudja, mikor kell meglépnie egy vizsla elöl. Volt már olyan, hogy szóltam, hangosan jeleztem neki, hogy tünés!, de általában sokkal jobbak az ösztöneik, mint az emberi észlelés. Őzes kalandunk óta nem volt más említésre méltó a sétánál, tettük a dolgunkat, és éreztük, hogy ez jó így. 

Ami feltűnt, hogy neki egy hosszabb rituálé a lent kakilás, már többször láttam tőle, de sajnos, nem rendszeresen. Először egy jótempójú vizslavágtában körbe-körbe nyargal, majd 4-5 perc loholás után kezdi el keresni a helyet, hogy hova is...? És ha sikerül, úgy csinál, mintha szégyellenie kellene, már el is fut, alig tudom megdicsérni érte. Már pedig, nekem nem sok eszközöm van a dicséreten kívül, és ha ebből indulok ki, akkor szinte reménytelen helyzetben vagyunk. Ő sosem fog megtanulni szobatisztának lenni és én pedig, lemondhatok a higiénikus otthonomról. Nem tudom, hogy más kutyáknál ez miért olyan egyszerű, jön az inger, jön egy szag, és már ki is csomagol, és neki pedig miért kell ilyen sokat küzdenie azért, hogy sikerüljön? Sok mindent nem tudok még, és sajnos, ötletem sincs, hogyan, miként cselekedjem? Hozom, viszem, sétál, rendszeresen jövök-megyek vele, és még sincs sikerélményünk. Szabályozom az étkezését, víz korlátozáson van, kétszer eszik és még sem tudom elcsípni, és kivárni, hogy a négy sétából legalább egyszer sikerüljön összehozni egy kupacot odalent. Néha egy sikerül, de még az sem biztos. Ahogy felérünk, kipakol. Ahogy eszik egy adagot, lerohanunk, sétálok vele egy órát, fel-alá, szabadon engedem, és akkor sem... Amint hazaérünk, produkál. És ebben én elveszek. Tehetetlennek érzem magam, és sajnos, esélytelennek. Tudom, hogy idő, tudom, hogy türelem, és ez meg is van bennem. Csak azt is érzem, hogy minél tovább adok alternatív helyet neki a lakásban dolga elvégzéséhez, annál nehezebben fogom tudni leszedni erről a szokásról. Ha nem adok alternatív lehetőséget, akkor egy wc-ben lakom. Felmostam már mindennel, ecettel, domestossal, áztattam a padlót, hogy ne legyen szaga, de ha nincs lent valami pelus, akkor szanaszét keni a padlót. Igaz, hogy sem verni, sem megalázni nem fogom ezért, én vállaltam, nekem kell okosan rávezetni, csak nem tudom, hogyan... Adtam rá itthon pelust, kisebb küzdelem árán, rendes kutyapelust, de ebből is ki tudja potyogtatni, és még többet kellett takarítanom, mint azelőtt. 

Tudom, hogy panaszkodásnak hangzik. Tudom, hogy nem lehetek büszke magamra. Tudom, hogy az élet ad és ez a kiskutya már most is nyújtja teljes szívét, cserébe a problémákért, amik mind megoldásra várnak. Izzi feladja a leckét. Mától léptük át az egy hónapot, egy hónap pedig még nem nagy idő. Sokat tanult, sokat okosodott, kötődik hozzám, figyel rám, vissza tudom hívni. Csendben eltöltött éjszakáink áldásnak bizonyultak, a mindennapi regenerálódáshoz. Tudom, hogy meg fogja tanulni, mert fog annyira szeretni, hogy meg akar majd felelni nekem. De ezen még sok fájdalom ül, és sok berögzülés, amit semlegesítenem kell. Végül is, innen indultunk...

Futrinka utca, Vizslamentés fotója Kunadacsról

(Csak mert sokan kérdezik, hogy lehet, hogy vizslákat eldobnak maguktól emberek, hát így... Nem egyedi eset Izzi. Ő csak egy, aki kikerült, a többiek várnak még a csodára!...)                                                               

                                                  

Viharban született, Őzugrasztó Izzi

 Trónok Harca mintára elkezdtem gyűjteni új életének, számomra mondanivalót rejtő alapjait. Igaz, hogy nem a szuper, ember feletti képességeket, hanem a kutyás, esendőbb értelmezést használom, Viharban született, mert hogy igen félős. Mondhatni, beszari. Fél a csattanástól, hangoktól, ugatástól, ezt a nevet nem egyhamar fogom tudni lecserélni valami aktuálisabbra. Gondoltam, hogy dolgozom ezen az ügyön, és majd én jól megmutatom neki, hogy nem szarunk be, mikor is ma hajnalban kicsit korán mentünk a sétánkra. Túl korán. A vadak még uralták a terepet, és mint a napokban már találkoztunk csellengő rókával, mindenre számítottam, csak arra nem, ami ma, ezen a hajnalban történt. Nagyon sötét és hideg volt. 3 órakor kipattant a szemem, 4-ig elüldögéltem a kávéimmal, de negyed 5-kor már nem tudtam mit kezdeni magammal. Elkészítettem a mai napi Barf-os menüt, a hasitasimat is feltöltöttem, és már, ha akartam volna sem tudtam volna tovább üldögélni a konyhában, így felöltöztem, gondosan, melegen és kiszólítottam a delikvenst, séta lesz! Negyed 5-kor még épp csak derengett, a fű vizes volt, a sötét sötét, így nem volt kedvem elengedni túl korán. Gondoltam, megvárom az elengedéssel a napfelkeltét. Addig csak sertepertéljen körülöttem, jó az nekünk... Elhaladtunk a Dunapartig, átkeltünk a nagyréten, hosszú pórázon úgy éreztem, biztonságosabb. Elmormoltam egy druidaimát a Templom nevű szabadtéri szobornál, hogy ez a nap legyen kicsit kíméletesebb Izzinek, segítsen be neki Természetanya, hogy könnyebb legyen elfogadnia, hogy nem vagyok itthon... Merengtem, bolyongtam utána, mert Ő aztán lobogott... Eljutottunk a kilátóig, majd még itt sem éreztem, hogy nagyon el kellen engednem, nem voltam teljesen a toppon, nem tetszett a sötét. Elértünk a kórház mögötti részre, megkerültük a DUNAÚJVÁROS reklámfotótáblát és haladtunk tovább. Elértünk a sünös helyre, ahol elengedtük sünit a menedékébe, majd eljutottunk a rókás helyre, és itt megint történt valami bizarr...  

Izzi, a póráz végén egyszer csak kimeredt. Megállt, szimatolt, beleszagolt a bokorba... És akkor azt éreztem, hogy a bokor is megremeg. Valami, Valaki van benne! Mire felocsúdtam volna, dobogást hallottam, látni, még nem láttam semmit, nem csak a sötét miatt, hanem mert a bokor mélyéről érkezett a dobogás. Arrébb vontattam a lefagyott kiskutyát és pár lépés után megláttam a dobogáshoz tartozó őzet. Kirobbant a bokorból, és egyenesen a város felé rohant félelmében. Majdnem elájultam! Teletojtam a gatyámat és arra gondoltam, hogy most mi megöltünk egy őzet... Mert ez a szerencsétlen őz nem tudja, hogy egy műkedvelő kisiparos sétál itt a tanuló kiskutyával, és halál komolyan belevetette magát abba közegbe, ami őt meg fogja ölni. Egyenesen a Vasmű út felé rohant... Nem tudtam visszacsinálni a beleszimatolást, a megrettenést és a kirobbanást... Félelmetes volt, nem mondom, kísérteni fog jó sok reggelen át... Mint a Borz, aki szembe sétált velünk, még Emmával méláztunk, Emma kifelé szagolt, a szintek felé, Borz belül közlekedett az árokban. Csak én láttam és én is, azt hittem, álmodom. Életemben még nem láttam borzot, csak az amerikai filmekben. Borz észlelt minket, bebujt egy közeli bokor alá, én pedig gyorsan megfogtam Emmát, pórázra tettem, és eltereltem onnan viszonylag sebesen. Sokáig emésztettem a pillanatot, végül úgy döntöttem, hogy csak álmodtam. Majd, délután láttam egy facebook videót, hogy valaki lefilmezte Borzot, amint átkel a Vasmű úton, a Kiscsillag mögé fut be és akkor értettem meg, hogy nem hallucináltam. Tényleg Borz volt a borz. 

Minden esetre, levontam a tanulságot, nem kell túl korán sétálni, meg kell hagyni a vadonélő állatoknak azt az időt, mikor biztonságba vonulhatnak nap felkelte előtt. Nem voltam túl okos a jóakaratommal sem. Nem kell kitenni Izzit ilyen érthetetlen, félelmetes dolognak, épp csak felfedezte, hogy ő egy kutya, van orra, nem kell rögtön vadakra specializálni. Maradjon csak műkutya, aki mindig is lesz, és abban nagyon jó lesz. Nem fogja használni vadász képességeit, hiszen igen félős, mint mondtam, Viharban született... Őzugrasztó, ha ezt már visszacsinálni nem lehet, bármennyire sajnálom... Izzi...

Hasi tasiból gazdivá válás rögös útja

 Izzi nap, mint nap fejlődik. Jegyzetelem a napi történéseket, a megtett kilométereket, a fontosabb eseményeket, az újdonságokat, és minden alkalommal megállapítom, hogy lenyűgöző teremtmény. És amikor ezt megállapítom, azonnal rácáfol valami rosszasággal. Például, lerántja a fogasról a pulóveremet, a két csavarral rögzített kampóval együtt. 

Szóval, repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg, ki tudja hol áll meg, s kit hogyan talál meg... Zabolázatlan, fékezhetetlennek tűnése éppen addig tart, amíg nem találkozik egy ismeretlen vagy erősebb zajjal,  dobbanással, pattogással, vagy egy XS-es méretű, ám hangoskodó kiskutyával. Ekkor jön az először lefagyás, majd a nyúlcipő effektus.  Nem rohan el, de határozottan elhúzódik, betojik, és elhatárolódik. Úgy csinál, mint aki nem akar ott lenni, és elbújik néhány méterrel odébb. Vagy egy fa, bokor, vagy hosszú méterekkel később tudom csak megállítani, ha pórázon megyünk. Lassan meg lehet győzni, hogy ne inaljon el, de az első reakciói sérültek. Egyértelműen sérültek. Nem tudom, min mehetett keresztül, de azt tudom, hogy a legnagyobb odafigyelés mellett kell ezen átsegíteni, szoktatni és elfogadtatni vele, hogy nem kell menekülnie. Pl. ma játszott egy Hádész nevű, igen jámbor, de 45 kilogrammot nyomó Staffordshire terrierrel, együtt aprítottak fel egy fél bokrot, időnként futásba lendültek s Hádész arrébb taszajtotta egy váll rándítással. Minden különösebb félelem nélkül incselkedett vele tovább. Ám jött egy kis fehér zsebkendőnyi kutyus, hatalmas ugatással, és kiakadt. Elinalt, elbújt, és alig tudtam megfogni, hogy ne vonuljon illegalitásba. Bátor oroszlán. 

Azért írom le a tapasztalataimat, hogy rájöjjek, mit kell tennem ezekben a helyzetekben, mert amiben én féltettem, abban nem volt semmi baj, amitől nem védtem volna, abban pedig halálra rémült. Szabadon sétálunk, bár ragaszkodom hozzá, hogy az elengedések lépései fokozatosak legyenek. Ellenőrzöm a terepet, a kint lévő kutyák méretét, viselkedését, a gazdit, sokat ismerek, így biztosabban tudom azt feltételezni, hogy ha valami balul ütne ki, a gazdi megfogja az Ő kutyáját. Mindig van nálam két póráz, hátha nekem kell beleavatkoznom a vitába, mint ahogy volt már erre példa régen. Mondjuk akkor, egy elszabadult kutyát kellett megállítani, és kapóra jött a második póráz... Odajött hozzánk, és belemerült volna a játékba, de gazdi sehol, és nem tetszett a viselkedése sem. Nem támadott, de csúnyán kezdett neki, és Emma nem volt rá vevő. Elmenekült, de tudtam, hogy Ő nem megy el nélkülem, ezért a másik kutyát fogtam meg, s tettem pórázra. Így, mire odaért a gazdija, már lenyugodott, és visszaváltott az alulról felfelé pislogó kiskutyára. Nem volt semmi baj, de akkor jól jött a második póráz. Most hivatalból vagyok két pórázos, sőt, lehet, hogy lesz egy hámunk is. 

Miért halmozom az élvezeteket? Nem azért, mert szeretem kidobálni a pénzem, és mivel Izzi nem Emma, Izzi igényeire kell szabnom a megfelelésemet. Emmát, annak idején Twingóval szállítottam, az anyós ülésen terpeszkedett és ha kiszálltam a vezető oldalról, azonnal elfoglalta a helyem. Úgy utaztunk, hogy a jobb kezem folyamatosan Emmára figyelt. Fogtam, védtem, kanyarodásnál támasztottam, és persze, megtanultam lábujjhegyen vezetni. Emma nem is szállt be másik autóba. Ő Twingós volt. Hiába kaptam kölcsön Ford Focus kombit, nem volt hajlandó beszállni, mert nem Twingó. Izzi a hátsó ülésen fekszik, amikor hazahoztuk, Kisfiam ült mellette, és ezt azóta is mélyen rögzítette, hogy Ő ott utazik. De egyedül, ez így nekem nem jó. Nem érzem magunkat biztonságban. Nem látom, nem tudom, hogy mit csinál, és hajlamos felállni és ugatni, reklamálni vezetés közben. Nos, kell egy biztonsági öv neki, ahhoz kell egy hám, és egy ülésvédő, hogy ne essen be az ülés alá, ha fékezek, ne tudjon előre nyomulni, ha reklamál. A hám kell majd a tréningekhez is, így nem veszik kárba, és első a biztonság. Így megint egy gondolatot kell követnem, hogy ha autózunk, ez végig kell, hogy kísérjen minket, és ezt most kell bevezetni, hogy kialakuljon a biztonságérzete, elfogadja és ne reklamáljon ötlet szerűen... Öreg Opel pedig nagy. Nem Twingó, nem látom be, nem érem át, nem tudom megoldani menet közben a szituációkat. Itt induláskor kell rögzíteni mindent és mindenkit biztonságosan. 

Szerencsére, lehet kapni biztonsági övbe dugható hámcsatlakozást, hámot is, nem túl drágán, de erről mihamarább gondoskodnom kell. Jelentkeztünk az első tréningre, mondjuk, még visszajelzést nem kaptam, hogy mehetünk-e, de azt figyeltem meg, hogy reggel fogékony, akkor érdemes tanítani. Délután már elkalandozik, repked, villog, nem mindig koncentrál. Vasárnap reggeli tréningre iratkoztunk fel, hátha sikerül. Elsőre azt várom, hogy ha kapunk feladatot, azt legalább megpróbáljuk mindketten teljesíteni. Ez nagyjából ki is elégíti az elvárásaimat. Szerintem, ez jó terv. 

Az etetésben is kezdünk körvonalazódni, bár az én gondolkodásomon még van mit csiszolni, és a Barf Mancs boltból kaptam is segítséget. Reggel etetem meg a napi hús és csont adagot, séta után, hogy a délelőttöt nyugodtan, emésztéssel, telipocakkal töltse, amíg dolgozom. Reggel, séta alatt már kétszer sikerült lent kakilni, és ez ennek a módszernek köszönhető. Egész nap csak a tréning falatokat kapja, este pedig egy marék tápot, hogy elhiggye, nem fog éhezni. Az éjszakát nyugodtan tölti, nem teli hassal, de nincs is baleset. Így a túletetést el tudom kerülni, de megkapja mindazt, amire szüksége van ahhoz, hogy aktív és nyugodt maradjon. Persze, ebben az a sarkalatos kérdés, hogy ez akkor is így lesz-e, ha elmegyek dolgozni? Holnap már mennem kell. Nincs mese, muszáj virítani a munkahelyemen, hasznosan, okosan, ügyesen, hogy legyen miből élnünk...  Szóval, a terv, az jó... Izzi vajon hozzáteszi-e a maga részét??? Beveszi-e, hogy reggel eszik, napközben nyugton marad, emészt és alszik, és mire hazaérek, lesz megint pozitív energiahullámban??? Vannak kételyeim... De hát, egy próbát megér... 

Hasi tasiként, bizton állíthatom, hogy a legfontosabb számára a kaja. Néha két lépés után visszarohan, hogy kapjon, sokszor hívni sem kell és már tipog a lábamon, de ez az elején nem nekem, hanem a tasimnak szólt. Mostanság, néha csak megsimogatom, és kipróbálom, hogy simi után is visszajön-e? Ma életbevágó helyzetbe kerültünk reggel, egy róka ténfergett az orrunk előtt. Tőlünk, úgy 30 méterre lehetett, egy vizslavágtával néhány másodpercnyire.  Én észleltem előbb, visszahívtam Izzit, és lobogva visszajött. Megfogtam pórázzal, elővettem a kulcscsomómat és megráztam erőteljesen, határozottan idegesítően. Nagy kerülővel jutottunk át a másik részére a sétánynak, de hasi tasim meg is fogyatkozott ez idő alatt. Nagyon szépen visszajött, és a kulcsrázásra sem botránkozott meg, mondjuk nem értette... Nem baj. Ezért nem bánom,, hogy sokáig nem látott engem, csak a tasimat... 

Első lépések

 Május 1. számunkra nagyon izgalmas volt, és igen, tele volt munkával. Ekkor még pórázon sétáltunk a hajnali ártéren, mikor egy régi kutyásbarátnőm csatlakozott hozzánk igen öreg Dió nevű kiskutyájával. Beszélgettünk az előttünk álló időszakról, meghallgattam a tanácsait, az Ő sztorijukat, s rá kellett jönnöm, hogy bizony nem csak az én védencem indult hendikeppesen az életben. Végül sétánk lezárásaképp, találtunk egy nevet Mauglinak, Cukinak, aki cuki, és aki sohasem volt Ancsi, sem Anne, sem Aliska.

 Iza nevet kapta a keresztségben, behívó neve Izzi lett. Erre kezdtem el a komoly munkát, hogy rögzítsük, ismételjük, és a behívást elmélyítsük. Be kellett látnom, hogy rendes név nélkül nem tudunk fejlődni. 

Izzit délután megnézte a Duna Dog Center vezetője, leginkább, hogy felmérje, milyen sérülések érték, milyen elmaradásokban, milyen fizikai és mentális állapotban van. Izzi mindeközben békésen elaludt. Elmeséltem, hogy mit tudok róla, hogy milyen állapotból indultunk, hogy milyen is a mínusz nulla... 

Eddig nem sok sikert értem el, de szerintem, ebben az időszakban nem is a siker a lényeg, hanem a nyugalom számára. Ez talán sikerült a cseppekkel kiegészítve, de még így is panaszkodott az egyik néni, hogy miért ugat a kutya? Az ajtóm előtt várt ez az a néni, aki még anno Emma elaltatását követelte, mikor beköltöztünk, s két napig volt sírás, nyüszögés. Sopánkodásával és megjegyzéseivel akkor nagyon megbántott, ennek már négy éve és én azóta sem láttam ezt a nénit a házban, de reggel megjelent és ilyen kérdésekkel támadott be engem. Olyan fáradt voltam, olyan leharcolt és megviselt, hogy annyit tudtam neki mondani, hogy olvassa ki a könyvekből és becsuktam az orra előtt az ajtót. Bunkó voltam, de néha én is lehetek bunkó a bunkókkal. 

Nos, az állapotfelmérés nagyjából így hangzott: rettenetesen sovány, és ne legyenek illúzióim, mindenféle hiánybetegségben szenved. A bélrendszere hozzászokott a silány minőségű, tápérték nélküli táphoz. Legjobb lenne, ha nyers koszttal, ami könnyen emészthető, bővítenénk az étrendjét, s egyenlőre nem jó minőségű tápra, mert nem fogja tudni feldolgozni a kombinált élelmiszert. Valószínűleg bélgyulladást kapna, és most a stabilizálás lenne számára a cél. Vennem kell neki húst, csontot, inakat, porcokat, természetes rágcsákat, bőségesen természetes fehérjét, és legalább 3 kilót kellene felszednie, hogy az idegrendszere megstabilizálódjon. Nyersen zöldségeket, húst és gyümölcsöt is adhatok neki, de ha a nyers hús ellen kifogásom van, akkor forrázzam le. Felhívta a figyelmemet a BARF étrendre, szerencsére van is a közelünkben egy mintabolt, így oda együtt is el tudunk menni. Felajánlotta, hogy az aznapi tréningre menjünk el vele, ott lesz a helyszínen még két tréner, és együtt megnéznénk mit is tud kiskutya ismeretlen terepen. Így is lett, autóba ültünk és követtük Kisapostagra, az edzésre. 

Kiszállást követően szagok, illatok csapták meg az orrát, amit nem tudott értékelni, elég feszült és fura volt számára minden. Trénerünk, vagy mondjam inkább Mentorunknak, azt javasolta, hogy hagyjam ott vele Izzit, és menjek az éppen akcióba lendülő nyomkövető csoporttal, hogy lássak egy ilyen edzést. Közben Ő arra volt kíváncsi, hogy mit csinál Izzi, mikor magára marad, én eljövök. 

Végig néztem, végig loholtam az edzését egy Django nevű kutyának, aki remekül oldotta meg a feladatot, és amikor visszaértem a kiindulás pontra, értékes megfigyelést osztottak meg velem. Ezt mondjuk tudtam. Ha Ő nincs is rám hangolódva, én Őrá igen. Izzi nem kötődik hozzám, amikor elmentem és nem látott, mintha mi sem történt volna. Olyan globális szeretetéhsége van, hogy ezt bárkitől, bármikor fogadja, puncsolja. Vagyis nincs gazdája még a szívében. Megszületett a döntés a trénerek között, hogy egy kapcsolat erősítés lesz a mai edzés, és azonnal el is kezdjük. Az volt a feladat, hogy a jutalomfalatos zacskóból kellett adnom néhány igen jóízű falatot, és amikor erre rákattant, el kellett futnom, messzire, és elbújni egy nagyobb tereptárgy mögé. Izzinek meg kellett találnia. Ez néha 40-50 méter volt, néha domb oldal, néha fa mögé lapulás. Négy gyakorlat volt, az elsőnél még nem tudta mit várnak el tőle. A negyediknél már repült, a hosszú póráz végén lobogott a tréner... Összedugták a fejüket, megtanácskozták a tapasztalatokat, és az lett a végkövetkeztetés, hogy ez a kiskutya nem tudja, hogy Ő egy vadászkutya. Az orra jó, de nem használja. Nem kötődik, és ezen azonnal kell dolgozni. Kajával nagyon jól motiválható. Az idegrendszerével nincs semmi baj, csak minden sok és új neki. Etetni és szeretni kell, és minden oda fog érni, ahova indulunk. Nyomkövetést fogunk tanulni, amivel megerősödik az öntudata, önbizalma lesz, sikerei lesznek, és miután ezt együtt kell csinálnunk, a kapcsolatunk is fog erősödni. Így jöttünk haza, teljesen kimerülve, azzal a házifeladattal, hogy gyakoroljuk a behívást, sétálást és ahogy megy, úgy engedni szabadlábra. 

Az azóta eltelt napokban, végre szabadságon is vagyok, tudok vele foglalkozni többet, jobbat, minőségit. Úgy kezdődik a napunk, hogy reggel egyedül megkávézom, felöltözöm, elkészítem a jutalomfalatos kistatyót és elindulunk a derengésbe. Kiképző pórázon elmegyünk az ártérig, ott váltok hosszú pórázra és elnavigálunk a szabad, lenti térig. Ott jutalomfalattal berögzítem, hogy az Izzire vissza kell jönnie és elengedem. És néha átver, mert el sem megy, néha két lépés után visszajön, és adni kell, mert visszajött. Ha hosszabban elgaloppozik, és megállok, azonnal fordul és rohan vissza. Először hívni kellett, aztán már csak megálltam és visszajött. Elbújtam, megkeresett és boldog volt. Tetszett neki a szabadság, és megbízott bennem, támaszkodott a jelenlétemre. Szerintem sokat haladtunk. Utána megmásztuk a domboldalt, magas fűben kellett feljönnie, alig bírta átugrani, jól kimerült, de élvezte. Mikor felértünk, egy Juszuf nevű, szintén mentett kiskutyával óriási hancúrozásba keveredett, nagyon élvezte, szépen játszott, így volt teljes a séta. Hazaérve, elaludt, de nem kapcsolt ki teljesen. Éreztem, hogy az élményei foglalkoztatják, bármikor arra jártam, lehunyt szeme kipattant, megint felcsillant az éberség. Lehet, azt sem hiszi el, hogy itthon vagyok... Pedig egész nap körülötte sertepertéltem, takarítottam, molyoltam, megsimogattam, mellé ültem, összebújtunk, erősítettem mindazt, amit eddig nem tudtam. Hogy számíthat rám. 

Dél körül már kedvetlen volt, inaktív. Alig jutottunk le az ártérre, kicsit ismételtük az elbújás-megkeresést, a behívást, de nem volt kedve, így ezt rövidre zártam. Hazaérve összebujtunk filmet nézni, kicsit én is elaludtam... Három körül megint útra keltünk, de már zavart éreztem az erővonalakban, sok volt az ember, nagy volt a forgalom, stresszesebb volt, nyugtatni kellett, többször megállt, bámult, jöttek-mentek az autók, motorok, mentők, de sikerült jutalomfalattal kizökkenteni. Minden sétánál más terepet választottam, más volt a feladat, hajnalban az ártér, dél körül a felsősétány, délután az első szint és a város, este még előttünk van, de ez pedig a ház körül lesz. Azt szeretném vele megtanítani és megszoktatni, hogy egy napba minden belefér és mindent kell ismernie. Különböző ingerek vannak és lesznek, de ezeket kell, hogy elfogadja és tudja, hogy én mellette vagyok, segítek. Tanítani reggel lehet, amikor fogékony, később már elterelődik a figyelme. Evés után kedvetlen, lusta és nem akar feladatot teljesíteni, ezt többet nem erőltetem. Nagy séták után lesz evés, napközben lesz jutalomfalat, de az annyi, amennyi belefér. Nagyjából ennyit tudtam feltérképezni, néhány nap alatt... Néhány nap tapasztalata lesz az életünk alapja... Most itt tartunk. 

Romboló, aki mit sem tud arról, hogy romboló...

 Második szakaszba léptünk... Nagyon nehéz megítélni, hogy javul-e a helyzet, mert sokkal jobban fájó pont, amiben romlott. De kezdem az elején... 

Cuki, aki valóban cuki, igazából Maugli. Semmit sem tud, de tanul, önálló elképzelései is vannak és írtóra kíváncsi. Amit még feltételezek a jelen helyzetben, hogy nagyon utál egyedül lenni, nem találja fel magát, alig alszik, megdönteni látszik a tévhitet, hogy a kutyák, mikor a gazdi nincs itthon, leginkább alszanak. Nos, hiszem, hogy ez idegállapottól függő teória. Olyan nagyon felspanolja magát, hogy nem pihen, hanem mindent szétkap, megrág, elpusztít, megcsócsál, ledönt, feldönt, bedönt és ami a legrosszabb, lehordja a földre, amit előzőleg megtisztelt a nem szobatiszta pedigréjével. Miután nem ismer semmit, semmi sincs biztonságban. Mondjuk ki az igazat, egy putrit csinál a lakásból, mire hazaérek. Kulcsfordulásnál ugat és fel van háborodva, és magán kívül panaszkodik, miközben örül, hogy lát, de én ilyenkor annyira nem. A konyha letarolásánál, azt hittem nincs lejjebb. De van. A nappali letarolása még jobban fájt. A fél lakást, szeretett dolgaimat lehordtam a kukába. A másik fele jó előre a hálószobában van elmentve, magam sem látom, raktárként üzemel egyenlőre vendégszobánk. Jómagam, mióta itt lakom, csak a nappalit használtam, itt van/volt a műhelyem, a könyvtáram, képeimből a galériám, a sporteszközöm, a tv-m, gitárom, kottáim, spanyol tanulós cuccaim, szépen kis belakott életem. Itt lakott velem egy légtérben Emma, aki mindezt ugyanúgy tiszteletben tartotta, némi zűrzavar után költözéskor, mert azért Ő sem volt mindig kiegyensúlyozott. Ő is megborult, mikor elment a hallása, rámolt, cuccolt, szétszedett, pánikolt, rombolt, és én nem értettem, hogy mi a vihar van vele? 

Akkoriban kiolvastam néhány kutyáskönyvet, és abban olvastam, hogy a pánikot csillapítani kell, leginkább gyógynövényekkel, ami kutyának is adható, és vissza kell venni az irányítást. Megmutatni neki higgadtan, hogy minden rendben van, tudja ki a főnök, és nekem kell szót fogadnia. Ott kezdődik az irányítás visszavétele, hogy megmutatjuk neki, ki megy ki előbb az ajtón és ki jön be legelőször. A szánkból veszünk ki és adunk falatot (imitálva), hogy elmélyítsük a hierarchiát. Vagy felidézzük, ha elfelejtette. Emma két alkalom után rögzítette a tényeket és abbahagyta a rombolást. Gyógynövényekhez fordultam segítségért, hogy a pánikot is visszaszorítsuk. Májkrémbe keverve kapta heteken át, imádta. És egyszer csak elmúlt, megnyugodott, látta, hogy minden rendben, itt is úgy van, hogy hazajövök, és nem kések, nem lógok, és minden visszatért a nyugalomba, mire rájöttem egy séta alkalmával, hogy semmit sem hall belőlem... Akkor értettem meg, hogy mennyire félhetett, hiszen legfontosabb érzékszervét veszítette el, a hallását. 

Emma 2007-2022

Nos, visszatérve napjainkba, nem becsülöm le Cuki pánikját sem, nagyon is értem Őt, hogy min megy keresztül, de attól még fáj. Hogy mit tudtam tenni? Átrendeztem a konyhát, visszahoztam a pincéből a konyhaajtót, ami beköltözésünk óta lent pihent. Átfúrtam a spájzpolcot a másik falra, hogy az ajtó használható legyen. Kidobtam a nem használt holmikat, és Unokatesóm segítségével megpróbáltam uralni a káoszt. Ha aznap nem lett volna velem, biztosan összeomlok. 

A nappali rombolása után egyedül kellett állnom a sarat és kedves barátaimat kellett távoltartanom, hogy ne lássák napunk romjait. Ritkán találkozunk, hisz Judittól 5000 km választ el, Zsuszi pedig Pesten él. Látogatásuk megszervezésekor még nem volt kutya a képben és naívan azt hittem még akkor, hogy egy kávézós, teázós, sütizős röpke órát tudunk együtt tölteni. Helyette takarítottam , majd miután fertőtlenítőben úszott a megmaradt nappali, az utcán beszéltünk meg találkozót. De végül, minden odaért, ahova indult, sétálós, beszélgetős, kutyasétálós kikísérés lett belőle, a buszpályaudvarra. És hogy hogyan ment a séta?

Nos, jött szirénázó mentőautó mellettünk, jöttek-mentek motorok, emberek, kutyák, és valahogy, ha nem is jól, de vette az akadályokat, nem volt halálfélelem, - idegesség, feszültség igen, vontatás is, de az a nyomorult pillanat, amiben mindketten vergődtünk, az elmaradt. Mindig egy kicsit tovább léptünk, csak a sarokig, csak a zebráig, csak a Színházig, csak a parkig, majd vissza ugyanígy... És ment! Beszélgetésbe elegyedtem néhány lelkes sétálóval, és azt is bírta, hogy megállok, és nem megyünk, nem történik semmi. Meg is kérdeztem- Te kinek a kutyája vagy? Hol van Maugli, Cukikám?  

Tehát az első heti jó a sétálás kiszélesítése volt, és a napi km szaporodása. Egyre nagyobb rutinnal veszi a hajnali sétákat is, és én visszakaptam a napfelkeltébe vetett csodálatomat. Reggel már világosodik, nem kell zseblámpázni, hosszú pórázon gyalogolunk, már 3,5 km-t, és nem mindig feszül a póráz, néha laza és ezt értékelem. Váltott pórázzal sétálunk, a szabad területen, a nihilben cserélek, amikor szorosan kell kontrollálni, akkor a kiképző póráz van használatban. Napi megtett kilóméterünk már 8 felé tendál. 

Második jó, hogy összetekertem egy Filmvilágot, és ráhúztam egy raffiahálót, hogy ne nyíljon szét, ezzel megalkottam a nem szeretem, de muszáj fegyelmezési eszközömet. Muszáj nyomatékosan tanítani arra, hogy ez már nem fér bele a csínyekbe. 2x került használatba, egyszer a nappali lerombolása után, és másodszor a kabátom letépése a fogasról után. Még nem tudom, hogy használ-e, de nekem is kell mankó, amivel nem töröm meg, de nyomatékosan felhívom a figyelmét, hogy ebben javulnia kell! 

A harmadik jó, hogy beszéltem Keresztlányommal, aki felhívta a figyelmemet egy kutyáknak adható pánikra és otthonlevés megsegítésére való cseppre, a Rescue Csepp Pet-re. És működik. Nem lövi ki, de lenyugtatja, és nem pánikol. Ez egy homeopátiás szer, gyógynövényekből áll, miután már elfelejtettem Emma mit kapott régen, gondoltam kipróbálom, muszáj segíteni neki, hogy könnyebb legyen elfogadnia, el kell mennem dolgozni. Vannak percek, néha órák, amikor nem tudok csak vele lenni. Ha otthon vagyok, nincs gond. Szereti, ha hallja, hogy dolgozom a konyhában, kiül velem főzni, És én hagyom, mert közben figyelem, ha rosszfelé terelődik a figyelme, rászólok, és veszi az adást. De azt nekem is el kellett fogadnom, hogy a fenekemben van, követ és nem szakad le rólam. Ragacs, aki belőlem táplálkozik. Most szok meg engem, most szeret, vagy nem szeret meg engem, és most fog kötődni vagy nem kötődni hozzám. Ha elüldözöm, nem adok neki esélyt, hogy befogadjon engem. Értem Őt, de még így is nehéz átlátni a romboláson. Továbbra is, bekakil, bepisil, lent nem szagol, ha szagol is, nem érti, hogy mit szagol és az mire való?  

Ma volt a nagy csepp- kipróbálás, és tizedannyi volt a veszteségem, nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb volt, a séta is jobban sikerült. Nem lehet túladagolni, de nincs is értelme teletömni. Egyéni adagolást dolgoztam ki. Két csepp a vízbe, amit itthon kitöltök neki indulás előtt. 4 cseppet lenyalogat a tenyeremből. Délután, haza érkezés után 2 csepp a kajára, ami minimális, épp csak valami, hogy elhiggye, nem fog éhezni estig. És működött. Néhány órán át hat, de nincs is értelme mindig stresszmentesíteni. Ha itthon vagyok, én jelentem a feszültségének oldását. Ez csak azokra a napokra, alkalmakra való, amikor tudom, hogy el kell mennem, dolgoznom kell, hiszen ebből élünk... Nincs mese, az életnek ára van. Ezt neki is tudnia kell, meg kell tanulnia, és el is kell fogadnia. És itt kezdődik a baj... Mauglinak hogyan adod be, hogy dzsungel helyett város, kutyák helyett 1 ember, és nagy társaság helyett magányos órákat kell átvészelni a biztos kajáért, otthonért, jólétért? Vajon sikerül-e összecsiszolódnunk? Nagyon várom a trénert, aki engem is helyre tesz, kiigazít, ötleteket ad a szobatisztaság elérésére, és felvázolja, mi vár ránk... Hétfőre beszéltünk meg találkozást... Az eredményt jövőhétre várhatjátok... 

Letisztulva látom a problémát: Maugli nem tudja, hogy mi a szobatisztaság, hogy ezt szagok indítják be és tartogatni a szagokig kell, ott már szabad. Nem tudja, hogyan kezelje az üres, nélkülem töltött órákat, nem tud elaludni, nem pihen. Pánikol, és ebből kifolyólag hangos ugatással hergeli magát. Rombol, de nem tudja, hogy rombol, csak levezeti a feszültséget, amit saját magában pörget. Minden másra intelligenciája rá fogja vezetni. Itt tartunk most. 

Hogyan lett Ancsiból Cuki?

 Igen, jól sejted, egy kiskutyablogot tervezek írni, mert egy barátom azt javasolta, hogy legalább 3 jót kell felsorolnom minden nap végén... És ez nem olyan könnyű... 

Kezdem az elején... Ismerkedni indultam egy mentett vizsla ügyében, egy interneten ajánlott lehetőség miatt, s megkértem Kisfiamat, tartson velem. Nálunk Ő az Ész a családban, én a szívet hozom ezerrel... Egy vizslagyerek feltérképezésére készültünk, Lajosmizsén, a Shell kút parkolójában találkoztunk volna az ideiglenes befogadóval. Naívan azt hittem, hogy majd követni kell a kocsival és elvezet minket arra a helyre, ahol találkozunk a vizslával.  Ott a helyszínen, a csomagtartóban két vizsla várta jobb sorsát. Az egyik fiú, a másik lány. A fiú szemműtéten esett át, kondícióit tekintve semmivel sem volt rosszabb, mint a lány... Két kiszemelt gazdi,- rajtunk kívül még egy házaspár-, gyakorlatilag sokkolódott a csomagtartóból kizuhanó két élethalmaz előtt. A fiút nem vitték haza. Mi nem tudtuk otthagyni a lányt. Így lett megint kiskutyánk... Egy 1,5 éves vizsla, akinek román útlevele alapján Aliska, menhelyi neve Anne, de rögvest kiderült, hogy soha senki sem hívta sehogy... Ő Anonima, vagyis Ancsi. Annyira gyorsan történt minden... 

Nem gondoltam át, sőt, hiszem, nem volt min gondolkodni, az Ész, vagyis Kisfiam azt mondta- Te döntesz, a Te kutyád lesz... Nagyon Cuki... Kedves, élénk, alig lehetett megfogni, megnyugtatni, olyan volt, mint a tűz a jégen.. Különleges. Azt sem tudtam hol vagyok- könnyeimen át... Mint mondtam, hónapok óta Emmával álmodtam, annyira hiányzott... 

Elhoztuk, gond nélkül beült és azonnal elaludt az autóban. Olyan volt, mintha ezer évet egyszerre pihenne ki...  Szombat volt, esős, fura, szürreális, felfoghatatlan... Ez a hétvége egyébként is számomra maga volt a káosz, a leszervezett programok tömkelege, ám az élet átírta, kiradírozta és átkódolta a fontossági sorrendeket. Volt, amit lerövidíthettem, volt, amit nem... Kisfiam volt az első stabil ember, én meg a folyton elmenő és hazajövő... Otthonunkban azonnal elfoglalta az ágyam, ami a szoba közepén állt és onnan uralhatta a terepet. Sajnos, más alternatívát nem tudtam kínálni neki, így két napig úgy érezte, hogy az egész az övé. Hétfőn aztán megérkezett az Ő ágya, és kiebrudaltam az enyémből, nekem is kell hol aludnom! Ez nem ment könnyen, mert valamiért csak életben maradt mostoha körülményei között, és teszem azt, lehet, hogy a kitartó makacssága volt... Nagyjából ekkor jöttem rá, hogy valami nem stimmel vele. 

Ancsinak szerettem volna hívni, de meg sem rezzent... sem semmire... végül arra jutottam, hogy nem ért engem... Nem beszéltek hozzá, így nem is érti az emberi beszédet. Nem kötődik, nem reagál, fordítva szocializálódott, kint nem mer kakilni, pisilni, bent, ahogy hazaérünk... Nem ismeri a pórázt, nem tud sétálni és az első adandó alkalommal halálfélelemmel reagált a zajokra. Nem élvezi a sétát, húz, vontat és stresszel,  és nem szagol. Nem bízik senkiben, leginkább magában nem. Nem játszik, nem tudja mi az. Nem rágott, fogai fogkövesek, pedig fiatal kiskutya. Sebeit lekezeltem, megfürdettük, hogy penetráns szagából veszítsen egy kicsit, de illatos azért nem lett. Csak kevésbé büdös. Az egyetlen dolog, amit állandóan tud, az a cukiság. A világ számára ismeretlen és leginkább nem jó. Szóval, lett egy kiskutyám... Gyerekem elment vasárnap este, s maradtunk ketten az otthonunkban... Ancsi, aki nem tudja, hogy hozzá szólnak és én. 

Minden idiótaságot elkövettem, szerintem, az első napokban, amikor azt hittem, hogy csak nem emlékszik dolgokra, de már látta, tudja... nem tudja. Sosem tudta. Ő Maugli, aki életben maradt valahogy, de semmit sem tanult az első másfél évében. Nem verték, mert az emberek iránti bizalma töretlen. Sebei sem bántalmazásból származtak, inkább felakadásból, öncsonkításból. Nem törődtek vele, nem beszéltek vele, nem hallott emberi hangot, sem városi zajokat, éles, durranó, pukkanó, robbanó motor hangokat, sem fűnyírót, sem buszt, sem mentőautót... Nincs benne kötődés, csak szeretet vágy... Teltek a napok, minden séta stresszes, nyomasztó volt, nem csak neki, nekem is. Aztán szerdán jött az a motor... Nem közel, de hangosan pöfögött és kitört a pánik. Halálfélelem, fojtás a nyakörvön, menekülési ösztön, hihetetlen szomorú, de hozzáférhetetlen tudat lett a vége. Nagyon nehezen kezeltem a helyzetet, mert magam is megijedtem az állapotától. Annyit tudtam kitalálni, hogy befutok vele a belső kertbe, ahol nem hallatszik ez a motorzaj. Ám ott két gyerek labdát rugdosott a falhoz, és az egész kert rezonált a robajban... Nem tudtam fogni Őt, annyira fojtotta magát az övön, így azt találtam ki, mert már nekem is menekülhetnékem volt, hogy fussunk együtt haza. Így keveredtünk vissza a házunkhoz, fel a lépcsőn, és hosszasan pihegtünk utána. Unokatesóm kiskutyájával feljöttek ezen délután, oldani a szorongásunkat, lecsábítottak újra sétálni, jogosan, hogy ne a rossz emlék üljön a lelkünkön, de az esemény majdnem olyan intenzíven megismétlődött egy gördeszkától is. Ezek után, napokig nem jött le a lépcsőn sem. Nem tudtam és nem is akartam erőltetni, azt szerettem volna elérni, hogy visszanyerjem a bizalmát és lejöjjön magától a lépcsőn. Néha lejön, néha nem. Ha le is jön, az ajtón már magától nem megy ki. Néha sétálunk, és ha kijutunk az ajtón, még élvezi is. Kutyás közösség szeretettel fogadta, velünk tartanak, segítenek mindenben, ám néha még ez a pozitív megerősítés sem elég, hogy elinduljunk. Itt tartunk most. Mióta ez az eset megtörtént, keresek segítséget, mert rá kellett jönnöm, hogy a baj túlmutat az én kompetenciámon. Én csak egy gazdi vagyok, leszek. Számára itt olyan rehabilitációs segítség kell, ami átvezeti ezen a sok rossz élményen, megszoktatja és elfogadtatja vele ezeket a városi zajokat, következetes irányt mutat a fejlődésre, és teleírja azt az üres papírt, ami egyenlőre Ő. 

 Az első jó, hogy a világba kiküldött segítség kérésemet meghallotta egy városunkban dolgozó szakember és megnézi, mit tud tenni. Jövőhéten találkozunk, feljön hozzánk és remélem, hogy meglátja benne azt, amit én, hogy tanítható. 

A második jó, hogy a nénik szeretik a házban, és arra kértek, hogy ne vigyem vissza... Nem tenném, de jó lelkű nénik láttak már ilyet és aggódtak... 

Harmadik jó, hogy a kutyás barátaim mellénk álltak, segítenek mindennel, ötlettel, eszközzel, távirányítós pórázzal, hámmal, csonttal, bármivel, ami még nem áll rendelkezésünkre. 

Cuki, mert semmit sem tud az egész világból, csak azt, hogy ő cuki... Így lett az, aki remélem, idővel legendává nővi ki magát és nem veszít a világ ellen.  

Brno, Prága, Karlovy Vary és a kiskutya mentés

A vároldalról Prága

 Ica barátnőmmel, akit úgy is hívok a mindennapjaimban, hogy az "utazós barátnőm", megjártuk Prágát.  Ica különleges helyet foglal el az életemben. Úgy ismerkedtünk meg, hogy minden áldott nap ingáztunk a kórházba, egy azon buszon. Először azt hittem, hogy mogorva egy nőszemély, a sebészetről ismert nővér, de miután szóba álltunk egymással, kiderült, hogy lópikulát sem tudok az emberekről. Ica egy csoda. Rend van nála, legálabb is, utazások alatt. Tudja, hogy mikor, mit szeretne csinálni, és ha belefeszül is, végig csinálja a tervet. Itt jövök én a képbe, hogy néha bizony improvizálni kell. Nekem az nagyon megy, miután a járatlan utak nagy felfedezőjének tartom magam, akit vonzzanak a művészetek és a különleges dolgok, és át tudom ragasztani rajongásomat a társamra... Ica remek vevőnek és én végtelen hálásnak bizonyulok, minden utunkon, hogy elvisel. Nem egészen feszültség nélkül. Én Piranban hagytam magára és elindultam egyedül világot látni, most Ő Prágában hagyott magamra, a wc előtt, miközben Ő sörözni ment és beült egy helyiségbe, én pedig természetemnél fogva, fogcsikorgatva róttam  Prága utcáit, a Károly hidat oda-vissza 2 órán keresztül, megfagyás ellen. Ő jobban járt, mint ezt megbeszéltük egy szilvapálesz mellett a vasútállomáson, legalább nem fázott annyit. Nekem a csontomból is sugárzott a fagy, átfújt a szél, eláztatott az eső, és belső remegésem még napok múlva is elővett, meggyötört. 

Prágába évek óta készültünk, de mindig valahogy elmaradt. Két dolgot szerettem volna látni, ami nincs az útikönyvekben, és nem kifejezett turista útvonalon fekszik, az egyik a Lennon fal, a másik pedig a mozgó Kafka szobor. Az összes többiről feltételeztem, hogy meg fogják mutatni, ha már van idegenvezetőnk. Márpedig, szuper idegenvezetőnk volt, Berci. 

Utunk reggelén, hajnalban földrengés rázta meg Ausztriát, amit Magyarországon is lehetett érezni, és vicces, de számomra is okozott kellemetlenséget, csak még nem tudtam... A hajnali készülődésemben, hallottam, hogy valami történik a szobámban, és a robaj után berohantam, hogy most sikítok, ha van bent valaki, de csak az eldőlt és eltörött magas, plexi festményem romjait találtam a szoba közepén. Nem értettem, de összeszedtem a kitört darabokat, és elkönyveltem, hogy ezzel csak az utazás után tudok foglalkozni. A buszon olvastuk, hogy a hajnali földmozgás, lehet, hogy bejárta országunkat is, az biztos, hogy Dunaújvárosban tudja, hol van az Erkel kert. Festményem megrongálódott, így már nem kerülhet oda és eladásra, megmarad nekem. 

 Első megállónk Brno volt, ahol én már jártam gyerekkoromban, a vasútállomáson, és onnan hallgattuk a motoGP pályáról odaszűrődő érces karmolást. Akkor csak átutaztunk, semmit sem láttam a városból. Brno, kis gyöngy Csehországban. Régi épületeivel, piacaival, templomaival, régi házaival megfogott, kedvet csinált a további látnivalókhoz. Következő megálló már Prága volt, a szállásunkra mentünk azonnal. Egy hajón laktunk a  Moldván, amit éppen karbantartottak a nyári szezon előtt, de még így is szolgáltatásaiban hozta a színvonalat. Megvacsoráltuk madárlátta szendvicseinket és útra keltünk az éjszakai Prágában. Furcsa mód, tök olyan érzésünk volt, mintha Budapesten sétálnánk éjjel. Itt is volt volt a Pest és Budai oldal, hidak, épületek, kivilágítás, tetszetős kirakatok, békés sétálókkal multukulti és nyüzsgő világvárosnak tűnt. Otthon érzésünk volt, de azért kihoztuk ebből is a maximumot, mert vacsora helyett, mi Icával a felfedezés mezejére léptünk, és olyan dolgokat találtunk meg, amiket útitársaink nem.  A Kampa sziget melletti parkban fekete, óriás, meztelen csecsemőket ábrázoló szobrokat, a rakparton buddhista szerzetest, a Kampa múzeumban vörösmárvány lovasszobrot, és part menti park falán pedig gyönyörű utcai festményeket, graffitiket. Persze, egy Becherovka után, amit a Károly híd budai hídfőjénél ittunk, átfázás ellen. Mennyei volt! Éjjeli sétánk tele volt meglepetésekkel és szerettük, hogy a szálláson egy Staropramennel tudtunk belekóstolni Prága ízeibe, mert vacsoránkat lábon hordtuk ki. 

3, embermagasság feletti fekete óriás csecsemőt találtunk egy parkban, másztak, arcuk helyett mintha kerék ment volna át...

Táncoló ház

A folyóparton ácsorog

Másnap elutaztunk Karlovy Varyba, ami monarchiabeli fürdőpalotáiról, az itt készülő különleges ostyáról, a Kolonádáról, a fűszeres alkoholról, a Becherovkáról, a filmfesztiválról és a gejzírről híres. Úgy fogalmaztam meg magamban, hogy ez az ékszerdoboz tartogat meglepetéseket. A busz út a parkolóból, a látvány, a fíling, a wc használat, a pihenés a gejzír pavilonban, a gejzír forrásából való kortyolás ingyenes, minden más nagyon drága. De, természetesen egyszer élünk, vettünk Becherovkát hazahozásra, ostyát, amit megmelegítenek és millió kalória, ízletes, finom, és kortyoltunk a gejzír 70 fokos vizéből, ami sós és ásványos, és két korty után úgy éreztük, kiszáradtunk... Felmentünk lanovkával a Diana kilátóhoz, ahol van lift, vagy 150 lépcső, és a magasból csodálhattuk a város szerkezetét... Karlovy Vary épületei, történelmi helye és mai, filmfesztiválos jelentősége az egész várost különleges magasságokba helyezi. Fura érzés volt, hogy Jonh Travolta is látta ugyanezt, amit én, és Woody Harrelson is koptatta ezeket az utcákat, amit én. Valószinűleg, ennél közelebb sosem kerülök hozzájuk és még megannyi világsztárhoz, akiket meg sem jegyeztem... 

Karlovy Vary fürdőpalotái, ma luxus szállodák

Gejzír, az Art Deco házban tör fel és táplálja a várost. Itt lehet inni belőle, pihenni, beszívni az ásványos sós illatot, a mosdó ingyenes, az árusoktól vásárolni is lehet, kis, helyes csőrös kupicás, monarchiabeli ivópoharat. A víz 70 fokos, nem ám belehörpinteni! 

 Délután visszatértünk Prágába, és egy hosszú séta után megterveztük, hogy ma vacsorázunk, ha addig élünk is! Berci, az idegenvezetőnk adaptálta ötletemet és kívánságomat, így betervezete a programba a Lennon falat és a Kafka szobrot. Úgy éljek, kevésszer van olyan az életben, hogy ezt meg kell élned, nekem itt kettő volt és úgy is lett! Bakancslista, mint a Pál Utcai Fiúk koncert A szerelmemmel... Mint a mesében, vágytam rá és megkaptam, Prága megmutatta, amire kíváncsi voltam.

Mozgó Kafka szobor, egész órakor indul és negyed órát mozog minden irányba

Lennon fal, kultikus hely Prágában, a szabadság szimbóluma lett még a 80'-as években

 A Kismedvékben, vagy valami hasonló nevű étteremben vacsoráztunk, helyi ételt, és két korsó sört, így Svejk szellemének adózva a világ is nagyon kerek lett. Idegenvezetőnk nem hagyta annyiban Prága megismerését, rávett minket egy éjszakai metrózásra, ami ismét egy új perspektívába helyezte a várost. Másnap, már magamtól mentem le a metróba, tudván, hogy ott is van pisilde, és nem kellett 70 embert végig várnom, a nagy gyaloglás közepette. Másnap, csodás, bőséges reggeli után, a város felett húzódó kolostorban kezdtünk, majd a Királyi várban, Szent Vitus Katedrálisban, és minden gyönyörű, történelmi helyet lefelé, a belváros felé bejártunk. Minden háznak története van, mindenből árad a naprakészség melletti hagyomány tiszteltet. Tisztaság, szépség és tisztelet, ez Prága. És rengeteg turista! Elképesztő! Egy magán arborétumban is voltunk, ahol a pávák szabadon járkáltak, a magnólia még nem nyílt ki, és kövér halak úszkáltak a szökőkutas tóban. A Károly hídnál, ahol már harmadszor jártunk e pár nap alatt, és kellően ismertük minden zegét-zugát, elváltak útjaink, 2 órás szabadprogramunk lett, amit, mint fentebb említettem, én nem használtam ki túl jól, miután Icával elhagytuk egymást. Fel-alá járkáltam, fáztam, mint a kutya, hiába voltak programok a hídon, utcazenész koncertek, rajzolók, művész kirakatok, hiába tévedtem be egy keramikus meseboltjába, egy cukorka boltba, és egy bioboltba, fázásomon semmi sem segített. A szél erősen fújt, 4 fok volt és esett az eső. Azt hittem, nekem annyi. Találkozásunk után elsétáltunk az Orjolhoz, Láttuk Hrabal Aranyoroszlánját, a vendéglőt, ahol enni szokott, a Vencel téren végig gyalogoltunk, elsétáltunk a Nemzeti Színház és az Opera mellett, végül fél 5kor felszálltunk buszunkra a vasútállomáson. Itt jött a szilvapálinka, ami megmentett a megbetegedéstől, s bár magam nem választottam volna, tudom, hogy belülről kellett felmelegítenie valaminek, mert kívülről már reménytelen volt a helyzet.  Prága belém fagyasztotta azt a szuszt, ami 46 km-et engedett sétálni benne. És, még nem láttam semmit! Számtalan múzeumot, kiállítást láttam, amit meg akartam volna nézni, de nem volt rá idő. Az első helyen van az Illúziók Múzeuma, majd a vár,  Reneszánsz kiállítás, Bruegel kiállítás, minden, ami zárt ajtók mögött kincsként várakozik Prágában. Ez egy külön út, külön projekt, még nincs vége. Nem olyan, mint Budapest. Nappal már nem. Prága egyedi, utánozhatatlan, mesés. Minden épülete, szeglete, kirakata művészetről mesél. Történelme ott él, a naprakész Prágában, ahol a hidegre való tekintettel az egyik nap még fagylaltot kínáló utcai árus másnap már forralt bort, forró almalét és forró teát kínál. Lenyűgöz és térdet hajtat velem ez a város. Szóval, Őt is szeretem... 

Orjol, ezt mindenkinek látnia kell

És még a kutyamentésről pár szót. 

Azt mondogattam, hogy nem vagyok felkészülve új kutyára. De sültbolond lennék, ha nem hallgatnék a megérzéseimre, saját magamra. Hosszú hetek óta álmodom kiskutyámmal, minden áldott éjszaka beköszön zaklatott álmaimba, úgy hiányzik. Vannak napok, mikor csak bámulom az ablakon át a kertet, és vágyom kimenni, de nem teszek semmit, hetek múlnak el szabad levegő nélkül, mert a kórházba jövés-menés nem az. A Vizslamentés című oldalon sokat landoltam, miután egyszerűen nem találtam fel magam, csapongó gondolataim végén mindig ide lyukadtam ki. Vizsla. Mentés. Beszéltem két tenyésztővel is, próbáltam kitanulni, hogy így, 15 évvel később, hogyan vannak ezek a dolgok a kiskutyákkal. És akkor jött egy fotó, Anne nevű vizsláról és azt vettem észre, hogy mindig megnézem, hogy talált-e már gazdit. Még nem. Még mindig nem. Miért nem? Hogy hogy nem kell senkinek? Olyan szép. Olyan nemes. Olyan fájdalom van a szemében, hogy szeretném felvidítani. Boldognak látni. Úgy hogy, tegnap kitöltöttem a jelentkezést és az örökbefogadói nyilatkozatot, és elküldtem az égieknek, hogy határozzák meg sorsunkat. Tudom, hogy nem Emma. De úgy érzem, Ő nem akarja, hogy tovább üljek idebent. Azt akarja, hogy szeressek. És valahogy ez az Anne, emlékeztet rá... A finomsága. A kecsessége. Az alkata. Most várok és talán hétvégén találkozom Vele. Szorítsatok!