Vezúv, Pompei

 folytatás...

Caserta után olyan fáradtak voltunk, hogy nem nagyon hittük, hogy még lábra tudunk állni, így amikor egy éjszakai sétát vetettek fel házigazdáink Nolában, a lelkesedés némileg elhalkult bennünk. Ám, egyszer vagyunk itt, kis pihenés után, nyakig benne voltunk az éjszakai kutyasétáltatásban. Elmesélték Unokatesómék, hogy az elmúlt nyári hónapok alatt szoktak rá, hogy éjszaka kelnek útra a kutyával, mert napközben egy métert sem lehetett tenni vele a 45 fokban. Miután hosszú hónapokig nem kegyelmezett az idő, csak úgy perzselt a nap, égetett a levegő, folyós volt az aszfalt, nem maradt más lehetőség, az éjszakai 30 fokban mentek sétálni vagy a tengerpartra, vagy a közeli kisváros történelmi belvárosába. 

22 óra után pattantunk autóba, majd 15 perc autózás után értünk Nolába, ahol a szokásos éjszakai élet zajlott. Nyitva voltak a tavernák, éttermek, és mindenhol ültek is. Kérdeztem, mikor zárnak?

- Ha már nem lesz vendég. Nincs olyan, hogy záróra. Ha elfogynak, majd bezárnak. 

Körbe sétáltuk a belvárost, mentünk az általuk  megszokott útvonalon. Találkoztunk más éjszakai sétáltatókkal, némi kutya acsarkodás után el is csendesült az utca, de még így sem mondanám kihaltnak. Motorokkal, elektromos rollerekkel csak úgy zúgtak el mellettünk, ami igen népszerű a városokban, és szinte minden kiránduló helyen a bérelhető járművek között. Beültünk egy tavernába, rendeltünk spritz-et, sört, nasit is kaptunk hozzá és beszélgettünk egy jót családi körben. Majdnem éjfél volt, hogy hazaindultunk, megtéve a hátralévő kilométereket. 

Másnap, képtelenek voltunk korán kelni... Pompei és a Vezúv várt ránk, és még akkor sem... 

Pompei Katedrális

11 óra körül sikerült elindulnunk...  Persze, én már fél 6-tól fent voltam, de eszembe sem jutott felkelteni a gyerekemet, addig belemélyedtem a kávézásba, az úti könyvembe, (Ambrózy Báró esetei) és pizsibe lófráltam, mint aki szabin van... Mire úgy kanyarodott az idő, hogy szerintem, mindjárt felébred útitársam, csináltam friss kávét, szendvicset, összepakoltam a konyhát, felöltöztem és lapos pillantásai rebbenésében az arcába toltam az életet adó nedüt. Amikor már gondolkodni is tudott, akkor kezdtem el hozzá beszélni... Ismerem. Az Anyja vagyok... Úgy alakult, hogy kaptunk kölcsön a könnyebb mozgásunk érdekében egy kisautót, egy Honda Jazzt, amire nagy dolgokat nem, de kisebb utakat lehetett alapozni. Úgy döntöttünk, minden aggodalmam ellenére, hogy autóval megyünk el Pompeibe, mert az az igazság, hogy csak fél órával közelebb van, mint Sorrentó, és az még élénken élt bennünk, mennyire összetört a vonatozás. Megterveztük az útvonalat, GPS-el közlekedve nem nagyon tévedhettünk el. Egy free parkolót vettünk célba, hiszen, 5-6 órát biztosan el fogunk időzni a városban. Minden simán és zavartalanul ment, bár az autó út valóban olyan veszélyesnek bizonyult, mint azt Unokatesóm leírta nekünk, de úgy, hogy szót fogadtunk, nem előztünk, felvettük a ritmust, nem bizonytalankodtunk, így nem volt semmi baj. Leparkoltunk, és innen már minden megint a lábunkra volt bízva... Emlékeimre támaszkodva bogoztam ki, merre kell menni, mit kell megnézni, hol vannak a neves látványosságok. A katedrális tornyát szem előtt tartva, Pompeiben sem lehet nagyon eltévedni. Beégett emlékeimben tudtam, hogy onnan hova, merre kell menni, hogy megtaláljuk az utazási irodákat, ahol utat lehet foglalni a Vezúvra. Gondoltam és javasoltam is, hogy előbb ezt rendezzük le, és csak utána menjünk be az Archeológiai Parkba, mert maga a Vezúv egy különálló buszos túra innen, legalább 3 óra időt vesz igénybe hegymászással együtt. 

A Vezúv mostanság elég bizonytalan tényező a látnivalók között... Nem, mintha ki akarna törni, de furcsa jelenségei megszaporodtak. Az egész tektonikai lemez, amin Nápoly fekszik, kifejezett aktivitást mutat szeptember 27.-e óta. Akkor volt egy 4,2-es földrengés, ami figyelmeztetés volt, és várhatóan lesznek még rengések a Campi Flegrei régióban. Beüzemelték a környékbeliek részére a földrengés riasztó rendszert, ami minden telefonnal rendelkező részére egy azonnali sziréna hangot bocsájt, iszonyatosan erős frekvencián. Magán a Vezúvon is érezhetőek ezek a kis rengések, ami 2-es erősségű, félő, hogy ha veszélyesebbek lesznek, lezárják és nem lesz megmászható. Ami feltűnt, hogy 2018-ban még pöfögött, a csúcson egy szakaszon gázokat bocsájtott ki, és ez a járat most, ami leeresztette a benne fortyogó gázokat, ez most el volt záródva. Semmi, de semmi nem volt szélviharon és kőomláson kívül. 

Kisfiammal a Vezúv peremén

 

Most

2018-ban még pöfögött

Azon kívül, hogy felfelé a kaptatón majdnem meghaltam, nem okozott csalódást maga a hegy. Imádom, és most is, ezen a nyaraláson is meghitt viszonyban voltam vele minden reggel. Láttam viharban, felhőben úszva, eltűnve mögötte, láttam ebben a sárgás-afrikai porban lebegve, majd felhő csipkébe öltözve, láttam a kompról párában, szivárványban, és örök szerelem szövődött közöttünk. 

Pompei romváros főtere

A szelfik felértékelődtek számomra, ez az út rólunk szólt, Anya és Fia

Visszaértünk a hegyről, belevetettük magunkat Pompei romvárosába. Rögtönzött osztálytalálkozóra csekkoltam be online, mert bánatomra, pont ezen a napon szerveződött a 35. gimis osztálytalálkozónk. Nagy szeretettel és örömmel köszöntem barátaimnak Pompeiből, jó volt látni őket innen messziről is. Igaz, volt, akit nem ismertem fel a telefon rossz felbontása miatt, de később már mindenki a helyére került bennem. 

Pompei-t szerettem volna megmutatni gyerekemnek, hogy lássa azt a helyreállított csodát, az archeológiai parkot, amiről számtalan történetet, kutatást olvastunk, láttunk a NatGeón, hogy a történelem igaz, és élő ezen falak között... Ezt nem lehet meghamisítani, a kövek, a falak, mozaikok, csempék, a freskók mesélnek és elvisznek egy olyan környezetbe, ahol az élet egyszerűen szerveződött, működött és ellátott egy közösséget, ami az i.e. 79-es kitöréskor elpusztult. Mindent természetesen nem láttunk, nem csak azért, mert zárás előtt egy órával jutottunk be, hanem mert a romterület akkora, hogy még kifelé menet el is tévedtünk. Úgy történt, hogy idegesítő karattyolással francia fiatalok jöttek mögöttünk, és megbeszéltük, hogy elengedjük őket, majd önkéntelenül elkezdtük őket követni. Mentünk utánuk, gondolván, hogy kifelé haladnak már ők is, erre nem eltűntek egy lezárt szakasz mögött?! Hoppá! Akkor ezek mégis csak itt dolgoznak és nem kifelé mennek... Újra tervezés a rom térképe alapján nem volt egyszerű, mert azon nem tudtam kiigazodni rendesen, így kavarogtunk egy kicsit, de okos gyerekem, többszöri korrekcióm után, azt mondta, tedd már el azt a térképet, kimegyünk simán, kövess.... És persze, kijutottunk, de én már láttam magunkat az éj leple alatt heverni valamelyik romházban, tüzet gyújtva, bevackolva... Mondjuk, ez igazi kaland lett volna, de valószínűleg, a rendőrök vittek volna dutyiba a végén. A romváros után megvacsoráztunk a Mekiben, mert kimaradt az ebéd, és már kopogott a szemünk. Bevásároltunk, majd visszagurultunk Savianóba, s bár majdnem este 10 órára értünk haza, nagyon jól éreztük magunkat ezen a kalandon. 

Ikonikus részeit nem fotóztam le újra, hiszen én 2018-ban sok-sok szegletét bejártam, most csak olyan fotókat készítettem, ami nem maradt meg bennem akkor... Gyerekem megemlítette, hogy úgy sem tudjuk bejárni ennyi idő alatt.... Nem, bizony.. De talán arra jó lesz, hogy majd a családoddal befejezd a túrát, és megmutasd a gyermekeidnek ezt a csodát... Még akkor is itt lesz. Hiszen, itt van már mióta... Mutasd meg nekik és  járjátok együtt körbe... Mi csak elkezdtük, Kisfiam...