A kétbalkezes varázsló

Egy mesekönyv magánélete

Úgy tűnik, 2004-ben születtem, egy Békés Pál nevű, fura figura tollából, nevezzük Őt ezen túl Apukámnak... Anyám nem volt.

Soha.

Mert, ha lenne Anyám, Ő a valaha élt leglegendásabb írónő lenne, úgy képzelem el… Szőke, magas, karcsú és eszes… Mint tudjuk, J.K. Rowling valami Harry Potterről írt sorozatot, világklasszist, amit mindenki milliószor olvasott, megfilmesített, még rágcsákat is csináltak a kedvéért, társasjátékot, kártyát és legót is készítettek a története alapján. És mi jutott nekem?

Semmi. Apuka fantáziája. Ne, ne mondd, ne is gondold, hogy „szellemi szintje igen szolid”!

Könyvespolc eldugott zuga, az jutott nekem, pedagógusoknál „kötelező olvasmányok lista”, itt minden csupa por és por! Itt tengődöm. Tisztára asztmás vagyok, a portól kérem, és a lelki betegségemtől!

Ki vagyok semmizve kérem, le vagyok ejtve, nem vagyok kérem szépen, olvasva! Még kötelezően sem!  Hát büntetés vagyok én?!

Vannak betűm, mondataim, történetem, illusztráltak rajzzal, egyben vagyok, ez nem kétséges. Hogy nincs önbizalmam? Csodálkoztok ezen?

Kénytelen vagyok autodidakta lenni és tovább képződni, (köszi, barátom, A Lexikon), mert hiába kerestem az Aranyoldalakban, ilyen címszó alatt, hogy „könyvpszichológus”, senkit sem találtam…

Van állat, növény, ember, de könyvpszichológus, az nincsen!

Úgy döntöttem, lemegyek Alfába, és kielemezem, hogy miért nem vagyok sikeres.

Vegyük a külsőségeket. Keményborítóm van, egy kézzel fogható vagyok, kisméretű, simán be lehet hajigálni a táskába, még csak vigyázni sem kell rám. Összesen 145 oldal a főcímmel együtt! Ez nem súly, kérem szépen, ez csak pihe! Nem több kiló, csak pár deka. A gyerekeknek nem kell sérvet kapni, hogy kivigyenek a parkba, iskolában még pad alatt is tudnak olvasni!

Ezzel nem lehet semmi gond. Tehát könnyű vagyok, nem kell fogyóznom, karcsúságom tulajdonképpen előnyömre is válik. 

Nézzük a belbecst. Van nekem, kérem szépen egy jó kis történetem.

Fitzhuber Dongóról, a kétbalkezes varázslóról. Hát peches. Suta. Balga és feledékeny.

Ha Harry Potternek hívnák, azt mondanád, el van varázsolva vagy hablaty koktélt ivott sütőtök lé helyett.  

Dongót nem kedveli a varázsvilág, inkább kineveti balul elsült ügyeit, bénázását, marhaságait... De én szeretem… Még Nagy Rododendron is kedveli, a fő varázsló, aki valamelyest azért úgy bánik vele, mint Albus Dumbledor az ügyetlen és kapkodó diákokkal. Apaian.

Nálam is beosztják a házakba a varázslókat, csak nem Süveg, hanem egy Varázsdarázs, aki tulajdonképpen egy hivatali poszméh, csak itt munkahelynek nevezik őket, varázslás gyakorló területnek. Így kerül sutácska Dongó a Nimbusz Endre Bertalan utcai lakótelep körzeti varázsló hivatalához.  Nagyon unalmas és magányos feladatkört kap, senkivel sem találkozik, beszélni is lassan elfelejt, csak egy levelet olvas, amiben elődje, Budweiser Ünög  (lehet, hogy sörgyári szökevény) figyelmezteti, hogy meneküljön. Van bennem egy humoros fejezet, még pedig a harmadik, ez így szól:

„ Fitzhuber Dongó mindennek ellenére elhatározza, hogy marad.” Ugye milyen szép fejezet?

Ez a legjobb az egészben, hogy van bennem csattanó. Apukám biztosan varázsgombát evett, vagy angyalport szippantott, és ezen a napon nem volt kedve dolgozni. Vagy begörcsölt az ujja írás közben… Nagyon nehezen alakul a történet, Éliás Tóbiás nevű kisfiúval, aki pizsamában ül kint az ablakban és mesékre vágyik, amiben élni lehet. Panel rengeteg kellős közepén, az 5. emeleten nincsenek mesék. Sem sehol a panel rengetegben. Egészen az 5. fejezetig nem történik semmi különleges, mikor végre 1. Badar király otthonába szippantódnak be együtt, ketten a kalandban, Dongó és Éliás Tóbiás, akit nem lehet csúfolni, mert nagyon megharagszik...

A szomorú, apátlan-anyátlan öreg király beavatja őket a bánatába, miszerint, szanálták a kacsalábon forgó kastélyukat, s egy szál alsóneműben utaltak ki neki egy másik lakást, itt az 5. emeleten. Lányával, Lanolin királykisasszonnyal, (hát, nem túl eszes, nem egy Hermione Granger!), elveszítették egymást a sok egyforma ajtó és folyosó miatt, fogalma sincs, hol lakik a szende szűz. Ráadásul, vegyi üzemet építenek a kacsalábon forgó kastély helyére, és Ő mint 1. Badar király, aki egyébként nevezetten tudathasadásos, kénytelen munkába járni az OTP-be, mint bankhivatalnok és szakszervezeti megbízott.

     Itt egy kicsit jobban aggódni kezdtem Apukám elmebeli képességeinek megmentéséért, mert ugye, sehol sincs az megírva, hogy zagyválni kell a mesében. Honnan is tudná egy kisgyerek, hogy mi az az OTP? Mi az a szanálás? És miért is sajnálna egy apátlan, anyátlan öreg királyt, amiért dolgoznia kell? Ezeket a kérdéseket nem teszem fel magamnak, mert nem tudok rá válaszolni, és azt tanácsolom, hogy mélyítsünk a narkózison, legyen inkább Alfa helyett Béta…

A 6. fejezetben retró reklám szövegeket találsz, és ez nagy kuriózum, erre büszke vagyok, nyílván ezért is íródott ilyen terjedelemben a történetem, hogy elhangozhassék: „ nem megmondtam, hogy bontott csirkét hozzál!”

Aztán szépen lassan Anton és Antenna nevű szerelmes pár, a Drótorjánok segítségével (drót-család) megtudja, hogy hol található Lanolin királykisasszony a panelrengetegben. Odaindul két főhősünk, hogy kiszabadítsák Lanolint, a 10. emelet 111-es szobájából, aminek elveszett a kulcsa, s ezen csak a Nagy Kulcsmásoló segíthet, aki szintén elveszett.

Bonyodalom! Bonyodalom is van bennem!

Sorban meg kell hőseimnek keresni mindenkit, a Hoppmestert, aki kopogtat és bejelent, az Udvari Bölcset, aki mindent tud, még azt is, hol van a Nagy Kulcsmásoló, az Étekfogót, (itt is van egy kis szponzori reklám a Negró cukorkát illetően), az Udvari Bolondot, a cickafark írással írt lexikont, Csapcsöppöt, a nagyhatalmú szellemecskét, aki csatlakozik a kereséshez, Csúf Csőgörényt, azaz Csikorgó Csőkorgót, aki fogságban tartja a Nagy Kulcsmásolót.  Mert fogságban tartja, még pediglen neurózissal. (annyit csikorgott a csőben a korgás, hogy megbolondult szegény). Találkoznak a Hófehérkéből a 7 Kukával is, bejárják a házat pincétől a tetőig, tehát kalandos az egész történet.

A 15. fejezet ismét isteni! Dzsinn Tata és fia, Fizz-nek írt köszönő levél, pár soros, emészthető, kedves, igazán nem tudom, mi bajotok van vele?  És végre a 17. fejezetben hatalmas varázsigét olvashatsz: „ Ej mi a kő! Tyúkanyó, kend a szobában lakik itt bent?” De mint kiderül, ez csak bemelegítés a kis kétbalkezes Dongónak, mert semmire sem hatásos. Végül rálelnek Csikorgó Csőkorgóra egy kis fehér egér személyében, aki csak ki akart jutni a csőrendszerből, de nem találta a kiutat. Kitör a szabadság, a Nagy Kulcsmásoló Lakatosok és Betörők számára szakmai varázsigéket mormolva, másol egy kulcsot, kiszabadítják Lanolin királykisasszonyt. 1. Badar király rögtön férjhez is kívánja adni Éliás Tóbiáshoz, aki csak elsős és nem nősül, de szívesen elkíséri szeptembertől Lanolin Királykisasszonyt az iskolába.

Vége főcím előtt, meg van a tanulság is: van mese a panelrengetegben, olyan, amiben élni lehet. Dongó és Éliás Tóbiás barátok maradnak, és Dongó új ismeretei alapján tágítani kívánja a Nagy Máguslexikont lakótelepi varázsigékkel.

Hát nem gyönyörű? A mesém pompás! Kicsit sem érzem fantáziátlannak magam, tele vagyok jópofa ötlet kezdeményekkel, halmozott sziporkákkal, csak senki nem szereti elképzelni őket... Magyar mesét a magyar gyerekeknek alapon, ennél jobbat ki sem tudott volna találni szellemóriás, kissé buggyant Apukám! Csak esetleg a sosem létezett Anyukám, aki J.K. Rowling. (Őt, Őt  szeretném!)

Hát itt van az eb elhantolva, és ezért nem olvas senki sem.

És nem is beszél rólam.

És nem csinál belőlem filmet, rajzfilmet és legó sorozatot, sem rágcsát.

Félárva vagyok, Apám alulfizetett magyar író, lehet, hogy gyerekkorában sokat volt bezárva, szegény, vagy kulcsos gyerek volt a lakótelepen. Ki tudja, nem tartalmazok róla életrajzi adatok.

Én mindig hercegnek látom, alkotónak, teremtőnek, és csodálom szavait, mert bennem lévő papíron életre keltek. Felvilágosító és bemutató munkát is végez, hiszen a gyerekek egyébként honnan is tudhatnák, mi az a tudathasadás, neurózis...? (lsd. 1. Badar Király, Nagy Kulcsmásoló)
      Könyv vagyok, ennyit tudok magamról. Kiadott, Móra könyvkiadós, minden kritériumnak megfelelő Mesekönyv.

Hogy kinek szólok, no azt nem tudom, mert ez idáig nem olvas, nem is képzel el senki sem.

Süsüt egyenesen imádják, nem beszélve Pom Pomról, (micsoda hülye név ez?), vagy Frakkról, (netán szmoking?), vagy a Téli Tücsök Meséje… (mintha lenne meséje!), az én szerencsétlen Dongómról azt sem tudják, hogy létezik… Kérem, pedig létezik.
Belepett a por. Gyújtósnak szánnak… Vagy „vigye, aki akarjának", bárki legyen is az, de nagyon félelmetes, annyi szent… Vagy még sem…. Vagy csak titokban szeretnek engem, lopva olvasnak, és csendben rajonganak értem…? Lehetséges?

Mi is az a neurózis? Pszichózis? Depresszió? Kérem, Orvost! Orvost!

Életem első jubileuma

Az első, mondom ezt magabiztosan, mert igazi, piros betűs ünneplésben volt részem, amilyenbe még soha... ! Megérdemel néhány szót ez virágcsokor, hogy életben maradása ezen a helyen biztosítva legyen.

Az én történetem legeleje nem volt vidám és kacagós, nem volt idilli pályakezdés...
 Nem nagyon volt választásom. Az Apám kijelentette érettségi utáni napokban, hogy ideje kezdenem valamit az életemmel, mert Ő nem tart el egy felnőtt, munkaképes lányt. Hogy nyomatékot is adjon szavainak, már a nyári szünetre gondoskodott is elfoglaltságról, kiközvetített a napszámosok fejének, valamilyen Ikszipszilon néninek, hogy vegyen be a brigádjába. Egy júliusi hajnalon ki is vert az ágyból, Anyám készített nekem tükörtojásos szendvicseket és biciklire kapva eltekertünk Apámmal a nénihez. Majd miután szemre vételezett ez a néni, azt mondta Apámnak, hogy maradhat.-  Erős, mint a bivaly, (kézilabdán edzett, kemény, erős testem vizslatta), - majd meglátjuk, hogy bírja a kétkezi munkát a földeken.
Már most mondom, sehogy sem bírtam. Hajnalonta keltem, 12 órát dolgoztam a földeken, paprika, cékla, bab, hagyma, cseresznye paprika, gazalás, kapálás, szedés, pucolás, gyümölcs szedés alma, barack, válogatás, mikor mi adódott. Nagyon is elkeltek azok a tükörtojásos szendvicsek! Igazából, meg sem kottyantak. Mindig majd éhen haltam délután négy óra felé, mikor véget ért a munkaidő. Naponta  ötszáz forintot kerestem, javarészt a néni megtartotta magának, de így is összejött szeptember végére kb. 8000 Ft-om. Nálam az verte ki a biztosítékot, hogy a szembe szomszéd néni megkérdezte Anyukámat, miért nem adják férjhez azt a lányt, mehetne a TSZ-be kapálni, hamar elkerülne otthonról...
Na már most, én ezt nagyon zokon vettem.
Nem csak a TSZ-munkán buktam ki, hanem legjobban a férjhez menésen... Én? Ééééééén? Hát ennyire nem szeret engem Csík néni, sem az Égiek!?
A pár hónap napszámos munkán volt időm gondolkodni, hogy mi is akarok lenni igazán. Azt konkrétan nem tudtam, hogy mi, dehogy napszámos nem, abban bizonyos voltam. Egy újság hirdetést olvasott az Apám a Petőfi Népében vagy a Szabad Földben, már nem tudom, de közvetve hírt kaptam arról, hogy indul Csecsemő és Gyermek szakápolói tanfolyam, érettségi utáni speciális, nappali képzésben, amit a háború után megszüntettek és s ezzel az osztállyal akarják bizonyítani, hogy érdemes újra indítani a képzési formát. Kísérleti osztályként vállalnunk kellett a kényelmetlenségeket, a szervezésbeli göröngyös utakat, és eredményeink, tesztjeink, sikeres vizsgáink alapján az Egészségügyi Főiskola reménybeli tagozatává nőheti ki magát. Ez volt a mézes madzag. De bántam is én! Dehogy... Lobogó üstökkel, telve reményekkel adtam be jelentkezésemet a képzésre Sebí barátnőmmel együtt. Neki sem volt más terve, így legalább ketten már ismertük egymást a leendő osztályból. A beiskolázásra már megvolt a pénzem, s amint felvettek, már rohantam is bevásárolni a szükséges holmikat az iskolába.
Tanulmányaink első napjától ösztöndíjban részesültünk, és a Kecskeméti Hollós József Megyei Kórház Izsáki úti Gyermekosztályán volt a székhelyünk. Mindennap volt iskola, oktatás, volt demonstrációs munka, tanultunk keményen, vizsgáztunk negyed évente, tárgyanként s közben az osztályon dolgoztunk, ha gyakorlati oktatásunk volt. Ott nőttünk fel. Persze, ez nem igaz, mert messze voltunk még a felnövéstől, 18 évesek voltunk, édes kis naiv lánykák...  Az osztályon nem sok mindent csinálhattak a nővérek a betegápoláson, etetésen és tisztázáson kívül. Így mi sem végeztünk orvosi munkát, nem vettünk laborokat, nem szúrtunk vénát, (csak egymáson), de viszont anyagot vizsgálni megtanítottak, minőségi vérképet számolni, astrupot, hematokritot nézni, labor ismereteink kiterjedtek a vér és vizelet, gerinc folyadék vizsgálatra. Jártunk boncolásra, szövettanokat nézni mikroszkópon, röntgeneket elemeztünk... Kísértünk betegeket mentővel hemodialízisre, vagy épp vittünk koraszülötteket más kórházakba inkubátorral, jártunk Csecsemő otthonokba, és ez meg is viselt minket... De imádtuk az egészet, mondhatom annak a 17 lánynak a nevében, akikkel szerencsénk volt együtt lenni az osztályunkban. Vittek minket más kórházakba, leginkább dicsekedni velünk, mindenhol állás ajánlatot kaptunk, ha végzünk, várnak ránk nyitott ajtókkal... Anatómiai múzeumba, egyetemi tanszékre vittek minket boncolásra, tágították az agyunkat, amíg csak fért bele, s mi nyomattuk...
 A záró vizsgák előtt, pontosan két évvel később, Tóth György Tanár Úr behivatott egyenként minket magához, és elbeszélgetett velünk személyesen a dolgok állásáról. Nincs Főiskolai rang... A képzés sikeres, az első perctől munkaviszonynak számít, de sajnos, nem kapta meg a Főiskola támogatását. Mindenkinek felajánlott egy biztos állást az osztályán, de ha valaki menni akart, sok szerencsét kívánt, nem tartóztatta. Büszke volt ránk, bármilyen szigorú is volt velünk, mert nagyon szigorú volt, féltünk tőle. Olyan dolgokat követelt tőlünk, mint a medikusoktól. Ha egy medikus nem tudta a választ, tőlünk kérdezte és ha mi sem tudtuk, akkor nagyon kiabált, elzavarta az embert a vizitről szégyen szemre...
Később tudtuk meg, hogy úgy hívtak minket a képzés alatt, hogy a "Tóth nővérek".  (mintha Irgalmasrendi Nővéreket, tiszteletre méltó apácákat emlegetnél, s gondolnál ránk, olyan áhítattal mondd ki magadban...)  Persze, nem voltunk apácák. Bizsergő, csalafinta, izgalmas és lüktető diák éveket éltünk. (...)  Tóth Tanár Úr tekintélyét, szavát, munkásságát adta a képzés kialakításához, és a kórházat is fenekestül felforgatta, hogy mindennapi életbe való beillesztésére módszereket, helyet, létjogot találjon. Szerinte, mi mindenre alkalmasak lettünk, de ezzel az emelt szintű képzéssel nem tudtak mit kezdeni még akkoriban... Mindenhol és sehol sem volt helyünk. Kaptunk egy nagyon erős alapot, de korlátozott, gyermekekre vonatkozó ismeretekkel, erős elméleti és gyakorlati oktatást, orvosira jellemző alapossággal, de az akkori egészségügyben még nem volt kiszemelt helye a képzésnek, nem tudta senki, hogy ez mire lesz jó.... Csalódottságát leplezve engedett minket szélnek, s bízott benne, hogy sokan maradnak a Székhelyen.
Nevéhez fűződik tehát az én pályakezdésem. Nekem is volt állásom a PIC-ben, mert én végül a koraszülöttek mellett kötöttem ki, nagyon szerettem velük dolgozni, még sem maradtam... Talán, egyszer mesélek erről is...
      Az én jubileumom tehát, azzal a nappal kezdődik, amikor eldobtam a kapát és a tükörtojásos szendvicseket, és saját spórolt, véres verejtékkel megkeresett pénzemen beiskoláztam magam Csecsemő és gyerek szakápolónak, Kecskemétre. Hittem a fehér köpenyben, a nővér tartásában, munkájának fontosságában, a tisztaságban, a sterilitásban, az előkészítés fontosságában, az emberségben, a lelki vezetésben, az alázatban, az odaadásban, a rendben, a fegyelemben, és még nagyon, nagyon sok szabályban...
Ezen a napon, én ezt a lányt ünneplem, aki voltam, és valahol, kissé a merevségtől elrugaszkodóan kevésbé szabálykövetően, alkotó, kreatív plusszal, de mindig gondolkodó emberként, a mai napig is vagyok. Még hiszek a fehér köpenyben, a zöld ruhában, a kötelességben, és dolgozom, mert semmi máshoz nem értek ezen a Földön. Ennek igazából 26 éve, de egy év kanyart írtam le az életemben, így hivatalosan, 25 éve dolgozom az egészségügyben... Tóth- nővérként. 

És Kollegáimtól kaptam ezt a gyönyörűséget is

...

Hogy el ne felejtsem az érzést....

Szokásos reggeli ébredezés után,korán igyekeztünk a reggeli sétát kezdeni. Tudtam, hogy nyolc körül érkezik az Apukám, s nem akartam, hogy Emma hiányt szenvedjen kalandozásból. Végig vágtattunk a lépcsőházon, mert a delikvensnek "már nagyon kellett", kirobbantunk a hatalmas bejárati ajtón, s már kint is voltunk a természet lágy ölén...
      Az első szippantások is jól estek, a madarak csiripeltek, a szél még csak ébredezett, a levegő a maga hűvösével is csak frissített, nem borzongatott. Alig volt valaki ébren, egy kutyással sem találkoztunk, elindultunk hát a parti úton a kórház felé. Gondoltam elmegyünk a kórházig s majd visszafordulva elmegyünk a víztoronyig. Emma virgonc volt, szimatolt, keresett, kutatott majd dolga végeztével mint a darázs csípte volna meg, eliramodott. Galoppját követve improvizálni kezdtük, áttértünk a simán csak bóklászásra.

     Észre vettem egy kövérnek tűnő fekete rigót az egyik fa legtetején. Először elmentem mellette, majd miután meg sem rebbent, visszafordultam, hogy jobban szemügyre vegyem. A domb oldalról karnyújtásnyi távolság is messzinek tűnt a telefon kamerájának, így közelebb mentem. Leereszkedtem a vizes avaron, s apró mélyedésekbe próbáltam bakancsommal megkapaszkodni, mind ezt úgy, hogy a madár se illanjon el, s Emma se találja túl érdekesnek a hadműveletemet. Sikerült valamennyire megközelíteni, s lefotóztam e Gombóc Artúr szerű, igenis kövér Fekete Rigó nénit. Mert nyilván néni volt, lehet, szebb megfogalmazásban, tojó... Nézelődött, szemlélődött, bambulta a reggeli partokat. Fent, a fa legtetején egy ágacskának tűnő alkalmatosságon, nevezném inkább lélekvesztő borotva élnek, magabiztosan trónolt. Oly meseszerű volt, olyan megkapó, hogy egy sorozatot csináltam róla, a legjobbat megmutatom.

Aztán mentünk tovább... Eljutottunk olyan helyre, ahol még nem jártunk. A Duna part azon részére, ahol lent a vas- tér-művek elfogynak, s észre vettem egy olyat, amit még nem láttam. Érdekes volt, kellett a gyűjteményembe, így hát elkezdtük becserkészni. Irányított haladást mímelve követtem a kutyát. Ám, Ő érdekesebb ingernek engedelmeskedett, hangos, mondhatnám harsány kopácsolás keltette fel a figyelmét. Harkály dr. dolgozott a környék legöregebb fáján, hangokat leszámítva titokban, mert láthatóvá nem tette magát. Olyan volt, mint egy láthatatlan erőmű, csak ontotta a kopácsokat, s zengett a környék.

Harkályos fa

Sehol sem találtam a dolgos szárnyast...

Majd egyszer csak körbe néztem, hol is vagyunk? Hát itt jártunk, nézd meg... Mélázásra nekünk is volt okunk, s el is bódultunk a reggeli élményektől, amit inkább neveznék időbeli kirándulásnak, zajos élet utáni kongás elmélyült hallgatásának...

Az ösvény, Emma fenekével

Csatorna levezető rendszer

Míves munka

Graffiti a betonfalon

És amikor már úgy éreztem, mindent láttunk, felfedeztem egy virágzásra hajló mandulafát....

Majd szétrobbanó rügyek

Mandula virágzás

Haza felé indultunk, mikor találkoztunk Puszival, a fekete vizslával, s gazdájával, a nevét sem tudom, de jó fej...
Sokszor futottunk már össze, s nincs ebben semmi különös. Az ember kerülők egy hadi ösvényen járnak.  Megbeszéltük már néhányszor, hogy mi az, amitől ver mindkettőnket a víz, s már nem is csodálkozunk egymáson, ha eldugott helyeken egymásba botlunk, vagy összefutnak "lányaink". Most is, mint mindig könnyen indul s megy a beszélgetés, nem okoz gondot kibújni a csigaházból, feleszmélni a révedezésből... Olyan laza és természetes a kommunikációnk, olyan csont nélküli, beszélgetünk, hallgatunk, battyogunk egymás mellett. Tudom, hogy elköltöznek, hétfőn indulnak vissza a Börzsönybe. Irigyelem őket, de valahogy nem tűnnek boldognak. Mintha maradnának.
- Még fogat sem mostam...- mondja.
- Én se fésülködtem...
Hallgatunk, mélázunk csendesen...
- Ittál kávét?- kérdezem
- Ittam, de nem eleget...- mondja ásítva, álmosan...
Haza kísérnek minket. Állunk a kapu előtt, és érzem, hogy sajnálom, hogy elmennek. Olyan természetes együtt lenni...
- Olyan, mintha csak részecskék volnánk...
- Igen, Atom Anti, így van, azok vagyunk... válunk el, fogom a pórázt, indulunk felfelé. Talán többet nem is találkozunk. Egyetlen egy percre beköszöntött a tavasz! Ilyen ez... Az edzett, dörzsölt, kéregbe sült szíveket is megcsalja látomásaival... Hiányozni fognak...