A múlt század végén, Pesterzsébeten a rohamkocsi rendszáma volt az EEH-meg valami szám, arra már nem emlékszem.. Gyakran vigyorogtunk azon, mikor be kellett jelentkezni a központba, hogy így emlegették az egységet," előre-előre-hátra." Vagy még úgy, hogy "csapásmérő", de ez csak inkább image-építés volt, s leginkább az mentősök mondogatták magukról. Nos, nekem is ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben az elmúlt hónapokban. A nyár, bár alig emlékszem rá, de tele volt küzdelemmel, kínlódással, felmosással, fertőtlenítéssel, és mosással, mert mindig valamit azonnal ki kellett mosni.
Izzi, amint stabilizálódott, belepottyant egy másik történetbe, ami viszont kizökkentette, és kezdtünk mindent elölről. Történt augusztus 20.-án, hogy két vas közé lépett, ami ez egyik farkaskörmét lezúzta, le kellett venni. Ez az én hibám volt, én vittem olyan helyzetbe, amiből esztelen meneküléssel tudott csak kikeveredni, s a végén Ő sérült meg. Családi piknikre indultunk, ahol viszont volt egy kiskutya, aki amint beléptünk a kapun, azonnal egyedfejlődött cuki öreg kiskutyából territoriális vadkanná. Persze, persze, gondolhattam volna, hisz tudtam, hogy kutyás helyre nem megyünk kutyával, de megkérdeztem a tulajdonosokat, és azt mondták, nem lesz semmi baj. De lett és nagyon nehezen hevertem ki a hülyeségemet. Érdekes, Emmát sosem tettem ki ilyennek, pedig mindig volt csábítás, meghívás, még sem mentem bele, féltettem Őt nagyon. És igen, magamban kerestem a hibát, hogy Izzivel miért gondoltam másként, holott Őt is féltem és megpróbálok rá vigyázni minden tekintetben. Oly annyira viszem ezt időnként túlzásba, hogy egy szép vasárnapi napon tulajdon Bátyám üvöltötte le a fejem, mert már elege lett a kutya körüli aggódalmaimból. De visszatérve, egy hét kellett a levált körömnek, hogy elhaljon és utána az állatorvos simán le tudta venni neki. Mondjuk, büntetésből, majdnem én ájultam el, mert mindenkinek van egy mumusa, amit nem bír végig nézni, nekem ez a körömlevétel. Gondosan becsuktam a szemem a lélektani pillanatban, de lesápadtam, úgyhogy hápogva, verejtékben úszva vezettem ki a sérültemet.
Következő epizód, ami újból lenullázta minden törekvésemet a mentális egészség és szobatisztaság felé, Izzi élete első tüzelése, amit két évesen élt át mellettem. Annyira sorvadt és alultáplált és stresszes volt, hogy eddig nemi érettsége nem tudott kiteljesedni. Hasán lévő hegből nem tudtam megítélni, hogy az sérülés vagy műtét eredménye, jó jelnek vettem végül, hogy fejlődik, utolérte magát és a normális, egészséges életet is el tudtuk érni, de Ő ezt nem így gondolta. Szerintem, azt hitte, hogy haldoklik. Kezdődött egy hányás, fosással, levertséggel, szinte fel sem kelt. Napokig alig fogadott el valamit, s bár testi jeleiből tudtam, hogy ez már az, még nem jelent meg a vérzés. Kidiétáztuk, amit tiszteletből a hányás miatt ki kellett, és jobbnál jobb falatokkal cserkésztem be, de alig evett. Egész nyáron aggódtam, hogy alig iszik, és most, hogy nem is nagyon evett, a folyadékbevitele még annyi sem volt. A hajnali séta volt az egyetlen normális dolog ezen hetek alatt, minden más fenekestül felfordult körülöttünk. Amint elkezdődött a vérzés szakasza, mozgékonnyá vált, menni akart, tele lett energiával, de szabadon engedni csak nagyon kozmetikázott körülmények között tudtam és mindent beleadtam, hogy hajnalban legyen tartalmas szabadon sétája. Kutyasétáltatóba napközben alig mertem kivinni, csak városköröket mentünk, bokrok mögött bujkáltunk, általában pórázon lógott, mindketten kellően ki voltunk egymástól. Szobatisztaságban teljesen visszaesett, nem volt kimozgatva,ez meg sem kottyant neki, nem volt a repertoárjára kellő idő, mert amint elengedtem kakilni, megjelent egy hódoló és már húztuk is a nyúlcipőt. Pórázon pedig nem akart produkálni. Ha én fafejű vagyok, akkor Ő meg vasbeton. Minden nap visszaszámoltunk, és vizsgáltam a tüneteit, hogy vajon, múlik-e már, de pechünkre, még el is húzódott. Majdnem teljes 4 hétig voltunk zabigyerekei a természetnek, s már a reggelek sem tartották bennünk a lelket. Nyomik voltunk, mindketten.
Szépen, lassan azért javultak a kondíciók, túl voltunk a nagylányos napokon, ám közeledett az utazás napja, ami megint pakolta a feszültséget kettőnkre. Én voltam akire pakolódott, de akkor is tovább adtam neki, ha nagyon akartam kontroll alatt tartani. Szenzoraival mindent érez, mindent is átvesz, és az energiahalmaz, amivel én közlekedtem, abban Ő sem érezte jól magát. Ismét ki kellett egészítenem a terápiát, a nyuginyakörvvel, eddig is volt Adaptil használatban, de eddig párologtató formában. Gondoltam, itt az idő, ez nem gyógyszer, ezzel is tudok segíteni neki, hogy ne szorongjon. Ennek a nehéz időszaknak két áldásos haszna is lett végül, az egyik, hogy beszokott véglegesen a kennelbe, a másik, hogy visszaszereztem a kanapét. Így is, úgy is felmegy rá, tehát állandó használatba nem tudtam venni, de összebújni, tv-t nézni, délutáni sziesztára már legalább én is tudom használni. Külön örömforrás, hogy ha leheveredem, akkor kisvártatva megjelenik és bevackol mellém, rám helyezi a buksiját és azonnal mély álomba merül. Ebből jöttem rá, hogy Ők anno' a kennelben, kutyatársaival, biztosan így aludtak, összebújva. Számára ez jelenti az igazi nyugalmat. No, de haladjunk...
Megérkezett Sógornőm és én másnap délelőtt elindultam egy hetes utazásomra Kisfiammal, Nápolyba. Minden előkészületet megtettem, mindenre is gondoltam, hogy nekik viszonylag könnyebb legyen az életük az egy hét alatt, tele voltam félelemmel, hogy csak nehogy megtörjem ezt a kis Meisseni Porcelánt, de ha már így alakult, abban bíztam, hogy ilyen jó dolga még sosem volt, mint ami lesz ez alatta hét alatt. Sógornőm minden lehetséges idejét ugyanis vele tölti. Szereti, kényezteti, simogatja, jókat fognak enni, sőt, még együtt is tudnak szunyókálni. Ennek a kiskutyának ez igazi Hawaii. És így is lett! Izzi kigömbölyödött, nyugodt és szeretet teljes környezetének hála, és gondos Sógornőmnek köszönhetően, mintha el sem mentem volna. Jól érezték magukat, pihentek, sétáltak, ettek, szerették egymást, nem volt semmi említésre méltó negatív esemény. Ugyan a kennelből kilógott, de ez pár nap alatt visszaállt, ahogy én hazaértem. Pontosan tudta, hogy ez volt, és most megint az van... Utólag, boldogsággal és nyugalommal tölt el, és végre érezhettem, hogy jól tettem, hogy nem hagytam ott a parkolóban... Ettől az egy héttől féltem nagyon, hogy felelőtlen voltam, hogy elhoztam Őt, hisz már tudtam akkor is, hogy el fogok utazni... De szerencsére jól sült el, és így a mentésnek valódi értelme lett... Még mindig Meisseni Izzinek hívom magamban, de már széles palettán vannak becenevei is... (Cinka, Viharka, Tódorné, Szerencsecsomag, Zsenília, Malacka...)
Visszaállt az életünk a taposómalomba, igazából egy-egy baleset előfordult itthon, de javarészt, úgy 95%-ban már minden lent történt azóta. És akkor jött az ivartalanítási műtét. Ez az a helyzet, hogy ez a muszáj. Nem csak mert aláírtam a szerződésben, hogy ivartalaníttatom, hanem mert olyan rosszul élte meg a tüzelést, hogy nem is láttam más kiutat. A vizslák fél évente tüzelnek 3-4 hétig. Ez idő alatt gyakorlatilag ki kell vonni a forgalomból, lelkileg nem érti, hogy mi rosszat követett el, hogy így bánnak vele, és ez mindig vissza is fogja Őt vetni. A szabad szelleme, a megtapasztalt szabadsága egy pillanat alatt eltűnik, mély depresszióba fog átcsapni, félelemben és mentális összeomlásban fog ez minden alkalommal lecsapódni, mint amit most meg is tapasztaltam. Ennek csak az ivartalanítással tudok véget vetni, és Őt igazán stabil állapotba hozni. Bejelentkeztünk és a műtétet október 25.-én el is végezték. Sajnos, a méhét is el kellett távolítani, mert nem volt egészséges, meg volt nagyobbodva, gyulladásban is lehetett. Az altatást viszonylag jól bírta, de az ébredése nem volt szép, így a doki vissza is altatta, hogy a hazaúton ne legyen gond vele. Zsuzsi barátunk jött el segíteni, hogy én ne izguljam túl magam, és Izzit hazahozni egyedül nem tudtam volna. Ez úton is köszönöm Neki és a védőnapozót is, ami végül kritikus napokon védte a sebét a pocakján!
Többen kérdezték neten, honnan szereztem ezt a kisrucit, amiben a fényképen szunyókál, ezt Zsuzsi barátunk varrta, szemmérték alapján, futtában lemérve, sejtések alapján igazítva egy szabásmintát. Zseniális munka, és ez 10 nap után is még egyben van. Izzi két napig lábadozott, aztán egyszerre feltámadt, és úgy döntött, hogy Ő nem beteg. Innentől megzabolázni, vigyázni kellett rá, hogy ne essen túlzásokba, de amikor már hajnalban árkot ugrott és száguldozott, akkor azt gondoltam, hagyom. Ha nem esne jól neki, nem tenné. Hétfőn szedik ki a varratait, és amennyire tudom, egyet sem szedett ki magának. Vigyáztam rá, de néha átvert és hozzáfért a sebéhez, a ragasztásokat leszedte, de a sebét nem nyalta szét. Délutánonként sportoltattam, labdáztunk, futott, lobogott, remekül érezte magát. Nagyokat aludt, bevackolt a kenneljébe és húzta a lóbőrt. Megállapításom szerint, életünk legnagyobb eseményei lezajlottak, és sikeresen, de keserves küzdelmekkel vettük az akadályokat. Büszkék lehetünk, hogy csiszolódásunk már a súrlódásoknál tart, nem a reszelésnél, és ebben talán már egyikünk sem fog sérülni. Így legyen. Megérdemelnénk mindketten.
