Összes oldalmegjelenítés

2014. július 27., vasárnap

A Petőfi park hajléktalanjai

     Éppen a bemelegítési és nyújtási, lazítási gyakorlataink vége felé jártunk, ma kora reggel a Petőfi parkban...
     Ha jól végeztem volna a gyakorlatokat, akkor keveset észleltem volna a külvilágból, hiszen lassan, tudatosan rá kellett volna venni magam, hogy kikapcsoljam a kívülről jövő ingereket. Nem csak gyakorlatlanságomnak köszönhetem elsősorban, hogy még nem tartok itt, hanem inkább a felpörgetett idegrendszeremnek, a vizslató agyamnak, ami éppen akkor valami furcsára figyelt fel és automatizmusomnak köszönhetően rajta maradt a témán.
     Perifériásan bekúszott a kép egy idős párral, akik áthaladtak a park túlsó oldalán. Egy pillanatra azt hittem, hogy összevesztek, mert az idős, magas férfi széles mozdulatokkal hárítani kezdte a néni kapaszkodását, és kisvártatva hangosan és távolról érthetetlenül, de határozottan taszítani látszott a nénit. Üvöltésnek tűnt, amit mondott, és hárítása átváltott stabilitás vesztésre, megingott, majd lerogyott a földre. Tudtam, hogy baj van.
    Elnézést kérve társaimtól, kilőttem a pár felé... És nem én voltam az első... És itt jön az igazi mondanivalóm, mert ez csak a bevezetés volt...
     A parkban dekkoló hajléktalanok, tudod, tescós szatyros, naphosszat ücsörgők, ott pisilő és alvó emberek megelőztek. Ketten is! Szó nélkül, gondolkodás nélkül pattantak fel az árnyékba vackolt telephelyükről és futottak a kiabáló nénihez.
- Nincsen baj, epilepsziás! Ne hívjanak orvost, nem kell orvos! Nincsen baj, epilepsziás, nagy rohama van...- kiabálta a néni...
     Közelebbről láttam, hogy igaza van, ez egy nagy roham. A két életmentő már stabilizálta oldal fekvésben, a bácsi tehetetlenül vergődött a földön, épp el tudtam csípni a fejét, hogy ne verje oda minden rángatózásnál. Szerencsésen esett, feje a puha gyepen volt, teste nagy része feküdt a betonon...Szája habzott, fogsora meglazult és tehetetlenül figyelt belülről kifelé, hogy merre induljon... Gyomrából savas nedv bucskázott, gyakorlatilag megforgatva a meglazult fogsort. Kivetettem a nénivel, aki magyarázatai közepette csak azt hajtogatta, hogy nem lehet meggyógyítani, szokott ilyen lenni és azt kétszer is elmondta, hogy még jó, hogy nem a templomban jött rá a roham...
- Nem lett volna baj, ott is segítettek volna- mondta az egyik életmentő.
- Nem azért, de ott gyerekek is vannak- mondta szégyellősen a néni... 
- Tudom, mit kell csinálni ilyenkor,- mondta a másikuk- az Anyukámnak is ilyen betegsége volt, neki is voltak rohamai...
     A bácsi lassan abbahagyta a görcsölést, közben tisztáztuk a nénivel, hogy biztos, hogy szedi a gyógyszerét, havonta legalább egyszer rohama van, és hogy nem, és ez komoly, nem kell orvos, nem akarja bevitetni sehova... Amint tudata visszatért, felültettük a padra, lelkére csomóztam, hogy még maradjanak...
 A néni sokszorosan megköszönte, hogy segítettünk, visszatértünk az edzéshez, láttam, ahogy kisvártatva felállnak a padról és a bácsival karöltve elindulnak. Figyeltem a bácsit, biztosan állt a lábán, mintha mi sem történt volna...
     Azon kívül, hogy kikérdeztem a nénit, figyeltem a roham lecsengését, az egyenletessé váló szuszogást, az eszmélet úton járását a pupillákon, tulajdonképpen nem csináltam semmi mást...
Azon gondolkodtam el villanásszerűen, hogy sosem jutott eszembe életmentő társaimról, hogy másként gondoljak rájuk, mint hajléktalanokra... Sosem vettem észre az emberségüket, igaz, nem is teszik ki az ablakba, nem könnyen megközelíthető és elfogadható az életük....
Meghatódtam. Ez az igazság... Ezért is írom le.
     Olyan fajta tiszta és őszinte tisztelet ébredt bennem irántuk, amit eddig nem volt alkalmam megtapasztalni. Volt persze máskor is jó tapasztalásom, köszönések, borosüveg szedegetés, de inkább az elzárkózásuk a világtól, a kirekesztődésük, az arctalanságuk, a társadalom peremén való életművészkedésük, létezésük kapcsolódott hozzájuk... Nem akartam felfogni, hogy lelkük van, emberségük, egyéniségük, nem egyformák, nem egy helyről és okból lettek azok, akik...
      Persze, minden télen amputálunk néhány szerencsétlenül járt hajléktalant, akinek elfagyott a lába, és anekdotaként kering az osztályokon, hogy" két kilót hízott, mióta bent van a kórházban", vagy másikuk minden este követeli a vacsorát, vagy dupla ebédet akar, vagy van aki minden nap magától fürdik... Nemrégiben behoztak egy bozontos szakállú embert, akit a műtét előtt a lányok megborotváltak. Nem ismertük meg a delikvenst a bozontja nélkül, csak a komplett lábszár töréséről tudtuk beazonosítani.
     Gyakran van penge villongás a hajléktalan szállón és az alulmaradt fél kerül be hozzánk; az egyik ilyen flótás testén éktelenkedő mély, szúrt sebbel érkezett. Mikor beszélgettünk, eldicsekedte, hogy kerámia kés hatolt be a bordái íve alatt a mellkasába...
- Árulja már el, hogy az milyen? Még életemben nem láttam kerámiakést...-
- Jó kés az - mondta, de nem fejtette ki, hogy honnan és hogyan jutottak hozzá...
      Elmondhatom, hogy nekem van élő kapcsolatom hajléktalanokkal, adnak munkát rendesen, és hitem, tetteim, hozzáállásom alapján, ugyanúgy bánok velük, mint a mindenki mással szoktam, vigyázok rájuk...  Akivel lehet, szoktam szóba állni, érdekelnek a történeteik, főleg az értelmes figurákkal tanulmány beszélgetni... Dehogy segítettek volna így, ilyen önzetlenül, még sosem láttam....
     A Petőfi park hajléktalanjai szó nélkül ugrottak segíteni, okosan tették mindezt, szívvel-lélekkel, önzetlenül, nekem nagyon sokat számít. Mikor véget ért az edzés, elmentem mellettük, köszöntem, hogy viszontlátásra...
- Véget ért az edzés? Viszontlátásra... Köszönjük a segítséget!- mondta egyikük.
Érzed? Ő köszönte meg. Pedig, nem is neki segítettem...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése