4/b.-nek

Osztálytalálkozóra

Öreg diák, vén diák,                                                               

Meséled életed, s körbe nézel,

Ki emel rád

Kutató tekintetet.

A volt padtársad

Nem levelez, immár csak fecseg,

A volt kedvesed,

Talán, a szemedbe nevet.

Hallgatod, hömpölyög

Társaid élete,

Vagy Isten leckéje,

Áldása, Szeretete.

Benned nincsen,

Lomha lepke, béke,

Büszkélkedni való

Élet szép Reménye.

Nem tölt el mosollyal,

Fiatalságod bohó kora,

A libbenő nosztalgia...

Ó, most vagy csak igazán Lomha!

Nem érint meg a láz,

Az ifjúság értelme,

Nem érted, hogy kincset

Ér a rég múlt védelme?

Hogy ki vagy, innen tudod

Innen érzed, innen hozod,

Innen viszed, élni, halni,

Vágy után kocogni.

A múlt szava szólít,

Gyere vacsorázni,

Közös asztalnál, körbe,

Hol együtt ülhetünk,

Amíg élünk, 5 évente…

Ki vagy, mi vagy, merre sodortak el,

Balga lélek, kóbor áramlatok,

Társaid szemében kristálytükrök, látod,

S önmagad, ha elvesztél volna,

Közöttük újra megtalálod…

2013. augusztus 31, Kunszentmiklós

25. érettségi találkozóra

ex 4./b. 1984-88

  (ez még csak piszkozat, majd javítgatom...)

Kuka-blues

Magam sem tudom, hol kezdjem el a történetet….

Kezdjem a kukánál? Vagy a napernyő alatt, zsúrkocsin történő írásnál? Hogy kerültem ide, szakadó esőben írni a teraszon?
Egy teraszon írok, ami az új otthonom szerves részét képezi…
Egy teraszon írok, valahol a városban… Napernyő, nyugágy, szárító és virágok között izmozó széllel, néhol eleredő esővel viaskodva…

Ott kezdem, hogy elköltöztünk…

Megrendeltem a szállítást a Vasműs mentős srácoktól, mert valahogy kevésnek éreztem magam a feladathoz, megbízhatatlan kisautómmal, csak önmagával foglalkozó csemetémmel, dögfáradtra dolgozott aggyal, testtel, lélekkel…

Augusztus 23.-ára, pénteki napra kaptunk időpontot. Majd ez egy-két nappal a költözés előtt ez módosult, egy nappal előbbre hozták, (a fiúk nem értek rá pénteken), így lett belőle 22.-e, csütörtök.
Ahogyan az a nagykönyvben meg van írva, rám várt a heroikus küzdelem, összepakolni. Semmi kedvem nem volt hozzá, sem időm, sem energiám. És mellesleg, nem csekély mértékben, gúzsba kötött a kétely... Vajon, jól teszem-e, hogy ismét útra kelünk? Annyira szerettem Dunavecsén élni, hogy magam is az utolsó pillanatig reménykedtem, hogy nem lesz erre szükség…
A viaskodó indulatok bennem is hatalmas zűrt kavartak. Elkezdtem félni. A jövőtől, az értelemtől, az érzelemtől és mindentől… Először hoztam életemben racionális döntést, és ez úgy lepadlózott, hogy a mai napig ücsörgök a poros miegymásban, mert az okosság tőlem olyan távol áll, mint Micimackótól az egyetemi katedra.

 Dobozokban éltünk egy-két hétig, kerülgettük, odébb rugdostuk, áthelyeztük, majd vissza, hogy bejussunk a rég megszokott szokásaink szerint a jól megszokott helyeinkre… Már itt utáltuk az egészet…
Áldatlan állapotok uralkodtak, nem találtunk semmit, amire szükségünk lett volna…

Kisfiam megkezdte az azóta is tartó, és soha véget nem érő búcsúzását barátoktól, utcáktól, terektől, fáktól és moháktól, helyektől, kövektől, estéktől és reggelektől, Dunavecsétől, ami nem csak azzal járt, hogy minden nap, minden órájában érkezett valaki, aki még egy kicsit nálunk akart lenni, hanem, amint az estig tartó búcsúzó- járás befejeződött, Kisfiam indult el éjszakába nyúlóan Valahol lenni…
Kvázi, hogy értsd, egyedül pakoltam aggodalmak közepette, egyedül küzdöttem az elemekkel, a dobozokkal, a holmikkal, amikről azt hittem rég elvesztek, és ím, előkerültek… Emlékeztem rá, hogy már rég ki kellett volna dobnom, de valahogyan nem volt meggyőződés az észlelés mögött, így itt és ekkor kellett újra értékelni a helyzetet, hogy most mi legyen vele…
Néha azonnal tudtam, hogy kuka, néha félre tettem, hogy majd eldől, néha pedig egyértelműen csomagoltam tovább, mint elengedhetetlen emléket, részünket, örökkön örökké tartó örökzöldet…
Elárulom neked, végig vergődtem azt a hetet… Tele gondolatokkal, múltból felvillanó emlékekkel, a tárgyak történeteivel, hozzájuk kapcsolódó, még családos emlékeimmel, halálosan elfáradtam, kimerültem a lassan haladó tisztogatásban, hiszen szabadságom első napjait töltöttem csomagolással… Meló után, normálisan ilyenkor napokig csak leeresztek, alkalmatlan vagyok bármire is, napokig nihil vesz körül, és ha számba adnák az ételt, ennék, egyébként még azt sem… Ez a tök normális zokni-korszakom.
Végig eszemben volt a házasságom alatti költözés összes momentuma, hogy mennyivel könnyebb volt férfi segítséggel, aztán az egyedül költözés összes nehézsége, a sok baráti segítség és most nem kértem rá senkit… Nem dacból, nem kivagyiságból, hanem mert azt gondoltam magamban, hogy ez személyes ügy. Nem élet és lélekmentő, mint a legutóbbi költözésünk, amikor hitem és célom a Fiam megmentése volt, és olyan barátok, rokonok, ismerősök segítettek, akik számára ugyanolyan fontos volt, hogy segítsenek… Ez a költözés az én hobbimnak tűnt, hiszen Ő egyértelműen kifejezte, hogy csak én akarok költözni… És az igazság az, hogy még én sem…
Nem akarásnak pedig, jó magyar szokás szerint, nyögés a vége. És én nyögtem. Én minden egyes lezárt doboz fölött nyögtem egyet, és kezdtem elölről ragasztgatni a dobozokat… Megterveztem. Mi jön, mi nem, mi megy a kamionnal, mi a kisautóban, hányszor kell fordulnom, hányszor kell visszamenni a ház kiürítéséig, a kukáig… A kuka volt az utolsó tervezhető pont…

Maga a költözés napja, úgy él bennem, mint a halálos fáradtság napja…

Hajnaltól csomagoltam, s mikor a mentős srácok ránk csöngettek reggel fél nyolckor, még nem voltam készen…

Nem volt lezárva az összes doboz, nem voltak bekötve a ruhás zsákok, nem tudtam mi lesz a biciklimmel, mikor fogok kitakarítani, azonnal ingerem volt rá, és mit, hogyan továbbiról sem volt fogalmam… Szétestem, mint a puzzle, ha megrázzák… Atomjaimra hullottam, dadogtak a gondolataim, és csak azt tudtam, hogy most már végig kell csinálni…

Úgy volt, eredetileg, hogy a kutyát otthagyom az üres házban, és délután majd érte jövök, de ő megsejtett valamit. Amint elkezdődött a pakolás, beült az autóba és onnan ki sem akart jönni. Nyugodtan, méltóságteljesen trónolt az ülésemen, és nem és nem akart onnan kiszállni… Módosítani kellett a terveket. Kisfiam busszal jön át a városba, kutya utazik az anyósülésen, nincs mit tenni, eldöntötte, márpedig Ő nem marad itt…

És akkor bekövetkezett a közlekedés okozta tréfás helyzet, nem volt alkalomhoz busz, így Édes Magzatom lekéste a költözést…
Az új otthonunknál, a gamberolásra a költöztetőkön kívül nem volt más, csak én, no meg szegény Mamikám, akinek a csomagok felügyelete mellett, végül eszébe jutott, hogy én még nem is ettem semmit… Ezzel el is foglalta magát, elment bevásárolni, hozott ásványvizet, virslit, kenyeret, mert így igaz, nem ettem, nem ittam, és csak azt éreztem, hogy zuhanok a mélybe.
Pakoltunk, hordtuk fel a dobozokat, bútorokat a másodikra, izzadtunk a 30 fokban, mint a purgatóriumban...
Negyed 11-kor elköszöntek a fiúk, minden holmi a lakásban volt, közben egyikük nem érezte túl jól magát, (pár nap múlva megoperálták vakbélgyulladással…) érte is aggódnom kellett… Mire Kisfiam barátaival megérkezett fél 11 körül, már nem volt mit cipelni. Beszámíthatatlan voltam a fáradtságtól… Visszavittem Mamit Dunavecsére, és amint innen visszavergődtem a városba, elkezdődött a kicsomagolás…

És csak csomagoltam, csomagoltam, és már dobozokat láttamban is hányingerem támadt…

(- Hányingered van, Szívem?- kérdeztem egyszer, régen, az akkor 3 éves, zöld színű Kisfiamat az Auchan áruház kellős közepén, a pékáruk közelében.

- Öt ingerem van, Anya... - és telehányta a bevásárló kocsit.

- Ez nem csak öt volt… – mondtam akkor ijedten… )

Végül fiam barátaival elrendeztük a végleges bútorokat, tologattuk, alakítottuk új otthonunkat, s az esti első kutyasétáltatás után nyilván elájultunk… 

Nem emlékszem, hogy mikor ettünk, ittunk, hogy milyen volt az első álmom az új otthonunkban, hogy hány sarka van a szobámnak, hogy ki aludt-e a lámpa vagy én kapcsoltam le…

Nem emlékszem semmire.

Napokkal később, véglegesen kiürítettük a régi lakást, elhoztuk a virágokat, kitakarítottam, méltón elbúcsúztam a Háztól, jó helyre került a kölcsönbe kapott cserépkályha is, eljött a kuka ideje… Csütörtök volt, egy héttel későbbi csütörtök… Kukaürítés napja…
Az utoljára még jól megpakolt szemetes álldogált a ház előtt, várta a szakembereket, hogy könnyítsenek rajta. Ha fél egy és fél három között sikerül megkönnyebbülnie, akkor le tudom adni a szolgáltatónál, és megszüntetem a szerződésemet velük. Ha nem, akkor még majd egy hétig tolódik az ügy… De én a városban vagyok, a kuka meg Dunavecsén…

A kukafigyeléssel megbízott Mamám telefonált negyed kettőkor, hogy kész! Üres! Ott áll a fa alatt…
És elkezdődött az ámokfutás… A kukáért, az idővel, hogy odaérjek, le tudjam adni, le tudjam mondani az előfizetést, a bérleti díjat és a következő negyedévi szolgáltatást…

Egy óra 55kor indultam vele a szolgáltatóhoz, 2 óra 12-kor berobbantam az iroda ajtaján. Lemondtam, sikerült. A hölgy kérte, hogy hozzam be az edényt. Tegyem a többi mellé, oda a sarokba…
Az én kukámat…

Az én kedves kukámat…
És behoztam, és letettem, gondosan be volt csomagolva stílusosan kukászsákba, és aláírtam a papírokat…
Elköszöntem….

És nem értem el az autóig...
Úgy sírtam, mint a záporeső. Úgy fájt, megválni a kukától, mint még semmitől a világon… És ez azóta is tart, ez a bénaság, ez a tompa fájdalom. Egy kuka miatt. Vége van… Egy álomnak vége van…
Nem vagyok annyira erős, hogy elbírjam egy Ház terheit egyedül. Nem vagyok elég erős túlélni a telet. Nem vagyok elég erős és kitartó ragaszkodni az álmaimhoz. Miszerint, lesz egy házam, kertem, diófával, kis faházzal, virágokkal, és nyugodtan megöregszem. Hogy írok a fa alatt a kertben, nevelem a növényeimet, élvezem a csendet, a nyugalmat, a békét…
Nem tudtam, hogyan tudnám elmulasztani a rosszkedvemet, az érzékenységemet, ezért elővettem egy hete ki sem nyitott gépemet, és leültem a teraszon írni…

És akkor jött a szél, az eső, és írom könnyeimen át, bénán, nyomin, hogy mennyire fájt a kukát leadni…

Így keveredtem ebbe a bizarr helyzetbe.

Itt a városban, hogy ki vagy, honnan jöttél, min mentél keresztül, hogy elvesztettél egy régi, jó barátot, egy szervült érzést, sok mankóval, tartással, emberséggel, hátra hagytad a szüleid, szárnyra keltél, mint egy ványadt, a repüléshez kissé öreg fióka, senkit sem érdekel… Nem tudják, ki lakik e terasz, e falak mögött…

Ismét itt… Üdv, személytelenség!
Hát, itt vagyok.

Itt vagyunk.
Újra van otthonunk. Csináltam, teremtettem, alkottam egyet ismét… Vajon, hány otthona lehet az embernek?  Örök kérdés bennem… Meddig keresheted? Meddig mehetsz, futhatsz, menekülhetsz?
Ez itt most jó. Kényelmes, tiszta, tágas. Remélem, egyszer a lelkem is ide fog érni. Az álmokat, a vágyakat, a barátokat leszámítva, jó helyen vagyunk…
2013. augusztus 29.

Dunaújváros

Bedobozolt élet...

Ismét hatalmas változás előtt állunk.
Három évvel ezelőtt, az utolsó utáni pillanatban jöttünk el abból az életből, amit ránk kényszerített a válás. Hosszú-hosszú hónapok mentek el értelmetlen haldoklással.
Ott éltünk a romokon.
Van, akit ez nem érdekel, leszarja, hogy nap, mint nap ugyanabban a lakásban kénytelen élni, ahol valaha boldog volt, úgy, hogy többé nem lesz ugyanolyan... Semmi sem lesz ugyanolyan. Minden szegletből a törés sugall, minden hajlatból a meghajlás tükröződik vissza, a veszteség, az elfogadás és megtorpanás, a konzerválódása a fájdalomnak.
Kisfiam megütközött ezen, mikor a minap azt mondtam erről az időszakról, hogy én elmenekültem belőle. Észre sem vette. El volt foglalva a maga lázadásával, a maga rossz érzéseivel, s ezt akkoriban számomra csavargással, tombolással, uralhatatlansággal mutatott be. Azt hittem, hogy minden terhem mellett a legnagyobb teher vár rám, elveszítem Őt is. Ugyanis elveszik. Hiába az apja közelsége, a kommunikációs képtelenségünk, az indulatai, ami évek óta tartósan, szinte változatlanul negatívan közvetít felém, Őt egy különös függetlenedésre sarkallta tőlünk. Ki akart törni kettőnk közül, kezelhetetlen és öntörvényű lett, járta a maga útját alig 10 évesen...
Döntöttem, amikor az iskolai gondok elmerítették, fuldoklott benne, hogy nem csinálom tovább... Meghoztam a döntést, kézen fogtam, összepakoltunk, és két hónap alatt új életet szerveztem köré, itt, Dunavecsén. Sosem voltam olyan erős. És nyilván, most attól félek, hogy többé nem is leszek ilyen Ősanya.
Nagyjából mindenki, aki közel áll hozzám, tudja, hogy min mentünk keresztül az elmúlt három évben. Volt ebben vér és dicsőség, leginkább küzdelem, de a gyermekem otthonra lelt. Én is. Most mégis új fejezetet nyitok, tovább állunk.
Úgy döntöttem, könnyítenem kell a terheimen, hogy nekem is legyen életem. Három éve küzdök a szabad percekért, és néha csak annyira futotta, hogy énekelni jártam, vagy dobtam egy hátast a kertben.
A nyarak kellemesek, a tavasz, az ősz hihetetlenül szép, de a tél, a fűtési szezon, a maga majd 6-7 hónapjával, kegyetlenül megviselt.
A ház, amit imádunk, nem kényeztetett el télen. Az ablakok között résnyire tágult hajlatok vannak. A zárba télen belülről befagyott a lakáskulcs. Az ablakokat hol nem lehetett becsukni, hol nem volt szabad, mert plafonig penészedett a fal. Csak egy szobát lehetett fűteni, ott, ahol nem lehetett becsukni az ablakot. A másik szobába cserépkályhánk volt, amit ha későn értem haza, már nem volt érdemes begyújtani. 5 réteg ruhában aludtam, két takaró alatt és fáztam. A 30q fát háromszor mozgattam meg, hogy fűteni tudjak. Vért izzadtam, hogy túl éljük. Ezen szorgalmas és segítőkész fiam sem segíthetett volna... Persze segíthetett volna, de most már mindegy. Kettőször jutott eszébe begyújtani magától télen. Többször még felszólításra sem. Fát is barátok segítettek vágni, Ő elfoglalt volt a maga világában. Így nincs is miről beszélni.
Tennem kell valamit, hiszen az elmúlt télen fél évig beteg voltam, operálni kellett az arcüregem, és minden izületem kikészült a terheimtől. A márciusi hóban már haldokoltam, azt hittem sosem lesz vége.
Így jutottam el oda, hogy keresni kezdtem más lehetőséget magunknak. Találtam, Isten küldte, és én hallgatok a józan eszemre, csomagolunk.
Fáj itt hagyni Dunavecsét. Itt- otthon vagyok. Szeretem a várost, az embereket, a szomszédaimat, az ismerőseimet, a lányokat a Coopból, az üzletekből, a Goods Marketes lányokat,  Erikát a Magyarok Boltjából, Katát a Tápboltból, a fodrász Nellit, imádom, hogy a gyerekkorom köszön vissza rám minden sarokról. Itt akármi történik, attól függ, kivel találkozom, lehetek még gyerek... Ilyen nincs még egy...
Szeretek altatni vecsei embereket, úgy érzem, hogy kicsit törleszthetek azért a sok jóért, amit kaptam tőlük. Nagyon sokat kaptam.
Mindenkinek mondom, nem megyünk el végleg. Ha az égiek továbbra is kegyelnek bennünket, akkor lesz újra út hazafelé, lesz újra lehetőség itthon élni. Nem hagyjuk el a barátainkat, ismerőseinket, hiszen az énekkar tovább működik, s én énekelek továbbra is az altban, terveink vannak Szécsényi Ildikóval jövő tavaszra nézve... (Vers-maraton), és Zsuzskával készülünk a következő Netversfesztre is. Annyit kell még alkotnunk, annyit kell dolgoznunk a közösségért, hogy járja a maga boldogító útját, és szeretnék e folyamatnak részese, tevékeny, szellemi közreműködője lenni. Van bennem még spiritusz, és imádom ezt a Várost! Az Anyámat juttatja eszembe. Nem azért mert itt él, hanem mert van benne hagyomány tisztelet és  újításra való hajlam is, van benne olyan sok régi, mesés és ismerős új, olyan képlékeny, ami képes változni, alakulni, önmagától javulni... és elfogadni,befogadni azt, akit az élet viharvert és megszaggatott...
Gyógyító ez a hely.
 Dunavecse... A személyességével, a köszönéseivel, a kíváncsiságával, a pletykáival, a tisztelettel, amit kifejez... Életnek, kornak, eszmének, múltnak, jelennek... Látom benne a munkát, a tevékenységet, az emberi pluszt, a nyíltságot.
Van nyilván negatív is, de engem ez nem érdekel... Ha mindig a hibát keresnénk, sosem látnánk meg a jót, s megfosztanánk magunkat az igazi Jó érzésétől...
Tehát, nem megyünk messzire. Itt leszünk, ha kellünk, és jövünk, ha hívnak...
És utoljára megsúgom.... Az utolsó pillanatig reménykedtem abban, hogy vannak csodák és maradhatunk.
De idővel rá kellett jönnöm, s így, napokkal a költözés előtt világosodott meg a lelkemben, hogy a lehetőségünk, ahova költözhetünk a Csoda, amit tálcán nyújtott felénk az élet. Így, most felülünk a szélszárnyára, s mint a Csokoládéban, a következő fuvallatra tovább állunk... Lebben a köpönyegem... Olyan az ég, olyan a fény, és olyanok a jelek...

Ügyeleti elmélkedés

Hosszú szőke haját vagány kontyba csavarva hordja. Nem is szőke, inkább mondanám nap-sárgának...  Vastag szemüveg keretéből hatalmas kék szemek merednek mindig kíváncsian a világra. Bőre napsütötte, pirosas barnás árnyalata pufi párnákon feszül. 

( Szerintem van bennem egy vonóóó - mondja búgó hangon.) 

Kerekdedsége arra hivatott, hogy nőiességét folyamatosan hangsúlyozza. Hord smukkokat, ékszereket, kagylóból, gyöngyből, fonalból, színből és anyagból, mindig az alkalomhoz illően, vadócan, vagányan, féktelenül. Lázad és kihív, s bár 52 éves, iszonyúan vibrál körülötte a levegő. 

Szerintünk, egyszer szét fog esni. Vagy kilövi magát egy rakéta sebességével az űrbe. Képes rá, olyan energiákkal közlekedik, hogy szem nem marad szárazon. De néha komoly. Sőt, pár percre borongós. Ma reggel hallotta, amit Jancsó mondott egy közelmúltbeli interjúban : " Nem jól van kitalálva az egész. Úgy kellene, hogy élünk, amíg akarunk és halálunk pillanatát magunk választhatnánk meg szabadon..." Valahogy így szólt eme Próféta s ez lőn az Ő nyilatkozása. Ezen rágódott egész nap e kedves tünemény, elmondta mindenkinek, s próbált híveket szerezni Jancsó prófétának. Győzködött, érvelt, színesen, szónoklatokat gyártott, lágyan elgondolkodtatott, megállított, s végül térdre kényszerített mindannyiunkat. Egy percre elhittük, hogy milyen klassz lenne, ha lehetséges lenne- szabad akaratból, életünk végén, a magunk választotta módon (mondjuk szex közben) kiszállni... Ennyit akart, hisz kicsivel is beéri, s már szaladt is tovább. Virult, tündökölt, nevetett és nevettetett... - Mert szerintem olyan igazságtalan az élet. - mondta, s megrázta súlyos fürtjeit... 

2010. Dél -Pesti Kh. ügyeleti elmélkedés Dóczyról

Titkos üzenet Jóistennek

Köszönöm, hogy megmentetted azt az anyukát, akit mi nem tudtunk volna, nélküled...  Két kisfia van, épek, egészségesek. Szombaton éjjel Te is jól döntöttél... Köszönöm, hogy ez a munkám, és hogy ezen a napon újra értelmet adtál neki.

Ide már nagyon régen írtam

Most éppen Jonh Legend-et hallgatom, amolyan gyógyír a lelkemre a Djangó elszabadul zenéje.... Úgy lüktet a sajog a lelkem, mint a zenében a háttér taktusok...
Hogy mi az oka, hát, az élet...
Két hétig gyermek nélkül vagyok, ilyenkor mindig rám tör a megkönnyebbülés, hogy végre nem én viszem egyedül a terheket, a kamasz srác okozta infarktus közeli állapotokat....
 Ó, Ő nagyon jól elvan. Mióta kitört a nyári szünet, véget ért az iskola, a sokadik buliba temeti óriási nagy lelkét. Imádom érte! Csak nehéz vigyázni Rá... a LELKICSIPKÉIRE....  Meg a böhöm nagy öntudatára, a szabadságára, a kötelességeire, a szabályokra, a kettőnk jól begyakorolt kommunikációs hálózatára... vagyis, értsd úgy, hogy alig látom.
Mire Ő felkel, ha hajlandó ezt dél előtt megtenni, én már rég nyomom a poppot a kórházban. Ha hazaérek, jó esetben cetlit találok, hogy elmentem, majd jövök, de gyakran még ezt sem. Néha itthon lelem, és akkor jön az a formula, hogy most elmegyek, sétálni, dumcsizni a haverokkal, de mielőtt elaludnál, hazaérek... És akkor tutira elalszom. Reggel bekukkantok a szobájába, lábujjhegyen, nehogy felébresszem mormota álmából, és megnyugszom, hogy megvan....  Adok egy leheletnyi puszit a homlokára és igyekszem úgy csinálni, mint aki nem hatódik meg a gyereke létezésén...
Vagy épp fel kell varrnom a ráncaimat, mikor előáll egy ilyen nemes kérdéssel, hogy mit szólnék hozzá, ha péntek este elmenne Csapda koncertre a haverokkal? Mit szólnék? Normális vagy? Pont akkor, amikor én nem tudok menni, mert estig dolgozom, és 12 óra gályarabság után, kinek van kedve, ereje koncertre menni? Hát miért ver engem a sors? És mit mondok? Hogy persze, persze, elmehetsz... És másnap mélyen nyeldeklem az irigységemet, hogy a Kölyköm előbb volt Csapda koncerten, mint Ősöreganyja! Nemigazság! Egyébként Alvinékat jobban, még jobban irigylem tőle, mert, bólintok érvelésére, tudom, hogy ezen nőttél fel, (Kurva élet c. szám nálunk a csapból is folyt, a legjobban az a rész tetszett mindkettőnknek, amikor a lány egyedül énekli, lágyan, nőiesen, fakó hangszínen: óóóó, ez a mocskos rohadt élet, ez a kurva élet, ez a mocskos, rohadt, kurva élet)

http://www.youtube.com/watch?v=RCdcQqHgjag&feature=player_detailpage

http://www.youtube.com/watch?v=LfwY9aBFjWU&feature=player_detailpage

 nem káromkodásiból, ne hidd, hanem világ és önkifejezésből sikerült ezt nekünk átérezni a válás után... Jaj, erre nagyon jó volt tombolni kettesben a  konyhában! Persze, tudom, hogy ezzel legalizáltam a csúnya beszédet, az obszcén megnyilvánulásokat, de van nekem erre filozófiám: ha fáj, még véletlenül se nyeld le, tartsd magadban, szorongj, hasadozz! Üvölts! Teljes hangerőből, ahogyan a torkodon kifér! Leginkább zenére, mert az úgy sokkal jobban esik! Keresd a zenében az értelmet és tedd a magadévá! Szabadulj meg a rossz érzéseidtől! Mi a fenének hordoznád magaddal, ha egyszer ki is lehet tessékelni a lelkedből! A gyerekem ezt is megtanulta. Tud tombolni, üvölteni, kitessékelni és egyenesbe jönni.... Beszélni róla, megosztani. Fél siker. A másik fele még is csak rajta múlik...
Ma elutazott két hétre az apukájához. Igen, én ilyenkor megnyugszom. Áldott egy dolog ez, hogy az embernek van Apja, akihez mehet, akivel dumcsizhat, pakolhat, rámolhat, róhatja a kilométereket, biciklizhet, úszhat, strandolhat, akár megmártózhat a tengerben, liberészhet, gasztrotúrákat tehet a a kikötői kioszkokban.... Mennyei áldás az Apa! Ilyenkor az elvált feleség, ha van egy csöpp esze, kikapcsol, megnyugszik, megkönnyebbül, felkészül a következő megmérettetésre, a továbbtanulás, költözés és miegymás okozta traumákra.... Halkan imákat mormol, és mielőtt áttérne a mohamedán hitre megkönnyebbülésében, kitalálja magának, hogy mi a fenét fog csinálni a gyereke nélkül két hétig?
Mit is? Hogyan is szokhatna le az ostor csapkodásról, a mikor eszünk és mit? c. kérdés kör folyamatos megválaszolásáról, hogyan fogja eltölteni az estéit, munka utáni láblógatós idejét, ha nem kell aggódnia, tépelődnie, hajkurásznia a kis város minden zegzugában áldott sorsú kisfiát???? Ha nem kell lehámozni róla a néhány napos gatyókat, nem kell kiönteni a szobájából, kisöpörni a kukájával együtt, nem kell magához térítenie dél elmúlta előtt? (megjegyzem, ez reménytelen!) Kamaszkor, imádlak, csak már lennénk túl rajtad!
És akkor az anya, kisbetűvel, örül. Végre! Örül, a szerencsétlen, hogy a gyermeke biztonságban van, más viseli a terhet, más is részesül a nagy jóból, és végre nyugodtan alhat. Alhat, dolgozhat, olvashat, ha akar nem főz, nem mosogat, nem takarít, nem csinál mást, mint, hogy levegőt vesz... Szuszog. Ez pontosan nem tudnám megmondani, meddig tart, egy ideig... Aztán hiányozni kezd... És visszakívánja a terheit, az ostorcsapkodást, a féltést, és mindent, ami ezzel a korral jár... Két hét. Két hét hosszú idő, de szükségszerű... Mindenkinek ki kell pihenni, ha mást nem, egymást. Hogy kölcsönösen hiányozni tudjunk egymásnak; mellesleg az anyának kiváló lehetőség, hogy értékelni és érteni tudja legalább egy kis ideig újra hányatott sorsú kis lakótársát, aki egyébként egy remekbe szabott királyfi, és hogy még a szar se legyen büdös egy darabig, mert jó újra együtt lenni....
      Hát ez a nap is eljött, nyugodtan alszom, és rá gondolok, aki hiányzik, de jó helyen van, szeretem, de most jó, hogy nincs velem, és örülök, hogy az apja is kap belőle, öreg napjaira emlékeket gyűjtő mennyiségben... Halleluja! Élet, ha teheted, most két hétig, hordozz a tenyereden!!! Kérlek! Kérlek....
Mert szeretlek. És mert ma tudom, hogy nekem is vagy, valahol...

Eszembe jutott a 2002-es árvíz

     Még pedig azért, mert akkor valami közvetlenül velünk történt. Nem, nem, nem öntött ki minket, nem is süllyedtünk el, nem estünk a víz fogságába. Nem. Sétáltunk, mint igazi katasztrófa turisták, vagyis lementünk megnézni az árteret, hogy meddig öntötte el a Duna. Nem kellett messzire mennünk, a tököli hatalmas árteret rendesen elborította a víz, nyaldosta néhol a nagy gát oldalát. Mind azok a helyek víz alatt voltak, ahol mi jókat szoktunk sétálni délutáni alvás után. Kisfiam épp, hogy elmúlt három éves, vérében volt, izmaiban a mehetnék, nem tudtam távol tartani a megszokott körtől, és meg kellett mutatnom neki a tényeket, hogy miért nem mehetünk le a nagy kövekhez.
     Ahogy álltunk a gát tetején, néztük, ahogyan lezárják a kis ösvényeket, látni véltük a sűrű növényzeten keresztül, hogy a messze távolban csónakkal közlekednek a gát őrzői, egyszerre kutya ugatásra, szívszaggató vonyításra lettünk figyelmesek. Az ártéti nyaralók egyikében ott maradt egy kutya. Ugyan, előzőleg napokkal ezt harsogta minden fórum, hogy az ártéren ne hagyjanak értékeket, mentsék ki a fontos dolgokat, hát, ezt kutyát senki sem tartotta fontos dolognak. A fiam lába gyökeret vert, és nem akart tovább jönni, állt egy helyben, szemben a vélhetően úgy 50 m-re található, félig ellepett kis házzal, és nem mozdult. Miután én sem láttam a Dunának feláldozott kutyát, csak sejteni lehetett, hogy hol van, melyik ház mellett, mögött, így ő sem láthatta, de érezte. Tudta, hogy valami baj van.
     Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, hiszen egy három éves gyerekkel nem tudok bemenni érte, de azt tudtam, hogy akár estig is képes itt állni, amíg nem történik valami, ezért gyorsan körbe néztem, hogy van-e még rajtunk kívül valaki a közelben. Szerencsére, és épp felénk tartott egy idős bácsi a Nyugdíjas-otthonból, a mopszával, Henry-vel. Néha beszélgettünk, néha csak biccentett, folyamatosan úton voltak az ártéren; nekünk még akkor nem volt kutyánk, nem tudtuk, hogy ez egy életforma. Ők is megálltak mellettünk, Henry sem akart tovább menni, megérezte, hogy baj van. A bácsi már öreg volt, nem túl jó bőrben, bizonyos voltam benne, hogy ő sem tud bemenni érte.  Láthatóan a kisöreg is dilemmába esett, hogy most mit csináljon, miután állatvédő és ebtartó, ezt a szemétséget el sem tudta képzelni, hogy ilyen van... Hogy valaki otthagyja az állatot! 
     Egyszer csak megelégelte, hogy tanácstalanul állunk, én a gyerekkel, ő a kutyával, és elkezdett éktelenül kiabálni. Még hogy az öregek nem látnak! A bácsi felfedezte, hogy bent, az első nyúlgát takarásában az egyik csónakos gátvédő közlekedik, de nagyon-nagyon messze tőlünk. Abban reménykedni, hogy meghallják, szinte az őrültséggel ért fel... És akkor rázendítettünk mindannyian... 
     - Erre! Ide! Gyere ide! Gyere ide! Ide! Ide! - üvöltöttük már hárman, így azért már nem voltunk esélytelenek. Amikor felénk fordult a csónakos, ugrálni kezdtünk a gyerekkel, és az uzsonnás táskával integettünk, hogy " gyere ide!" Közelünkbe jött, de akkorra már a kutya ugatását nem hallottuk. Lehet, hogy szegény azt hitte, hogy itt a vég, ezek elnyomják a hangom és feladta a jelzéseket... Nem tudom. A csónakosnak gyorsan elmagyaráztuk, hogy honnan hallottuk a vonyítást, és elevezett a mutató ujjunk irányába. Vártunk és vártunk. De a csónakos csak nem jött... Féltem, hogy baj van, nagyobb, mint, hogy otthagyták, attól tartottam, hogy az állat elpusztult. Nem akartam, hogy a gyerek ezt lássa, megpróbáltam immár a segítség nyújtás utolsó gondolatával haza terelgetni... Megnyugtattam, hogy mi mindent megtettünk, és a csónakos most már kihozza a kutyát, mehetünk haza...
     A szomorú az, hogy, nem tudta kihozni... Elmondásokból tudtam meg később, hogy láncra volt verve, és felmászott a kutyaház tetejére, de nagyon szoros volt az a lánc... A csónakos nem tudta kiszabadítani az akkor már végét járó kutyát... Ezt én nem mertem elmondani a fiamnak, abban a reményben hagytam, hogy segítettünk...  
    Gondoltam, hisz olyan kicsi még, elfelejti... De nem felejtette el...
Nagyon nagyon sokáig foglalkoztatta, s mikor arra jártunk, szinte cm-re ugyanott megállt és hallgatózott... Miután nem hallotta a kutyát, akkor tovább bandukolhattunk...  

Ez már a 2009-es árvíz Emmával, az ártéren...