Ide már nagyon régen írtam

Most éppen Jonh Legend-et hallgatom, amolyan gyógyír a lelkemre a Djangó elszabadul zenéje.... Úgy lüktet a sajog a lelkem, mint a zenében a háttér taktusok...
Hogy mi az oka, hát, az élet...
Két hétig gyermek nélkül vagyok, ilyenkor mindig rám tör a megkönnyebbülés, hogy végre nem én viszem egyedül a terheket, a kamasz srác okozta infarktus közeli állapotokat....
 Ó, Ő nagyon jól elvan. Mióta kitört a nyári szünet, véget ért az iskola, a sokadik buliba temeti óriási nagy lelkét. Imádom érte! Csak nehéz vigyázni Rá... a LELKICSIPKÉIRE....  Meg a böhöm nagy öntudatára, a szabadságára, a kötelességeire, a szabályokra, a kettőnk jól begyakorolt kommunikációs hálózatára... vagyis, értsd úgy, hogy alig látom.
Mire Ő felkel, ha hajlandó ezt dél előtt megtenni, én már rég nyomom a poppot a kórházban. Ha hazaérek, jó esetben cetlit találok, hogy elmentem, majd jövök, de gyakran még ezt sem. Néha itthon lelem, és akkor jön az a formula, hogy most elmegyek, sétálni, dumcsizni a haverokkal, de mielőtt elaludnál, hazaérek... És akkor tutira elalszom. Reggel bekukkantok a szobájába, lábujjhegyen, nehogy felébresszem mormota álmából, és megnyugszom, hogy megvan....  Adok egy leheletnyi puszit a homlokára és igyekszem úgy csinálni, mint aki nem hatódik meg a gyereke létezésén...
Vagy épp fel kell varrnom a ráncaimat, mikor előáll egy ilyen nemes kérdéssel, hogy mit szólnék hozzá, ha péntek este elmenne Csapda koncertre a haverokkal? Mit szólnék? Normális vagy? Pont akkor, amikor én nem tudok menni, mert estig dolgozom, és 12 óra gályarabság után, kinek van kedve, ereje koncertre menni? Hát miért ver engem a sors? És mit mondok? Hogy persze, persze, elmehetsz... És másnap mélyen nyeldeklem az irigységemet, hogy a Kölyköm előbb volt Csapda koncerten, mint Ősöreganyja! Nemigazság! Egyébként Alvinékat jobban, még jobban irigylem tőle, mert, bólintok érvelésére, tudom, hogy ezen nőttél fel, (Kurva élet c. szám nálunk a csapból is folyt, a legjobban az a rész tetszett mindkettőnknek, amikor a lány egyedül énekli, lágyan, nőiesen, fakó hangszínen: óóóó, ez a mocskos rohadt élet, ez a kurva élet, ez a mocskos, rohadt, kurva élet)

http://www.youtube.com/watch?v=RCdcQqHgjag&feature=player_detailpage

http://www.youtube.com/watch?v=LfwY9aBFjWU&feature=player_detailpage

 nem káromkodásiból, ne hidd, hanem világ és önkifejezésből sikerült ezt nekünk átérezni a válás után... Jaj, erre nagyon jó volt tombolni kettesben a  konyhában! Persze, tudom, hogy ezzel legalizáltam a csúnya beszédet, az obszcén megnyilvánulásokat, de van nekem erre filozófiám: ha fáj, még véletlenül se nyeld le, tartsd magadban, szorongj, hasadozz! Üvölts! Teljes hangerőből, ahogyan a torkodon kifér! Leginkább zenére, mert az úgy sokkal jobban esik! Keresd a zenében az értelmet és tedd a magadévá! Szabadulj meg a rossz érzéseidtől! Mi a fenének hordoznád magaddal, ha egyszer ki is lehet tessékelni a lelkedből! A gyerekem ezt is megtanulta. Tud tombolni, üvölteni, kitessékelni és egyenesbe jönni.... Beszélni róla, megosztani. Fél siker. A másik fele még is csak rajta múlik...
Ma elutazott két hétre az apukájához. Igen, én ilyenkor megnyugszom. Áldott egy dolog ez, hogy az embernek van Apja, akihez mehet, akivel dumcsizhat, pakolhat, rámolhat, róhatja a kilométereket, biciklizhet, úszhat, strandolhat, akár megmártózhat a tengerben, liberészhet, gasztrotúrákat tehet a a kikötői kioszkokban.... Mennyei áldás az Apa! Ilyenkor az elvált feleség, ha van egy csöpp esze, kikapcsol, megnyugszik, megkönnyebbül, felkészül a következő megmérettetésre, a továbbtanulás, költözés és miegymás okozta traumákra.... Halkan imákat mormol, és mielőtt áttérne a mohamedán hitre megkönnyebbülésében, kitalálja magának, hogy mi a fenét fog csinálni a gyereke nélkül két hétig?
Mit is? Hogyan is szokhatna le az ostor csapkodásról, a mikor eszünk és mit? c. kérdés kör folyamatos megválaszolásáról, hogyan fogja eltölteni az estéit, munka utáni láblógatós idejét, ha nem kell aggódnia, tépelődnie, hajkurásznia a kis város minden zegzugában áldott sorsú kisfiát???? Ha nem kell lehámozni róla a néhány napos gatyókat, nem kell kiönteni a szobájából, kisöpörni a kukájával együtt, nem kell magához térítenie dél elmúlta előtt? (megjegyzem, ez reménytelen!) Kamaszkor, imádlak, csak már lennénk túl rajtad!
És akkor az anya, kisbetűvel, örül. Végre! Örül, a szerencsétlen, hogy a gyermeke biztonságban van, más viseli a terhet, más is részesül a nagy jóból, és végre nyugodtan alhat. Alhat, dolgozhat, olvashat, ha akar nem főz, nem mosogat, nem takarít, nem csinál mást, mint, hogy levegőt vesz... Szuszog. Ez pontosan nem tudnám megmondani, meddig tart, egy ideig... Aztán hiányozni kezd... És visszakívánja a terheit, az ostorcsapkodást, a féltést, és mindent, ami ezzel a korral jár... Két hét. Két hét hosszú idő, de szükségszerű... Mindenkinek ki kell pihenni, ha mást nem, egymást. Hogy kölcsönösen hiányozni tudjunk egymásnak; mellesleg az anyának kiváló lehetőség, hogy értékelni és érteni tudja legalább egy kis ideig újra hányatott sorsú kis lakótársát, aki egyébként egy remekbe szabott királyfi, és hogy még a szar se legyen büdös egy darabig, mert jó újra együtt lenni....
      Hát ez a nap is eljött, nyugodtan alszom, és rá gondolok, aki hiányzik, de jó helyen van, szeretem, de most jó, hogy nincs velem, és örülök, hogy az apja is kap belőle, öreg napjaira emlékeket gyűjtő mennyiségben... Halleluja! Élet, ha teheted, most két hétig, hordozz a tenyereden!!! Kérlek! Kérlek....
Mert szeretlek. És mert ma tudom, hogy nekem is vagy, valahol...