Emma okossága nem iskolai volt. Nem tudott semmi extra dolgot, elevenségen, rosszaságon és vadászösztönön kívül. Nem tanítottuk különösebben, nem akartuk produkciókkal terhelni; azt szerettem volna, hogy visszajöjjön, hallgasson rám, értse, hogy nem szabad, és ne kelljen pórázon sétálni, mert az nem ment neki. Húzott, rántott, loholt, és ezzel nem boldogultunk. Az első vizslatúrán elveszítettük. Órákig bolyongtunk a Hajógyári-szigeten, 50 vizsla és kétszerannyi gazdi között, mire valaki felvilágosított minket, hogy a kis, kék kendős vizsla vezeti a falkát, ott lesz legelől... Na, innen tudtuk meg, hogy Ő igazából domináns nőstény. Némi idő után, és több zacskónyi jutalomfalat árán, amint elengedtem, elinalt, majd felnézett és visszajött hozzám. Azon nevetett mindenki, hogy nekem 5 méteres pórázom van, annál távolabb sosem ment el, füttyszóra visszajött, keresztútnál megállt, hátranézett és megkérdezte, merre menjek? Intettem az egyik irányba és arra kanyarodott. Folyamatosan kommunikáltunk szavak nélkül, uraltuk a tököli árteret, minden szegletét ismertük, bejártuk, napi szinten róttuk a 10 km-ket.
Egész kiskorában megküzdöttünk a szófogadás és a ki is itten a falkavezér kérdésével, miután egy szétkapott nyúl lábával izmoztunk a hóban, hosszasan fárasztva egymást a jeges szélben. Ráléptem a nyúllábra és nem engedtem, hogy elvegye. Szuggerálta, nyafogott, ugrált körülöttem, minden irányból megpróbálta elvenni tőlem. Először játéknak hitte, de nem engedtem, hogy bele merüljön, kitartóan hárítottam a törekvéseit, míg végül leült szemben velem a hóba és nézni kezdett. Álltam a tekintetét, hosszú percekig, majd újra felpattant, mozgásba lendült, nyafogott, ugatott, majd visszaült. Kívülállók csak azt vették le, hogy nézzük egymást, majd félóra ment el így. Végül feladta, nem kellett a nyúlláb és tovább tudtunk menni. Hogy ezt miért erőltettem? Talán, mert minden féle dögöt nem akartam, hogy cipeljen, és itt az ártéren találtunk időnként vaddisznó tetemet, őzeket, kiscsikót a trágyadombra hajítva, félig elásott kedvenceket, szóval, védeni akartam és azt, hogy szót fogadjon. Ha azt mondom, nem szabad, akkor ne lógjon a szájában egy csülök.
Azt pontosan akkor értettem meg, hogy mennyire meg akar felelni nekünk, amikor a papagájunk, Dundi az orrára szállt, kiskutyám megfeszült, minden idegszála élesedett, de Dundi életben maradt. Dundi vakmerő lett, felbátorodott és öngyilkos hajlamait villogtatva repkedett Emma orra előtt, alatt, beszállt a kosarába, rá a karfára, részt vett a kutyázós életünkben is. Emma nem bántotta, még csak utána sem kapott soha. Viszont kialakult közöttük valamiféle szimbiózis, mert mikor útra készítettem a papagáj kalitkát, Emma százszor is elgázolt, hogy jelezze, nehogy már a papagáj menjen! Először mindig a kalitkát kellett betárazni a kis twingómba, addig a kiskutya maradt a lakásban. Negyedikről a földszintig lehetett hallani a balhét és felháborodást, hogy bezzeg a papagáj megy! Amikor visszamentem érte, egyértelműen tudomásomra hozta, hogy Ő sem marad! Kirontott és lezúgott a lépcsőn, a kapu is alig fogta meg. Szépen be is vonult az anyósülésre, onnan aztán, amíg a kalitka bent volt, ki sem lehetett vontatni. Nyaralásaink így zajlódtak: legalább 1 papagáj, (mikor megörököltük Anyósom nimfapapagáját, aki már akkor legalább 32 éves volt, onnantól ) 2 papagáj+ 2 kalitka, egy vizsla, egy bicikli, bogrács, csomagok, gyerek és én. Gyermekem szerint, mint egy vándorcirkusz, úgy utaztunk kis hippi twingómban. Egyszer az Anna-hegyi pihenőnél meg akarták venni tőlünk, így ahogy van, nyaralásra készen, vicces volt. Életem legszebb időszaka volt, és a legboldogabb nyaraink, szerintem. A két papagájt kiakasztottam kalitkástul a diófára, kutyát szabadon engedtem a kertben, megmentettük a sünöket, nézegettük a mókusokat, elláttuk a darázscsípett kiskutyát, fürödtünk, kajáltunk, olvastam, festettem, írtam, imádtam! Ha igazi szabadságot és szívet melengető időszakot keresek életemben, ezek a nyarak szoktak eszembe jutni.
Emma túrakutya volt. Nem szeretett egyhelyben álldogálni még idős korában sem. Igaz, hogy lecsökkent a napi teljesítményünk, de még így is 4-6 km-t sétáltunk hosszabb utunkon. Mindig volt játék, csak már nem dobáltam messzire és ugrásra késztetően a labdát, már nem vadászta le a levegőből, hanem gurításra vetődött és boldogan incselkedett vele, élvezte, ha én futok utána. Nem mentünk már lépcsőket, nem nyargalt le-föl a dombokon, de még bele feledkezett az élményeibe. Külön voltak ember és kutya barátai. Volt kutya, akit imádott, de a gazdáját nem, és volt emberbarátja, akiért odavolt, de a kutyájával haragban volt, vicsorgott, csattantak a fogak, de és akkor is köszönt neki! És persze voltak, akiket úgy, szőröstől-bőröstől imádott, barátok voltak, Puszi, Wipi, Maya, Kormi, Mona, Noki, Panka és Bogyó mester, Dió, és még sokan mások. Nagy társadalmi életet élt, én meg követtem. Nem mintha lett volna választásom... Emma legendássá vált kutyás körökben, hogy Ő az a kutya, aki nem tudja, hány éves... Gyermeki lendülettel, szédítő iramban, pajkossággal, szeretettel és figyelemmel imádott élni! Ha vissza akartam fogni a tempóból, ki akartam vonni a fajsúlyos játékból, nem hagyta, becserkészett, kiakaratoskodta, hogy de igenis, legyen. Ő volt mindig a legéhesebb jutalomfalatkunyeráló kiskutya és akkor is ivott más vizéből, ha egyébként nem volt szomjas. Más labdáját szerette ellopni, az övét pedig nem engedte senkinek játékba bocsátani.
Törékenysége és bizonytalansága korával egyenesarányban növekedett. Két évvel ezelőtt vettem észre, hogy semmit sem hall már a hangomból. Akkor ez nagyon megviselt, elvesztettem egy részét, úgy éreztem, de nem tudtam abbahagyni a beszélgetést vele, folyamatosan meséltem, beszéltem, nyaggattam, magyaráztam rendületlenül... Én is megváltoztam, elkezdtem jobban félteni, már nem mertem elengedni nap közben az ártéren, mert ha nem figyelt, nem tudtam visszahívni. Tele volt emberekkel, gyerekekkel, kutyákkal, olyanokkal is, akiknek fogalmuk sem volt, hogyan uralják az ő kutyájukat. Otthon aztán a kézjeleket kezdtük ismételni, hátha segít, de mutogatásom el is veszett, mikor valami elterelte a figyelmét. Átszoktunk a hajnali sétákra, mikor világítós nyakörvvel el tudtam engedni, mivel nem volt lent még más, miénk volt az egész Dunapart. Ez idő tájt szembesültem azzal, hogy egész eddigi élete alatt nem sétált pórázon soha. Egy13 éves, teljesen süket vizslaúrhölgyet kellett elkezdenem tanítani, hogy ne vontasson szégyenszemre végig az utcán, ne rántson be a bokorba, ne taszítson a bokáig érő tócsába, sárba, de persze, megtette.
Számára is nehéz lelki időszak volt ez a süketség elfogadása, azt hittem elment az esze, állandóan jelezni akarta, hogy nincs rendben valami, én pedig nem értettem. Elkezdett szétpakolni, nem akart egyedül maradni egy kicsit sem, sírt, nyüszített, ha elmentem a boltba, és végig ugatta a napot, ha dolgoztam. Megnehezítette az értelmi képességeim használatát, hogy épp akkor költöztünk, azt hittem, nem tud adaptálódni. Hogy nem szokta még meg az új helyet, ami jóval optimálisabb volt, mint az előző, és a környezet mit sem változott, hisz néhány házzal költöztünk csak arrébb. Egy reggel aztán rájöttem, hogy hiába fütyülök, szólítom, nem hallja... Átolvastam néhány okos kutyás könyvet, hogy uralhatnám a pánikot, amiben él, és visszavettem az irányítást a káoszból. Két alkalom kellett neki, hogy megnyugodjon, minden rendben. Értem nem kell aggódnia, és én nagyobb biztonságot nyújtottam neki, hogy magáért se kelljen. Süketségével új dolgokat vezettem be. Amikor hazaértem, felkapcsoltam a villanyt, hogy tudja, itthon vagyok. A tv-t sosem kapcsoltam ki, hogy lásson mozgást magakörül.
Érintéssel kértem a szemkontaktust, sokat simogattam, jeleztem, ha akartam valamit tőle. Én mentem be az ajtón először és én engedtem ki. A lépcsőn pórázon mentünk, és mindig a fal mellett jött, sosem a korlátot választotta. Érdekes időszak volt, de megtanultunk újra együtt jókat sétálni.
Közben átesett egy 7 tumort eltávolító műtéten, mely a testén növekvő, laphámból kiinduló daganatok voltak. Elsőre nem tűntek rosszindulatúnak, de azok voltak. Két évvel később végül legyőzte Őt, elterjedt a nyirokrendszerben, megszórva a belső szerveit. Mindene csupa tumor volt. Hogy mitől élt ez a kutya?
Én tudom. Olyan gyengeelméjűnek tartott engem, hogy nem mert magamra hagyni. Szentül meg volt győződve, hogy vigyáznia kell rám, mert én egyedül életképtelen vagyok... Ebben van valamilyen igazság, hisz 15 évig Ő volt az életem tanúja. Kiszedett a lelkiszutyokból, hagyta, hogy lélegezzem mellette, és megtanított szeretni mindent, amit ő szeretett... Megtanított természeti embernek lenni, aki tiszteli vadember létét. Ő épp úgy nem akart elmenni, mint ahogyan én sem akartam Őt elveszíteni.
Minden percért hálás vagyok, minden rezdüléséért, csínyéért, kalandjáért, amit együtt éltünk meg, a hegymászásokért, a szilveszterért a Börzsönyben, a kiskutya Balaton-átúszásáért, ami kimentéssel végződött, a jégbe szakadás életveszélyén át a gyereknevelésben való részvételéért, a türelméért, a jóságáért, a hűségéért, a szépségéért, mindenért, amit Emma, a vizsla képviselt a Földön, hálás vagyok, amíg élek.
Őrzöm Őt. Szeretem. Mindent szeretek benne, még az elmúlást is. Már nagyon gyenge volt, tudtam, de semmire sem voltam felkészülve. Egyszer csak elkezdett búcsúzni, elköszönni, hosszasan álldogált, szívta magába a látványt, a színeket, az autókat, az ismerősöket, a virágokat- Ekkor már alig tipegett, kicipeltette magát a Duna partra, szívvel és lélekkel, őszinte tisztasággal merengett. Hagytam. Május 13.-án, egy péntek reggel nem kelt fel, és én tudtam, mert elmondta minden rezdülésével, hogy ez az a nap... délután fél 5 felé elment. Elengedtem. És csak most tudok írni róla, mert vannak napok, amikor minden róla szól. Ez is egy olyan nap... Emmás... Soha nem múlik el. A vizslaszív örökké dobog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése