Petőfi Patika megnyitójára

Balogh Mihály írása a Patika megnyitójára született, különleges ajándéknak tartom hozzájárulását ahhoz, hogy ebben a blogban olvasható és elérhető a nagyközönség számára is! 

Hölgyeim és Uraim! Kérem, hallgassák meg az alkalomra írott, Petőfi és a patikaszer című áltudományos értekezésemet!

Amikor 1844 áprilisában másodszor tért haza Vecsére az ifjú Petőfi Sándor, éppen megint bajok voltak az egészségével. Három évvel korábban, alig 18 esztendősen szerelték le a császári seregből, mindenféle betegségei okán. 1844 februárjában pedig, förgeteges zord télidőn, gyalogosan kelt útra Debrecenből Pestre, kiadót találni a verseinek. Újabb nyavalyák rakódtak ekkor a régi bajokra, így nemcsak pihenni, hanem gyógyulni is tért meg a jó szülőkhöz 1844 húsvétján. Az ifjú három hónapon át lakott itt akkor, a Templom utcai Nagy Pál-féle ház tisztaszobájában, mert a szűkös mészárszékben nem fért el a család. Szállásán a házigazda 14 éves leánya, Nagy Zsuzsika viselte gondját a gyönge egészségű Sándornak. Az egykori mészárszékből előlépett helytörténeti gyűjteményben máig őrzik a „kicsinke szőke kis leánka” kancsóját, amelyben a gyógyító savóval sűrűn kopogtatott a köhögős poéta ajtaján. Pedig a reformkorban már működött valamiféle patika Vecsén, de arról a műintézetről, s a szerepéről a költő jobbulásában semmit nem tud a helytörténetírás. Alighanem máig vitatja a gyógyszerész szakma, hogy segített-e egyáltalán a gyógysavó a nemzet későbbi koszorús költőjén, de a csöndeske szerelem, amely az effélékre fogékony zsenge poétában Zsuzsika iránt föltámadott, biztosan a javára vált. S főleg javára a magyar irodalomnak, az ekkor született Zsuzsika-versek révén. S hogy mire tartotta a költő magát a becsületes a patikárius céhet? A válasz nem egyszerű, mert az ebbéli véleménye is poétikusan változó. Van például, hogy eleve szkeptikus, főleg a szerelmi kórságok gyógyszereit illetően, hiszen ezt írja már 19 évesen:

…az emberszív ha egyszer megreped,

Nincs balzsam, mely hegessze a sebet.

- Igen, ha megreped… de mi a teendő, amikor még csak repedezik?  Hol az a szer, amely segít ilyenkor? Kezdjük talán a kanalas… , akarom mondani a kannás, vagyis a poharas patikaszerrel, amelyet az emberiség örömére a természet kimeríthetetlen, gazdag kincsestára ősidők óta ont, és amelyről egybehangzó a vélemény, hogy kis mértékben gyógyszer, nagy mértékben viszont – kimondottan orvosság.

A bort nem veti meg.
A bort, mely minden bajnak orvoslója.
A bort, mely a szívből a bút kiszórja.

- írja egy másik verében, magas szintű farmakológiai ismeretekről tanúskodva a bor hatásrendszerét illetően. De hogy ezek az ismeretek nem pusztán elméletiek, hogy költőnk híve a probatum est elvének, azt az alábbi kis versrészletek fényesen bizonyítják:

Oh bor!
Ki annyiszor
Voltál bajomnak orvossága,
Légy most is az

- fohászkodik a gyakran próbált csodaszerhez, míg másutt a drága nedű elsősegély-nyújtó, életmentő hatásáról emlékezik meg.

Ily jótevő orvosság
A szőlőnedv nekem;
Nem egyszer menté meg már
Megúnt, bús életem.

Aztán azt is megtudhatjuk a költőtől, hogyan szokás gyógyszert váltani, hogyan működik az átállás Chinoinról Tevára, Teváról Richterre, Richterről Béresre, ügynökről ügynökre borról nőre.  

Nem veszem már a bort gyógyszeremnek,
Ha a kígyók lelkemen teremnek,
Melyeket a bú szivembe zár;
Barna kislyány ajka mézet árul,
Mézzel élek édes ajakárul...

Figyelem! Senkit ne tévesszen meg ebben a kombinációban a méz! Nehogy már a propolisz jusson itt az eszünkbe, hanem a keserű pirulát bevonó cukormáz! Különben erről árulkodik az utolsó előtti sor is, amely szerint, hisz minden eladó,  „barna kislány ajka mézet árul…”

A föntebb már említett elsősegély pedig a szájból szájba lélegeztetés nélkül mit sem ér, s költőnk szinte tanfolyamszerűen gyakorolja ezt a módszert, amikor csak esélyt kap rá:

Lám, irtózám a házasságtól,
Mondám, hogy nem kell feleség;
Pedig egy szép, egy hű menyecském
Ha volna most, mi jól esnék!

Hozzám hajolna, édes ajka
Elcsókolná fájdalmamat,
És ölelése enyhet adna,
Minőt az orvosság nem ad. –

Az viszont abszolute nyilvánvaló, miként az iménti példánkból is kitűnik, hogy ennek a túlfeszített, izgalommal teli, úgymond életmentő aktusnak természetes velejárója a szoros testi kontaktus, amit a költő kissé köznapian és pongyolán, a szakterminológiát hanyagolva, ölelésnek nevez, ahogyan a szájon át a tüdőbe történő oxigénbevitelt is tömören csóknak mondja csak.

 Csók, ölelés, szerelem? Ezekről szokás úgy vélekedni manapság amúgy lezseren, pestiesen, hogy - használni nem árt! De ez nagyon nem igaz ám!  És a kockázatok? A mellékhatások? Hát a túladagolás? Az elvonási tünetek? Amelyek legtöbbször a szívre húzódnak mind?

Gyógyulj meg, én szivem, ha
Még gyógyulnod lehet!...
Szép harmatos füvekkel,
Lágy rózsalevelekkel
Kötöm be sebedet.

Íme, egy füves ember a romantika korából! Íme a 19. századi Oláh Andor! Szabó Gyuri bácsi!

Az elébb például éppen a sokoldalú rózsa közismert vérzéscsillapító hatásának nem épp szakszerű, de annál szemléletesebb leírását élvezhettük, máskor – a János vitézben meg – idegnyugtató, illetve (burkoltan legalább is) vérnyomáscsökkentő hatásáról győződhetünk meg:

Vándorolgatott az én János vitézem,
Meggyógyult már szíve a bútól egészen,
Mert mikor keblén a rózsaszálra nézett,
Nem volt az többé bú, amit akkor érzett.

Ez a Kukorica Jancsiból versszakról versszakra fokozatosan János vitézzé avanzsáló mesebeli Iron Man még a rózsa vízhajtó és életre keltő kombinált hatásáról is tudhatott valamit, mert - hallgassuk csak, mi történt a mese vége felé?

…beveté a rózsát a tónak habjába;
Nem sok híja volt, hogy ő is ment utána...

De csodák csodája! mit látott, mit látott!
Látta Iluskává válni a virágot.
Eszeveszettséggel rohant a habokba,
S a föltámadt leányt kiszabadította.

De ismert költőnk a modernebb világ gyógyszeres kezelését olykor sikeresen kiváltó rafináltabb, pszichológiai hatásmechanizmusokat is.

Elmondanád, mi bántja lelked,
Mi mérte rája a csapást?
S ha gyógyszert nem tudnék is adni,
Adhatnék tán vigasztalást.

Mit mondjunk erre? Ha másban nem is, költségben biztosan nagyon megéri!

Itt van aztán az öngyógyításnak a szintetikus gyógyszereket és a természetes orvosságokat egyaránt mellőző belső, lélektani változata, az önszuggesztió.  

Jó, hogy sebemre az ég

 orvosságot ad.
Keblem varázsfüve
A büszke öntudat,
Mely tőlem már oly sok

 fájdalmat elveve.

Nos tehát, a különféle lelki eredetű panaszokra már-már varázsszerként hat a mindig ingyenesen kéznél lévő „büszke öntudat” – persze csak ha van ilyenünk egyáltalán!

Poétánk egy virtuális gyógymódot is elővesz az alternatív gyógyászati segédeszközök arzenáljából. Ez a mondhatni unortodox kezelési mód az időfaktorra bazíroz, amelyet egy helyütt költőileg így fogalmaz meg:

„hatalmas orvos az idő!”

Ugyanez a lehetőség más helyütt emígy válik költészetté:

Én tégedet köszöntelek,
Te a beteg
Emberiségnek orvosa, jövendő!

Ezen a ponton viszont engedtessék meg nekem némi szerény ellenvélemény - Petőfi zsenijének korláttalan elismerése mellett! Ezzel a gyógymóddal, hogy majd a jövőben így lesz, meg úgy lesz, aztán ez is lesz, meg az is lesz, szóval ezzel - tele a padlás! Ez ugyanis leharcolt politikusok recept nélkül kapható placebója olyan tömegjárványok ráolvasásszerű félrekezelésére, mint szegénység, munkanélküliség, korrupció, bürokrácia, környezetszennyezés, bűnözés és így tovább…

Tisztelt Hölgyek és Urak! Bizonyára emlékeznek még rá, hogy kisded értekezésemet  a költőnek a gyógyíthatatlan kórok  miatti szkeptikus gondolatával indítottam. Nos, foglaljuk keretbe egy hasonló hangulatú idézettel az eddig elhangzottakat.

Megbántott a rózsám nagyon,
Haragudtam érte nagyon,
Haragudtam, buslakodtam,
Mint az effélékért szoktam.
Azt gondoltam, hogy sebemet
A sírásó gyógyítja meg,

Íme, itt az ultima realitas, egyszerűbben szólva az élet rendje, az út vége. S ha már sírásó, ha már halál, hát próbáljuk kirángatni ebből a gödörből magunkat - Münchhausen módra, a saját hajunknál fogva – persze megint csak Petőfi és az ő humora segítségével. S ha már a Petőfi Patikában vagyunk, kukkantsunk be a rejtett fiókokba, a polcok mögötti tégelyekbe is.

 Szóljon elébb a költő verses levele az ő országos barátjához, Arany Jánoshoz!

Meghaltál-e? vagy a kezedet görcs bántja, imádott
Jankóm, vagy feledéd végkép, hogy létezem én is?
Vagy mi az ördög lelt?... híred sem hallja az ember.
Hogyha magába fogadt az öröklét bölcseje, a sír:
Akkor béke veled, legyenek szép álmaid ott lenn,
Feddő kérdésem nem fogja zavarni nyugalmad,
Hogy mi okért hallgatsz, mért késel szólni levélben…
Hogyha pedig görcs bánt, menj a patikába, s iparkodj
Meggyógyulni, fiam, s aztán írj rögtön, azonnal.

Majd legvégül, ha már előkerült végre a patika is, hát vizsgáljuk meg, hogyan készül a friss házas Petőfi az ő Juliskája neve napjára:

Kis Juliskám, feleségem
Nevenapja vagyon most!
Adjatok rám ócska mentét,
Rókaprémest, zsinorost.

És le most a bugyogóval…

Jó, akkor hát adjuk vissza a szót Petőfinek. Eddig arról beszélt a költő, hogy Juliskája névnapi köszöntésére készül, és hogy rókaprémes, zsinóros, régi mentét ölt magára ez alkalomból. Éppen ott tartottunk a versben, hogy: 

"És most le a bugyogóval!" Lássuk akkor a folytatást!

Magyar nadrágot nekem!
És el - bajuszpödrőért a
Patikába hirtelen!

Tehát a patikába! Tehát bajuszpödrőért! A Pallas Nagy Lexikonából tudjuk, hogy az ebből a receptből készült csodaszer volt hajdan a híres magyar Hajdúsági pedrő, amellyel egy korabeli hirdetés szerint „a legkisebb bajuszt is rövid időn át naggyá lehet növeszteni…”
Remélem, a tisztes szakma jeles képviselői, az itt jelen lévő céhbeli hölgyek és urak buzgón jegyzeteltek, nehogy szégyenben maradjanak, ha netán a mi Sándorunk megint csak betoppan Vecsére, s ha netán befordul a patikába is - egy kis bajuszpödrőért.
Isten éltesse sokáig a dunavecsei Petőfi patikát, meg annak az összes patikárossát – és persze (a hosszú élet és a jobb üzlet közös előnyöket nyújtó reményében) valamennyi kedves használóját!
Első vásárlóként pedig kérek egy doboz hajdúsági bajuszpödrőt…
Köszönöm, hogy meghallgattak!