Versünnep Dunavecsén

Ez a történet nagyon-nagyon régen kezdődött. Egy hasonló időszakban, a Művelődési Házban tartottak egy vers estet, amin több szereplő, köztük Kovács Péter, Szécsényiné Kovács Ildikó és néhány iskolás gyermek szavalt, és ez nekem akkor nagyon jól esett, s azt gondoltam ki a fejemben, hogy ennek nem lenne szabad ilyen korán vége lennie...
Aztán telt-múlt az idő... Elutaztunk Gyomaendrődre, az első Netversfesztiválra, és az akkori megihletett, felturbózott lelkembe visszacsempésződött a gondolat. Kellene egy versmaratont csinálnunk... Az első este, mikor borozgatásra, beszélgetésre is jutott időnk a próba után, előálltam a nagy ötlettel, és Ildikó azonnal tovább fűzte... Már képzeletben meg is nyitottuk a tennivalós füzetet, és ötleteink, szálltak, lengedeztek a légben, lelkesedésünknél csak fáradtságunk volt nagyobb, de azt hittük meg tudjuk csinálni... Az idén már késő, majd jövőre. Majd azután. Valamikor... Talán, ott maradt a hitünk Gyomaendrődön, hogy mi ezt össze tudjuk hozni, meg tudjuk szervezni, sem az idő, sem az évek nem mozdították el a gondolatot, így ez az egész gyönyörű álom maradt.
Ez a tavasz, ez valahogyan más ígéretekkel csempésződött be az életünkbe... Dudáné Driszkó Adrienn szervezésében zajló Wass Albert -felolvasó esttel kezdődött, ami olyan sikeresnek bizonyult, s nyilvánvalóvá vált, hogy lenne rá igény, hiszen nagyon sok felolvasó jelentkezett, színes és tartalmas műveket hallhattunk, s akkor újra támadt bennem, hogy talán, igen, itt lenne az ideje... Kifelé haladtomban, én már tényként hallottam a beszélgetések foszlányaiból, hogy lesz egy versfelolvasó est is, s mert, aki kimaradt a felolvasásból, szeretne mégis egy-egy kedvenc verset bemutatni. Bennem olyan öröm áradt széjjel, és azonnal arra gondoltam, hogy teljesen mindegy, kinek az ötlete volt ez a termékeny gondolat, én benne vagyok! Azonnal arra gondolta, hogyan tudnék hozzátenni valamit, saját lehetőségeimben, hogy ebből legyen valami emlékezetes, valami maradandó, értékteremtő... Miután, már nem vagyok állandóan Dunavecsén, én csak abban tudtam felajánlást tenni, hogy képeinkkel, alkotásainkkal kidíszíthetnénk a termet, hogy hangulatában megfelelő hátteret adjon az alkalomhoz, a költészet ünnepére. Megkérdeztem Alkotársaimat, hogy lenne-e kedvük becsatlakozni, egy-két képpel, alkotással kiegészíteni az én felajánlásomat. Szinte azonnal igent mondtak, Rabi Juli a textil terveivel, Végh Mónika 3 festménnyel, Dániel-Szabó Ilona szőtteseivel, később csatlakozott Farkas Éva két képpel, és Braun Betti, aki gyöngyékszerei helyett rengeteg munkájával járult hozzá a sikeres díszlet készítéshez.
A szervezés lassan, de biztosan zajlott a háttérben, kis kreatív csapat próbálta összeállítani az egész arculatát. Hogy kinek az ötlete volt, az Irodalmi Kávéház, igazából nem tudom. Adrienn, mint főszervező, a DVKE vezetőjével, Tóth Józseffel végezte a munka nehezét, a kommunikációs és kapcsolati tőkét olyan sikeresen dolgozták össze, hogy ennek rossz vége nem is lehetett volna... . A Művelődési Ház Igazgatónője, a mindig háttérből inspiráló, elmét és szellemet mozgató Aranyi Gotti a lehetőségeket biztosította, a Művelődési Ház nagytermét és felszerelését, konyháját és díszlet alapanyagait, és munkatársainak segítségét és nagyon pozitív hozzáállását és megkaptuk az alkalomhoz, Szécsényiné Kovács Ildikó zseniális ötleteivel a program lebonyolításban, háziasszonyi szerep vállalásával és csodás asztal tervével vállalt részt. Az önkéntes felajánlások, kávéfőzőgép, sütemények, csészék és poharak, teák és az igazi kávéházas hangulatot megteremtő terítők, csipke futók, élő virágok és vázák is megérkeztek, s e tökéletesen önzetlen összefogásból megnyitott az Első Irodalmi Kávéház - Dunavecsén.

Rabi Julianna -textil terveivel insiráltak

Végh Mónika, Farkas Éva és az én munkáim

Dániel-Szabó Ilona szőttesei a népballadák világába kalauzoltak el

Készülnek az asztalok

Gyülekező a vers felolvasásra

A kis asztal

Dániel-Szabó Ilona és Kovács Péterné, Babi néni

Felolvasás előtt a Sándor család, Zsombor, Janka és Barni

Ilyen mozdulatban, csendben hallgattuk végig a verseket, a szünetekben vettünk magunkhoz kávét, meleg teát, süteményt

Előadás alatt

Kovács Péter, aki mindig lenyűgöz, meghat és megajándékoz
Petőfi Sándor: Egy estém otthon, Ady Endre: Őrizem a szemed

Nagy Lajos Radnóti verset hozott, Levél a hitveshez

Bognár Ibolya kedvenc fiatalkori versét mondta el és Illyés Gyula rövid verseit

Horváth István előadásában Petőfi Sándor: Minek nevezzelek...

Ocsovai Dávid előadásában, Arany János: Wales-i bárdok

Marcsi Reményik Sándor versét hozta el, a Versenyen kívül-t, s még most is fülembe cseng halk szava..." Én nem futok..."

Farkas Timi - Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz c. versével csalt könnyeket

Vadász Bori: Radnóti Miklós :Tétova óda

Nagyné Kati felolvasása - mindenki ott olvasott vagy szavalt verset, ahol jól esett neki... Mikrofonba vagy mikrofon nélkül, asztalnál vagy csak kiülve, vagy a bárszékre támaszkodva, vagy épp kiállva...

Átvezetés nagyon kellett, sokszor a hangot sem találta Ildikó, olyan verseket kaptunk az előadóktól, hogy lélek nem maradt érintetlenül

Hatás alatt Nagyné Kati

Édesanyám

Az est háziasszonya, Szécsényiné Kovács Ildikó

Dudáné Driszkó Adrienn, aki nélkül ez az est nem jött volna létre

Balogh Mihály, magánemberként volt jelen, s Babits Mihály: Jónás imáját hallhattuk emlékezetesen

Dániel-Szabó Ilona a Kőmíves Kelemenné c. népballadát adta elő

A gyermek szekció is részt vállalt, a képen Duda Dani nyűgöz le éppen

Hornai Ricsi rappelt egy Csokonai verset

Vasaji Elizabet

Vasaji László Nimród - nagyon büszkék vagyunk a gyermek szekcióra, szenzációsak voltak!

Irodalmi kvíz az est végén

Versolvasók és verseik a forgatókönyvből...

A képek, nem a teljességet tartalmazzák, van, aki kimaradt a fotózásból, de nem is a képek a lényegesek, hanem az élmény!
Megajándékozottnak éreztem magam, hogy a gyermekem beugrott, átbuszozott Dunavecsére,  hogy mit csinálunk itt, milyen ez az egész, és már-már verset is olvasott, Rilkétől a Párducot, de a legfőbb, hogy hallgatott, s azóta többször visszatért a témára, hogy ez hogyan is volt? Hogy csináltátok? Ez volt az első? Tényleg fejből mondta el Ilona a Kőmíves Kelemennét! Hihetetlen! Máskor is lesz ilyen?
Köszönöm, hogy részese lehettem, felolvashattam egy régi versemet, képviselhettem Végh Mónikát egy versével, s jelen lehettem egy olyan díszlettel, ami dicséri az Alkotársak csapatát, kreativitását, szépérzékét és nívós megjelenését. Mindenkinek köszönöm, hogy valóra váltotta az álmom!

FB Kommentek közül: - Igen, én is úgy gondolom, egyszerű, de manapság bátornak számító gondolat, hogy egy kis közösség maga teremti meg magának a versünnep hangulatát, ízét, zamatát, és ezt az egyszerű gondolatot tegnap este a vecseiek kis közössége nagyszerűen formálta élménnyé. Köszönöm én is a szervezőknek a szervezést, a verset mondóknak az átélt, szép verseket, a résztvevőknek a részvételt, Vadászi Borinak azt a meghívót, amely egy 43 év előtti gimis Radnóti műsor emlékét idézte föl bennem, és amelyben akkor négy vecsei lány(!) is szerepelt. Végül köszönöm, hogy tegnap ott lehettem. BM
_ Nagyon kellemes este volt, köszönjük a rendezvényt mindazoknak akik munkálkodtak az est színvonalas szervezésében. FMM

Az első cikkem előtt

Még sosem voltam újságíró, no, ettől se leszek, de egy próbát megér a dolog...

Történt ugyanis, hogy írásaim bekerültek az olvasnivalók közé, kiváltképpen azok, ami valamiről

szóltak. Nem a betegeskedésről, hátrányos helyzeteimről, botladozásaimról, önmagam generalizálta bajságaimról, hanem az "igazi" valamiről.... Először akkor szembesültem azzal, hogy olvasottságnak örvendek, amikor egy-egy bejegyzésem rekord pörgést mutatott a számlálón. Gyakran elmerengtem azon, hogy mi a jó benne? A tényfeltárás, a logikus felépítés, a megfogalmazás? Miért pont ezt olvassák el olyan sokan? Jó a téma választás? Én ilyenekben nem nagyon hiszek. Egyszer régen azt tanultam, hogy ha nem örömből, saját magamnak tetszően, magamnak írok, akkor az egész csak nyögvenyelős, sikerhajhász sztorinak fog tűnni, s mint olyan, az olvasó átlát rajta s nem fogja értékesnek tartani, sem visszatérni hozzá, sem tovább olvasni, mint az első nyomorult bekezdés...
    Tanulmányaim mind saját kutatásból, saját agyrágó bogár okozta álmatlanságból, vagy nagyságnak és jelentőségnek történő adózásból, saját értékrendem felhasználásával fogantak. Hogy miért, azt nem tudnám megmondani. Téged miért érdekel a világ? Miért érdekel a hétköznapi öröm? Miért tartod a hibákat ugyanolyan fontosnak, mint az eredményeket? Miért véled, hogy a kudarc egyfajta győzelem is? Mert talán, tapasztaltál jót és rosszat is. Annyi mindent lehet összehordani, de szerintem érted.
    Emberek vagyunk. Olyanok, akik éreznek, felfognak dolgokat, meglátják a nagyságot másban, kinyílnak és beszűkülnek, hibáznak, kijavítják, bocsánatot kérnek és megbocsájtanak, harcolnak, leharcolódnak, adnak és kapnak, de leginkább vágynak és álmodnak....
Egyszer régen, még iskolás koromban Korom tanárnő azt mondta nekem, hogy azért szeret engem, mert én látok is, nem csak nézek. Egy képről volt szó, nem az életről, de én azóta próbálom látni az életem, kívülről, mint az űrből, egy másik aspektusból, és hinni abban, hogy ez tancélos látószög. Meg kell tennem ezt a távolra utazást, különben nem látom jól, nem látom egészen, nem veszek észre valamit, ami pedig életbevágóan fontos lehet! Néha tudom, hogy hol a helyem, néha nem. Néha tudom, hogy képes vagyok nagy dolgokra, néha nem. Belső utazásaimra szükség van ahhoz, hogy fel tudjam tárni az igazságot, ami bennem, kívülem létezik, de néha sokszor ahhoz is idő kell, hogy felismerjem, mi a téma a gondolataimban. Kevés vagyok én irányítani, uralni a sorsot, a körülményeket, olyan falatnyi a befolyásolható világ, de felhívhatom rá a figyelmet, mondhatom, rajzolhatom, hogy más is lássa meg a saját szemüvegén át. Nem célom a szádba adni a megoldásokat, de felhívhatom rá a figyelmed, ötletelhetek, hátha beindítja a gondolataidat, fantáziádat...
Én ezt tartom a legnemesebb célomnak.... Számomra ez az írás, a rádiózás igazi ars poeticája.
Kaptam egy esélyt, a "Duna Mellékében", hogy szóljak, írjak cikket, mutassam meg, mire vagyok képes. Vérmérsékletem már kissé megkopott, eltávolodni vélem magam a "fejjel a falnak" stílustól, de az ember ennyi idősen már nem nagyon változik, azért hajlamos maradtam beletenyerelni az üvegszilánkba. Az a rövid időszak, amit rádiós műsorvezetőként töltöttem, megtanított a fogalmazás szépségére, jelentőségére. Azután, évekkel később, nem is olyan régen szembesültem gondolataim élőbeszédben történő irányíthatatlan robbanásával. Sok embert megbántottam vele, nem tudtam meg nem történté tenni, úgy csapódott arcba, hogy láttam döbbenetes hatását, a pusztítást, amit véghez vitt egy néhány másodperc alatt.  Kicsit megrettentem ettől, s már majdnem elnémultam. Ám, még ha nem is beszélek, nem is írok, attól még gondolkodom. Mérlegelek, morfondírozok, lamentálok, agyalok.... Én állandóan fogalmazok. Tudnod kell, nagyon, nagyon nehezen kezdtem bele a cikk írásba, és vissza is nyúltam régi, rádiós műsorom tervezetéhez, az "Én-idő"-höz. Amit akkor és ott tanultam, magamtól, magamnak, azokkal az elvekkel, azokkal a mércékkel, s mint tudósító, tudom, azzal nem bánthatok meg másokat. Visszavettem a tanult, írott, beszélt értékrendet, és kiléptem a cikkel a Főszerkesztő elé. Elfogadta, s értékelte azt a stílust, amit mint rádiós, mint író meg tudtam jeleníteni. Mostantól, már csak az olvasóra vár, hogy felfedezze magának, szeresse, vagy ne szeresse írásomat, szerezzen akár jó perceket, vagy tartsa semlegesnek, rossznak, - már nincs befolyásom sorsára...
Izgulok. Én ennyit tehetek érte. Februárban Duna Melléke, Dunavecsén!

 

Az első, Nebuló vízfestékkel készült képem

Évzáró a betegszobában

Napok óta próbálom összeszedni gondolataimat, hogy lapátra tehessem ezt az évet az agyamban is.
Minden eszembe jutott. Az I. Világháborútól Simon de Beauvoir-ig, pontosabban a Kor hatalma c. munkáig csatangoltak gondolataim. Hogy miért pont az I.VH?
Nos, egyik reggel, a hajnali kávézáskor belém nyílalt, hogy 100 évvel ezelőtt javában dúlt a háború, még jó másfél év volt hátra, éhezés, nélkülözés, bizonytalanság, betegség és halál járt a földön. Senki sem tudta, meddig tart, mikor éri el a végzet, marad-e valami ez után... Felrémlett bennem az alultáplált emberek arca, a reményvesztettség, a hideg idő kegyetlensége, a fűtetlen szobák, lyukas bakancsok képe, a félelem és bezárkózás, a túlélés utáni vágy csendessége. Simon de Beauvoir a Kor hatalma c. munkájára, mint hiteles beszámolóra emlékszem a II. VH napjairól. Mint író, szemtanúja volt Párizs felszabadításának, a béke első napjainak, az irodalom reagálásnak, mind a színpadon, kiadványokban, regényekben, mind kapcsolataiban Európában, tudta, látta az azt követő eseményeket, egészen a hatvanas évekig követte nyomon korunkat. Érdekes olvasmány, kor-dokumentum.

És, gyakorlatilag megérkeztem a hatvanas évekbe, aminek csodás és eseménydús végétől már én is élő embernek számítok. Megtörtént a Holdra szállás, Woodstock-ban legendás esemény zajlott, az a bizonyos Rockfesztivál, amit azóta is gyakran megidéznek zenészek, rendezők, szervezők. Imádom, hogy akkor születtem, amikor a világ rezgései erősek és pozitívak voltak.
Gondolataim itt elidőztek. Gyerekkoromból előkerült, digitalizált diákon merengtem, amin még kisbaba vagyok, vagy totyogó cumis, majd vagány óvodás, tele kék foltokkal, szép, vasárnapi ruhában Bátyámmal, Nagyszüleimmel, Anyámmal itt, Dunaújváros virágos parkjaiban sétáltunk, szabad strandján, a még meg nem nőtt fák és bokrok között az épp kialakított sétányon, lépcső soron... Nagyobb voltam azoknál a fáknál, amik alatt reggelente elsétálok.
Béke, nyugalom, biztonság jut eszembe ezekről a képekről. És nem azért, mert olyan jól éltünk, hisz Anyám egyedül tartott el kettőnket, vasárnap a Nagyszüleim vittek cukrászdába, moziba, sétálni, fagyizni bennünket,  mert a hétköznapokban rend, szigor és fegyelem volt a megélhetésünk érdekében. Nem dőzsöltünk, mindent elosztottunk testvériesen, Húgom születése után már három felé. Sosem ettünk meg semmit egyedül, mindig gondolnunk kellett a tesónkra, mi így lettünk nevelve. Egyszerű, tiszta, következetes elvek alapján. Aztán egyszer csak felnőtt lettem gondolataimban, fiatal anya, ahogyan én is osztozásra nevelem a gyerekeimet, aminek már csak elvi értékei vannak, mert már nem a szükség visz rá, hanem a megszokás. Aztán, persze kettesben találtam magunkat a fiammal, és tudtam, hogy az az idő kezdődik el, amikor jó, hogy tudom, hogyan kell szerényen élni. Kialakítottam egy élhető minimumot, ami megvalósítható szegényen is. Sokat beszéltem már erről, nem akarom ismételni, már én is unom.
Betegségem megmutatta, hogy ennél még is lehet lejjebb, betegállományból, tehetetlenül, kiszolgáltatottan. Amikor azt hiszed, megemelték a fizetésedet, lesz egy kis szusszanás, akkor megemelik a lakbért, a gyereked épp jogosítványt csinál, elromlik az autód, beteg leszel és hónapokig nem tudsz munkába állni. Ez nem Mr. Murphy, ez már jóval túl mutat az említett úron....
Szüleim, Testvéreim, és még sokan, köztük volt férjem és családja, barátaim, barátnőim, énekkaros társaim, kolleganőim gondoltak arra, hogy a mindennapos megélhetésünket, a legalapvetőbb szükségleteinket tudjuk uralni, és még egy kis plusz is jutott. Sikerült magunk készítette ajándékokkal felkészülni az ünnepekre, és jelen lenni, ami számomra kétséges volt, hogyan is lesz?

Nagyon köszönöm, hogy mellettem álltatok, és segítségetekkel túl éltük ezt a nehéz év végét, hogy lett Karácsonyunk, ismét emlékezetes nehézséget sikerült letudnunk...!!!
     De, attól, hogy mi nem vettünk semmit, nem költekeztünk, nem lettem vak. Nem volt nehéz észrevenni, hogy mennyivel drágább lett minden az előző Karácsonyokhoz képest. Népszerű lett, a vegyél fel hitelt, hogy elkölthesd, adósodj el, vegyél bármit, majd fizeted... Nem csoda hát, hogy aggódom a jövőnk miatt, sokkal jobban foglalkoztat a megélhetés, a teljesítmény leadása, a munkaképesség megőrzése, hiszen, ha valamit megtanultam ebből az évből, az az, hogy nem feszíthetem tovább a húrt, nem cipelhetem a terheimet ugyanúgy. És, az is szembetűnt, hogy a szokásos év végi fényezés mennyi hamisságot rejt, eltanulták a reklámokból a féligazságok felnagyítását, félrevezetésekkel, szemfényvesztésre hajazó allűrökkel. Hogy példát is említsek, kedvenc reklám-szörnyem, amikor gyógyszert sóznak ránk azzal a felirattal, hogy " ha annyit evett, amennyit nem kellett volna..." ahelyett, hogy azt feliratoznák, "ne egyél annyit, hogy gyógyszert kelljen bevenned..."  Vagy, amikor zsepibe fújja a gyerkőc az orrát, és leteszi az asztalra, de nem baj, mert ez már antibakteriális zsepi -  ahelyett, hogy azt mondanák, ne tedd le a taknyos zsepit az asztalra, mert ez így fertőz! Dobd a kukába!
Kormányfőnk azzal a szlogennel masíroz, hogy "Magyarország győztes lesz!" Pedig elég lenne, ha csak élhető hely lenne, kevesebb hazugsággal, becsapással, lépre csalással... Úgy vélem, mindenki arra vágyik, hogy béke legyen, nyugalom és tartható életszínvonal. Senki sem győzni akar, vagy harcolni, hanem élni.
Én is. Mi is. Nem baj, ha szerényebben, nem baj, ha csendesebben, de ahogyan Anyám mondja, tisztességesen. Akkor is, ha beteg vagy, akkor is, ha csak egy asszisztens vagy egy közkórházban, megérdemled, hogy esélyed legyen aggódás, létbizonytalanság nélkül élni.
Mert,"aki nem emlékezik az elmúltakra, megismétlésüket kockáztatja meg..." (Santayana)
Nem véletlenül jártak a gondolataim a múlt században, láthatod...
Ez az én évzáróm a betegszobából. Azt kívánom, hogy tanuljunk, értsük, figyeljük, érezzük a jelent, ne higgyünk el hülyeségeket, nincs az a magasztos cél, amiért kockára kellene tenni a békét, lássunk a dolgok mögé, józan ésszel, tiszta szívvel őrizzük kapcsolatainkat, és emlékezzünk a múltra, áldozatos tanúságára, hogy a jövőnk élhetőbb legyen! Boldog Újévet kívánok minden Olvasómnak!

Rehab - 3, talán az utolsó....

Hosszú idő telt el a műtét óta, majd 3 hónap.
Volt ebben minden, fájdalom, mélyrepülés, elkeseredés, kb. két hónap gyógytorna, apró sikerek, látványos javulás, sok-sok anyagi megszorítás, voltak önzetlen, segítő kezek, egy gyógyító közösség, egy kíméletes utazás, egy viharos, agresszív betegség, egy kozmikus összeveszés, barátok elveszítése, és volt benne halál...
Advent van. Néha hiszem, hogy meg tudok tisztulni saját gondolataimban, de most valahogy ez sem megy könnyen. Még egy adventi gyertyát sem gyújtottam meg adventkor. Inkább lefestettem...

Ez még a nem javított kiadás....

Nem azért, mert nem akartam, hanem, mert nem érzem magam úgy, hogy megérdemlem. Még nem.
Ebben az évben egy hónapot sem voltam egészséges. Mi ennek az oka? Elfáradtam, vagy elfáradt a testem, vagy túl sokat vállaltam fel, hogy egyedül megoldom, hogy segítek, holott a saját problémáim is a nyakam fölé érnek? Minden bizonnyal sok múlik rajtam. Hármunk élet minősége, amit egyedül biztosítok, általában segítség nélkül. Ha dolgozom, repül az idő, s az elmúlt években másra nem is nagyon emlékszem, csak dolgoztam. Egy-egy nap volt, amit magamra tudtam fordítani, s ami a felszínen segített maradni emlékeivel, jó érzéseivel, a többi a szokásos gályamunka. Néha azért nem lazítottam, mert nem volt rá anyagi keret, néha azért, mert inkább dolgoztam, hogy másra legyen. Önfegyelmem akkor sem engedett lazítani, amikor megtehettem volna, mert féltem saját érzéseimtől, ami, ha elszabadulok, hogyan zaboláznám meg magam újra? Hogyan lehettem volna megint fegyelmezett és szigorú, ha megízlelem a költekezés, az utazgatás, a szabadság ízét, amit magamtól vontam el, hogy a megélhetésünk legyen biztosítva... Igazán mondom, az első lazítást két éve engedtem meg magamnak a születésnapomon, amikor elutaztam Pozsonyba egy napra. A másodikat ezen a nyáron, mikor Erdélybe mentünk az énekkarral négy napra. Annyira megszoktam már, hogy mérlegelek, hogy mit engedhetek meg magamnak, és mit nem, hogy mennyit ér egy koncert, egy előadás, egy bármi, hogy le tudok-e mondani róla, hogy megleszek-e nélküle, hogy már fel sem tűnik. Hetek, hónapok, évek teltek el, s azt sem tudom, mikor lazítottam, mikor szabadultam fel utoljára igazán? Mikor éreztem utoljára, hogy élek????
Mindennek nyomát hordozom a testemben. Az elcsavarodott gerincemben, a megmaradó négy sérvemben, a mára már normalizálódó tartásomban, a mindennap máshol fájó izületeimben, ahogyan térnek vissza az eredeti súlypontra, lassan normál terhelés alá stabilizálódnak. Minden itt van, olvasható a testemben, de ami a nagyobb károsodás, az a lelkemben történt. Megkeményedtem, és szigorú vagyok magammal és másokkal is. Ebből a szigorúságból kezdtem elengedni, amikor rájöttem, hogy sokba került ez nekem, konkrétan, az egészségembe, s remélem, még nem késő. Most még helyre tudom hozni azokat a károsodásokat, amiket a stressz, a koncentráltság, a lemondások okoztak bennem, hiszen alapvetően nem vagyok aszkéta, de már vetekedtem a meghatározáshoz illő kategóriával. Nem akarok állandóan lemondani, kimaradni, az ablakból hallgatni a zenét, idebent ülni és kifelé sóhajtani, hogy megint egy üres este... Néha eszembe jut, mikor nővérként dolgoztam az intenzív osztályon, és este hazaestem a nővérszállásra, és mindenki elment bulizni, vagy a barátjával tekergett, én a társalgóban ücsörögtem egyedül és kifelé sóhajtoztam a Rezső téri fáknak, hogy én olyan egyedül vagyok... Talán azért idéződik fel, mert oly annyira ismerős, újra visszatért az élethelyzet.
    Betegségem megmutatta, hogy véges az idő, ami a rendelkezésemre áll. Talán kevés ahhoz is, hogy helyre hozzam elrontott dolgaimat, de azt tudom, biztosan, hogy meg kell próbálnom önmagamért, a testi, lelki egészségemért. Hogy ezt megúsztam, hogy mozog a kezem, érzem az ujjaim, fordul a nyakam, egyenes a hátam, hogy meg tudok állni egy lábon, hogy újra van egyensúlyérzékem, visszasegített a kezdőpontra. Elölről kezdhetem. Kevesebb teherrel ésszerűen, harmonizálódva kell belevágnom az újabb fejezetbe. Hogy ebben a fejezetben nem lesz a múltamból kísérő emlék vagy barát, úgy éreztem, fel kell vállalnom a konfliktust. Úgy gondoltam, nem cipelhetem a rossz érzéseimet magammal, látszat barátságért cserébe korruptan hallgatva, fájt ez nekem, bántott és tenni akartam valamit ellene... Át akartam adni vagy így, vagy úgy megsemmisítésre annak, akit illet. Ez megtörtént, Meg is semmisültem, mint barát, mint emlék, mint igaz szó, érzés. Nem így akartam, nem erre számítottam. Figyelmeztetésem, jó szándékom visszafelé tiport, engem taposott el, de legalább nem hallgattam sunyin tovább. Végül is, én letettem a terhem...
Ettől egyébként nem érzem túl jól magam, eleven az emlék, a szócsata, a merev elutasítás, talán ezért nem gyújtottam meg az első gyertyát. Nem jó érzés elveszíteni a hitem valakiben...
A második gyertyát holnap kellene...
Én kivettem, és meggyújtottam Főnökasszonyom emlékére csütörtökön, aki ezen a napon, hosszú, fájdalmas betegségben elhunyt. Egy napot sem volt nyugdíjas, hiszen hivatalosan szeptember elsejétől kezdett volna nyugállományba vonulni, szeptember 3.-n megoperálták, s nem jött ki többet az intenzív osztályról. Úgy küzdött érte mindenki, mint az oroszlán, mindent megtettek érte, ember feletti küzdelem volt ez, hol jobban, hol rosszabbul volt, de soha sem volt annyira jól, hogy elhagyhassa a gépek árnyékát. Elfáradt, feladta, elfogyott az ereje. Isten Veled, Marika, Te csupaszív igaz ember, legyen könnyű a Föld, lelj békét Aranykám! Hiányzol és hiányozni fog minden, amire tanítottál minket. Az alázat, az önfeláldozás, az igaz szív és lélek, amiből példát mutattál, nem marad nyom nélkül.
Én nem tudom, mi mennyit ér, az élet érvényes-e vagy érvénytelen, de azt tudom, hogy nem pocsékolhatunk el egyetlen napot sem, mert egyszer csak nem lesz több. A holnapi hírek már nem nekünk szólnak, és reggel úgy kell fel a nap, hogy nem láthatjuk többé a hajnali sugarat, ahogyan felemelkedik és bearanyozza a kietlen tájat, életet lehel a csontig fagyott világ ereibe...
Az életbe nem fér a harag, a lemondás, a sunyi hallgatás, a látszat barátság, az elszigetelődés, a magány. Az életbe az élet fér, a lüktető, igaz, értelmes és érzelmes élet, a mindent megbocsájtó szeretet, és a szerelem. Talán, még egyikünknek sem késő...

Sárospatak, Vámosújfalu - Úton az Énekkar

Jó sok idő eltelt legutolsó utazásunk óta, külön szerencsétlen egybe esés, hogy magam, szinte azóta betegeskedem. Lábadozásomat megszakítva, lankadó kitartásomat a közösség gyógyító erejével, az együtt éneklésben reméltem felerősíteni így vállalkoztam az újabb kihívásra. Utazásunk apropóját egy református bál szerveződése adta, Vámosújfaluban.
Nem sok mindent tudtunk a helyi viszonyokról, menet közben derült ki, hogy ez a második ilyen bál a település közösségének életében. Nagy megtiszteltetésnek vettük, hogy az esemény műsorának színesítésére minket kértek fel.
Szombat reggel autóba ültünk, s elindultunk először Sárospatakra, ahol a Református Kollégium Könyvtárát és kiállításait, majd a Rákóczi vár Vöröstornyát szerettük volna megtekinteni. Gyönyörű időnk volt az utazáshoz, végig kísért minket a nap, az én fejemet kiváltképp lelkesen sütögette az autóban. Korán értünk Patakra, még volt időnk az 1 órára megbeszélt túravezetés előtt, így beültünk egy kávéra, közel a Kollégiumhoz. Picike, ízléses kávézóra akadtunk, különleges kávékat, teákat, forró csokikat lehetett rendelni, s mi lelkesen kóstoltuk végig a habos finomságokat. Elárasztottuk a létesítményt, de becsületükre legyen mondva, finom és jó kávét készítettek, kis csoportunk, mind a 15 fő maximálisan elégedetten távozott. Innen, még mindig volt időnk, először a szoborparkban tettünk egy rövid látogatást. Különösen meleg fények, enyhe szellő és végtelen csendesség kísérte sétánkat, végig néztük a szobrokat, és kicsit szomorú szívvel vettük észre, hogy a szemét eldobása itt is hobbi sportnak látszik, egészen messze az úttól, padoktól, szemetes kukáktól landolnak a sörös dobozok, üdítős flakonok, zsepik...  Pedig, amit elsőként észre vettem, hogy a helyi szemetes kukákra az alábbi felirat van piros betűkkel írva, hallom is magamban "Fülesesen" -  " Köszönöm, hogy észre vettél!" Így, miután elmentünk mellette, gyakran eszembe jutott a kötelező formula: "Kedves kuka! Nagyon szívesen, máskor is".

Szobor parkban

János és Marcsi

Ősfenyők árnyékában Kossuth Lajos

Öreg, szú-rágta fa

Fények az aljnövényzeten

Sejtettem, hogy eszembe fog jutni, mint már annyiszor meg is történt, ha különleges helyen járok, hogy néhány ember születésétől fogva mennyivel szerencsésebb, mint mások... Néhány száz kilométerrel arrébb születve, mennyire kiemelkedő lehetőségeket kaphat, érhet el könnyeben, kerülhet jó iskolába, különleges életpályára a gyerek... Sárospatak és környéke továbbra is rangot, a tudományt, a hagyományt jelenti, ami ha beépül egy gyerek életébe, meghatározza gondolkodását, vélhetően sokra fogja tartani, becsülni végig pályája során. Ezt nem egyfajta irigység mondatja velem, hanem szerény következtetésnek szánom, amit az élet számtalanszor igazolt... Hiszen, lehet sárospataki diák egy dunavecsei gyerek is, még sem ez a gyakoribb választás továbbtanulásnál. Hogy miért? Talán, még mindig számít a szülői közelség, a hazautazás lehetősége, az elszakadás halogatása, magamról tudom, 14 évesen nem volt könnyű saját lábra állni még a Duna másik partján sem.
Maga a környék történelmi jelentősége mit sem csökkent az idők során, mind ezt megtudtuk idegenvezetőnktől, aki szárnyai alá vett bennünket a Kollégium Könyvtárának bemutatása során.
Nyitott szívvel, fogékonyan, tanulmányozásra készen álltunk, s volt is min csodálkoznunk, pl. a könyvtár hatalmas gyűjteményén, aminek töredéke látható az impozáns, festett kupolás nagyteremben. A hűvösön, ami körbe veszi a több száz éves könyveket. A nap melege és por nélkül is átható jellegzetes "régi könyv-illaton". Vezetőnk kiemelt egy kb. 15 kg-os, aranyozott szegélyű könyvet, kezében tartva fellapozta, s felfedte titkait: egy négy nyelvű Bibliát hozott közel hozzánk III. Rákóczi György fejedelem könyvtárából. Arra a kérdésre, hogy nem félti-e a könyvet a kézbevételtől, hiszen más könyvtárakban ez elő nem fordulhatna, azt a választ kaptuk, hogy nem. A terem légcseréje, hőfoka biztosítja az állagát, és az óvatos érintés nem tehet kárt egy kb. 1400 évig strapabíró könyvben. Kérdésemre kapott válaszon is elcsodálkoztunk - nem, nem tanítanak latint az intézményben, már régóta nem... Valahogy azt gondoltam, hogy itt még van miért tanítani, hiszen az itt tartott és őrzött könyvek általában latinul íródtak, s kutatásokkal, könyvekkel foglalkozó diákok is itt tanulhatnák meg a nyelvet, hol máshol?

Ez csak egy polcrészlet

Tárlatvezetés közben

Szintén a fény az úr... (Marinka fotózta)

Gyönyörű fényekkel (Marinka)

Festett kupola a mennyezeten

III. Rákóczi György könyvtárából

A négy nyelvű Biblia

Nézelődés közben

     Kódexek, Bibliák, Ősnyomtatványok, Hitvalló könyvek, Fejedelmi könyvek, Hitújító könyvek, tudós tanárok művei, neves könyvtárnokokról készült festmények, neves költők, írók kéziratai, katalógusok, Sárospataki Lapok, Füzetek, Ifjúsági Közlönyök, a könyv mesereinek, nyomdászoknak, könyvkötőknek, betűmetszőknek neves munkái mellett láthatók az intézmény egyéb gyűjteményei: Levéltár, Adattár, iskolai, tanszéki, szemináriumi, internátusi fiók-könyvtárak, könyvtárnokok munkatermi segéd-könyvtárai, szabad polcos, olvasótermi kézi könyvtárak, és a mai kornak megfelelő digitális könyvtár. Az iskolai kiállításon végig szaladtunk, idő hiányában csak pillantásokat tudtunk vetni, hiszen mennünk kellett tovább, a Rákóczi várba. Ami még maradandó emléket hoztunk el a Kollégiumból, képekben fogom elmesélni...

A tudományos tanszék, fizika műhelye

Díszes öv az 1700-as évekből

Lorántffy Zsuzsa varró-műhelyének emlékei

Lorántffy-műhely úrasztali hímzése

Írtunk az emlékkönyvbe

Freskó részlet

Festeni tudnék ilyet, de jó lenne!

A fizika tanszék részlegén a 3D-s kép elődje, prizmával és tükörrel, alulról megvilágítva egy lámpával

A várban nézelődéssel kezdődött foglalkozásunk, az idegenvezetésre várnunk kellett egy órát. (én ezalatt pihentem egy hatalmas bőrfotelbe vackolva, hát és váll nyugalomban, jól esett...!) Közben eszembe jutott A Vöröstorony kincse c. delfin sorozatban megjelent ifjúsági regény, csak az író neve nem ugrott be. Mire nem jó az internet, Ildike azonnal utána is nézett, és Hollós Corvin Lajos művét sikerült beazonosítani. Mint kiderült, nem ismeretlen másoknak sem ez a történelmi kalandregény, talán érdemes lenne újra fellapozni, ha már így felidéződött.

Lorántffy loggia

A vár Bodrog felőli oldala

Rákóczi vár

Meglepően sok mindenre emlékeztem, ahogyan olvasgattam a program füzeteket, ha saját szememmel nem is láttam mindent, de nem maradtam információ nélkül a pihenésem alatt sem. A Vöröstoronyban is jártam már jó pár évvel ezelőtt, mikor a környéken kalandoztunk családommal, gyerekeimmel, de ide még is fel akartam menni. Ugyanis, imádom ezt a tornyot!

"A Zsuzsa"

A Vöröstorony

Belső udvarról

" A Zsuzsa" nevű idegenvezetőnkkel már az elején jó viszonyt tudtunk kialakítani, mikor megtudta, hogy egy egész énekkar lesi szavait. Ki is használta a lehetőséget, s cserébe egy-egy extra információért énekeltünk neki a legszebb termekben, előterekben az oda illő dalainkból. Tiszteletben tartottuk kéréseit, értékeltük humorát, diplomáciáját, szabad száját, jó látogatók voltunk, megkedveltük egymást. Végül, mikor a konyha részen elbúcsúzott tőlünk, Ő is énekelt egy dalt, s kedélyesen zárult az egy óra szellemi és kor utazásunk. Nem lehet csalódni ebben, a múlt olyan közeli itt, szinte a bőrödön érzed, ahogy a huzatos váron haladsz át, mit érezhettek a katonák, szolgálók, hogy hova ült ki a fényre olvasni a vár ura, úrnője, hol imádkoztak, tanácskoztak, táncoltak, honnan fűtöttek, hova pottyantottak, hol húzták fel a vizet, minden olyan érthető, világos, elképzelhető.

Esti szürkület Sárospatakon

Kilátó hely a tetején

De minden jónak vége van egyszer, vártak minket Vámosújfaluban, a rendezvényen.
10 km autózás után meg is érkeztünk Vámosújfaluba, a Vakodába. Nem elírás ez, valóban így hívják a környéken a Búzavirág Alapítványt, ahol megváltozott munkaképességű, látás vagy mozgás sérült embereket foglalkoztatnak. Tiszta, új építésű szállásunkon mindenünk megvolt, mire szükségünk lehetett, nagyjából ennyit sikerült felmérni a Vakodából, a sötétedés miatt körbe nézni nem tudtunk, csak másnap reggel.
A bál terem gyönyörűen fel volt díszítve, ízlésesen, okosan oldották meg a ruhatárolást, ami nekem külön tetszett. A terítésből nem hiányzott a házi készítésű aprósütemény, amire rá is buktunk, hiszen már nagyon éhesek voltunk, s a vacsora előtt még énekelnünk kellett. Gyors beéneklésre volt időnk, eligazítás, finomítás és már érkeztek is a vendégek. Mint általában jótékonysági rendezvényen, itt is az egyik bevételi forrás a vacsora ára, a másik a tombola. Nekünk a vacsoráért nem kellett fizetnünk, cserébe műsort adtunk, de a tombolából jócskán vásárolt az énekkar. Rövid gyermek műsor után már is a színpadon találtuk magunkat. Fáradtságunk ellenére igyekeztünk jól szerepelni, de magamon éreztem, hogy dekoncentrált vagyok, nehezebben ment az összecsengés. Külső fül számára remélem, nem volt bántó, mi azért hallottuk magunkat. Úgy érzem, kicsit túl hajtottuk magunkat az utazással, nézelődéssel, tele volt a lelkünk a látnivalókkal, élményekkel. Alapjába véve is szerettünk volna hálásan énekelni, hisz nem sűrűn hívnak minket ilyen messzire el, talán azért átsugárzott ez a hála. Visszafogott tapsot kaptunk, de taps volt ez, akárhogy is jellemezzük. Apró sikerünket jelzi, hogy elkérték a kottánkat, elolvasni a versek szövegeit, amik szerepeltek műsorunkban. Ady Endre, Reményik Sándor, Petőfi Sándor versei, a Népdalzsoltárok, Zalai virágének, Székely lakodalmas és a Vers és dal, saját szerzeményünk Zsuzskával. Miután leültünk, nem sokkal később hozták is a vacsorát, ami nagyon jól esett, barackos csirkemell, rántott hús és két féle köretből állt. Az asztalon ásványvíz, helyi borok és pálinkák várták, hogy hangulatba kerüljön a társaság, s erről még az egy személyes zenekar is jó dal választásokkal gondoskodott.

Magdi és Marinka

Ica néni és Vera

Györgyi és Marcsi

Zsóka és Györgyi

Lilla és Ildi

Zsuzska koncert előtti szokásos, feszült mosolya

Gábor bácsi, Zsuzska, Anna néni, Janka

Zsuzsi szemlélődése

A bál terem

Színpadon az énekkar

De bizony én elfáradtam, számomra itt véget is ért a bál. A sötét utcákon visszasétáltunk kísérőimmel, Anna nénivel és Gábor bácsival a szállásra, majd elbúcsúztunk, s én bevackoltam a hálóterembe. Furcsa volt egy ekkora szálláson egyedül lenni, gyorsan be is kapcsoltam a tv-t, hogy legyen valami alapzaj, majd zuhanyozás után fénykép nézegetéssel borult rám az álom. A többiek, hál Istennek, mulattak! Hajnal fél kettő felé jöttek meg, s tértek nyugovóra, de ez a reggeli ébredést egyáltalán nem befolyásolta, szinte egy időben ébredt fel mindenki. Közös reggeli kávézással, a tombola húzás izgalmas beszámolóival telt a reggel, majd gyorsan összecsomagoltunk, mert Gábor bácsi azt az üzenetet hagyta, hogy 8 órára értünk jön, fél 9 felé indulunk haza... Mire értünk jött, már lent vártuk az udvaron, s nézelődtünk a reggeli fényben. Sokkal könnyebb lesz elmesélnem mindent, ami ezen az izgalmas reggelen történt velünk, fényképekkel, mert mint tudósítónak, kötelességem volt résen lenni, elkapni a pillanatokat. Videó is készült a biciklizésről, de sajnos ide nem lehet feltölteni, így ez csak a facebookon látható. Következzenek hát a képek, és köszönöm, hogy velem tartottál...

Elrontott fazekas munkák a köcsögfán

A szállásunk

Az egyik pagoda macska lakhely

Nyolcszemélyes bicikli

Szövő műhely

Megrendelésre készült szőnyegek

Munkadarab

Fazekas műhely az alapanyagokkal

Megrendelésre készülő bögrék

Isteni káosz

Korongozó munka után

Szent Erzsébet medálok égetés előtt

Műhely látkép

Búzavirág Alapítvány faragott táblája

Mintaboltban a vezető asszony 

Ezernyi látnivaló

Csengettyűk hangpróbája

És akkor biciklire fel! Gábor bácsi a kormánynál....

Senki sem figyelt rám, akkora volt az élmény...

Közben a bicikli útjából el kellett állni az autókkal

A megérkezés

Bizonyíték, hogy egyben maradt

Kosárfonó műhely

Munkadarab

Fonópad

Az odakészített kis nasi a munkásnak

Amint látod, a Vakoda önfenntartó Alapítvány, rendelésre készítenek csodás dolgokat, jelenleg 60 embert foglalkoztatnak. Töretlen lelkesedéssel szőnek, fonnak, korongoznak, de működik még e mellett a kertészet és a fafaragás is.