Tavaszi orientáció

Az elmúlt napok, hetek, beszélgetések ösztönöznek írásra, hisz kaptam annyi impulzust, hogy tudom, meg kell ragadnom a lehetőséget gondolataim letisztázására.
Judit Mexikóból... Itt volt nálam, bevackoltunk, s négy órán át térképeztük fel újra lelkünk apró zugait. Úgy elrepült az idő, hogy tizedannyi dologról sem beszéltünk, mint amennyi foglalkoztatott minket.
Nem egy világ választ el minket, hanem A VILÁG, és mégis, értjük egymást. Kevés alkalommal tudunk találkozni, s mióta hazai levegőt szív tervezett egy éves itthon tartózkodása alatt, azóta kétszer, talán még félszer tudtunk röviden beszélgetni. Hogy mit tanultam tőle ezalatt a pár gondolatcsere alatt? Nos, nem tudom. Ezen még sokat kell gondolkodnom, de vele így van ez... Hosszú időn át idézgetem vissza beszélgetésünket, hangjának árnyalatait, gesztusait, nyíltságát és zárkózását, de talán egy konkrét példával tudom bemutatni az összecsengésünket.
Évekkel ezelőtt volt életemben egy mozgalmas korszak, amiről néha még most is álmodom. Barlang mélyén jártam, belefeszültem egy-egy kanyarulatba, végig vergődtem egy-egy vinklit, lezuhantam egy szikláról az egyik társamra és micsoda pech, egy bordám megrepedt az ütközésünktől... Imádtam ott lenni, imádtam lent lenni a föld mélyén, csúszni, mászni, koszosnak lenni, kimerülni, megfeszülni, fájni és sajogni, mert tudtam, hogy ez megfoghatatlan fájdalom. Ott fáj, ahol nem is tudtam, hogy létezik bennem izom, ín és feszülés, és sosem ott sajgott jobban, ahol kék vagy lezúzott, lehorzsolt a szikla, a mélység. A térdem, könyököm, hátam, karom egyszerűen csak ronda volt.

Útban a fényforrás felé... Pirulásra késztető, rendkívül előnyös fotó rólam, barlangban...

Judit látogatása alkalmával nem érkezett üres kézzel. Két könyvet hozott nekem otthoni könyvtárából, melyet felszámolás alá vetett. Az egyik az a barlangász könyv volt, amit én évek óta szeretnék beszerezni és csak antikváriumokban található, A barlangok útjain, vizein c. Kessler-Mozsáry kiadványt. Amikor a kezembe nyomta, még fel sem merült bennem, hogy ez különleges dolog, de mikor elmondta, hogy fogalma sincs, miért vette meg ezt évekkel ezelőtt, 1985-ben, hiszen Ő minden szűk és sötét helytől retteg, és le nem menne oda, hiszen nem érezné jól magát egy percre sem, akkor belém hasított egy gondolat, amitől azután már nem is nagyon tudtam szabadulni. Óhatatlanul eszembe jutott, azért vette meg 30 évvel ezelőtt, hogy nekem adja, ezen a napon, itt, az otthonomban, miközben már vagy húsz éve Mexikóban él. könyvei pedig itthon hevertek olvasatlanul lányszobájának polcain. Azt is megértettem, hogy megfoghatatlan lelki húrjaink több szálon kötődnek és még sem elvághatatlanok, nem örök érvényűek, nem életfogytig tartóan szorosak. Amit mind a ketten tudunk, hogy különlegesen értékes, nagyon emberi, mély és igaz barátság köt minket össze, aminek nincsenek kezdetei, nincsenek mindennapjai, sem eseményei, és az sem biztos, hogy jövője lesz. Amikor megszólítjuk egymást, egyszerűen - van, létezik. És ez ajándék. Két vecsei lány, egy messzi-messzi galaxisban...
Ahogy pergett tovább a hét, leszámoltam egy régi szerelemmel, s a dilemmámat, kételyeimet nem tudtam megbeszélni senkivel. Úgy pattantam vissza bizalmas barátaimról, mint a gumilabda. Éreztem, hogy arra és arra felé terel az idő, hogy kelletlenül is, de magamba nézzek, én mit akarok az életemtől? Akarok-e felmelegíteni egy rég kihűlt kapcsolatot, akarok-e összekötni olyan szálakat, amelyeket nem éltet már semmi, amiben én másod, harmad, sokad rangú félként szerepeltem, s vagy három év is eltelt azóta, hogy sírtam miatta... A mézes madzag homályos, kiszámíthatatlan, zuhanórepülés szerű következményeinek újra átélését vagy azt a fajta felelősségteljes elutasítást kell vállalnom, aminek jó és rossz következményei is engem terhelnek. Jó az nekem, ha elutasítom, mert akar a fene megint egy cowboyba szerelmes, aki azt sem tudja, hogy most jön vagy megy, de  az az egy biztos, hogy folyton lovon ül.... Rossz, mert sosem tudni, hogy van-e még valami az én mozivásznamon, amit érdemes lenne végig nézni, megélni? Kézen fogva, összebújva, inspirálva, szerelemben, harmóniában létezve, megélni a romantikát, vágyakozását, érzelmi intelligenciát. Lehet, hogy nincs már semmi a jövőre nézve- én bennem?

Egyetlen biztos ebben a sztoriban, a naplemente... A delikvensről sosem tudni, jön vagy megy....

És akkor jött Dóri, volt osztálytársam, a maga leírhatatlan lelki csipkéivel, írásával, gondolataival, és segített rádöbbennem, hogy mennyi mindent nem engedek meg magamnak. Például vágyni és érezni. Rebbenni. Belepirulni a gondolatba. Kimondani, megkeresni önmagam egy kapcsolatban, megérinteni egy másik lényt kívül, belül... (Nem a gyerekemet, mert azt nem győzőm minden létező, nem nyálas alkalommal kimutatni, érezni és hálásan elmondani neki, s tervezem egy életen át e szeretetben lenni...) Kiolvastam Dóri munkáiból, hogy a túl soknak vélt érzelem annak sok, aki egyáltalán nem él meg érzelmeket. Így amikor belemélyedek egy-egy írásába, azt hiszem másik bolygón járok. Idegen terepen. Ismét egy világ választ el attól, akit kedvelek, de összekapcsolódom vele akaratlanul mert férfit szerető nő vagyok, s mert hiányzik belőlem a kérges keménység, és az, hogy azt mondjam egy romantikus történetre, hogy hülyeség, csak azért, mert az én életemben vér és nyál több van, mint szeretet, vonzalom és flört. Mint azt megfogalmaztam már magamnak, igen ingerszegény környezetben élek. Sem a város, sem a munkahelyem, sem a kihalt Duna part nem kedvez a feromonoknak. Így azok érdeklődés hiányában éhen halnak. További éltető impulzusokig pedig csak remélni merem, hogy átvészelődik ez a malőr a genetikámban...
A másik dolog, ami orientálódásra késztet, a munkám. Időnként, ha tele van a hócipőm, és rosszul érzem magam a bőrömben, a munkahelyemen, elő szoktam venni az elemző énemet, és arra bírom rá, hogy takarítson egy kicsit. Kutasson, keressen a valamit, amit ismerek, felismerek és még magamra tudom igaznak.
Mi lennék, ha nem lennék az, aki vagyok? Író? Festő? ( mindehhez olyan talentum kell, ami nekem nincs, hogy meg is éljek belőle). Meteorológus? (lehet, hogy ez utóbbi szívesen lennék, s ha előbb tudom, még tanultam volna is azt a univerzum mennyiségű egyetemi, fizikai és matematikai szuperinfót, ami ehhez elengedhetetlenül kell, persze, ehhez sincs affinitásom, tudom a gimi óta...)
Lennék tanár? (Néha irigykedve nézem, ahogy a diákok szerenádozni igyekeznek, s megállnak egy bokor tövében gyakorolni a tanárnak előadandó nótát... Épp tegnap láttam egy fiú csapatot, és egy Tankcsapda nóta átiratát gyakorolták lelkesen) Igen, bármennyire hihetetlen, lennék tanár. De mit tanítanék? Irodalmat? Történelmet? Henna festést? Egyikben sem vagyok otthon annyira, hogy taníthatnám.... Mit tanítanék? Jó ideje érzem legbelül, hogy egyetlen dolgot tanítanék szívesen, az altatást. Annyira tudom, ismerem, szeretem, hogy kiállnék a katedrára és mesélnék az elejétől a végéig mindenről, amit megéltem ebben a szakmában. De tudom, nekem ez jelenleg elérhetetlen, bár nagyon jó alternatívának látszik, tanulni kellene munka mellett hozzá sok mindent, hogy ebből szalonképes megvalósítás legyen.
Szeretem a választott szakmám, jutok el a következtetésig. Szeretek emberekkel foglalkozni, szeretek rövid, de bizalmon épülő kapcsolatot kialakítani, szeretek törődni, figyelni valakire maximálisan, szeretek precíz lenni, szeretem a rendemet, a fegyelmemet, amit ilyenkor magamra veszek, szeretem a szokásaimat, a megújulásaimat, a kommunikációt egy-egy helyzetben, szeretek a háttérben maradni, ugrásra készen, s megelőzni a bajt, szeretem, ahogy a tapasztalat védőhálót biztosít nekem, hogy az agyam mérhetetlen információt tárol el, amit este azután rendszeresen kitöröl, így egy darab verset sem tudok megtanulni, mert reggel kezdhetném elölről... Még a saját verseimre sem nagyon emlékszem, csak azokra, amiket évekkel ezelőtt tanultam meg... Szeretem a műtő légkörét, ha senki sem rondít bele, szeretem a munkám apró mozzanatait, az előkészületet, a műtéteket, a kötelező titoktartást, az intimitást, a beteg altatásának finomra hangolását. Nincs két egyforma ember, betegség, reakció. Minden nap más és más. Néha sok a beteg, néha a betegség sok, néha a műtét technikailag nehéz, néha halmozottan beteg a beteg, néha az esélyeink kicsik, néha a terhelés, néha a körülmények kemények, néha a beteg toleranciája csekély... Mondhatom, minden nap egy vakrepüléssel kezdődik, amikor az információt a navigáláshoz csak az utolsó pillanatokban tudom meg, a műtőasztalon, altatószer beadását követően. Szeretem a team munkát, az egymás segítését, az emberséges munkakapcsolatokat, szeretem és tisztelem a kollégáimat, akik nem árulják el kollegalitást, akkor is eszükbe jut, ha ők már végeztek saját munkájukkal, és nem taposnak másba, érdekből vagy számításból, vagy ha valami bajuk van. Annyi mindent szeretek ebben az egész, magam köré tudott világban, hogy néha nem is értem a többi világot magam körül... Pedig vannak, léteznek árnyaltabb, teljesebb vagy egyszerűen csak más világok, s ha néha keveset is ismerek fel belőlük, néha csak észre veszem jelenlétüket, de a legjobb az, ha belső életemmel tudok hozzájuk közelíteni. Nos, azt hiszem sokat tanultam ebből az orientációból, érdemes volt leülni, letisztázni, kielemezni. Remélem, nyitott és türelmesebb tudok lenni okulva tanulságaimból, kíváncsi és felfedező énem megint egészségesebbnek tűnik, regeneráltnak, frissnek, kívánatosnak, ez pedig egyszerűen - jó.

Tihany, 2016. április 23.

Osztálytalálkozó

Nagy várakozással, hetekkel ezelőtt elkezdődött türelmetlenséggel készültünk Tihanyba.
Nem csak a Balaton hihetetlen látványa, Tihany csodás fekvése, levendula-image éltette ezt a várakozást, hanem a lehetőség, hogy újra találkozhatunk, ez alkalommal kiegészülve Ausztráliában élő osztálytársunkkal, Katával. Nem tudom elmesélni, hogy mennyire jó volt újra találkozni, mert ebben a másfél napban benne volt az is, hogy nehéz munkából szabadult nőszemélyek élvezték a napsütést, a fagyizást, a kikapcsolódást, beszélgetést, nézelődést, a ritmusváltást, és mind ez olyan tökéletesre sikerült, hogy nincsenek is reá szavak...
Most az egyszer azt kell mondanom, hogy beszéljenek a képek...

Gémes kút a Levendula ház mellett

Az Apátság

Tihanyi udvar

Zsíros bödön újraértelmezve

Frissen befogott kelta tündérmanók

A helyszín 

A Bodza cukrászda teraszán

Nagyon hamar egymásra hangolódtunk

Az Apátság lépcsőjén

Balettozós

Balettozós

Csapat kép

Csupa mosoly

Kemencés kacsasült, párolt lilakáposztával és dödöllével

Az egyen macink Ausztráliából

Vacsi után teljes létszámban

Látszik a maci!

Húsz év múlva fogjuk ezt a képet értékelni...!

Vendégírás c. rovatomban: Csapó Dóra gondolatai

Megtiszteltetés az alábbi sorok szerzőjétől a hozzászólás, s ez úton kérek mindenkit, akinek e témában hozzáfűzni valója van, írjon nekem! Ha a "vendégírás" rovatom fórummá növi ki magát, nem bánom... Végül is, rádiós voltam, vagy mi... A blog email címe: indaminta@freemail.hu

    "Első felindulásból nem írtam. Mert minden szavad IGAZ.
Tudom, látom, átéltem.
De átéltem a másik oldalt is. Betegként. Vagyis szerencsére csak egyszer voltam beteg. Utáltam, hogy ki vagyok szolgáltatva. Utáltam, hogy rosszul vagyok. Utáltam, hogy folyamatosan csak sírni tudok. Egyedül voltam, és ültem a kerekes székben. Szédültem, és még a létezés is fájt. És jött az orvos. Vagyis engem toltak be. És jött a megalázás. Szörnyű volt. Nem érdekelte, mi történt, hogy jutottam odáig, hogy mentő vigyen az SBO-ra. Gyorsan, rutinból elvégzett pár tesztet, adott valamit tablettában, és kiültetett a váróba. Ahol elaludtam a férjem karján, aki addigra oda ért. Majd nem tudom mennyi idő múlva megkaptam a zárót, és mehettem….
Vagy meséljem az első műtétet? A nővér „elfelejtett” bejönni. A szobatársamat kellett megkérni, hogy szóljon már valakinek, mert lefolyt az infúzióm, és a mosdóba is ki kellene mennem. Jött a nővér, kiszedte a csövet, és odarugdosta az ágyam elé a papucsomat. Majd otthagyott. Két „kis lámpással”, ami a két oldalamból lógott ki valahogy lekászálódtam az ágyról (mert olyan magas volt, hogy csak lehuppanni tudtam róla), és elvánszorogtam a mosdóig. Ahol rosszul lettem. De kiabálni nem tudtam, hívó persze sehol. Aztán jobban lettem, és valahogy visszakeveredtem az ágyamba. Senkit nem érdekelt, hogy elég folyadékot ittam-e (persze nem, mert egy bögre teát tudtam inni).
Tudom, kevesen vannak, fáradtak, alulfizetettek. De éjjel egyszer sem jött be senki ellenőrizni, élek-e. Tudom, mert nem tudtam aludni szinte egy percet sem, annyira fájt a hátam. Viszont fájdalomcsillapítót sem tudtam kérni, nem volt kitől….Nekem a mai napig fülemben cseng a mondat: „úgy állj hozzá minden beteghez, mintha anyád, nővéred, vagy apád lenne!” Én képtelen vagyok nem odafigyelni a hozzám fordulóra. Nagyon sok emberrel találkoztam. Végig járó - beteg ellátásban dolgoztam. Sosem voltam képes hanyagul hozzájuk állni.
Persze elhiszem, hogy vannak lelkiismeretes dolgozók. Sőt! Találkoztam is néhánnyal. Például amikor vérvételre mentem. Már a 400 – as sorszámokat osztogatták. Amikor hatvan valahány perc múlva bejutottam, egy kedves, mosolygós asszisztens várt. Futotta az erejéből nem csak egy sablon mosolyra. Szúrt, vérzési időt mért, kezelte a csöveket, és beszélgetett velem. Velem! Rám szabott kérdései voltak, és figyelt a válaszra.
Az SBO – n az agyonhajszolt felvételes nővérnek is volt érkezése fáradt humoromat értékelni.
Nem akarok azon gondolkodni, hogy juthattunk idáig. Nem akarok azon elmélkedni, ki a felelős, és hogy kb a mi korosztályunk ül most az összes fontos pozícióban. Csupa olyan ember, aki velünk együtt nőtt fel, akiket akár személyesen is ismerhetünk valamelyik úttörő -, vagy építőtáborból. Hova lettek az akkori életvidám, világmegváltó fiatalok? Belekerültünk a mókuskerékbe. De kell, hogy legyen onnan kiút! Nem vagyok képes elfogadni, hogy csak a pénz az egyetlen érték! Ki van zárva, hogy ennek így kell lennie! Egyik felem azt mondja: „Állj oda, és tedd! Indulj, és csináld, és jönnek a többiek! Hiszen tudják, hogy nem jó! Tudják, hogy együtt változtathatunk!” De a másik felem azt mondja: „ Ugyan! Nézd már végig a történelmünket! Egymás ellen, vagy jobb esetben várakozva, figyelve, az adott csatát ki nyeri. És akkor mellé állok….Nézd már meg, milyenek vagyunk! Baráti társaságban, családban, kollégák között mindenki látja, tudja, sőt! JOBBAN TUDJA! De amikor oda kell állni, és együtt indulni……Te kinyitod a szád, mondod a magadét a KÖZ – ért….. és jön a gúnyos kérdés: „…..de hol a sereg?...” Ez belénk lenne kódolva? Ez valami MAGYAR tulajdonság (átok)?
És nem csak az egészségügyről beszélek! Ugyan ez a helyzet az oktatással is. A tanárok sírnak, hogy sok a munka, kevés a pénz. Az iskolák korszerűtlenek, hova tovább használhatatlanok. A gyerekeink összeroppannak a rengeteg követelmény alatt. Nem érdekel senkit! Lelkileg és egészségileg károsodott, beteg generáció kerül ki az iskolapadokból. Egyre több a „problémás” gyerek, aki nem is lenne az, csak oda kellene figyelni rá. Nem a táskáját teletömni használhatatlan könyvekkel, a fejét haszontalan információk tömkelegével, a lelkét felesleges sebekkel. Mert vannak ugyan szerencsések, akik át tudják vészelni a „csodás diákéveket”, de a többségnek komoly gondjai vannak. Ami odafigyeléssel, szakértelemmel orvosolható lenne. Ha itt is nem a pénz uralkodna a döntéshozók között.
De mehetünk szinte bárhová. Az ÉRTÉK elveszett. Valahol, valamikor. És ezt mi rontottuk el. Nem én, és Te, de a mi generációnk. Felvállaljuk? Aligha! Változtatunk? ………Vannak közöttünk Sándor Máriák. Kevesen. És sorra elbuknak, mert ahogy Te is írtad: lehajtjuk a fejünket és csak tesszük a dolgunkat csendben….." (Csapó Dóra)

Sándor Mária feladja....

Nem Sándor Mária, hanem én vagyok, beteg átadás közben...

Nem szoktam kommentelni, csak, ha nagyon tele van a lelkem és ha nagyon nem látok más kiutat. Szemem elé keveredett ez a hír, és támadt néhány gondolatom.
Még pedig az, hogy nem csodálkozom.
Nincs min.
Nem Sándor Máriában csalódtam, sőt, mondjuk ki, nem csalódtam...
Erre számítottam. Hogy nem történik semmi, hogy meghurcolják azt, aki szót emel, aki tiltakozik, aki akar változtatni, és hogy a végén az érintett, "igen beteg lakosság" nem áll ki az egészségügyért.
Nincs egészségügy. Nagyon nagyon beteg-ügy van.
Első perctől kezdve nem hittem a változásban.
Nem, mert nem értem rá.
Nem értem rá magamon rágódni, az életkörülményeimen, a nyomoromon, mert én úgy tanultam, hogy ha bemegyek dolgozni, otthon kell hagyni az otthoni dolgokat, hogy másokért vállaljak felelősséget, másokat vigasztaljak, legyek velük emberséges, legyen szaktudás, precízség, profizmus, jó szó, kedvesség, türelem, és megértés embertársaim iránt.
Hiszen betegek. Kiszolgáltatottak.
Fájdalmaik vannak, félnek, ezer bajuk van, gyógyulniuk kellene...
Ez a betegekről szól.
Nincs másik oldal. Nincs életpálya, nincs megélhetés, nincs nővér, asszisztens, szakdolgozó, középkáder, mi a társadalom számára nem létezünk. Csak papíron. A munkaszerződésben, és csak abban a rovatban, hogy "köteles..."
Nincs páncélként védő szakszervezet, nem érzem, hogy lenne érdekképviselet, ami minket helyezne előtérbe, kiállna értünk, a jogainkért, a fizetésünkért, a megélhetésünkért. Persze, fizetünk kamarai tagdíjat, s ha nem fizetünk, akkor kizárnak és nem is dolgozhatunk tagság nélkül...
Pedig, amit a munkaszerződésben aláírunk, abban nem szerepel, hogy "mindenáron".
A mindenáron, az belül van. Hozza az élet, nap, nap után. A kötelességtudat, a szeretet egyik formája. Nem tudom megtenni, hogy nem teszem meg. Nem tudok szemét lenni, embertelen és aljas senkivel, nem tudom elnézni a fájdalmat, az elhanyagoltságot, a tudatzavart folyadékhiány miatt, a félelem miatt lehunyt szemet, az izgalom miatti magas vérnyomást, a kiszolgáltatottságot, s nem engedem meg magamnak a hanyag munkát. Nekem anyámtól, apámtól kapott nevem van, és ehhez nem kapcsolok szégyellni valót. Nem.
Én az az ember vagyok, aki lehajtott fejjel, keserűen hagyom, hogy az ország, a vezetőink, a betegek megszégyenítsenek.
Olyan az egészségügy, mint Jézus a kereszten. Őt sem mentette meg senki sem.
Jézus is csak adott, mégis, megfeszítették.
Ismerek műtősfiúkat, akik éhbérért emelnek 130-160 kg-os beteget, loholnak nap, mint nap, és saját betegségükkel sem foglalkoznak, mert miből etetnék a családjukat, ha táppénzre mennének?
Ismerek asszisztenseket, akik két-három állásban dolgoznak, nem látják a családjukat, telefonon nevelik a gyereküket, egyedül, vagy minden alkalommal türelmet kérnek férjüktől, ha nem érnek haza időben. Meddig? Csak idő kérdése...
Nővéreket, akik egyedül látnak el egy egész osztályt, s akikbe a lábukat törlik a "betegek", mert azt hiszik, ha az orvosnak fizettek, akkor nekik minden jár...
Ismerek orvosokat, akik több állásban egyszerre dolgoznak, mikor kinek, minek a terhére, hogy ne kelljen elmenniük külföldre, hogy megéljenek.
Takarítónőket, akik ennyi pénzért megalázottan kelnek hajnal négykor, hogy 6-tól-14 óráig takarítsanak.
Laborosokat, akik egész éjszaka üzemeltetik a gépeket, hogy másnap tudjanak gyógyítani az eredmények alapján.
Röntgeneseket, akik egy komplett, 12 órás rendelést lenyomnak ügyeletben, mert csak akkor ér ide bajságával a mezei halandó.
- Mit parancsolsz, édes gazdám?- kérdezi a Dzsinn, Aladdin lámpájából.
- Mit parancsolsz?
- Még mit parancsolsz, és nix több kívánság...
Mondtam már, nem csodálkozom semmin sem.
Így égnek ki a szakdolgozók. Egy ideig megy. Nem szoktam panaszkodni, nem olyan családból származom, bírom, én nem égek ki.
És aztán egyszer csak azt veszed észre, hogy közönyös vagy. Vagy utálod az egészet, ki vagy merülve, nem bírsz regenerálódni, nem csak otthon nem tudod hagyni az otthoni problémáidat, de még haza is viszed a kórházit, s közben olvasod a facebookon, hogy amblokk a vezetőség milyen jól mulat a hegyekben, a völgyekben, télen és nyáron, és minden rendben van, mert megérdeklődték, nem keresel sokkal kevesebbet, mint más kollégáid az országban... Nem hát. Ilyen szarul senki sem keres, mint mi, a beteg-ügyben..
Hogy másnak jut cafetéria? Hírét sem láttuk. Ja, nem számít a fizetési papír mellé csomagolt Libris, Spar-os 15-20%-os kupon, amit egyébként a postaládába szoktak dobni, mert ami engem felesleges vásárlására ösztönöz, az nem juttatás. Bezzeg egészségpénztárat nem fizetnének, amivel úgy is jól járnánk, ha nem mi vesszük igénybe, hanem a családunk, Kaja hozzájárulás? Hogyne, van. A kórházban kedvezményesen étkezhetsz, ha van rá időd. Egyébként saját pénzeden rendelsz, vagy hozol otthonról, de többnyire csak szendvics az ebéded. Mert időd az nincs. Néha még enni sem, nem hogy ebédidőben. Megszámolnám az ebédlőben tartózkodó nővérek, műtősfiúk, műtősnők és altatósok létszámát, csak a hecc kedvéért...
Lemenni az ebédlőbe, ne is álmodj róla, hogy nyugodtan, asztalnál ehetsz, holott mindennap ledolgozod az ebédidőd...  12 órás műszakban dolgozol, s a műtőből, a feneked alól kiveszik a széket, nehogy már leülj, ha megteheted a 11 órás műtét alatt. (ezt én nagyon zokon vettem..., azon a széken ugyanis nem mi ültünk, hanem az orvos, de így legalább nekünk is jutott egy stoki, amire néha lepihenhettünk... Így még a stoki is elérhetetlen...)
Annyit dolgozol, amennyi belefér egy műszakba. Néha kérsz egy negyed órás szünetet, hogy kimenj egy kicsit, betétet cserélj, igyál, egyél egy falatot, mert már jojózik a szemed, neked is vannak szükségleteid, nyomatékosan kéred, hisz nem vagyunk állatok, jó, jó, de a bólogatásban benne van, hogy kit érdekel...? És persze, nem tudsz kimenni a 12 óra alatt egyszer sem, rohansz át a másik műtőbe, indul egy másik operáció... Hát ezt jelenti a mindenáron. Az összes ügyeletben töltött ünnepet, a hajnalig, reggelig tartó műtéteket, az ország összes kórházában, az összes műtőjében, osztályán és munkaállomásán...
És még vannak, akik bemennek dolgozni.
Képzeld, minden áldott nap. Vállalják és teszik a dolgukat, amihez értenek, ezért a hálátlan nemzetségért, akik sosem állnának ki értük, értünk, értem sem. És az sem igaz, hogy értük, értünk, értem kellene kiállniuk, hanem önmagukért. És itt akkora szakadást érzek az erőtérben, hogy nincs miről beszélni tovább. Értem, megértem Sándor Máriát.
Tőlünk elvárják az életért való küzdelmet, de nagyon egyoldalú, szégyenteljes felelősség vállalás ez...
Szomorú. Marad a lehajtott fej.
És a szégyen mellett, a nem létezés, amivel együtt élünk minden áldott nap...
És itt vannak a légből kapott ígéretek. Én idealista vagyok, benyaltam a reményt! Mai hír! A MESZK végre javaslatot tett egy normális bérre, juttatásra, életpályára! Kb. egy évet késett vele, és csak javaslat, s mint tudjuk, az semmire sem kötelez. És a MESZK ugyebár nem Harry Potter, aki kiáll az igaz ügyért... " Ne féljen, ott leszek... - mondja Luciusz Malfoynak az ifjú Harry... És lám, ott van.. Mindig ott van, a végsőkig küzdve egy jobb világért.... (by J.K. Rowling)
De hátha a Kamara odateszi magát értünk, értem, mindannyiunkért! Reménykedem. Újra, megint...
Egy emberibb életért.
Egy emberibb jövőért.
A magyar egészségügyért. Hogy újra létezzen, létezhessen...

A laryngoszkóp 3. rész (befejezés)

Heine száloptikás laryngoszkóp Miller és Macintosh lapoccal

  

Rá kellett jönnöm, nem tudok hiteles képet adni arról, hogy miként hódította meg a mindennapi rutint ez az eszköz, de engedd meg, hogy ejtsek róla még néhány szót.

Az eszköz leírása kimerül abban, hogy a laryngoszkóp a gége, ill. a hangrés feltárására, közvetlen megtekintésére alkalmas, önálló fényforrással rendelkező eszköz.

Általában két részből áll, nyélből és lapocból. Nyélben az áramforrás (elem vagy akkumulátor) található, száloptikás eszköz esetén az izzó is. A lapocok különbözőek lehetnek aszerint, hol helyezkedik el bennük az égő, milyen a görbületük, nagyságuk, hogyan csatlakozik a nyélhez. Nagyjából ennyi az, amivel rövidre szoktuk zárni az eszköz leírását.

Macintosh lapocok

     Végtelenül egyszerű, ám használata már nem annyira. Még mentős koromban összefutottunk egy vonatgázolásos balesetnél egy olyan háziorvossal, aki teljesen tisztában volt a laryngoszkóp használatával, volt is nála és használni is merte a mentő kiérkezéséig. Meg is jegyeztük magunknak, ez igen, ez ám a doki!

Kórházi körülmények között is vannak gyakorlottak és gyakorlók, akik esetleg meg merik kísérelni az intubációt.

A kezdetek kezdetén leszögeztetett, hogy aki altatással foglalkozik, annak késség szinten kell elsajátítani a műveletet. Orvosok, rezidensek, medikusok, mentőtisztek, asszisztensek. Az intubálás, ma már orvosi tevékenység, szakasszisztensek nem nagyon szoktak hozzájutni a lehetőséghez sem, ami persze, nem zárja ki azt, hogy ne tudnának álmukban is intubálni.  Hogy miért?

    Tanuló asszisztens korunkban, épp a nagy változások küszöbén, még nem hozták meg azt a döntést, hogy csak orvos altathat, mi még úgy tanultunk altatni kolleganőimmel, hogy egyedül is kell boldogulnunk minden körülmények között. Ezért a Heim Pál Kórházban, a nagy asszisztensek úgy tanítottak, hogy a mozdulat benne legyen a kezünkben, az érzés a szívünkben, a lehetőségek, módszerek a fejünkben, szemünkben pedig a hangrés, amit keresnünk kell, s az egész munkafolyamat biztonságos, sérülésmentes mozdulatsor legyen. Ehhez azt gyakoroltatták velünk, hogyan kell feltárni a hangrést? Mit kell látnunk, s ha csak egy pillanatig is látjuk, íziben kezdjük el memorizálni. Ehhez mély altatásban engedték, hogy nyugodt körülmények között a gyerekeket feltárjuk óvatos mozdulatokkal, s ha sikerült, azonnal ki kellett jönnünk. Az egész nem tartott tovább egy percnél, kb. ennyi időt engedélyeztek, s nem csak gyorsan, hanem nagyon finom mozdulatokkal kellett dolgoznunk. Amikor kijöttünk a lapoccal a gyerekek szájából, oxigenizálnunk kellett rövid ideig, hogy ne okozzunk hiányt egy másodpercre sem. Minden egyes feltárásnál a hátunk mögött álltak, korrigáltak, segítettek, és a végén elmondták a hibáinkat, lehordtak, ha rosszul kezdtünk neki, ha nem volt kellően óvatos a mozdulat, és akkor is, ha túl magabiztosnak találtak bennünket. Mert azt sem értékelték pozitívan.

Milyen a túl magabiztos ember? Elfelejt óvatos lenni, kapkodóvá válik, mozdulatai durvábbak, nem számít arra, hogy valami anomáliába, szűkületbe botlik, nem tudja magát korrigálni, profi benyomását kelti, holott gyengeség jeleit mutatja. Hiányzik belőle a szakmai alázat, mondták csípősen, megjegyzem, jogosan. De túl pipogyának sem szabadott lenni, mert aki fél, nem határozott, az sem boldogul ebben a műveletben.

Az első és legfontosabb, a beteg anatómiájának felmérése volt szemmel, s korrigálása fektetéssel. A jó fektetés nagyon megkönnyíti a feltárást. Eszközünk, a laryngoszkóp lapocának (mi általában a Macintosht, kicsiknél a babylaryngoszkópot használtuk) megválasztása is a sikeres mozdulat záloga. A beteg korának, anatómiájának megfelelő méretűt kellett választani, és mindig ellenőrizni kellett, hogy kinyitáskor működik-e, ég-e az égő, be van-e csavarva rendesen, és a tisztaságáért a fejünkkel feleltünk. Persze, eleinte nem voltunk sikeresek, nagyon stresszeltünk, néha még üres időnkben papírszalvétából is hangréseket gyártottunk, memorizálva a látványt, és fogva a laryngoszkópot, belepróbáltuk a szalvétánkba, hogyan emelnénk meg… Még rajzolgattuk is, emlékezetből.

Jó móka volt. Ha az egyik típusú lapoccal már boldogultunk, engedték, hogy a másik használatban lévővel is próbálkozzunk. 

Miller lapocok

A Millerrel, ami egyenes eszköz volt és a feltárás technikájában is másképpen kellett eljárni. És még mindig nem adtak a kezünkbe tubust, amit a mozdulat sor végén a hangrésbe kellett vezetni. Ahogyan ügyesedtünk, úgy engedték jobban és jobban át a terepet, kaptunk igazi önállóságot a művelet kivitelezésében. Néha az idős asszisztensek asszisztáltak nekünk, néha mi nekik, gyakran még orvosunk sem volt, nagyon kevesen voltak altatósok akkoriban.

Akkor jöttem rá, milyen fontos az asszisztens tudása és talpra esettsége, gyakorlata, amikor orvos asszisztált nekünk. Nem azért, de mindig hiányzott valami. Egy mozdulat, egy billentés, egy korrekt kézbe adás, néhány pillanatnyi magabiztosság. Ugyanis, gyakorlott asszisztenssel sosem fordul elő, hogy az orvos jobb kezébe adja a laryngoszkópot!

Ez az eszköz ugyanis- bal kezes.

Ambu babán gyakorlás

Csak bal kézzel lehet manuálisan irányítani, úgy van tervezve, hogy az ügyesebb kezeddel (általában ezt a jobb kéznek vélik) tudd a tubust behelyezni a hangrésbe. ( Elvileg létezik jobb kezes laryngoszkóp, de én még nem láttam alkalmazásban.) Akkor is, ott is szükség van a finom korrigáló mozdulatokra, vagy a technikai manipulációra, nem beszélve a látótérbe hozás műveletéről. Beigazítod magadnak, hogy hol és hogyan látsz jobban, s az asszisztens az, aki ezt leköveti saját mozdulataival, amíg te már a tubus behelyezéssel foglalkozol. Összehangolt csapatmunka ez a villanásnyi idő. A tétje nagy, s néhány pillacsapásnyi ideig még a levegő is megáll. Aztán megy minden tovább, felerősödnek a zajok, csattannak az eszközök, felpörögnek az események…

Gyerek tubusok

A tubusokról, (belső átmérővel is rendelkező, steril, hőre lágyuló, felfújható mandzsettás csövekről van szó), számtalan tanlecke szólt, hogy mikor, melyiket készítsük elő, milyen méretű legyen még ezen kívül elérhető távolságban, hol rögzítsük és hogyan, hol kell és kötelező meghallgatni a mellkast, megítélni, hogy jó helyen van-e a tubusunk. Millió apró momentum tette végül a mozdulatsort tökéletessé, kiegyensúlyozottá, s nem volt kár annyi időt és energiát erre áldozni. Ez az altatás egyik kiemelt része, amiben még asszisztensként is megtiszteltetés, időnként kihívás részt venni. A rutin idővel átveszi a terepet, olybá tűnik, hogy ez egy könnyű, mindennapos dolog, semmiség a műtét történetében.  Mindig fel szoktam lázadni az ellen, ha valaki azt vágja a fejünkhöz, hogy „nektek csak három gyógyszert kell ismernetek és bárki be tudja tenni a tubust…”

Ilyenkor eszembe szokott jutni az a sok kiváló ember, aki ennek a szakmának megírta a történelmét, megkovácsolta elveit, letette az alapjait: nem, nem tudja bárki betenni, és nem, nem csak három gyógyszert kell ismernünk. Lehet, hogy a laryngoszkóp egyszerű eszköznek tűnik, de két egyforma beteg nincs. Ez maga az élet; mások élete pedig sohasem lekezelendő!

Fontos, hogy tanult, gyakorlatot szerzett, talpraesett legyen az, ki végzi a műveletet. Fontos és elengedhetetlen, hogy aki segíti, napra készen legyen, eszközeiben maximálisan megbízzon, felkészült legyen minden további eseményre. Pl. egy asszisztens sosem a jelen eseményeivel foglalkozik, hanem egy pillanattal megelőzi az eseményeket és a következő lépés lehetőségeire figyel. Hogyan is érzékeltessem?

A lapocok használata anatómiai viszonyok függvénye ( A Miller-féle lapocokat már nagyon ritkán használjuk, van korszerűbb, flexibilis) 

Maradjunk Jónás bácsinál, csak tegyük át Őt a jelen körülményei közé. Jónás bácsinak behúztak a kocsmába, eltört az állkapcsa és kitört néhány foga, sem enni, sem beszélni nem tud többé, ha nem operálják meg. Behozzák Őt a műtőbe, miután beszélni nem tud, rengeteg vért veszített, fogai javarészt mozognak (irdatlan nagy pofont kapott), néhány hiányzik, komoly fájdalmai vannak. El kell altatni ahhoz, hogy hozzá tudjunk nyúlni. Elhelyezzük Őt a műtőasztalon, előkészített infúziós karját szabaddá téve, felszereljük megfigyelő eszközökkel, vérnyomás mérő, EKG, pulzoximéter kerül a testére. Hál’Istennek, ezek közül egyik sem okoz fájdalmat. Terv szerint olyan gyorsan altatjuk el, amilyen gyorsan csak tudjuk, hogy ne hányjon minket szemen vérrel, vagy azzal, amit utoljára evett-ivott (sör,bor, pálinka).
Elmondjuk neki, mi fog vele történni, megnyugtatjuk, együttműködésre vesszük rá, bele egyezését kell, hogy adja ahhoz, hogy elaltathassuk. Ha minden készen van, minden részletet megbeszéltünk, belevágunk az altatásba. Néhány percig, csak tiszta oxigént tartunk az arca elé, amiből orrán át tudja venni a levegőt. Vénás gyógyszerekkel a lehető legmélyebbre altatjuk, amit testsúlya alapján kiszámolunk, s nem lélegeztetjük, mert csak a vért és az estleges fogdarabkákat passzíroznánk beljebb, esetleg hányást válthatnánk ki, szóval passzívan várunk néhány kritikus pillanatot, amíg elveszíti éberségét. Amit most leírok, néhány másodperc, perc alatt zajlik. Fejnél álló altatóorvos jobb kezével hátra hajtja Jónás bácsi fejét, ezzel elemelkedik kissé az összetört állkapocs, némi szerencsével kinyílik a száj is. Egyik kezemmel az orvos bal kezébe adom a laryngoszkópot, másik kezemmel elhúzom a szájzugot, hogy beférjen az eszköz, s el tudja kanalazni a nyelvét, ami lehet, hogy fel van dagadva, tele van alvadékkal. Az állkapoccsal nem törődünk, bármennyire ingatag, úgy is összerakják, csak nagyon rossz érzést kelt, de vélhetően nem akadályozza a feltárást. Az állkapocs izmok nagyon erősek, masszívak, összefogják még a tört csontokat is. Az orvos vért lát, fogdarabokat, szívót kap a kezébe, amivel takarítást tud végezni, eltávolítja azt, amit csak lehet. Majd Magill-fogót, hogy a nagyobb alvadékokkal, fogdarabokkal is el tudjon bánni, ki tudja venni, s fel tudja szabadítani az utat befelé. Mire befejezi, már újabb adag altatószert kapott a beteg, mert közben az idővel ennek hatása csökken. Mire felnéz, jobb kezébe kapja a tubust, végén a mandzsetta felfújó fecskendővel. Egyik kezem a beteg légcsöve fölött van, éreznem kell, hogy átmegy-e a hangrésen, vagy elakad a tubus. (Néha ezt a mozdulatot félre értik, és akkor szokta mondani az orvos, hogy „nem kell segíteni”. Nem is akarok, ha nem kéri. Miután én, az asszisztens, nem látok bele, nekem éreznem kell, hogy meg tudjam tartani pillanatnyi előnyömet a helyzettel szemben.) Mert ha elakad, akkor másik tubust, vagy vezető nyársat fogok cserélni, vagy újabb szívót kell adnom, vagy még altatószert, vagy esetleg tamponálni fogunk, ha nagy vérzés indul… Ki tudja, ezt onnan tudom meg, ha érzem, hol halad a tubus. Ha átmegy a hangrésen, érzem zökkenését és a következő pillanatban felfújom a mandzsettát, védve ezzel a légutakat, ezzel tudom elzárni minden lecsorgó váladéktól a tüdőt. És akkor, ha hallgatózás után tiszta a tüdő, jól átlélegeztethető, akkor elaltatjuk olyan mélyre, amilyen mélységekben meg lehet operálni Jónás bácsit. Halleluja! Persze, ez az egyszerűbb eset leírása. Igazából orron át intubáljuk, de ez meghaladja a ma reggeli horror tűrő képességemet, s ez is eléggé jól szemlélteti az összehangolt együtt működést, a munkafolyamat pergését, Jónás bácsira való maximális odafigyelést. Jónás bácsi néhány hétig szívószállal, folyékony-pépes, alkoholmentes étrenden fog élni, nyilván ezt zokon veszi, és még derilium tremensbe is fog esni, amit a nővérek fognak megoldani, mert rájuk fog ez hárulni, de Jónás bácsi saját lábán fog távozni a kórházból. Hát, ez csak egy sarkított, nem tökéletes eset leírása.  Jól van, még is leírom, függetlenítve most már Jónás bácsitól:

Jónás bácsi

Az orron át történő intubálást ugyancsak laryngoszkóp feltárás segítségével, altatásban végezzük, az egyik előkészített, kitisztított, orrcseppel összehúzott nyálkahártyájú orrjáratot használjuk, bevezetjük előre a hőre lágyuló tubust a garat ívig, majd az orvos bal kézzel feltárja, Magill fogóval pedig jobb kézzel beigazítja a hangrésbe, kívülről az asszisztens tolja, segíti be a húzás erejét, manipulálását figyelve. Amint leér, átmegy a hangrésen, ugyan úgy felfújjuk a mandzsettáját, rögzítjük, s előnyeit, hogy nem a szájban van, a műtét alatt hálás sebészek élvezik. Nem zavarja őket, nem kell figyelniük rá, szabadon dolgozhatnak. Mi ezt ambubabán tanultuk meg, nem élő emberen. Elméleti tudásunkat sokáig gyakoroltuk, mire vállalkozhattunk rá élő, egyenes adásban. Tudjuk, minden asszisztens tudja, hiszen hogyan is tudnánk segíteni, ha fogalmunk sincs az orvost terhelő kihívásról.

      Legújabb vívmányként besompolygott a gyakorlatunkba a videó laryngoszkóp. Először úri huncutságnak véltem, nem értettem, miért kell megterhelni egy jól működő eszközt még egy funkcióval. Néha mosolygok magamon, mert volt egy csodás pillanat, amikor megértettem és örömmel vettem a lehetőséget, hogy én is láthatok. Azt a bizonyos légcsőre helyezett kezemet pótolja, hiszen kívülről is látom, hogyan segíthetek, kell-e tovább kombinálnom, lépnem, vagy készülhetek a sikeres intubálás befejezésére. Ő ugyanazt látja a miniatűr kivetítőn, amit egyébként is látna, a különbség az, hogy én is látom, amit az orvos lát. (Néha viccesen, az orvosoknak eszükbe sem jut, hogy ez nem csak tanulóknak mutogatni hivatott a hangrést, hanem nekem, s általam nekik segít, hiszen épp időben, s épp azt a mozdulatot tudom hozzátenni, ami megkönnyíti, lezsírozza sikeres munkájukat…) Ennek is, mint minden vívmánynak kell még idő, mire megértjük és tudatosan fogjuk használni. arra, amire való.

A D-t használjuk mi mostanság

Az intubálás a munkánk egy picinyke része, ennél sokkal bonyolultabb, nagyobb nehézségekkel is számolnunk kell, de valóban, ez az, ami elindította, fejlődésbe lendítette a szakmánkat, a sebészetet, a gyógyítást.

Ha jól belegondolok, hihetetlen művelet ez, néhány perc, s akármilyen nagy műtétet, nagy betegséget meg lehet operálni ennek védelmében. Miközben a beteg alszik, ezekről semmit sem tud, nem érez belőle semmit, felébred, és közli motyogósan, fáj a műtét helye, nem érzi túl jól magát… Nem. Szoktuk is nekik mondani. Hiszen megoperálták. A műtét alatti fájdalomcsillapítás lassan lecseng, hiszen csak így tudjuk felébreszteni, és a műtét utáni pedig még nem fejtette ki a hatását. Az átmeneti időszak reméljük nem lesz hosszú és nem fog emlékezni rá, hiszen már a műtőben adunk erre való gyógyszereket.

Ilyen ez az altatás. Minden szépsége, nehézsége, változatossága fellelhető, sohasem ugyanolyan, soha sem szabad lebecsülni, és igen, meg kellene becsülni mindazokat, akik erre tették fel az életüket, munkájukat. Akár fiatal, kezdő, akár öreg és tapasztalt, olyanok Ők, mint a falat kenyér, amíg van fájdalom, betegség a Földön.

És most vége. Ugyan biztosan tudnék még ezer dolgot írni, de talán egy másik témában kiegészítésképpen folytatom… Talán… 

A laryngoszkóp - 2. rész

Kutatásaim során nem találtam a laryngoszkóphoz köthető magyar adatokat 1913 és 1950 között. Biztosan történt valami, csak elfedte, felemésztette a két világháború. Annál a pusztításnál ugyanis, semmi sem lehetett jelentősebb. A katona orvoslás, a tábori betegellátás bár több szintű és szervezettebb volt minden eddigi ellátási formánál, meg sem közelítette a klinikai kísérletek eredményeit.

Egy cikkben olvastam, hogy 1941-ben, Pearl Harbour-i katasztrófa után Halford a következőket írta : „ az intravénás anesztézia a háborús sebészetben az eutanázia ideális módszere volt”

Magas halálozási arányuk keserítette el ezt az orvost. Kivérzett betegeken, nem mindig szakemberek alkalmazták a kevéssé ismert barbiturát származékokat, nem volt még intenzív ellátás, sokk kezelés, lélegeztetés és folyadékpótlás sem. Szomorú időszak volt ez, úgy vélem, megtorpanása a tudományágnak, amit aztán csodálatos szakemberek írtak felül az elkövetkező béke éveiben. Ami kiemelte és fejlődésnek indította a tudományt, maga a laryngoszkóp használatának elterjedése és helyének megtalálása volt az altatásban.

A következő évszám, amihez írott anyag tartozik, Dr. Mészáros Rozália, az Országos Kardiológiai Intézet aneszteziológusának emlékezéséből derül ki.

„Hazánkban 1951-től végeznek intratrachealis (vagyis tubus behelyezése a légcsőbe) anesztéziát, amelynek során kezdetben a széken ülő betegnek helyi érzéstelenítésben helyezték be az intratrachealis tubust, majd átsétált (!) a műtőbe – és kezdődhetett az anesztézia.”

Ezen ma már nagyon elcsodálkozunk, furcsálljuk, de valahogyan el kellett kezdeni ahhoz, hogy az idézet további mondandója teljesüljön:

„Az intratrachealis narkózis lehetőséget nyújtott szívműtétek végzésére is, így még ugyanebben az évben Nyíregyházán megtörtént az első hazai zárt mitralis commissurotomia. A beteget Keszler Pál sebész altatta. Ő egyike volt az akkori fiatal tehetséges sebészeknek, akik felismerték az aneszteziológia jelentőségét, és egész életében e tudományág fejlesztésén és elismerésén munkálkodott. Ezekben a kezdeti években a sebészek végezték a szívkatéterezést, az intratrachealis narkózist és a műtétet, majd a posztoperatív kezelést is. Néhány ismert sebész aneszteziológusként is jeleskedett: Keszler Pál, Tóth József, Robicsek Ferenc. Az első szívsebészeti aneszteziológus Pálos László volt, aki az egyetem elvégzése után azonnal szívsebészeti anesztéziával kezdett foglalkozni. Először 1953-ban altatott beteget zárt mitralis commissurotomiához oxigén és éter keverékével egy Boyl-altatógéppel.”

Ezek már történelmi adatok.

Dr. Barna Béla intubál egy traumás sérültet

Dr. Barna Béla, az én volt főorvosom írta egy cikkében, hogy ”az aneszteziológia ott tudott kialakulni és fejlődni, ahol a sebészi tevékenység igényessége feltételezte a betegek műtét alatti optimális ellátását…” 

Kezdetben olyan szoros volt az összefonódás, hogy a sebészek altattak aether vagy chloraethyl csepegtetéses módszerrel, vagy vénásan adott Evipánban, vagy infiltrációs érzéstelenítésben operálták saját műtétjeiket, s bár már voltak csak aneszteziológiával foglalkozó szakemberek, de nem volt szervezettség, átláthatóság és következetesség az újonnan kialakuló tudományban. Magyarországon elsőként a Magyar Néphadsereg Központi Kórházában, 1957. április elsején alakult önálló Központi Aneszteziológia Szolgálat, dr. Wittek László vezetésével. Feladatnak tekintette a műtéti érzéstelenítés megszervezését minden manuális osztályon. 

Dr. Giacinto Miklós

Dr. Wittek László, Dr. Giacinto Miklós csatlakozásával olyan szakmai műhelyt alakított ki, ahol tanulni, tanítani, kutatni, fejleszteni és gyakorlatba bevezetni lehetett a gyógyszereket, eszközöket, vívmányokat, az akkori kórházi fősebész, Dr. Szilágyi Pál támogatásával.

 Az első altatási jegyzőkönyv 1957. november 02.-ai keltezésű, mely egy gyomor műtét 4 órás történéseit tartalmazza, a beteg intubálva, lélegeztetve volt, vért és infúziót kapott, s jól viselte a megpróbáltatásokat.

Az első altatási jegyzőkönyv 1957-ből, Aneszteziológus: Dr. Wittek László 

 Dr. Wittek László, 1956. évi október-novemberi sérültek ellátásáról írt tudományos folyóiratban publikált cikkéből idézek, melyben kielemezte a sérültek ellátásának adatait, körülményeit, s levonta következtetéseit:

 „ Az osztály középkáder feltöltöttsége végig hiányos volt és gyakran kellett még így is olyan osztályok nővéreit szolgálatba állítania, melyeken nem használják ezt a módszert. Nem bízhatták volna ezeket a betegeket járatlan ápolónőkre.”

„ 15 gépi altatás mellett ugyanannyi, ma már korszerűtlennek mondható nyílt kosaras aether narcozis szerepel. Tudjuk, hogy az intratrachealis gépi altatás speciális képzettséget követel meg. Ebben jártas orvos ezen az osztályon csak egy volt és csak október 25-től…

„... egyrészt törekednünk kell a középkáderek minél sokoldalúbb képzésére, a különböző osztályok speciális kívánalmainak elsajátítására. Másrészt megmutatja, mennyire fontos, hogy minél több sebész elsajátítsa a különböző altatógépek kezelését, begyakorolja magát az intubátios technikába…”

… Hiába biztosítjuk a megfelelő számban a jól képzett orvost és nővért, ha a gyógyszerek és készülékek nem kielégítő minőségben és mennyiségben állnak rendelkezésre…”

Dr. Wittek László

Ezeket a szavakat az ország első aneszteziológus főorvosa, az ország 1. számú Aneszteziológiájának vezetője írta le 1957-ben… Azon gondolkodom, hogy mennyi minden változott... Vagy nem. Gondolat ébresztő és örök érvényű igazságok rejlenek megállapításaiban, amit azóta kiegészíthetnénk még néhány alapvető, a mai magyar egészségügy számára létszükségletet megfogalmazó elvvel. Minden esetre egy biztosan változott: a mai altatógépeken ezt látod, mint nélkülözhetetlen és örökzöld eszközt:

Laryngoszkóp sorozat az altatógépeken

Forrás listám:
Aneszteziológia és Intenzív Terápia (MAITT tudományos folyóirata 37. évfolyam Suppl. 2. szám, 2007)
Dr. Mészáros Rozália : Fejezetek az intézeti aneszteziológia történetéből
folyt. köv! Mert még van mesélni valóm!

Az egészségügy örökzöldjei 3. rész - A laryngoszkóp 1. rész

Már most látom, hogy vért fogok izzadni a választott témán, mert nem találtam olyan forrásanyagot, ami egyértelműen azt mondaná, hogy ettől és ettől a pillanattól használjuk, így és így nézett ki az első darab, és alkalmazzuk a laryngoszkóp nevű örökzöld és pótolhatatlan eszközt, légút biztosítás céljából az anesztéziában.

Nagyon nehezen vettem be, hogy igazából az írott, megőrzött orvos történelemben, nincsenek kezdetek. Mégis, valahol meg kell határoznom egy első pillanatot, amit rögzítettek, így kérlek, gyere velem vissza az időbe, egészen 1777-ig.

Wolff András, erdélyi szász orvosjelölt a bécsi tudományegyetem orvostudományi karán tanult. 1777-ben iratkozott át a nagyszombati tudományegyetemre orvostanhallgatónak és védte meg 1777 augusztusában nyilvános vita során értekezését és a vele kapcsolatos, fele részben szülészeti tárgyú, másik felében általános orvosi természetű „thesiseit". Az akkori orvosdoktori értekezésektől eltérően a szerző nem ajánlotta értekezését senkinek sem, de a könyv mottójaként hivatkozik, Heinrich Nepomuk Johann von Crantz neves bécsi professzornak azon mondására, hogy „a készülékek és eszközök megteremtésére mindig a szükség késztetett. A készülékek és eszközök elfogadásáról vagy elutasításáról a használat alapján lehet csak dönteni és az elmélkedés e tekintetben aligha használ. Ha csak elmélkedünk, szaporodni fognak azok a műszerek, amelyekre a jövőben inkább, mint a félelem eszközeire és nem, mint hasznos gyógyító segítségre fognak emlékezni."

( Én is ismerek egy általam nagyra becsült és kedvenc altató orvost, Wolf Andrist, csak azért írom le, mert eszembe jutott…)

Nekem nagyon szimpatikus lett az orvostudor Wolff András, mert megérkezését a nagyra becsült orvostársadalomba semmiféle parolázás nem kísérte, hanem alapelveket szögezett le benne, melyhez munkája során végig ragaszkodott Magyarországon, Moldvában és Szászföldön. Munkája során több művet is publikált, az egészség fejlesztése, megóvása, a bábák tanulása, igényes munkája, a tisztavíz használata érdekében és nem utolsó sorban a kuruzslók, sarlatánok ellen.

A világ haladt, fejlődött a nőgyógyászat, sebészet, s mint az altatógépes tanulmányomban kifejtettem, a fájdalomcsillapítás tudománya, az aneszteziológia, mint az Élet, utat tört magának. Igény volt rá. Szükség volt rá. Fejlesztették, fejlődött…

Újabb évszámra leltem, mely mérföldkőnek számít a történetben, 1913.

1913-ig a fej, nyak, arc és szájműtéteket általában helyi, intravénás vagy belélegzéses érzéstelenítés alatt végezték. Bár a fájdalom csillapítására ezek megfelelőek voltak, egyik módszer sem biztosította a légutak szabadon maradását, illetve nem védte meg a beteget a műtét során keletkező vér vagy váladék belélegzésétől.

Ezt úgy képzeld el, hogy pl. Jónás bácsinak behúztak egyet a kocsmában, összetört az állkapcsa, kitörtek a fogai, meg kellett operálni, hogy még valaha tudjon beszélni, enni. A műtét alatt, álmában nem fájt neki semmi, de a keletkezett nyál és vér belecsordogált a légcsövébe, amit az alvás mély stádiumában nem tudott felköhögni, altatásban a védőreflexek is kikapcsolódnak, így az ott akadályt képzett, s Jónás bácsi hamar találkozott Szent Péterrel, mert azt onnan kivenni, kitakarítani senki sem tudta. Pedig csak verekedett ez a jóember, pedig csak kocsmában volt… Mégis, szegény belehalt. Ez egy sarkított példa, de alapjaiban igaz. Kellett valamit kitalálni, ami megvédi az embereket attól, hogy valami belekerüljön a légcsövébe, s elzárja a légutakat… Alapszabály íródott, örökérvényű, mégpedig a szabad légút biztosítása minden előtt!

Mi az a szabad légút?

Természetes, mint a légzés, hallottad már, igaz? Természetes, hogy venni akarod a levegőt és jön. Tudod szabályozni magadnak, ha ébren vagy, szuszoghatsz gyorsan, lassan, egyenletesen vagy kapkodva, de ha elalszol, már nem tudod irányítani, még is van. Fenntartja sok bennünk létező, oda-vissza szabályozó összehangolt működése. Oxigént lélegzünk be, 21%-nyit a légkörből, hasznosítjuk, felhasználjuk, és CO2-t lélegzünk ki. Ez a légcsere, a gázcsere. Szerveink, szöveteink sejtjeink életben maradása, fejlődése, működése ettől függ. A légzéstől. Ha valami elzárja a légutakat, nem jön a levegő. Először csak hiányzik, azután már pótolhatatlanná válik. Mint Jónás bácsinál.

Szerintem, mindenkinek van olyan emléke, hogy félre nyelte a falatot, vagy a nyálát, és mekkora energiát vett igénybe, hogy kitisztítsa a saját légútját erőteljes köhögéssel, már-már liluló fejjel, könnyek között, fuldokolva, akár bepisilés árán is. Vagy külső segítséggel, mert biztosan láttál már fuldoklót, ahogy kapálózik, mutogat, hogy a hátát üssék…

Hát, én is emlékszem egy homályos jelenetre, mikor megvették szüleim életünk első színes tv-jét, és leült a család valamilyen filmet nézni, s én a hátsó sorba ülve félre nyeltem az almát. Köhögtem, fuldokoltam, taknyom-nyálam egybefolyt és nagy nehezen kiköhögtem a cigányútra tévedt almadarabot. Mikor felnéztem, a családom még mindig ugyanúgy nézte megigézve a tv-t, észre sem vették, hogy én közben majd’ belehaltam az alma evésbe… Sosem felejtem el a pánikomat. Na. De nem ijesztgetni akarok így, szombat este, csak valahogyan rávezetni, hogy mi volt a tét. A mesterségesen elaltatott betegnek nincs meg a védő reflexe, életereje, ösztöne ahhoz, hogy uralja a terepet, ezért kellett megoldani, biztonságossá tenni az altatás alatt is a légút védelmét. Mi a legegyszerűbb megoldás? – tették fel a kérdést gyakorló klinikusok.

1913-ban Chevalier Jackson (1865–1958) arról számolt be, hogy gégetükrözéssel igen sikeresen tudta biztosítani a légcső szabadon maradását.

Mit is jelent ez? Mi az a gégetükrözés?

Jackson kifejlesztett egy új műszert, amelynek a végén volt fényforrás, a korábbi műszerekkel ellentétben. Tükrözésnek hívjuk az orvosi használatban azt, amikor valahova belenézünk, belelátunk eszköz segítségével. Laryngoszkóp – eredeti fordításban gégetükrözést jelent, és általa, bizonyos mélységig, tényleg belelátunk a légutakba. A műszernek volt egy kicsúsztatható része is, amely utat tudott csinálni a védelemre használt cső (tubus) vagy a légcső és a hörgők vizsgálatához használt bronhoszkóp számára. (Fül-orr-gégészek azok a szakemberek, akik valódi tükrözés céljából használják ezt az eszközt fejlesztett változatban, napjainkban is.)

Szintén 1913-ban történt, hogy Henry H. Janeway (1873–1921) publikálta az általa kifejlesztett gégetükröző műszerrel elért eredményeit. Janeway a New York-i Bellevue Hospital Centerben volt aneszteziológus, és arra a következtetésre jutott tapasztalatai alapján, hogy a gáznemű érzéstelenítő szerek lélegeztetése jelentősen javítaná a fül-orr-gégészeti beavatkozások körülményeit. Nem egyszerűen csak védeni akarta a légutat, hanem használni is, mégpedig altatógáz bejuttatásával- altatásra.

Ezt a fényforrással rendelkező eszközt bevezette a szájüregbe, megkereste a gégefedőt, megemelte és egy műanyag csövet helyezett bele a légcsőbe, amely a műtét egész ideje alatt nyitva tartotta a légutat, egészen a beteg megébredéséig, vagyis a védő reflexeinek teljes visszatéréséig. A műtét ideje alatt közvetlenül a csőhöz csatlakoztatta a gázelegyet előállító apparátust, s majd a műtét végén a gáz adagolását megszüntette. Amint megébredt, kihúzták a tubust, és hagyták magától kiszuszogni a maradék, még a betegben keringő kábító levegőt.

Janeway gégetükrében is volt egy fényforrás, de az ehhez szükséges elemeket a műszer nyelében helyezte el. A légcsőbe bevezetett csövet egy rovátka tartotta a légcső közepén, míg a műszer enyhe hajlata jelentősen megkönnyítette a cső bevezetését a hangszalagok közé. Janeway műszere olyan sikeres lett, hogy más műtétek során is alkalmazni kezdték és ezért Janeway-t tartják a légcsőn keresztüli tubus behelyezés vagyis intubálás egyik úttörőjének.  Az aneszteziológusok csak intubálás (tubus behelyezés) vagy megakadt, felülről elérhető „direkt idegen test eltávolítására” (pl. lenyelt mütyür) használják a laryngoszkópot.

Ehhez a részhez tartozom a hivatkozásokkal a wikipédiából, s ez olyan bonyolult, hogy kimásolom ide:

 Jackson1861: Jackson CT. A Manual of Etherization: Containing Directions for the Employment of Ether. Boston: J.B. Mansfield (1861). Hozzáférés ideje: 2010. szeptember 13.

↑ Jackson1913: Jackson, C (1913.). „The technique of insertion of intratracheal insufflation tubes”. Surgery, gynecology & obstetrics 17, 507–9. o. Újból megjelent: (1996.) „The technique of insertion of intratracheal insufflation tubes”. Pediatric Anesthesia 6 (3), 230. o. DOI:10.1111/j.1460-9592.1996.tb00434.x.

↑ Jackson1922: Jackson, C. I: Instrumentarium, A manual of peroral endoscopy and laryngeal surgery. Philadelphia: W.B. Saunders, 17–52. o (1922). ISBN 978-1-4326-6305-6. Hozzáférés ideje: 2010. szeptember 13.

↑ Janeway1913: Janeway, HH (1913.). „Intra-tracheal anesthesia from the standpoint of the nose, throat and oral surgeon with a description of a new instrument for catheterizing the trachea”. The Laryngoscope 23 (11), 1082–90. o. DOI:10.1288/00005537-191311000-00009.

Első, hazai orvosi műszerről írott értekezésről (publikálta dr. Bugyi Balázs)

Folyt. köv. 

Már John Lennon is megmondta: "légzés az életem, hát abbahagyni nem merem..."