Szeretettel Döméről...

Senki sem hitte, hogy örökké tudsz küzdeni, mégis, megleptél...
Az ember mindig másra számít, és nem tartja számon a halált.
     Kivéve persze, Téged, ki minden hétfő reggel, karvaly hangon, szenvedő arckifejezéssel, átszellemülten mondtad nekünk - "halál, halál, halál...." Úgy gondoltad, kimondod, amit mindenki érez, benne van a levegőben, a munkánkban, a feladatainkban, a gálya és a rabiga hordozza menthetetlenül a visszavonhatatlant, egyúttal oly mély utálattal viseltettél a hétfő reggelekhez, hogy ezt a kettőt elegánsan összemostad.
      Hogy milyen is voltál, igazából a Hozzád közelállók dolga megfogalmazni. Én csak a munkatársad voltam.
A figyelőd, az ismerni vágyód, a szavaidon csüngő, akit elvarázsolt intelligenciád, tudásod, lelked ereje, a szívósságod... (alig negyven kilót nyomtál vaságyastól, dohányoztál, mint egy gyárkémény, krónikus betegségeddel nap, mint nap küzdöttél, és orvosaid szerint az immunrendszered állítólag a béka segge alatt volt, de csak Te nem kaptad el szekrénytársaidat zombivá nyúzó, soros influenza járványt) Szólássá is lett közöttünk: A Demeter az szívós... Mint ahogyan a leértékelt, már senkinek sem kellő legütősebb, vadonat új zoknid mutatva vált ismét csak szállóigévé, amikor megkérdezted, hogy na, milyen? "Hát nem szép, Döme, de kulturált... "
      Számtalan beszélgetésünk kavarog a fejemben, több száz könyvről, írókról, filmekről, kiállításokról, (Pécsen végig jártuk az összeset) utazásokról, állatokról, kutyákról és macskákról, saját, külön bejáratú, Veled együtt élő szellemedről, Jankáról, és megannyi értékes pillanat, mikor az ember Téged hallgatva ráébredt, még semmit sem látott, semmit sem tud, és még nem jutott sehova... Sem lélekben, sem szívben, sem életérzésben, sem megfigyelésekben...
     Még hallom, ahogyan nevetés közben hörögsz, a több millió elszívott cigarettának köszönhető krónikus bronchitiszed miatt... Látom magam előtt, ahogyan újra és újra gyújtod a hörgőropidat, olvasva az éppen aktuális napilapodat... Szerettél képbe lenni, tudni és tudatosan dönteni... Igazi értelmi és érzelmi intelligens emberként ismertelek meg. Szerettél mindent, amiben különlegesség, finomság, láthatatlanság, értelem, humor, fanyarság és csattanó volt. Amikor tévedésből letapiztak egy bulin, sírva röhögtél, hogy pont Téged???? Hát pont...
     Szeretném hinni, hogy csak a tested fáradt el. Kihasználtad az utolsó csepp erődet is, és - mint egy kiváló, ínyenc falatot- elfogyasztott a betegség. Remélem, ott ülsz Janka néni mellett kövéren, pihent arccal, és jókat beszélgetsz vele az élet dolgairól. Figyelsz és röhögsz velünk, ha belebotlunk valamibe, ami olyan Dömés...

Hinni szeretném. Kívánom. Ezt kívánom Neked. 

Emma és a műtét...

     Mesélek Emmáról, aki nélkül kevés dolog jó az életben... Hogy mi jó nélküle? Ezen is sokat gondolkoztam... Pl. jó nélküle koncertre menni, moziba, színházba, koncentrálós sportot csinálni, barlangászni, fürdőbe, étterembe járni, vagyis tulajdonképpen csupa már-már steril dolgot művelni... Voltam régebben osztálykiránduláson sok-sok gyerekkel extrém kalandtúrán, és az egyetlen ami a mai napig megerőltetés nélkül eszembe jut, hogy a biciklikölcsönzőnek volt egy öreg, vak vizslája, aki kint feküdt a placcon, és meg lehetett simogatni, hálásan vette... Amint megláttam, tudtam, hogy hiba volt otthon hagyni a kis Társunkat, ő sokkal jobban élvezte volna az egészet, mint Mi...
     Emma jó kutya. Mondom, hogy kutya, de nem igazán hiszek benne, hogy Ő az. Jóval több ennél. Igen, lehet benne igazság, hogy a vizslák embernek képzelik magukat. Vannak komoly érzelmeik, húzásaik, amik elbizonytalanítanak, mint gazdit, hogy ki is Ő valójában? Ember lelkű Tündér? Tündér lelkű Kutya? Vagy ember lelkű Kutya?  Hiszek én a tündérekben, imádom a meséket, soha el nem múlóan híve vagyok a képzelet szárnyalásának, de sokadszor megerősítést nyert bennem, hogy a vizsláknak ember lelke van.
     Történt már máskor is epizód, amivel beírta magát az Örök Szeretet Nagykönyvébe, pl. még babakutya volt, amikor sírtam valamiért, hivatásosan próbált vigasztalni, lerohant és rám zúdította ezerfelé csapó nyelvecskéjét, halálra nyalogatott, amíg el nem kezdtem nevetni. A mai napig közénk veti magát, ha vitatkozunk a gyerekemmel, szinte békítőként furakodik közénk. Ha ezen a ponton megkérdezed, hogy melyikünket védi, nem tudnék rá felelni... Ilyenkor ugyanis olyan átszellemülten távolít el egymástól minket, csóválja a farkát, tereli és vonja magára a figyelmet, hogy nem tudjuk megállapítani, melyikünket félti jobban...  Ha megöleljük egymást, azonnal ott terem, ő is kér az ölelésből. Sosem hagyja ki, hogy üdvözöljön másokat; átrángat az út másik oldalára is, ha számára kedves ismerős embert fedez fel. Neki külön ember és kutya barátai is vannak, és nem tesz köztük különbséget, mindenkit fontosnak tart.
De meg is tud sértődni, sőt haragot is tud tartani.
     A szomszéd kiskutya, Zizi, nincs a kalapban. Ideköltözésünk után pár héttel összefutottak és Zizi félelmét fejezte ki azzal, hogy harsányan megugatta Emmát. Emma egy ideig hallgatta, de egy ponton túl nem bírta az atrocitást, felé mordult, megrendszabályozta a kis fehér pamacsot... Azóta külön folyosót használnak. Ha egyikük kint van, a másikuk nem megy egy tapodtat sem. Ha az utcán összefutunk, Emma megáll, elegánsan hátrafordul, látni sem akarja a kiskutyát. Zizi továbbra is hangos ugatással tiltakozik a találkozás ellen, gazdája nemes egyszerűséggel Emmát úgy hívja: "ősellenség"... Torzsalkodnak. Az egyikük hanggal fejezi ki, a másikuk gesztusokkal.
    Ha velem veszik össze, tüntetőleg hátat fordít és a válla mögül néha lopva rám pillant, hogy látom-e? Látom. Hagyom duzzogni. Valakinek szigorúnak is kell lenni, különben elszabadul a pokol.
     Persze, Vásott Kölyköm ezerszer játszotta ki a kutyát ellenem, mert hogy a drága lelkem manipulálható. Felengedte az ágyra, sőt becsalta a tiltott zónákba, csak hogy engem bosszantson... Bosszantott is. Mert ugye, ha egyszer megengedsz valamit, az onnantól neki jár... Ilyenkor igyekeztem mindkettőt leteremteni, de jobban a gyereket.
Ha sokáig vagyok távol, már az ajtóban lerohan, és letapos, fintorogva felhúzza a jobb szájzugát, és úgy zúdul  felém, mint egy éppen földet érő tornádó. Átesés ellen, rájöttem, ajánlott először határozottan rendre utasítani, és majd, ha már saját lábamon meg tudok állni, akkor engedem ki a szellemet a palackból: jöhetsz! No, most, ha csak a szemetet viszem le, ez akkor is ugyan így zajlik...
     Itt volt ez a betegség, ami nem is igazán betegség... Egy ragya, egy gülü, egy daganat volt a hátán. Három évvel ezelőtt még nem is látszott a képeken. A kis, kertes házunkban olyan makacsul küzdöttünk az allergiás fül gyulladással, hogy a növekvő kórról tudomást se nagyon vettünk. Aztán egyszerre kiemelkedett, majd gyors növekedésnek indult, elhagyta a nagyságban 5-6 cm-et, magasságban pedig a jó 3-4 cm-et. Időnként nézegettem, fogdostam, simítgattam, hátha el tudom masszírozni, de nem sikerült. Kitapogatva, nem éreztem kapcsolatot a gerinccel, de afölött húzódott, pontosan a háta közepén és szemlátomást, napról napra növekedni látszott.
     Ez év elején, végre jó állatorvoshoz kerültünk, akinek határozott elképzelése és tanácsa volt az allergiás fülgyulladás megfékezésére. Korán, az idei tavaszi robbanásnak köszönhetően, már februárban elkezdődött a nyavalya, ami olyan mélyen megkeserítette az életünket. Fájdalom, váladékozás, fül megvastagodás, viszketés, sebesre vakarózás, legyengülés, immunrendszer nullázása... egészen novemberig tartó rémálom...
     Mióta Simon doktorhoz kerültünk egy hétvégi ügyeletben, azóta mondhatom, hogy Emma végre tünetmentessé lett. Allergiás, mert ez nem múlik el, megvannak az erre utaló jelek, de tudjuk uralni, karban tartani, és mind ezt fájdalom nélkül. A lobogó fül végre nem átok, hanem játék a széllel...
     És most, hogy így szépen elmeséltem az előzményeket, térjünk rá a gülü eltávolításának történetére. Ugyanis, most, hogy az immunrendszerét nem apasztja a fülgyulladás, erős és egészségesnek láttam ahhoz, hogy egy műtétre engedjem Emmát. Simon doktorral megbeszéltük, hogy ennek egyetlen módja van, hogy kiderüljön, mi ez a daganat, ha kiveszi. Lehet jóindulatú és lehet rossz is. Inkább tartotta jóindulatú kötőszöveti elfajulásnak, de sem felvágni a testén nem akarta, sem vajákolni vele, gyors és tiszta munkát ígért, altatásban... Legyen. Magam is úgy éreztem, hogy ezt a döntést meg kell hoznom, hogy nyugodtan élhessük az életünket.
     Nincs mit ragozni, nem sokat aludtam azokban a napokban...  Mert mi lesz, ha nem sikerül? Ha valami történik? Aggódtam, na... Bíztam az orvosban és bíztam a döntésem helyességében. Ugyanolyan nehéz volt az első perctől, mintha a gyerekemről kellett volna döntenem, mert a kiszolgáltatottságát is mérlegelnem kellett. A világ végére eljönne velem, ha kezembe veszem a pórázt, anélkül, hogy tudná, hová és miért megyünk. (A gyerekem már nem ilyen engedelmes, és ha ésszel nem győzőm meg, egy tapodtat sem tesz a kedvemért...)
     Elmondtam, de volt egy olyan sejtésem, hogy szavak nélkül is tudja. Ugyanis, olyan rossz volt és szófogadatlan a műtétet megelőző napon, lelépett, faképnél hagyott, le sem tojta a hívó szavakat... A guta ütögetett a séta alatt. Folyamatosan azon járt az eszem, hogy még egyszer ki akarja élvezni az életét, a függetlenségét, megmutatja nekem, hogy mire képes dühből, dacból, elvetemültségből... Csak ez ne azt jelentse, hogy Ő már tudja, hogy nem jön haza!- sikoltottam magamban... Nem! Ez nem történhet meg! Nyugtattam magam, józanul tartva a gazdis lelkem. Bízom benne, bízom az orvosban, tudom és kész, és nem lesz semmi baj...
     Egy órára kellett mennünk, de már délelőtt nem tudtam mit kezdeni magammal, leültem filmet nézni. Megnéztem az Unthincable c. ópuszt, illett a hangulatomhoz, és már majdnem fél egy volt, mire elindultunk. A rendelőben voltak műtétesek előttünk, várnunk kellett kicsit, de a fegyelmezéssel nem volt gondom. Szófogadó és magabiztosan ült a lábam mellett, egyszer sem kellett rászólni, vagy visszahúzni. Mikor végre sorra kerültünk, bementünk a rendelőbe, és levettem róla a pórázt, nyakörvet. Feltettem a műtőasztalra, még egyszer meghallgatta a doktor a szívét, nem evett, nem ivott kérdések után, azt kérdezte, tegyen-e rá szájkosarat.
- Nem kell. Nem szokása odakapkodni. - mondtam, és magam felé húztam a fejét. Abban a pillanatban értettem meg, hogy Ő is bízik bennem. Annyira, hogy nem fél; úrinősen, szépen, fegyelmezetten tartotta a lábát, amíg a doktor leborotválta a véna felett a szőrt, egy nyafogás, ideges rezdülés vagy aggodalom nélkül adta a kezünkbe az életét. Amíg az altatószer keringett ereiben, duruzsoltam a fülébe, nyugtattam, hogy megvárom, nem megyek haza. Mikor elnehezült a teste, szépen, óvatosan csúszott szét a lába, fektettem az oldalára és már láttam is az orvos szemében felcsillanó munkamenetet... Várjak kint....- mondta, és már nem is volt szerintem megszólítható állapotban. Kimentem, leültem, majd rágyújtottam. Kisfiam bejelentkezett telefonon, hogy elengedték az iskolából, ahogyan kértem az Osztályfőnöktől, és jön a rendelő felé. De hol a rendelő? Ezen  párszor még elvitatkoztunk, rövid, ideges csörtéket nyomtunk telefonon, mire odatalált, de végre nem egyedül ültem a sötét gondolataim között. Múlt az idő, fél óra is eltelt, és még semmi. Olyan lassan vánszorogtak a percek, nekem éjszakázás után egyébként sincs időérzékem, de most valahogy nem volt időkieséses élményem... Minden minutát számon tartottam.
    Végül nyílt az ajtó, bemehettünk érte, röviden elmondta, hogy mi volt, és hogy jóindulatú a kivett daganat. Felvágáskor kiderült, hogy tele volt valamilyen bennékkel, ami a faggyú mirigyekből sűrűsödött össze. Miután tokostól el lett távolítva, ez már nem fog gondot okozni. A nyakán lévő váladékozó kis tumort is kivette, azzal sem lesz gond. Feküdt még kábultan, pihegve az oldalán, de már éledezett, időnként pillája megremegett. Kapott még fájdalomcsillapító injekciókat, és a másnapi kontrollig hazabocsájtották a kis beteget.
     Donát ölben vitte az autóig, és egész úton figyelte, hogy ne próbáljon feltápászkodni. Az én fél szemem is rajta volt, de Kisfiam időnként rám szólt, hogy én az utat figyeljem, Ő majd figyeli a kutyát... Nem lakunk messze, hamar hazaértünk, Donát ölbe vette, felvitte az emeletre, akkor már határozottan látszott, hogy ébred. És még hozzá jól ébred. Reagálni még nem reagált a hangunkra, de bágyadtan csüngött, kókadtan lifegett a karjaiban, amolyan agy és látás nélkül nézett..
Fél óra múlva közlekedni akart, de még nem jött össze a lábra állás. Mellé ültem, beszéltem hozzá, láttam, hogy már érti, figyel.  Vizet még nem fogadta el, nem akart enni sem... Gondoltam, megebédelek mellette, miközben fél kézzel simogatom, majd megjön az étvágya! Épp hogy megmelegítettem az ebédemet, s letelepedtem a puha kutyafekhely mellé, egyszer csak az orra mondott neki valamit, amit megértett és azon mód rámozdult a tányéromra. Kvázi beleevett az én ebédembe, és úgy döntött, hogy ez ízlik neki, igényt tart rá. Kitettem az ő tányérjára, és elmentem egy második adagért magamnak. Mire tiszta tányért, meleg ebédet varázsoltam magamnak, az ő adagja már el is tűnt.
- Na nem! Ezt már nem adom! Még csak most ébredtél fel! Én is éhes vagyok... - és elmenekültem a tányérommal az éhes kutyaszemek elől...
Hát így történt. A fájdalom csillapítótól euforikus örömben élte meg az első műtét utáni sétát, úgy tombolt, mint aki be van lőve. Be is volt, ezt bizton állíthatom... Ön és közveszélyes volt, és ez másnap reggelre már el is múlt... Helyébe érkezett a fájdalom, a korlát, amivel a napok alatt, mérsékelt lelkesedéssel, szépen megbirkózott. Mostanra jól van. Sebeit pólóval tudom fedni, mert egy áramvonalas (hengeres testű) vizslát bekötözni, hagyományosan nem igazán lehet. Minden tudományom és kreativitásom kudarcot vallott a 10 cm-es seb fedésével kapcsolatban, a nyaksebét pedig egyáltalán nem tudom fedni. Bízom benne, hogy nem vakarja el, és hogy hamar gyógyul. A szőr, pedig tudjuk, egyszer csak kinő...

Sokat ácsorgott, figyelt, szemlélt...

Bágyadtan tipegett, nyoma sincs a tegnapi eufóriának...

Az én nagy pólóm lifeg rajta, de jobb nem jutott eszembe...

Másnap reggel már óvatos duhaj. A szaglászás ugyanis nem fáj.

Itt még ébredezik. A kötés egészen addig szalonképes, amíg meg nem mozdul... Örökmozgó. Csak mondom. 

Vaksityúk, Vaksipasi és a vaksirandi

Tanulságos mesém mellékszereplőit övezze kellő tisztelet és inkognitó, sajnos megint rám került a főszerep, az az aljas, mindenhájjal megkent, legatyásító...
    Miről is szól ez az epizód? A vaksi randik körüli gondolatokról...
Mert mindenki jót akar, aki szervezi, aki belemegy, még az is, aki tud róla és az is, aki nem... És mégis, olyan gyakran lesz ebből mini ég és földrengés, világomlás és apokalipszis.... Hogy miért? No, mesélek...
Adott egy magamfajta nőszemély, aki mint az köztudott, nem pillesúlyú, nem hódító, nem különösebben nyílt és csábító, inkább agyas és önérzetes, szenzitív és kissé elvont, amolyan amatőr művészet kedvelő, alkotó, választott művészet nélküli művészember, vagyis, nem könnyű eset.
Él egy pont olyan sármmal, fellépéssel, megjelenéssel rendelkező korombeli fiatalember, aki első blikkre is megdobogtatja a szívem. Szerény feltételezéseim szerint nagyon is él, elérhetetlenül, egy másik idősíkban, bolygón, és dimenzióban.
     Képzeld el, hogy egy szombat délután mégis, beszállok az autójába egy véletlen - összehozta a sors vagy barátok(?)-  program miatt. A kezdő pillanatok izgalmasak, egy büdös szót sem értek a szituációból... Bemutatkozunk, kölcsönösen lessük egymást a tükörből, persze úgy, hogy a másikunk ne vegye észre... Az első benyomások titkos remegéssel járnak át, és magamban csak annyit mormolok, hogy - nahát...! (szemhéjam mögött pukkantgatom a piros szívecskéket, lökdösöm Ámort le a fáról, elhivatottan csavargatom ki a kezéből a nyilacskákat...)
Ez a laza csavargással kecsegtető program ezek szerint tartogatott meglepetéseket! Pedig már fel voltam készülve, számítottam arra, hogy házaspár barátaim mögött kullogva fogom rendületlenül jól érezni magam, megtalálni a magányosok számára tartogatott megfigyelős, lélektartósító és kiegészítős pillanatokat az estéből... Végül is koncertre megyünk, oda indultunk, és ugyebár a koncertek számomra egyébként is kiemelkedő jelentőségű események az életemben. Van listám is, hogy még kit szeretnék élőben hallgatni, és mostanra rengeteget sikerült kipipálni a vágyottakból.
    Itt van ez a pasi. Jó ideig próbálom feldolgozni a helyzetet, hogy én, kvázi csapdába lettem csalva. Egy szót sem hallottam arról, hogy lesz még velünk valaki, és nem az az autó jön értem, amelyiket vártam... Ráadásul, sejteni véltem, hogy ez fordítva is igaz. Ő sem tudta, hogy egy magam korabeli és kinézetű nőt kell magával vinnie, útitársként egy hosszúnak ígérkező estére. Próbáltam értelmezni a helyzetet, de nem nagyon nem ment. Az egyetlen, amire emlékszem, hogy örömmel töltött el a tudat, végre nem egyedül fogok bóklászni, lesz mellettem valaki, akivel beszélgethetek.
Az ügy tisztázása érdekében, rákérdeztem társnőmtől, hogy mi ez az egész?
- Hát, úgy gondoltuk, hogy jó lenne, ha eljönnél, mert a srác már csütörtökön jelezte, hogy velünk tartana, együtt nyomták le a férjemmel múlt héten az Alföldi Kéktúrát biciklivel, 920 km-et mentek, és úgy tűnik, nagyon összenőttek. Hát ezért. És hogy ne legyek én egyedül, mert ők ketten nagyon jól elvannak, én hívtalak meg magamnak.
- Tisztázzuk, nem neki lettem meghívva?
- Hááát, tulajdonképpen nem is tudom...  nem bánnám, ha megkedvelnéd... Akkor sokat mehetnénk együtt mindenfelé...
- És ha nem?
- Miért? Nem? Nem tetszik?
- De. Tetszik, sőt, de biztos van apró betűs rész is a lap legalján... Borsóagyú, lelketlen, utálja a kutyákat, a gyerekeket, ilyesmi...
- Van egy huszonéves barátnője, akivel nem jó a kapcsolata... Nem felel meg neki szellemi szinten - bökte ki már-már suttogva barátnőm.
- Normális vagy? Hogy is gondoltad, hogy én neki való vagyok?
- Most mi van? Félre értettél valamit?
- Nem tudom, hogy hogyan van ez, de azt biztosan tudom, hogy akinek huszonéves barátnője van negyven éves kora felett, nem nagyon szokott kétszer annyi idős nővel kapcsolatokat keresni, építeni...  Tapasztalás ez már, kőbe van vésve...
- Én nem azt mondtam, hogy gyere össze vele, csak azt, hogy örülnék, ha megkedvelnéd.
- Én meg csak azt mondom, hogy ne reménykedj semmiben...
- Mi szeretnénk, ha szakítana vele, nem illik hozzá, nem is érzik jól magukat együtt. Folyton panaszkodik. Azt gondoltuk, hogy ha téged megismer, látja majd, hogy van alternatíva... Korabeli, jó fej, igazi nő...
- Nem szabad beleavatkozni senkinek az életébe. Nem véletlenül van mellette az a lány, és nem dönthettek helyette. Én most ide vagyok tukmálva, ha akarja, ha nem, félre fogja érteni a helyzetet, és én egy idő után számára kolonc leszek. Mert ilyenek a pasik, megérzik a szándékot és ezerrel elkezdenek tiltakozni ellene. Nem volt jó ötlet.
- Majd kiderül.
- Már kiderült...
- Miből gondolod? Nem tetszik?
- De tetszik. Nagyon is. Ezért nem volt jó ötlet...
Ahogy haladt előre a történet, lett lazább néhány pillanat, és aztán egyre nevetségesebb az egész szituáció.
Amit én kifejeztem, az a barátságosság és nyíltság, hogy lazán veszem, feltalálom magam, külön utakon járok, nem hozom kínos helyzetekbe magunkat, ha már így alakult. Fotózni mentem, és élvezettel kattogtattam is a gépem. A fiúk elmentek vásárolni, majd BL meccset nézni, nem is érdekelte őket a koncert. Nem baj, mi barátnőmmel fenékig élveztük az egészet, bort kóstoltunk, beszélgettünk, zenét hallgattunk .... A koncert után, a pasi, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva, nagyon hamar rájött, hogy a csapda ott libeg az orra előtt, még tán beavatottnak is vélt, pedig éppen olyan ártalmatlan voltam ebben, mint a ma született bárány... Elkezdett elhatárolódni, külön nézelődni, lemaradni, eltünedezni, hogy még sem tart velünk, még sem igényli a barátai közelségét...
A mélypont a hazajövetel előtti sétálás közben érkezett el... Egymás mellé kerültünk, mert a házaspár barátaim végre egymáshoz jutottak, kettesben andalogtak a lecsengő fesztiválon. Egy ideig mellettem lépkedett kissé gondterhelten, majd menekülésnek szánt mozdulattal előkapta a telefonját és felhívta a barátnőjét.
- Szia, Szívem...!- hallottam csacsogását, és itt nálam betelt a pohár. Sőt, össze is tört.
Hirtelen nem volt a kezemben semmi sem, amivel kifejezhetném, hogy dettó rombolnám le a csapdát, nehogy azt higgye már, hogy csak neki kínos... Rágyújtottam. Élvezettel szívtam le a füstöt, menekülvén a rossz érzésem, a megbántódásom, a lepöckölésem elől.
Én nem akartam ebbe a szituációba csöppenni! Én nem szerettem volna azzal szembesülni, hogy szükséges rossz vagyok, akinek csökevényessége figyelembe vételével, meg kell mutatni, hol a helye...
Hazafelé az úton, mind a négyen beszélgettünk az autóban, addigra már kicsit gondolkodni tudtam, s arra jutottam, hogy nem hagyom magam megsemmisíteni. Egy ideig hagytam, hogy a pasi önmagáról beszéljen, szinte percre pontosan beszámolt az elkövetkezendő napjairól, s majd elterelődött a szó a vízitúrákra, az evezésekre. Mondott egy mondatot, amit nem értettem és kértem, fejtse ki...
- Miért mondod, hogy a vízitúrák igénytelenséggel járnak?
- Mert nem tudsz fürödni, tisztálkodni, sátorban alszol, kevés pólót, ruhát vihetsz magaddal, csak ami egy hordóban elfér...
- Szerintem ez egy nomád életmód és ez ezzel jár. Fürödni lehet a strandokon, a kempingekbe, benzinkútnál, lehet reggelizni a strandbüfékben, lehet pólót mosni a csapoknál, vacsorázni bográcsban főtt ételt, vagy büfés kaját, aludni a szabad ég alatt vagy sátorban. Ez mind attól szép, hogy más mint a többi nap, és nyilván, ha szállodába kívánkozol, nem ezt a kikapcsolódást választod.
- Persze, de amikor már napok óta ugyan azt a pólót viseled, és nem tudsz lefürödni, büdös vagy, akkor ez már nem szalonképes.
- Nem, de nem is ezért vállalkozol rá, nem igaz? Ez is Vasember- képző, mint az extrém bicikli túra, vagy a Kinizsi 100, vagy a 24 órás futás...Tudom, átéltem, eveztem én is közel 200 km-et a Tiszán, életem legszebb élménye maradt... - mondtam szelíden, és kicsit végre megnyugodtam. Igazából, kötözködni akartam vele, hogy ne higgye, hogy mindent jól tud és csak ő mondhatja meg az igazat. Hogy igénytelenségnek tartja azt, amit a világon a legszívesebben csinál, mert erről beszélt a legtöbbet, számomra a dolgok helyre igazítása után ordítozott...
Véget ért az este, és hazaértünk, engem tettek ki elsőként az autóból...
Örömmel szálltam ki, és megkönnyebbülve hátra sem néztem. Megmenekültem a vaksi randiból, egy vaksi pasas, humortalan életének szomorú villanásaiból. Hát, én lehet, hogy Vaksityúk vagyok, aki néha talál szemet, és rálel az igazságokra, de én ezt vállalom. Elhatároztam, és ezt nagyon mélyen így is érzem, hogy soha többet nem szeretnék Vaksipasival találkozni, sőt, elhatároztam, hogy inkább társadalmi elvárások szintjén, egyedül maradok... Mert miért is bántódtam meg igazán?- kérdezheted...
Hogy semmibe vett, mikor velem tudott volna beszélgetni pár szót, feloldhatta volna a rettenetes zavart, amibe mindketten csöppentünk, nyithatott volna a barátság felé, ehelyett jelenlétemben inkább felhívta a kedvesét...  Nem csak azt mondta el vele, hogy nem tetszem, hanem azt is, hogy nem tisztel... És itt jön az én megérzésem, ami megint csak megerősítésre talált; nem véletlenül van nála jóval fiatalabb barátnője... Mert a lánynak, a sokat hiányolt szellemi partnerség okán, hamvas életkorából adódóan, még nincsenek komolyabb, emberi elvárásai, igényei Vaksipasival szemben... Így nincs is mit teljesítenie, lehet ő az isteni férfi minden megerőltetés nélkül...Hiányosságait, gyengeségeit méltón képviselik a megnyilvánulásai, és erről aztán már így, nincs is mit beszélni... Tényleg él, létezik, egy másik bolygón, másik idősíkban, dimenzióban...
    Végső meditatív megállapításom, már sokszor írtam: "Semmi sincs véletlenül. A természet nem pazarol, s ha pazarol is, szükségszerűen teszi... " Ez jutott eszembe.
És még az is, - mert minden nő, bármit is mutat vagy mondd, mélyen legbelül, tört rózsaszínben, organza virágok között tartja a lelkét,- hogy Mr. Darcy volt ennyire unszimpatikus Elizabeth Bennettnek a Büszkeség és Balítéletben, s el is hangzik benne egy mondat... Hogy "megbocsátanám a büszkeségét, ha nem sérti meg vele az enyémet..."  És még azzal a nagyon, nagyon lényeges különbséggel is érvelnék, hogy Jane Austen korában még tisztelték a nőket...  Ha tetszett az illető úriembernek, ha nem...

Tabán

Ica barátnőm egy hajszolt délelőttös műszakban kinyögte, hogy mire vágyik - bulira. Egy kicsit elmenni innen...
Értem én, és kisebb gondolkozás után rájöttem, én is kiszakadni vágyom most már kicsit Dunaújvárosból.
Javasolta, hogy menjünk fel Pestre május 01-én, a Tabánban jó koncertek lesznek...
- Ok. Benne vagyok- mondtam, és azon gondolkoztam, hogyan tudom kivitelezni...
Persze, ezer és ezer kifogás jutott eszembe, hogy miért ne tegyem, de végül is, nyitva hagytam magamban és napokig nem is foglalkoztam vele. És ahogyan telt a pohár, kezdett éleződni a kérdés, hogy miért is ne?
Mi bajom lehet? És itt, ezen a ponton eszembe jutott Szilvi barátnőm, aki ilyenkor azt szokta mondani, hogy legfeljebb jól érzed magad....
Lefixáltuk az akciót, beütemeztem, kiagyaltam, összeraktam a részleteket... Kerestem az utazásra pénzmagot, hogy ne legyen olyan nyögve nyelős a program, és már csak az indulás idejét kellett letisztázni.
Fél kettes busszal elindultunk a kalandunkra, amely számomra valóban kalandosnak tetszett. Többek között, mert közlekedni nem nagyon szoktam BKV-val, vagyis halvány lila dunsztom sincs, hogy melyik jármű megy arra, amerre nekünk kellene. Hajlamos vagyok megrémülni a szokatlan helyzetekben, gyomor gurgulázóan, "mert nem akarom"-osan érzem magam, mert tudom, hogy bizonyos szempontból nem vagyok életre való. Tudom nagyjából a közlekedési útvonalakat, de én mindig kockásan közlekedtem a városban, azon a néhány ismert, főúton, amiket begyakoroltam. Ha pedig elakadtam a forgalomban, vagy lekeveredtem a térképről, nekem ott van Tamás barátom, aki ilyenkor hazaszokott dumálni, Ő ugyanis, kívülről , betéve tudja a város térképét, a mellékutcáktól, egérutaktól, a házakig, lámpákig, kereszteződésig, mindent...
Izgultam. Nem is a koncert miatt, hanem, a közlekedés viszontagságai miatt. Én már a jövő elkényeztetett gyermeke vagyok, autóban születtem a városi élethez alkalmazkodóan.
A Népligetben pisiltünk 120 Ft-ért, mert már emelkedtek a tarifák, egy 100-as nem elég...
A metróval elmentünk a Ferenciek teréig, majd a legendás, most sütiillatú Jégbüfé mellett átgyalogoltunk az Erzsébet hídon. Az Erzsébet királynő szobra mellett volt egy megbeszélt találkozónk Pindurral, Ica barátnőm haverjával, aki mint tősgyökeres pesti, lelkesen vállalkozott arra, hogy fiatalkora kedvenc helyére elkísérjen minket, csajokat. A Tabánba.
- Tudjátok, régen nem volt kérdés, hova menjen az ember péntek esténként. Tudtam, hogy ahova megyek, barátok várnak, ismerősök, és jó zene, kedvencek, az istenek!- mondta két sörízű mosoly között.
Pindur be is bizonyította, hogy igazat beszél... Miután haladni kezdtünk a Tabán felé, szinte lépésenként találkozott valakivel, akit ismert régről, ezer évről, mint a rosszpénzt. Férfiakat, nőket, családokat.
Mindenki a Tabánba igyekezett, rég elfeledett ifjúságának színhelyére. Kezdtem magam úgy érezni, mint egy főszereplő, hiszen néhány pillanaton belül annyi embert ismertem meg, mint úgy általában néhány év alatt.
Mire beértünk az ifjúsági parkba, már Takáts Tamásék nyomták a színpadon a bluest. Időben érkeztünk és ez számomra mint egy ajándék, tarolt.
Egészen a következő pillanatig...
Mikor körbe néztem, feltűnt mellettünk pár lépéssel egy pasas, aki  békazöld színű horgászszékben ücsörgött, különcként a tömegben, hallgatta a koncertet a maga elszigeteltségében. Körbe ugyanis álltak az emberek, s hogy ő lásson, kellő távolságot hagytak neki. Ebbe a türelmi zónába léptünk be, amikor megközelítettük a hercegi allűrökkel bíró pasast. Először nem hittem a szememnek. Jól megnéztem a tarkóját, a fülét, félprofilját, és döbbenten ismertem fel egy régi, balul elsült kapcsolatomat. Tudtam, ki a fickó, így már értettem is, hogy távolságot tart az emberektől, s értettem az embereket is... Önmagát írónak tartja, politikusnak, szerintem pedig, egy kihanemén pojáca; hosszú monológokat hallgattam végig az "én mindent megtehetek, mindenre van felhatalmazásom, pártom, országom és népem érdekében," miközben törölgette autóján az árpádsávos lobogót, és közben szólamokat gyártott, ilyeneket : "Eszterházy Péter egy szar, egy senki, egy iskolába jártunk, semmivel sem jobb, mint én, nem tudom, hogy lehet kortárs legismertebb magyar írónk, meg sem érdemli, nem is tud írni..." - fröcskölte magából, még most is hallom... Én bírom a hülyéket, különcöket, de az első pasas volt az életemben, akit szó szerint faképnél hagytam... Én!
      (Új életem elején, a kezdetekben mindig megvártam, hogy szakítsanak velem, de érkezett a pont, ahol beláttam, nincs irgalom... Ez egyébként a porból való feltápászkodásnak nevezett gyógyulási folyamat része volt, a válásom után... Mikor már el tudtam dönteni, mertem vállalni saját magam igényét, ki mertem állni a szabad akaratomért és ki tudtam dobni a nem kívánatos egyéneket az életemből... Amikor senki sem ültethetett le a sarokba, hallgatni sok baromságot..  A békazöld-székes volt az első, aki tátott szájjal bámult porzó hülthelyem után, tán, még ma sem érti... )  Már vagy 5 éve folyik a Dunán a víz, mióta nem láttam...
Egy évben egyszer jövök fel Pestre, koncertre, és épp itt kell belebotlanom Mr. Pökhendibe???? És ilyenkor a rutinos énem bólint, igen, igen... Ez az én formám, minden rendben van velem, működöm...
Közben Szilvi barátnőm csörgött rám, hogy itt vannak barátaival, találkozzunk a tömegben, egy adott helyen. Igyekeztem megtalálni, de sok kört kellett futnom, kerülnöm magam körül, mire megláttam a színpad mellett álló, engem folyton hívó barátnőmet.
- Nem veszed fel a telefont?- kérdezte üvöltve majdnem Takáts Tamás mellett állva...
- Minek? Úgy sem hallok semmit!- üvöltöttem vissza.
- Gyere- fogott kézen, és átszlalomoztunk a tömegen. Közben Pindurék mellett mentünk el, és állati jó arcmemóriája van Pindurnak, mert már messziről kiszúrta, hogy jövök, és szájról olvasva értettem meg, hogy vigyázzak magamra, vigyek magammal sört, és nem mennek el innen, ha bármi van, itt megtalálom őket.

Az igazi tömeg a színpad mellől el sem mozdult...

Domboldalas képeket látsz, ez nem az igazi tömeg....

Itt lehetett beszélgetni, hallottad a hangod...

Az est beálltával, már ennyi hely sem maradt...

A korosztályok mindegyike megtalálható volt, a kicsiktől a szép korú rockerig

Felmentünk a hangosító sátor mögé, a domb oldalába, ahol már lehetett hallani saját hangunkat és ritkult a tömeg. Szilvi kiterített egy kis alkalmatosságot, letelepedtünk és kibontottuk a sörünket. Ahogy körbe néztem, mindenki így tett, családok, barátok, ismerősök és ismeretlenek, olyan kiülős, koncertes pikniket csaptak, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.
Egyszer csak elkezdtem felszívni magamba a hangulatot, megfigyelni a társaimat, akik körbe vettek és akadt érdekes a megfigyelésemben. Előttünk közvetlenül, letelepedett három férfi és egy nő.
 A legidősebben látszott a legkevésbé, hogy sérült, a fiatalabbak közül az egyik Down szindrómás volt, a másik autista, Ő  kényszeres viselkedéseket produkált, hintáztatta magát, mosolygott, látszott, hogy izgalmas kalandban van része... Ne hidd, hogy zavartak; elfogadható és kedves, ártalmatlan volt minden megnyilvánulások, nem zavartak senkit vele, a lány pedig, magában ücsörgött, ő egyáltalán nem csinált semmit. Az idősebb, lehetett úgy 35 éves, nem több, azonnal kiderült, ő vigyáz mindenkire. Módszeresen leterítette a plédjét, levetkőzött és utasított mindenkit, hogy tegyenek ugyanúgy. Kiosztotta az elemózsiát, időnként istápolta őket, törődött velük, figyelmeztette őket, hogy ha elmennek valahova, ne hagyják el egymást, maradjanak együtt, atyáskodott, s ha ő maradt valamiért pillanatokra egyedül, azonnal elkezdett kényszeresen megmenteni másokat...
Ugyanis a világos színű felső ruhák bevonzottak nagyobb szárnyas rovarokat, akik nem tudták, hova lett a virágmezőjük, s a srác ezt nem tűrhette, felpattanva, egy könyvvel a kezében időnként lecsapott egy-egy ücsörgőre. Kedvesen mosolyogva mondta, hogy csak megmentettem a rovaroktól, és ment tovább csapkodni. Ezt a műveletet olyan elhivatottan művelte, olyan lelkesen és kedvesen, hogy senki sem haragudott érte, hogy időnként hátba veri a könyvvel. Amint visszaértek a többiek, már nem foglalkozott a rovarokkal, rájuk fordította a teljes figyelmét. A koncertek alatt lepődtem meg a legjobban, ugyanis, minden elhangzó dal szövegét énekelték, tudták, és annyira boldogak, felszabadultak voltak, hogy öröm volt nézni.
És nem csak, hogy énekeltek, hanem azt élvezték a legjobban, hogy azt csinálják, amit a többiek, ugyanolyanok, sőt, jobbak, osztozni tudtak az élményben, mert hátrafordulva sokszor láttam, hogy azt nézik, ki énekel még, kivel lehet együtt... Lelkesítő és megható volt, és olyan tiszteletet éreztem irántuk, hogy az egyszerűen leírhatatlan... Beatrice, Török Ádám és a Mini, Skorpió koncerten maradtak ott, és amikor jöttünkben-mentünkben keresni kezdtem a helyünket, csak a kis csapatra kellett fókuszálni és azonnal tudtam, mi hol vagyunk. Olyanok lettek ők, mint egy támpont, egy bázis a tömegben.
Otthonosságot, figyelmet, szeretetet árasztottak maguk körül. A Skorpió koncert vége felé a legidősebb felpattant, és számtalanszor elmondta, hogy még két számot tudnak maradni, mert haza kell menni és ő messze lakik. Két szám után felálltak, összecsomagoltak, összeszedték a szemetet maguk után, és az autista fiatal kétszer is visszajött még, hogy biztosan nem hagytak ott semmit maguk után... Amikor végleg elmentek, ürességet éreztem, hiányoztak a Tabánból, élmény volt látni őket így együtt.
Eszembe jutott a Kisfiam, amikor három éves korában úszótáborba hordtam a Dagályba, egy autista nagyfiú volt a csoportjában. Pár nap alatt annyira kiismerte a számára addig ismeretlen viselkedési formát, így amikor én is bemehettem a táborba, simán fordította a nagyfiú mozdulatait. "Most azt kéri, vedd le a hátizsákját, Anya..." Fogalmam sincs, hogyan csinálta a gyerekem. De megtanulta elfogadni a fiút azzal a furcsa viselkedéssel, egy érthető hang nélkül, és nem okozott számára gondot ezzel együtt lenni. Ez jutott eszembe. A kisgyerekek sosem tesznek különbségeket... Úgy fogadnak el dolgokat, embereket, ahogyan vannak, előítéletek nélkül... Az ember később romlik el...
És ez jó, hogy megint eszembe jutott...
A nagy várakozással ellentétben, számomra a Tátrai Band nagyarcú beköszönésével el is veszítette vonzerejét. A konferanszié a Beatrice előtt úgy lelkesítette a közönséget, hogy "Magyarország egyik legjobb koncertzenekara színpadon"! A Tátrai előtt fokozni kívánta a hangulatot és bezengedezte, hogy "és itt van a másik legjobb koncertzenekaaaar! A Tátrai Band!" Erre Charlie bácsi lazán közölte, hogy ez téves információ, mert ők nem a másik, hanem a legjobb... Az effektek feléledtek, sokkal több külsőség lépett életbe, a sötétedésnek köszönhetően égő fények villantak a nézők szemébe, mint egy túlműködő vaku, lett figurázás a színpadon, a zene szólt, mintha rádióból hallanád, olyan szépen, sterilen, tiszta volt, élő és tökéletes, de valahogy még sem volt olyan, mint amit vártam. Így csatlakoztam a felszedelőzködőkhöz, és még a nagy tömeg előtti lelépésre szavaztam.
Volt itt még egy apróság, ami szintén csak egy magánéleti húr. Nem csak a kihanemén figurával találkoztam a Tabánban, hanem a legutolsó legszebb szerelmemmel is, pár éve mindig együtt jártunk koncertre, biliárdozni, és most is csak lazán összefutottunk a tömegben...( Ennek a valószínűsége azért kicsit több volt, mint a pojácával...)
 Ő, annak idején egyszerűen taszította magától az elköteleződést, rosszul volt mindentől, ami kényszerűséget, állandóságot hozott az életébe, s most az új párját kísérte el. Köszöntünk, beszéltünk pár szót, csak néztem, vizslattam,  hallgattam nagyokat, hogy ez most valóban komoly lehet-e, megtörtént-e a nagy áttörés, s bár kezdett kicsit üldöz a múlt élményem lenni, megállapítottam magamban, mint Sid, (megnéztem, így kell írni ) a Jégkorszakban, amikor mammut barátja párt talált, hogy a "Mi Mannink felnőtt végre"... Lehet, hogy most sikerül neki....
Nos, ennyi minden történt egy este alatt... Hazafelé a Váci utcán, egy igazi fesztiválimen-t (a szó eredete by gyerekem), egy alkoholtól hipoglikémiás beteget is ellátunk Ica barátnémmal, s miután saját lábára tudott állni, mi is útra keltünk hazafelé...  Hatalmas éjszakai melegszendviccsel búcsúztunk Budapesttől, a Népligetnél lecsengett az élmény, fél egyre haza is értünk. Hát nem megérte? Imádom ezt a Tabánt!

Kisgyerekes szülők koncert helyszíne...

Játszótér a Tabánban

Erzsébet Királyné a híd lábánál, hazabocsájtott bennünket...

Szerettem volna harmóniát, csendet

Hát, körülbelül így néz ki nálam... Száguldó vakvágtában, futva, lopva, megérintő érzékeny pillanatban egy gondolat erejéig, elérem a csendem. Amint észlelem a következő akadályt, máris élesedik újra a környezet, kezem vad kapálózásba kezd és ezerrel próbálok életben maradni. Így van ez...
Hogy mikor kezdődött, nem is tudom, mintha az idők elejétől tartana... Bármi, ami kibillent, általában nincs benne köszönet, eddig tudtam, hogyan reagálok az adott helyzetben, mostanra viszont nem.
Öregszem.
Kevesebb a toleranciám, a beleérző képességem, nem tudok felmenteni embereket a jóságomból adódó már-már birkaságból. Már nem megy. Ami talán a legrosszabb, nem is érdekel, hogy felmentsem, okot, indokot, vagy lelki rugókat keressek a cselekedetek mellé. Hajlamossá lettem megítélni, beskatulyázni embereket, egy mozzanat, tett vagy gesztus alapján, és mellette érzem a dilemmám, hogy tudom, ez nem helyes. Nem látom az új embereket teljes valójukban, nem úgy mint régen... Hogy felszívtam, megnéztem, beleláttam, megalkottam a véleményem, s ezt egy kis polcra téve, elkezdtem az alapos megfigyelés műveletét... Mint a Vasemberben, mikor megalkotja a páncélját egy szuper technológia segítségével. Elvesz, kicserél, kidob, betesz alkatrészeket, chippeket, aszerint, mi került a látóterébe, csak ez nálam tulajdonságok, érzelmek, megnyilvánulások, apró csipkék, lelki mozaikok voltak.
Olyan mélyen érdekeltek az emberek, hogy nem sajnáltam rá az időt, energiát, az agysejtjeimet, mint Poirot a nyomozáshoz, szürkeállományom javarészét azzal terhelni, hogy egy új archoz megfelelő külső és belső tulajdonságokat rendeljek.
Hogy mi történt velem? Hirtelen nem jövök rá, s nem is tudom mire fogni. Ha arra gondolok, hogy belefáradtam az emberekbe, nem mondok igazat. Nem az emberek fárasztanak, nem a munka, nem a nehézség, a kihívás, a taposómalom, hanem talán a szembejövő negatív tulajdonságok. A kicsinyesség, a megalázásra való igyekezet, a hatalommal való visszaélés, a különbségtétel ember és ember között, a mindennap megszúrok valakit, belerúgok, fitogtatok, gyakorolom a tejhatalom adta legnagyobb adományt, hogy bármit megtehetek...
És ettől nekem bezárulnak a megismerésre való igényeim. Dacolok minden lehetséges módon a saját világommal. Nem akarom kinyitni, újra kezdeni, újra tárgyalni, elhelyezkedem kívülre és várok. Tudom, hogy ez nem a legjobb megoldás, mert számomra jó rég nem olyan egyszerű a világ... Nem csak fehér és fekete, nem csak jó és rossz, nem csak barát vagy ellenség, millió szélsőséges álláspont létezik, ahhoz én túl sokat láttam az életből, hogy ennyire felszínesen ítéljek. Most mégis, talán önvédelemből, talán lázadásból, tehetetlenségből vagy mert így tanultam meg túlélni a megoldhatatlan rejtélyeket, visszatértem a felszínhez, az outsiderséghez, és itt vagyok, ahol nincs az én világom...
Nem érzem jól magam.
És most, hogy ezt leírtam, tudom, hogy ettől sem lesz jobb. Hiszen rögzítem, és nem engedem libegni, forogni, nyílni és múlni az érzést...
Azok a gondolatok villannak belém, amiket a minap kutyasétáltatás közben lépésről lépésre mondogattam a diktafonomba, hogy ne felejtsem el...

"Nem a hit, hanem a hitetlenség,
nem a lélek, hanem a lélektelenség...
Nem az okosság, hanem az okoskodás,
nem az idealista, hanem az ál-ideál
csorbítja a világ folyását..."
(P.A.: Lépésről lépésre)
(A vers még nem nyert végső formát, így az idézet kicsit túlzás... Ennyi van belőle... )

VII. Netversfesztivál, Győr 3. és egyben befejező rész

      Hogy hogyan kerültünk a bevásárló központba?
Hát az éhség vitt minket el a fesztivál helyszínéről. Mert az elején lehet, hogy én voltam a legéhesebb, de mire végeztünk, és meghallgattuk Sebestyén Katja fenomenális koncertjét, addigra már mindannyiunknak kopogott a szeme. Majdnem fél 11 volt, és ezidáig csak kávéztunk. Így történt, hogy autókba ültünk és elindultunk vásárolni valami élelmet magunknak. Zsuzska fényképezőt akart venni, mert a régi nem hozta már azt, amit tud, és ezt meg is beszéltük, hogy ő elmegy venni egyet. Mi pedig követtük, hátha akad egy kis elemózsia ott, ahova megy... No nem a Média Markt-ba, hanem a környékén. Igen ám, de mire odaértünk és beléptünk az egyébként nem kedvelt bevásárló központ intézményébe, addigra kiderült, hogy egy óra múlva már lesz ebéd, ne együnk sokat, sem laktatót, mert nem fogunk tudni ebédelni... És akkor szembe jött a fagylaltos bódé.
     Kiváló minőségű fagylaltot kaptunk, jó sokáig elég is volt, még a nézelődésnél is kitartott. Egy órát töltöttünk a helyszínen, de ennek köszönhetően lemaradtunk a Tűzmenedék együttesről, akikre nagyon kíváncsiak voltunk, és még néhány számunkra kedves előadóról, akik megérdemelték volna lelkes tapsolásunkat.
    Minden bevásárló központ számomra izzadással, nyűggel és tehetetlenséggel, passzivitással bír számomra, de rájöttem, hogy Ildit ez még jobban zavarja. Pesten, még családi nihilkor sokat töltöttem ilyen lézengéssel, megfigyeléssel, de Ildi még engem is felül múlt kritika gyártásból. Az összes agymenését, monológját végig hallgattam, míg Timike betért egy fehérnemű üzletbe, majd szokása szerint elveszett, addig mi jobb nem lévén csoki vásárlásba fogtunk és elmélkedtünk az arra járó tömegek gondolatain. Pocsékba ment az időnk, bár éhesek már nem voltunk az édes, hűsítő finomságnak köszönhetően...
    Mire visszaértünk a fesztiválra, már az első résznek éppen vége volt. Keserves csalódásként jöttünk rá, hogy ez ennyi volt...
    Az ebédlő zsúfolásig megtelt, várnunk kellett, hogy bejussunk. Ahogy ott álltunk, igaz nem kettős sorban, mint az isiben, hanem amolyan művésznősen szétszóródva, valahogy senkinek sem tűnt fel, hogy ebédre várunk. Egyszer csak vigyorogva azt vettük észre, hogy rajtunk kívül már mindenki bement és lakmározik, csak még mint a hivatásos sorban állók, mi várunk tisztelettel az ajtón kívül. Azt a tutyimutyi mindenünket, most már aztán bemegyünk mi is! - gondoltam magamban, be is soroltunk egymás mögé, ismét éhesen, az illatoktól felbolygatva. Az előre megrendelt menüt kaptuk, minden rendben és szépen zajlott, tetszett, ahogyan megoldották a problémás kérdéseket.

Japánbirs virágzása a Műv. Ház előtt

     Közben beszélgettünk is, hogy ennek az egész rendezvénynek a lebonyolítása, szervezése milyen emberfeletti munkát jelent. Láttuk Beát, aki a fesztiválból szinte semmit sem látott, hogy folyton lót-fut, oszt jegyeket, csomagokat, ír, lapoz, pár szóban kérdez, instruál, menedzsel mindent, kávét visz a párjának, minden egyebet kézben tart, s láttuk egy kedves, meghitt pillanatában is, mikor kislánya, kissé duzzogva, fáradtan hozzáhajolt, mondott valamit, nyilván hiányolta már az anyai közelséget, s Bea egy homlokpuszival, kézenfogással terelte el a gyermek indulatait... Laci pedig a nehézfiúkat, a zenészeket, fellépőket, ismert és kevéssé ismert egókat, egyéniségeket menedzselte bent a színpadon, vezette le a fesztivált. Egy család, szétszakadva, két pódiumon, egy célért, vállvetve küzdöttek.  Ők a Hangraforgó együttes, F. Sipos Bea és Faggyas László.
    A délutáni programban már részt vettünk. Hallottuk a Szerbusz zenekart, akikkel már találkoztunk régebben, és megállapítottuk, hogy négy gitárral, tiszta hangú énekesnővel, balalajkával és tangóharmonikával, ritmus hangszerekkel miket lehet kihozni egy dalból. Kíváncsian vártuk a Bodroghalmi duót, apát és fiát, tavaly óta Ők a kedvenceink! A fiatalember nem csak nőtt, hanem nyíltabb lett zeneileg. Az apa, továbbra is lenyűgözött humorával, előadásával mindenkit. Intelligens zenészek, ez jutott róluk eszembe. Úgy adnak elő, hogy nem akarnak meggyőzni, hogy mennyire jók. Úgy fognak meg, mint hallgatót, hogy észre sem veszem. Az ifjabb Bodroghalmi írt egy dalára szöveget, és nem a szövegre dallamot. Faarccal játszotta végig a futamokat a zongorán, míg apja énekelt. Semmi hivalkodás, körbe és lenézés, önajnározás nincs ebben a gyerekben. Olyan tehetséges, hogy nem okoz neki gondot kezelni a tehetségét. Kíváncsian várom, mikor szólal meg és milyen  énekes, előadó válik belőle?
    Kasó Tibor nem sokat változott, továbbra is jó zenész, bármennyire nem állunk közel egymás világához. Meglepően frappáns koncertet adott, és mű húzásai, túlkapásai ellenére, dalai tetszettek. Nagyon nagy szertettel vártuk a Csalógatóékat, a tanárnők ismét fergeteges koncertet adtak. Elhangzott egy daluk, Gárdonyi Géza: Fiamnak, amitől az ember minden szőrszála felbolydult, a lelke megremegett, könnyes szemmel hatódott meg s fordult saját emlékeibe, gondolataiba... csodálatos volt!
    Utánuk következett a Vendéghang nevű formáció koncertje, és itt nehéz szavakkal leírni a hatást. Csalógatóék harmóniája, finomsága szöges ellentéte a Vendéghang koncertjének.
A színpad mindent elbír, a fül már korlátokkal küzd. Folyton olyan érzésem volt, hogy adott egy csodálatos hangú, hangerejű, tehetséges énekesnő, aki nem akar emberi fülnek tetsző és elfogadható hangnemben énekelni. Mintha sok keresztes B vagy akármiben hajlandó csak megszólalni... Nem hallgattam végig a koncertet. Nem bírtam. Lehet, hogy bánni fogom, mert csak a belépő daluk volt ilyen avatatlan, tanulatlan fülnek, mint az enyém, - test idegen, de egyszerűen nem bírtam, amit művelt a zenével.
A hirtelen szünetben elmentünk Ildivel és Timivel húsvadászatra, mert Timi megéhezett. A környéken bóklászva megleltük az egyetlen nyitva tartó hambi büfét és megetettük Timit,  hogy végre csend legyen...
     Találtunk egy félre eső szegletben egy első körben morbidnak tűnő szobrot, amin azután sokat és elhivatottan gondolkodtunk, elméleteket gyártottunk, és talán helyt álló, talán nem, József Attila: Mama c. versére komponáltuk meg az ideológiáját. Jó elfoglaltság volt, építő jellegű és legalább láttunk valamit Győrből, amit máskor nem.
   Még egy pillanatra, engedd meg, hogy kalandozzak! Ahogy ott bandukoltunk az úton, egyszer csak hallottam valamit, ami nem oda való volt. Egy gép beszélt, mint egy üzenet rögzítő. Ilyeneket mondott, hogy " A 17B-jelzésű busz elhagyta az XY megállót. Várható érkezése 7 perc..." Aztán: " A 6-os jelzésű busz elhagyta a ZZS megállót, várható érkezése 5 perc..." És én csak álltam, a buszmegállóban, néztem a táblát, ami egy beszélő gép volt, mondta a magáét, ha kell, ha nem, és teljesen le voltam nyűgözve. És még mindig álltam, és csak azt mondogattam, hogy még egyet várjunk meg... csak még egyet hallgassunk meg... Mint a gyerekek... Belegondoltam, ezek után a győri ifjú fel megy Pestre, és a metrón, buszon, villamoson kívül senki sem szól hozzá. Ha itt Győrben egyedül érzi magát bárki, csak a buszmegállóig kell mennie, fel sem kell szállnia... Nagyon tetszett nekem...
     Visszatérve, a vacsora pizza volt, a Don Peppéből, mindenki kapott két nagy szeletet, volt hawaiis és csirkemelles, nagyon jól esett, finom, friss, meleg és egy bőven elég lett volna.
     Az esti koncertre érkezett az est költője, Zalán Tibor. Fogta a kis pizzácskáját, köszönt, jó étvágyat kívánva leült szembe velünk és jóízűen megvacsorált. Közvetlensége, kedvessége nem csak bozontos hajából és kócszakállából ered, olyan nyílt és szókimondó a tekintete, amilyen a versei... Elsőre megszerettem az egyéniségét.
     Kicsit előbb végeztünk a pizzázással, én beültem a nagy előadó teremben, ahol már Huzella Péter próbált, éppen a hangszeres beállítások zajlottak. Amatőr vagyok, nem készültem fel, hogy amit hallok, az egy tangóharmonika, és én annyira szeretem ezt a hangszert, hogy akár fel is vehettem volna a műsorból ezt a dallamot, ami itt elvarázsolt engem. Nem kapcsoltam, de a következőkben történtek miatt, jobb is így...

Huzella Péter és Huszár Mihály (harmonika, basszus)

         Ugyanis az történt, hogy egy véletlen gerjedés miatt, a gitár sikongó, éles hangot adott, gerjedt az erősítővel, és arra lettem figyelmes nagy elvarázsoltságomban, hogy Huzella Péter egy nagyon csúnya, fenékre hajazó rövid szót üvölt ki magából. Káromkodott, de én jobb szeretem azt a szót, hogy kármonkodott. Az esetek többségében ugyanis káromlás zajlik, de ez nem káromlás volt, hanem (affektálósan mondom magamban) a Huzella Péter csúnyát mondott. Nem is szó lepett meg, hanem az erő, amivel beleüvöltötte a mikrofonba. Azután sarkon fordult, a hátsó fal felé, önfegyelmezést tartott és bocsánatot kért. Nem tudom, milyen az, hogy a hangszer ilyet ad ki magából, nem tudom, milyen érzés egy megihletett pillanatban éri az embert egy sokkoló, mindent romba döntő hang, egy oda nem illő durva bántalom... De az erő volt az, ami engem megriasztott. Péterben hatalmas erő lakozik, ezt innentől már tudtam. És ez az erő, nagyon félelmet keltő volt számomra. (én lehet, egy mimóza vagyok). A koncerten nem is volt semmi baj, minden ment szépen. Ez az óriási erő, ez a sok minden tudás kijött szépen, a dalok jól szóltak, bár az előbb említett malőr miatt, (vártam a robbanást) a harmonikás részt elfelejtettem felvenni, pedig elhatároztam magam, hogy megpróbálkozom vele.... Zalán Tibor találkozása Krúdy Gyulával, ez volt a vers története, a címe pedig: Krúdy Óbudán, és nagyon nagyon tetszett, gyönyörű volt, csodálatosan szólt! Szeretném újra hallani, ez a végső esszenciám ebből a történetből...
     A koncert végén Zalán Tibort felhívták a színpadra, megérdemelt tapsvihart kapott munkásságának elismeréseként. Kapott ajándékba egy CD-t, amin verseinek megzenésítései szerepelnek, köztünk a mi Kócszakállú Hegedősünk is... Ennél nagyobb elismerést nem is kaphattunk volna, szerintem...

Színpadon Zalán Tibor, József Attila-díjas költő

Magdinak dödögtem, hogy kellene kérni autogramot Zalán Tibortól, de bennem nincs meg a bátorság, az élelmesség és a talpraesettség... Magdi előkapta az aznapi programot, odalépett Zalánhoz, és megkérte a maga bűbájos kedvességével, humorával, hogy hitelesítse a mai napi részvételét a programon. Zalán Tibor minden cikornya nélkül aláírta a papírt, s miután Magdi megköszönte a kedvességét, Zalán megköszönte Magdinak, hogy aláírást kért tőle... És ez most itt van nálam, mert Magdi nekem adta... Büszkén őrzöm, és köszönöm. Hát így zajlott ez a nap. A gálát nem vártuk meg, elindultunk haza, hogy időben érkezzünk.
    Arról nem volt szó, hogy kicsinykét betévedünk Budapestre, láttuk az esti Buda lecsengő forgalmát, a Móricz Zsigmond körtér, Villányi út, Alkotás út jellegzetességeit, majd a Délit, a Várat, a Citadellát, csak azért, mert elvétettük az M1ről a lehajtót, de egy régi barátnak hála, hamar megtaláltuk az alsó rakpartot, a 6-ost, majd az M6-osra vezető utat.
Hazaértünk. Sok minden történt velünk, és utóbb had mondjam el, jó volt. Ismét tanultunk látni, hallani, befogadni, újra és újra értékelni dolgokat. Sok ismerős arcot láttunk, mindenki érett, fejlődött, öregedett ( mi is)... Ami nem változott, s talán ez a lényeg, kortól, nemtől, elvarázsoltságtól  függetlenül, a zene, a versek, a dalok, a festmények még mindig nagyon-nagyon jól esnek, szükségünk van rá, hogy feltöltődhessünk...

Buják Ágnes munkái

http://www.netversfeszt.hu/#

VII. Netversfesztivál, Győr 2. rész

    Aludtam rá még egyet, és bízom benne, hogy értelmes esszencia születik belőle....
Ott tartottam, hogy kimaradt a reggeli. Az egyetlen, amiről magunknak kellett gondoskodnunk, nos, abban kudarcot vallottunk... Persze, ettem kekszet, bármit, ami elém került, de nem volt tőle jó érzésem.
    A helyszín, a József Attila Művelődési Ház volt, klassz kis parkkal, játszótérrel körbe véve a kertvárosi rész kellős közepén. Tetszett nagyon a szűk utcák ellenére, hogy nem panel tűztornyok vesznek körül, hanem sorházak, kis és nagyobbacska családi házak, de a pech ide is követte a szervezőket; közvetlenül a műv.ház mellett nagyméretű magánhajlék építkezési munkálatai zajlottak.Ne gondold, hogy jött a daru, betonkeverős autó, vagy ilyesmi, de a zajok időnként erősek voltak, betonelemek, sitt hullott, betonkeverő forgott, jöttek-mentek a munkások, szakasztott úgy, ahogyan azt kell.
   A műv.házban még alig volt valaki, gondoltuk, és ezen el is viccelődtünk előző este, hogy mi a reggeli matinéra érkezünk. (tudod, amelyikben az a szlogen, hogy "hagyd aludni az apát, anyát..."
    Azonnal felcsillant a szemem a jó képességű kávéautomata láttán, meg is rohamoztam, élvezettel kortyolva az ébresztő nedüt. Igen, és nem. Jól esett, de nem lett tőle jobb a belső remegésem. És akkor megláttam egy félig kinyílt ajtót, amire kíváncsiságom le is csapott azonnal. Úgy, kávéstól, ahogy nem illik, be is dugtam a fejem, és megláttam egy csomó képet a kiállító teremben... Ránéztem az ajtóra szegezett plakátra, PaeDH. Buják Ágnes kiállítása. Kicsit elméláztunk Zsóka nénivel, hogy mi lehet az a PaeDH, de arra jutottunk, hogy valamilyen doktorandusz lehet az alkotó. És azt vettem észre, hogy a képek bevonzottak mindenkit, tele lett velünk a terem, álltunk és bámultunk, fogadtuk be a látványt, a képeket, a színeket, hangulatokat, és arra gondoltam, hogy már megérte....

A képek címei nem látszanak, a színek, a témák magukért beszélnek...

Annyira jól esett látni, hogy azonnal előkaptam a telefonomat és elkezdtem megörökíteni a képeket. Szentül hiszem, hogy jót teszek azzal, hogy megmutatom mindenkinek Buják Ágnes munkáit, különben sosem tudnánk róla, hogy ilyen tehetséges, jó szemű, jó kezű és hihetetlen szín és tér látású művész.
A képekkel feltöltődve, bevallom, sokkal nyugodtabb lettem, képeztem valamiféle tartalékot a fellépés előtt.
Már nem érdekelt annyira a mikrofon, el tudtam hinni magamnak, hogy megbirkózom a feladattal. (Voltak hozzámszoktató próbáink, külön miattam, és ez is eszembe jutott a fellépés előtt.)
    Mi voltunk a másodikak, volt időnk egy kicsit még elpihenni a feladat megugrása előtt.
Meghallgattuk a 7. Bekezdés zenekart, és bizony arra gondoltam, hogy nagyon jók. Négy dalt játszottak, nem volt sok időnk meditálni, mert egyszerre csak szólított minket a színpadra Faggyas László, azaz Fagyi. Az átszerelés és leszerelés idejére tébláboltunk, de ahogyan haladtak a dolgok előre, úgy nőtt a feszültség is. Felsorakoztunk, asztalt kaptunk a hangszereknek, beálltunk jó nagy ívben, hogy aztán egymásra már nem igen támaszkodhattunk. Én nem hallottam senkit magamon kívül a színpadon, és ez talán hiba is volt. Magamra maradtam. A mikrofon egy ideig nézett velem farkasszemet, majd miután meg sem mozdult, próbáltam kicsit megidomítani szelíd piszkálgatással. Közben Fagyi olvasta fel az ismertetőnket, amit én írtam, de valahogy el is felejtettem, és csak a nevemre lettem figyelmes. Azt kérte, jelezzem, ki vagyok. Én, én vagyok, döbbentem meg, és meghajoltatott a közönség felé. Nem is matiné! - néztem körül... Uram Isten, vannak már páran! Nem telt ház, de majdnem félig volt a terem.
Persze, a mikrofon továbbra sem akart működni, pedig megbeszéltük, hogy előtte kipróbálom, beleszólok, hogy halljam a hangom. Addig szerencsétlenkedtem, míg egy hangtechnikus megszánt és fellépett, kilazította a csavarokat, beállította nekem.
 De először nem nekem kellett! Hanem Ildi hangszerének. Majd az Amikor hazatérsz c. dalban nekem is kellett, de csak a kezemnek a béka hang imitátor zenei eszközömnek... És csak majd aztán az Ártéri erdő dalánál kellett nekem a prózai részhez... És akkor rájöttem, hogy én és a mikrofon sohasem leszünk barátok, mert ennyire még sosem zavart, mint ekkor, a mi 15 percünkben. Ugyanis, ott meredezett az orrom előtt, bár jól hátra léptem, hogy kimásszon az intim szférámból, de akkor meg a kottaállványon lévő súgókat nem láttam! Atyaég! És Minden Földi Szentek! Kényszerképzeteimmel küzdve, hogy csak az én hangom fog majd nyekeregni a felvételen, és engem hallgat mindenki az erre érdemes kórus helyett, teljesen megbénította a vokálomat. Vinnyogtam egy keveset, majd azon gondolkodtam, hogyan árthatnék a legkevesebbet a kórusnak... Playbackeljek? Azt is leveszik, hogy ha ez az oldal nem szól. Még hátrább léptem, de már nem is voltam lassan a színpadon... Szóval, egészen a békahang következéséig szerencsétlenkedtem. Majd, miután ez is megvolt, koncentráltam az Ártéri erdő dalára... Fél oldalt álltam, szembe a mikrofonnal, és a szembe lévő csupasz falnak tudtam mondani a prózai részt, majd miután erre rájöttem, próbáltam a közönség felé fordulni, és büszke vagyok rá, teljesen fejből, hiba nélkül lement a lényeg...
Persze, mondhatnád, még jó hogy tudom, én írtam. De ez nem jelent semmit. Attól még számos okom volt elrontani, kiakadni és elmenekülni erről a becses helyről. Komplexusaimnak köszönhetően, a versem, dalom premierje maradandó emléket hagyott bennem. A bénázás, a félsz és fóbiám sütögetett egy bájos kudarcszerű képződményt a lelkemen. Hamar begyógyul, ebben bízom...
És hogy egyébként milyenek voltunk?
Értékelésem nem lehet teljes, mert nem hallottam még magunkat a felvételről. Belülről keveset tudunk észlelni és felfogni, ez már régi tapasztalás. Amit mi jónak hallunk, az nem is olyan jó. Amiről azt hisszük, hogy elrontottuk, azt általában észre sem veszik...
Tudnod kell, hogy mi ezen a fesztiválon egyedülállóak vagyunk. Egyetlen kórus sincs a fellépők között. Nincs és nem is lehet minket összehasonlítani a hangszeres fellépőkkel, zenekarokkal, és nem illik párhuzamba állítani a szóló énekesekkel sem. Mindegyik műfajnak megvannak az előnyei és a hátrányai is. Önmagában ezzel, hogy mi 13-an kiálltunk és énekeltünk, mondhatnád kezdetleges hangszereinkkel együtt kísértük magunkat, egy külön kategóriát alkottunk a fesztiválon. Verseink, dalaink muzikalitása, ötletei, színessége, könnyedsége Zsuzska irányításával, hozzáértésével születnek. És azt kell leszögeznem, és erre mi 13-an vagyunk a tanuk, hogy hallottuk saját dalainkat más előadóktól, nagyobb zenekaroktól, egyéniségektől, sőt, híres emberektől is ( lsd. Huzella Pétertől Ady Endre: Az úr érkezése), és nem csalódtunk a dalainkban. Büszkén vállalom, hogy a kórus így és azon kották alapján adja elő a megzenésített verseket, ahogyan azt Zsuzska megálmodta. Nincs szégyenkezni valónk. Néha hiányzik a kommunikáció a hallgatósággal, most is elveszett néhány fontos információ a dalainkról. Megfigyeltem, hogy azok az előadók, akik felkonferálják maguknak a dalokat, hozzá tesznek egy kicsit a történetükből, még ha nem is szól jól, és nem is jó igazán, nagyobb sikereket könyvelhet el, mert közvetlen barátként vonja be a hallgatóságot... Mint Hofi Géza, mikor azt mondja - " Te, figyelj, Haver!.." No nem ilyen szemtelenül, de személyesen, mintegy megérintve a vállát az embernek...
Tehát van javítanivalónk magunkon, mégpedig stilisztikai hibák. Magamra nézve kezdem, nekem nem szabad a mikrofonnal kísérleteznem... Nem érdemes...  Azután, valamelyikünknek kommunikálni kell a közönséggel, felvezetve a dalainkat, történetéből néhány nüansznyi érdekességgel... és kellene mellénk még néhány alkalmi hangszeres ember, hogy Zsuzska válláról lekerüljenek a terhek, tudjon szabadabban gondolkodni, játszani, alkotni, és hogy ne fáradjon el halálosan a finisben... És, ha még bírod, azt is láttam, hogy egy-két segítő ember, kísérő mennyit tud lendíteni a zenekaron, énekkaron, fellépőn...pl.  Kaját hoz, vizet készít, beállít, törődik, felmos, biztat, kedveskedik, szervez, apró dolgokat menedzsel a fellépés körül... Nekem ezek maradtak meg a fellépésünk utáni lecsengő adrenalinból. Tiszta, önkritikus gondolatok. Megbirkóztunk, működtünk eddig is, de sóvárogva néztem, hogy másoknak mennyivel könnyebb, hogy sofőrjük van, s a közlekedés stressze, fáradsága nem a fellépőre hárul... Zsuzska és Ildi ismét túl és azon is túl teljesítették a vállalásaikat, és ezek nem mennek ki az éterbe, nem tudja az, aki nincs benne, vezetni 210 km-et, majd kolbászolni egy ismereten városban, teljesíteni és teljesíteni, adni és adni... Ezúton is köszönöm, a dalos nép nevében mindkettőjüknek azt a pluszt, amit letettek az asztalra szervezésben, összefogásban a közösségéért.  Folyt. köv...