Balatonfelvidék- ismét úton az énekkar

Augusztus közepén jártunk, s hosszú nyári szünetünk után, csapatépítő tréningként, újra útra keltünk együtt. A magam részéről semmilyen előkészületre nem voltam alkalmas, mivel előtte is, utána is dolgoztam, még azt sem tudtam, hogy tulajdonképpen, hova is megyünk, de nagyon vártam, hiányoztak dalos társaim.
   Első megállónk Dég volt, a Festetics kastélyt szerettük volna megnézni. Kisebb kérdezősködés után meg is találtuk, mert maga a kastély nincs kitáblázva. Később jöttünk rá, hogy az út, amelyen haladtunk célunk felé, gyakorlatilag majd az egész városkán végig, a kastély park mentén fekszik. Nem készültünk látványosságra, mégis, tátott szájjal haladtunk végig kalandozásunkon. Már a park elején különös figyelmeztető táblára leltünk, miszerint, a park viharos, szeles időben nem látogatható, és nem lehet beállni ekkor a parkolóba se. Az ős fák töredeznek, nem vállalhatják az esetleges károkért, sérüléseikért a felelősséget. A másik dolog, amire figyelmesek lettünk, egy helyes kis pónifogat volt, ami a kastély oldalánál pihengetett. Erre is csak később jöttünk rá, hogy az a rész, amit mi gyalog bejártunk, töredéke az egész parknak, s bizony a pónifogat, az igénybe vevőinek olyan helyeket is megmutat, ahová mi nem jutottunk el. A kastély tartogatott meglepetéseket, de igazán tágas tereit, kongó folyosóit tudtuk megcsodálni, mert berendezési tárgyait az idők során sokszor megdézsmálták, többször kirabolták , s mielőtt védelem alá került, gyermekotthonként működött. Ennek harsogó nyomait meghagyták az utókornak, a rajzászlós szobát és a tanárit, ami közelmúltunkra emlékezteti a látogatókat. Amolyan igazi, vidéki kúria jellegét lassan, apró lépésenként restaurálják, mert az első, amihez hozzá nyúltak, az a szenzációs kastélypark volt. A Festetics család fényűző életmódjának, a kastély történéseinek, a rég múlt életvitelének megértéséhez, és megismeréséhez a kastély park bőven elegendő volt. Megmutatom:

Kastélyfelhajtó

Narancsház a 12 dézsmapincével

A Hollandi-ház

A Hollandi-ház egyedülálló építmény Európában

Gloriett

Kőpad a parkban

Gyönyörű kőrisek

Híd a Hollandi-házhoz

Mesebeli az egész

Teniszpálya rózsalugassal, oszlopokkal

Döbrögiztünk...

Kastélybelső a tükörteremmel

Folyosó részlet

Telepített tavirózsák a tórendszerben

Második megállónk, Szigliget volt. Megmásztuk a várat, gyönyörködtünk a Balaton fenséges látványában, és ittunk egy mesés kávét Szigliget legjobb kávézójában, a helyi specialitást. Kávé mellett volt benne Baileys, karamell szirup karamell darabokkal, tejszínhab, és adtak mellé kicsi diós kekszet, egyszóval igazi kényeztetés volt ez számunkra. A vár ugyanolyan, mint 15 évvel ezelőtt, de a látvány soha meg nem unható. Engem itt egy pillangópár varázsolt el, miután azt kerestem, mi az, ami legutóbb itt jártamkor még nem volt, nem láttam. Ezek a pillangók olyan incselkedésben, játékban és románcban voltak egymással, hogy nem bírtam levenni róluk a szemem. Kisebb hadjáratot végeztem, hogy becserkészhessem villanásukat, majdnem a sziklafalon hasalva tudtam lencse végre kapni őket. Már azt hittem feladhatom ezt a tűzőnapon, izzadva hasalós türelem játékot, beszállt egy harmadik és kezdődött minden elölről... Szenzációs élmény volt számomra.

Várbelső

Elcsípett pillangó

 Alsóörsön aludtunk. Ideiglenes szállásunk nem messze volt a parttól, ahol éppen nyárbúcsúztató koncertek, műsorok és látványosságok voltak egészen késő estig. De a legnagyobb látványosság számunkra, a kikötő volt, a maga lenyűgöző gazdagságával, fényeivel, életmódjával. Nem győztünk betelni a szebbnél szebb hajókkal, a kikötői rendszer felfedezésével, kiokoskodásával, hogy mi miért is van, és persze az éjszakába nyúló sétánk is jól esett mindannyiunknak.

A várlátogatás után igyekeztünk még elcsípni a strandot, hiszen 19 óra után nem kell fizetni egy csobbanásért. A lányok alig várták már a víz langymeleg selymességét, hiszen egésznap harminc fok feletti hőben túráztunk.

Alsóörsön a szemtelen kiskacsák lopták be magukat a szívünkbe. Pontosa menetrendet követve 19 órakor kimásztak a partra és lelkes fűcsipegetésbe fogtak. Igen ám, de amint egy csipet emberi kajára akadtak, elfeledték a füvet és tömték magukba a kenyeret, csipszet, ostyát, amit találtak. Majd, miután elfogyott a civilizációs ártalom, a szemét felevése,  emberekhez csapódtak, kunyeráltak, követésbe kezdtek, totyogtak és botladoztak. sűrűn megállva pislogva, mint az én kiskutyám szokott, ha épp eszem. Vagyis, a fűcsipegetés, eredendően is csak alibi volt...  :)

Ezer éve akartam látni már közelről a Csobáncot, s kerestem is szememmel a siklóernyősöket, hátha vannak fent a légben. Egy volt csupán, alig látszik a képen, de a várrom feletti légypiszok nagyságú pont egy siklóernyős bajtárs volt...

Másnap reggel Csesznek felé vettük az irányt egy kis kitérővel. Megálltunk ugyanis Kádártán, ahol egy horgásztavat néztünk meg, jártunk körbe, melynek vize olyan hideg és tiszta, mint egy hegyi tó. Több beömlése és kivezetése van, de miután nagyon erős az áramlás a tóban, senki sem fürdik benne, ezért rendkívül tiszta.

Kádárta után a Theodora Kékkúti forrásnál álltunk meg vizet tankolni, s vettük az irányt Csesznek vára felé.

Megmásztuk a várat, térkép alapján beazonosítottunk minden szegletet, nagyon jót szórakoztunk, még a Pannonhalmi Apátságot is felfedeztük a látóhatáron, persze csak az agyunknak hittük el, hogy ott van.Egy finom menüebédet fogyasztottunk a vár alatti Lovag étteremben, amit külön kérésünkre szolgált fel a vendéglő tulajdonosa. Előre megrendeltük, megbeszéltük vele és minden finom és rendkívül jól eső volt. Rá is jöttünk, hogy nem olyan nagy baj az, hogy vannak közöttünk élelmesek és rátermettek, mint Lilla, aki ezt az egészet kitalálta és lezongorázta a tulajdonossal nekünk. Ezek után, tele hassal, elindultunk a kijelölt túránkra, amiről fogalmunk sem volt, hogy milyen és mekkora lesz.

Végül, a sok csapás és kijelölt túra útvonalból a Kőmosó szurdok nevű utat választottuk. Nem csak azért, mert húzott le minket a pocakunk, hanem mert voltak köztünk nehezen mászók, kevésbé mobilisak és mi együtt akartunk túrázni, nem külön-külön. Nem bántuk meg, volt ebben is kihívás, aki akart tehetett csillagirányban nehezebb kitérőket, addig a többiek szurkolva várták, míg visszatérnek a kalandozók. Együtt voltunk, figyeltünk egymásra, és ez így volt nagyon jó. Csesznek után a Hidegkúti forrásnál tankoltunk ismét vizet, ahol két kiscica okozott nekem gondot. Kiscsengővel a nyakukban bűbájosan közlekedtek a lábunk alatt, de a kis vörös csilingelve azt vette a fejébe, hogy én vagyok az anyukája. Nagyon nehezen győztem meg, hogy téved, kitartóan követett s már-már menekülőre fogtam a dolgot, mikor is a kistesójával együtt rátaláltak Ági kartársnőnkre, aki mellesleg az állatorvosunk felesége, s mint egy megérezvén a jót, azonnal rácuppantak a kistesók.

Ági és a kistesók

Megkönnyebbülve vettem magamhoz vizet én is, és kezdett kirajzolódni lelki szemeim előtt, hogy ez egy állatos túra lett számomra. Először a lepkék, majd a kiskacsák, végül a kiscicák akarnak tudtomra hozni valamit, csak még nem értem most sem, hogy mit... Varázslatos dolog volt mind három élmény, de a megfejtésük egy nyugodtabb, elmélkedősebb időszakra marad, úgy sejtem.

Elbúcsúzva a kis testmozgástól egy darabig autóztunk Nádasladányra, ahol is a Nádasdy kastélynál szerettük volna lezárni ezt a két napos együtt csatangolást.

Szerintem Edelész tükre, 

Ez az alul is tükör tükör, különleges látványt nyújt

A vár úrnőjéről készült festmény nyomtatott vászna a kápolnában

Tánc a bálteremben

Nádasdy kastély ismét egy új színfolttal gazdagította lelkünket, s el sem tudom mondani, mennyire jól esett látni ezt a csodás, tudor-korabeli eleganciát idéző mesét. A dégi Festetics kastéllyal ellentétben, ahol a parkot hozták teljesen rendbe, itt a kastély került igényesen és lenyűgöző tisztaságát visszaadva felújításra, a parkja rendezett volt ugyan, de lapuló kincseinek felújítása még várat magára. Ahogyan bebarangoltuk a kastélyt, sok csodás dolgot láttunk, rábukkantunk szerelemre, szenvedélyre, rablásra és elszegényedésre, és már megértettük miért hozta el ide tanítványait Soma mamagésa, akivel a bejáratnál váltottuk egymást. Spirituális utazáson voltak, s mikor kiértünk a kastélyból, kicsit még kellő fogékonyság híján is éreztük, nem vagyunk érintetlenek e témában. Persze, még hazafelé beugrottunk egy cukrászdába, biztos, ami biztos, de tulajdonképpen el voltunk foglalva saját gondolatainkkal, élményeinkkel, és ismét megállapítást nyert, hogy van jövőnk az együtt utazásban. Tudunk összekapcsolódni, segíteni és vigyázni egymásra, figyelni egymásra, jól érezni magunkat, kikapcsolódni, felszívni a látványt, az élményt, és megújulni egy kis közösségen belül, akár itthon, akár külföldön járunk is.

Az apró betűs rész....

Bevallomás….

Amikor megszületik egy gyermek, olyan felhőtlen öröm és semmihez sem hasonlító boldogságban élünk, a gyermek olyan gyámoltalan, kicsi és törékeny, olyan bűbájos, illatos és mágikus szuszogású, hogy eszünkbe sem jut, hogy egyszer útra kel, mint egy hóember és neki vág a nagyvilágnak, s nem tehetünk semmit sem…

Szerencsések azok a szülők, akik még együtt tölthetik a középiskolai éveket a gyermekeikkel, de legkésőbb, az egyetem, főiskola, technikum vagy munka időszakában általában már nem kísérhetjük tovább, el kell engednünk a kezüket. Nekem szerencsém volt, együtt lehettünk 18 éven át....

Felnőtt… Hát, félig-meddig. A szülő, nem hazudhat saját magának, félti. Mindentől, nagyjából. Nem azért, mert nem bízik benne, hanem mert olyan furcsa lett ez a világ. Megbízhatatlan. Ami annak idején kiszámítható és mindig ugyanolyan volt, mára már nem tehetjük rá a fejünket, hogy most is így van… Vegyük sorra a lehetőségeket…

Aki egyetemre, főiskolára pályázik, sikeres felvételit tett, gyakran nem jut be államilag finanszírozott szakra, s a tandíjak nagyon magasak. Lehetőségként a diákhitelt dobta mentőövnek Államunk, de a mai kor, mai gyermeke már másképp kezd el gondolkodni… Gyakran hallom, hogy nem akarok eladósodva életet kezdeni, inkább nem tanulok tovább… Hol van ebben a gondolkodásban a hiba? Ott vélek látni rést a pajzson, hogy ha nem tanul, akkor lehet, hogy ugyanúgy el fog adósodni, és egy életen át nem fog tudni kitörni, jól keresni, kevesebbet dolgozni, élhetőbb életet kialakítani, és hiába kívánja minden szülő azt a gyermekének, hogy neki legalább könnyebb legyen… Nem lesz az. Az esély a jobb életre, a tanulással kezdődik.

Saját elképzelésemben, amit nem sikerült maradéktalanul megvalósítanom, az szerepelt, hogy úgy engedjem útjára a gyermekem, hogy szakmája, érettségije, nyelvvizsgája és jogosítványa legyen. Ez az alap. Tervnek nagyon jó, a megvalósításban azért akadt némi nehézség….

Például, mikor második év elején a középiskola közlölte, hogy nem kapnak szakmai végzettséget az érettségivel, azt csak 5. tanév után szerezheti meg a gyermek, a technikusi vizsgával. Mit kapnak az érettségivel? Egy okj-s alapfokú valamit, amit szakmának nem lehet nevezni, vagyis, sokra nem megy vele.
 Nyelvvizsga. Van, akinek ez játszi könnyedséggel megy, van, akinek nem. Általában, a normál szinten tanult idegen nyelv különóra és anyagiakban bővelkedő felkészülés nélkül nem pottyantja az ölébe a sikeres vizsgát. Egyébként, hiába megy jól a nyelvtanulás, olyan leterheltségnek vannak utolsó évükben kitéve, hogy ebbe sok plusz óra már nem fér bele. Átcsúszik egy másik, könnyebb, létező időszakra, például érettségi utánra...
Jogosítvány. Az autósiskolák húzós árai sem jelentenek garanciát arra, hogy a sikeres elméleti vizsgák után, a kötelező 30 óra vezetés után, a gyerek átmegy a gyakorlati vizsgán. Buktatók között van az, hogy a gyakorlati vezetésre nehezen lehet oktatót találni, mert fullra vannak telítve tanítványokkal. Ha sikerül is oktatóval beszélni, általában vissza sem hívtak, az oktató határozza meg a vezetési órák gyakoriságát. Általában lemondta az órákat, vagy megfelezte, vagy elcsúsztatta két héttel... Az Ő időbeosztása, leterheltsége és lelkiismeretessége szerint a vezetési rutin megszerzésére fordított idő lehet egy hónap, de akár fél év is, nálunk ennyi volt, vagyis havi szinten vezetett kb. 4 órát. Mire újra autóba ült, kezdhette elölről elmélyíteni a közlekedést. A vizsgán nem garancia, hogy megjelenik a vizsgabiztos. Hogy minden vizsgaidőpontra egy hónapot kell várni... Hogy azzal az autóval fog vizsgázni, amin tanult, mert esetünkben előfordult, hogy épp elromlott autója helyett mindig másikat kért kölcsön az oktató, s az előző napi vezetésen sem azzal az autóval vezetett, mint amin a vizsgán. Hogy mind ez agyrém vagy kitaláció? Cseppet sem az. Ez sajnos, tapasztalat. És közben a szülő csak fizet és borogat, sebet gyógyít, önbizalmat seper össze romjaiból. És veszít, érzi, hogy fogy a rendelkezésére álló idő, érv, lehetőség…

Egy napon a gyermek közli, hogy elköltözik, a régen elvált szülőt választja, elege volt mindenből, ami körülveszi az otthonában, nem akar technikusira menni, az érettségi utáni elmagányosodással sem tud mit kezdeni és fogalma sincs, hogy mihez lenne kedve… A besokallt agy, a kilátástalannak vélt élet, a kisváros munka és tanulási lehetőségei, az első kudarcok, csalódások elűzik, elhajtják messzire. Oda, ahol eddig nem lelte a helyét, s csak napokat töltött ott, huzamosabb ideig még nyári szünetben sem volt jelen, most egyszerre kiutat jelenthet a megtorpanásból...
 Az anya csak áll és megpróbál lélegezni. Tudatosan, mert hiszi, hogy ha abbahagyja, ebbe bele is hal. De tudja, hogy nem állhat elé feltartott kezekkel, hogy nem mehetsz… Nem mondhatja, hogy ne bízz apádban, mert egykor Ő is bízott. És mert igazán tudja, hisz átélte már, hogy a fojtogató életből ki kell lépni, hogy az ember hinni, bízni és élni merjen... Mérlegeli az esélyeit, a teljesítményét, és miután mindent kifacsart már magából, erőtlenül ismeri el, hogy egyedül többre nem jutott. Végesek az erőtartalékai. Azt is tudja, hogy lehet, jobb lesz neki, ha most elmegy. Jobb, mert legalább tapasztal. Jobb, mert legalább megtanul önmagára számítani. Remek gyerek, jók az alapjai, és az apja is mellette áll. Lehet, hogy eljött az idő, hiszen újszülött kora óta tudja, hogy nem magának szülte. Hogy más életet képzelt számára? Igen. Mindenképpen olyat, amiben Ő is szerepel...

18 év küzdelem, szeretet, lemondás és törődés kerül szögre, a csizma mellé. Igen. Az anya tudja, és megérti, hogy nem tehet semmit…  Nem rángatja , nem tépi a kezét, nem könyörög. Persze, sír, mert állatira fáj, hajnalban, kutyasétáltatás alatt, vagy kávézás, néha munka közben... Végig nézi, és segít pakolni, csomagolni és lehordani a dobozokat, zsákokat, ruhákat, cipőket, és integet és ölel még egyszer utoljára…. Útra kel a gyermek, az a szoros kötelék, az a köldökzsinór most szakad el igazán. Nincs holnapuk, véget ért a nagy hajsza, a feszülés, a teljesítés, a feladat. Már majdnem megkönnyebbülés veszi át a helyét, de az persze nem jön… Mert a gyermek nem révbe jutott, nem iskolába fog menni, nem tovább tanul, hanem elmenekül a jelen, véres valóságból. Halogatja a nagy döntéseket. Mondja, addig, amíg nem talál valami utat... Amíg nem jön az inspiráció, addig dolgozni fog. Hogy a munka még senkivel sem tett rosszat? Én is tudom. De ez a világ, mint mondtam, olyan megbízhatatlan, nem kiszámítható, ha beleragad, ezen a munkaerő piacon végzettség nélkül csak segédmunkási fizetésre jogosult… Hiszem, hogy tanulnia kell, hogy boldoguljon az életben.... 

Igen, lehetett volna másképp is vége ennek a történetnek. Tudtam, hogy eljön ez a pillanat, mikor háttérbe kell vonulnom, s önálló életre fog kelni a teremtményem. Időszerű, előbb-utóbb megtörtént volna a leválás, és mégis, van bennem rossz érzés. Azt mindig gondoltam, hogy nagyon nehéz lesz egyedül maradni. Vagy nem, hiszen nekem kreatív agyam van, s nem szoktam unatkozni, s én a gyermekem mellett is tudtam szabad lenni, s Őt is erre szoktattam. A szabadság számomra lételem.

Ám, sokkal nehezebb látni a gyermeket elmenekülni, s elismerni, hogy kudarcot vallottam, nem tudtam ész érvékkel maradásra bírni egy 18 éves ifjú titánt. A gyermek nincs készen. Útra kel, akár egy hóember, aki nem tudja, hol olvad el, hol ragad meg, ki van vele és ki ellene. Ki és mire tanítja és hogy mi mennyit ér… De, mint régen is írtam egy novellámban,” én csak Sancho Panza vagyok, nem lovagolhatok helyette….  Neki is fel kell, hogy törje a nyereg a pöndölyét, ahhoz, hogy legyen belőle valaki”… És a közhelyek is jól bele illenek a gondolataimba…Aki menni akar, hagyni kell, had menjen. Én továbbra is maradok, vagyok, voltam, mióta él az édesanyja, s ez nem változik meg soha. Inkább én sírjak, mint Ő, és inkább nekem fájjon, mint neki. 

Haragszom. Még nem tudom igazán kire és mire… Ha letisztult minden, lehet, hogy leginkább magamra fogok, mert elképzeltem helyette a felkészülést az életre, amit neki teljesítenie kellett volna....  Jót akartam, s jót is kívánok neki. Támogatom, szeretem, minden vitánk ellenére, s tudok visszalépni. Ő a fontos, nem az elképzeléseim... Sosem hívtam így, nagyon színpadiasnak és drámai felhangúnak véltem kettőnk laza, szókimondó kapcsolatában, viharos, lázadó összecsapásaink alkalmával, de mostantól gyakorolom…. Édes Kisfiam…

Blogom legmeghatározóbb idézete, mely ezer éve szerepel az arculatomban…

„Alig ismer meg. Alig ismerek rá. Anya és Fiú.” (Fodor Ákos: Ikon, jelenet egy kapcsolatból)

Ebben az a valóságos, hogy tele van élethelyzetekkel, amire alkalmazva, nem tudni, melyiket, ki és mikor mondja… 

Ha volna két életem....

Agárdi Popstrand, 2017. augusztus 5. Piramis, Demjén Ferenc-koncert

A nagyszínpad, fények beállítása napsütésben igen nehéz teljesítmény lehetett

Elképesztő mennyiségű lámpa

Néha felkapaszkodott egy fickó az állvány tetejére, fordított rajtuk egyet, majd visszamászott

Így kezdődött a várakozás

Közben, mellettünk a kutyás strandon úsztattak néhány négylábút

A strand lassan kiürül

A gyűrűzött hattyúk is kíváncsian kukucskáltak be, majd hangorkán előtt méltóságteljesen tova úsztak...

Semmilyen ütős cím nem jutott eszembe, így az egyik legszebb magyar dal szövegét idézem legfelülre, mert ez a pár sor többször belekacsintott az én életembe is...
Valamikor a 80-as évek közepén Budapest és Dunavecse között hallottam ezt a dalt először Sánta Pista barátomtól, saját előadásában. Kicsit másnaposan nyomtuk hazafelé a vonaton, életünk első, szülői felügyelet nélküli szilveszteri bulija után. és annyira tetszett a szövege, hogy szinte végig ezt énekeltettem vele, s a végén már ketten zengtük a vonaton, hogy ha volna két életem...
Csak, mikor a rádióban hallottam újra, akkor döbbentem rá, hogy Pista barátom mennyire nem tud énekelni, mert velem egy egészen más dallamot tanított meg...
Akkor a dallam rögzítése okozott problémát, később a szöveg mélyült, érett és kavart fel többször is életem során. Sosem voltam Piramis koncerten. És igazából, valahogyan nem is vágytam elmenni, mert úgy tudtam, nem nagyon koncerteznek, a nagy stadionokba, ahol felléptek országos hírűen, oda pedig nem jutottam el. Révész Sándor hangja, mindig is álomi maradt, kölykös, vagány, érzékeny, hisztis, s úgy tudtam, hogy aktívan Ő nem énekel, nem zenélésből él. Akkor meg minek elmenni Piramis koncertre? Révész nélkül a Piramis? Nos, mesélek egy kicsit erről az estéről....
    Demjén Rózsitól tudtam meg, az est folyamán, hogy Turbók János jóvoltából jutottam el ingyen jeggyel erre az estére. Kb. 1500 jegyet jótékonykodott el az egészségügy, szociális régió és a fogyatékkal élők felé. Nem tudom, honnan vettem, de valahogyan az élt bennem, hogy a kórház kifizette ezt a jegyet, mikor feliratkoztam a koncertre, s eszembe sem jutott, hogy ezt maga az Agárdi Popstrand Főigazgatója, Turbók János, azaz Turbina finanszírozza. Azaz igazság, hogy leesett az állam. A legnagyobb bevételre számítható koncertjét ajándékozta oda, ezzel is bizonyítván, hogy egyetlen cél sem lehet olyan önző, hogy csak a profitot tartsa számon. Pedig céljai vannak, hiszen 40 éve életben tartja a Velencei-tó Popstrandját, mely egész nyáron, hétvégente üzemel, s elég változatos zenei kínálattal várja a rajongókat, nyaralókat, kikapcsolódni vágyókat.
Már az út is meglepetéssel szolgált, hiszen Dunaújvárosból Adony, Pusztaszabolcson át, gyakorlatilag hibátlan autóúton lehet eljutni Velencére. Az egyetlen problémát talán az Agárdon lévő, partra forduló bal kanyar jelentette, ami a vasúti átjáró után, furcsa és zsúfolt közlekedési helyzetben nehezen volt átlátható. Lassan merészkedtem be a kereszteződésbe, a két sávon elsuhanó autók, közben átszaladgáló gyalogosok és a balra nagy ívben bekanyarodókat is ellenőrizve hagytam egy darabig, hogy dudáljanak mögöttem... Ja, persze, jött a vonat is... Szóval ez azért nem volt egyszerű, de minden másban nagyon kellemes csalódások értek. Viszonylag gyorsan találtunk parkolóhelyet, 500 Ft-ért és egy cigiért információt, jó szót, tippeket és segítséget is kaptunk a parkoló őrtől. Sétáltunk egyet, nézelődtünk még koncert előtt, majd a kiírt időpontban megpróbáltuk kideríteni, hogy hol is engednek be minket, csak úgy.... A VIP részen, vagyis az internetes jegyvásárlók között egy oldalsó bejáraton kellett várakoznunk. Közben arra gondoltunk, hogy ha még sem engednek be minket, mert nem vagyunk felírva a listájukra, akkor sincs semmi baj, innen kintről is jól lehet hallani a koncertet. Ami csak részben volt igaz, majd később el is mondom, hogy miért... Fél órányi ücsörgős várakozás után, viszonylag gyorsan beengedtek minket, és valóban fel voltunk írva Ica barátnőmmel a listára. Persze, beijesztettek minket, gyanútlan, erre ritkán járó népeket a sok okos várakozó, hogy elveszik a vizet, vagy kiöntetik velünk... Erre mi gyorsan megittuk, hogy kárba ne vesszen... Tévedés ne essék: Nem veszik el a vizet! Csak vizet lehet bevinni a koncert helyszínére, és maga a biztonsági őr mondta, hogy emberek, hőségriadó van! Ez is kellemes csalódással zárult, így is , úgy is akartunk fogyasztani valamit, leginkább a parkoló fiú által ajánlott kenyérlángost, azaz lepényt szerettük volna feltérképezni, de az alkohol mentes sörfogyasztását is kilátásba helyeztük. No problémo! Befelé menet néhány hasonló amatőr, első bálozó rohanvást igyekezett megelőzni mindenkit, hogy elsőként jusson beljebb a koncert helyszínére, mi pedig úgy döntöttünk, hogy előbb keresünk WC-t, mielőtt kitör a tömegjelenség. Tanulván a Tabán-i esetekből, tudjuk, hogy az időbeni gondoskodás sokat tud javítani a szórakozás minőségén, s mi úgy is balgán megittuk az összes vizet, ebből még baj lehet később... Teljesen kulturált létesítmény, fullra felszerelten szintén nem okozott csalódást. A koncert helyszíne két részletből állt. A nagyszínpad előtti füves, gondozott és teljesen tiszta terület, ahol még cigaretta csikk sem volt eldobva, rögzített szemetesekkel, a palackoknak külön készített gyűjtőkkel, a cigaretta csikkeknek pedig vízzel alapozott fémvödröket szereltek fel állványra, hogy ne essék kár a környezetben. A büfék retró hangulatot árasztottak, hiszen a bódék talán még ugyan azok, csak felújítva, mint a 40 évvel ezelőtti talponállók. Lassan, de biztosan elkezdett gyűlni a közönség, hoztak plédeket, székeket, vagy csak úgy letelepedtek a fűbe, elhevertek, ettek ittak, beszélgettek, nagyon kedves piknik hangulatú várakozás volt ez, most már tudom, a naplementére... Ugyanis, szembe sütött a színpaddal, s az egész koncert teljes világosban kezdődött úgy nyolc óra felé. Turbók János konferálta fel a Piramis együttest, emlékezvén arra a 40 évvel ezelőtti koncertre, amikor elment az áram és két teherautó reflektoránál tartották meg a másfél órás, felejthetetlen koncertet. És, még Ő sem mondta el, mi a valóság, hogyan kerülhettünk mi ingyen ide... Az mondjuk gyanús volt, hogy rengeteg sérült vagy értelmi fogyatékossal találkoztunk, sok kerekes székes is volt a tömegben, de mi már megszoktuk a Tabánban, hogy a leglelkesebb és legkedvesebb rajongók közé tartoznak, s számunkra ez természetes jelenség volt... Még kintről, hallgattuk a hangbeállást, és egyszer csak felfigyeltünk Révész Sanyi hangjára... Te jó Isten! Itt a Révész is? Hihetetlen! Nagyon izgatottak lettünk, vagyis jobban én, mert valahogy a plakátokon nem láttam a Mi Sanyinkat... Felismertem volna ennyi év után is... Mikor elkezdődött a koncert, megszólalt a hangzás, hamisítatlan Piramis módra, és megszólalt az a bizonyos Révész-hang is, egy másik előadó torkából! A színpadon nem Sanyi zúzott, hanem egy kiváló előadó, akinek a hangja, előadás módja és zeneisége ezer százalékig tudta azt, amit Révész Sándor. Ilyen nincs! Közelebb kellett mennünk, hogy meggyőződjünk arról, hogy ez most a Révész, vagy nem a Révész.... Nem a Révész. De Istenemre mondom, kísérteties hangi hasonlóság. Elképesztő! Teljes döbbenettel álltunk és hallgattuk a dalokat... Azokat a dalokat, ugyanúgy, ugyanolyan intenzitással, és földbe gyökerezve, tátott szájjal, később teljes hangerővel együtt énekeltük velük hajdan volt korunk legcsodálatosabb dalait.... Nagyon jól esett... Hibátlan koncertet hallhattunk, ha volt is benne hiba a white fülüek szerint, senkit a világon nem érdekelt.

Ős Piramisból Gallai Péter és Závodi János

Mr. Gallai Péter. Mr. Závodi Janó. Csodás este volt. El kell hogy oszlassam saját félelmeimet is, van Piramis Révész nélkül, egy csodás Piramis, hamisítatlan életérzéssel... Megjegyzem, és ezt most magamnak írom le, reklamáltam a megfelelő inspirációt a pasi témájú képeimhez, nos, megtaláltam. A basszus gitáros, Vörös Gábor, aki inspirálni fogja a képeimet. És meg is nyugodtam, hogy élek.... Hála az égnek, ugyan az a kamaszos "szerelem első látásra" csapott belém, mint amiről mindig is álmodoztam, s átéltem már egyszer egy hasonló fiúval, és annyira hiányzott, már azt hittem, baj van velem, meghalt a szívem, vagy ilyesmi... Vagy mi rosszabb, megöregedett.... Hát nem! Sem karcsúbb, szebb, sem fiatalabb nem leszek már, és hiába a kérdés, miért nem vagyok 20 évvel fiatalabb, le is szaladt előttem, majd kútba is esett... Nem bánok semmit sem... Annyi történt, hogy nekem sincs két életem...  Úgy fáj, hogy a fenébe ne fájna, hogy nincs másik, de még festhetek magamnak egyet szívből, igazán...

Vörös Gábor

Belőle egy nem elég..., zseniális zenész

A Sanyi-hangú énekes, Csoki

Színpadon a Piramis, melynek dobosukkal együtt, 42 éve hárman együtt zenélnek

De lapozzunk, mert még van mesélni valóm...
A Piramis végén mindenki megrohamozta a büféket, értelmetlen lett volna beállni a sorba, így mi csak nézelődtünk. Ekkor tudatosult, hogy zsúfolásig megtelt a plázs, már kevesen ülnek, jobbára álldogálnak, beszélgetnek, vagy sorba állnak az emberek. Néhány kisgyerek önmaga szórakoztatására cigánykerekezésbe kezdett, és az átvezető zene ütemére táncoltak, bennük gyönyörködtem. Néztük, ahogyan a lepakolják a Piramis zenei felszerelését, majd elkezdik felhordani Demjén Rózsi zenekarának cuccait a színpadra. Ismét egy hangbeállítás, de itt már hátrányban volt a zenekar, ugyanis Rózsi hangját nem tudták belőni, és ez érződött is. Ha ugyanis, kijön a színpadra hangbeállításra, már nem tudott volna elmenni, mert ugye ott tartják. Ha nem jön ki, akkor menet közben kell beállítani, így is a két koncert közötti minimális időt fordították a hangszerekre, s egyre nagyobb sürgetésnek engedelmeskedve elkezdték a koncertet. Volt némi megbánás bennem, hogy nem adtak kellő időt a beállásra. Demjén Rózsi kristály tiszta hangja néha elrebbent a nemlétező szélben, néha elnyomta egy-egy belépő hangszer, de néhány dal után már stabilan belőtték a hangosítás. Kapaszkodik a mikrofonba, nehezen megy, alig mozog, már nem virgonckodik, majd 70 éves - állapítottam meg... És csodálatos! Úgy nyomta le a ráadásokkal ajándékozott koncertjét, ami egy ikonhoz méltó.

Demjén Ferenc

Tudom, hogy homályos, de hozzá közelebb nem jutottam, pedig többször nekifutottam a projektnek

Csak állt és énekelt, és nyomta és adta magából a legjobbat, teljesített és hihetetlen volt az egész. Nem néztük, hallgattuk. Ilyenkor érdemes a büfében is italhoz jutni, vettünk mi is egy kólát, hazafelére gondolván, elalvás ellen. Kifelé oldalazva, mindig meg-meg állva próbáltunk a kijárat felé araszolni, ez is egy tabáni szokás, hogy nem várjuk meg a tömeget. A koncert külső részén alig volt ember, s letelepedtünk a vízpartra, láblógatva, kényelembe helyeződve énekeltünk Rózsival a tónak. Mennyei érzés volt! Hangunkat elvitte a víz, egészen a kb. 20 m-re parkoló két darab vízi mentőhajó és két nagy vitorlásig, mert ilyen készültség volt a rendezvény  miatt a vízen. Mellettünk, a szabad strand részén éjszakai meztelenül fürdőzök csobbantak, bohóckodtak, élvezték az éjszakai tavat. Valami olyan fajta béke volt bennem, hogy tudtam, meg fogom találni a helyem, megtalálom az életem értelmét, és élvezni fogom a hátralevő éveimet, és fogom tudni, mi az igazi boldogság, mert lesz benne részem. Nem tudom, hogy így lesz-e, nem tudom, hogy jó lesz-e, de azt tudom, hogy benne volt a levegőben, a szélben, a bogarakban, a túlsó part fényeiben, igen, benne volt a lehetőség az éterben...
Kifelé menet ajándék plakátokat lehetett venni el egy asztalról, vettünk is magunkhoz, emlékbe, magunknak... És akkor jöttem rá, hogy miért nem lehet hallani kívülről a koncertet...
Ahogy elmentünk a nagyszínpad mellett, már a külső régióban, egy nagyon erős ellen zenét nyomtak egy bódéból,szinte bántott is minket, hogy elrontják sz utolsó taktusokat... Egy lépést visszalépve még Rózsi búcsúzását hallottuk, egyet előre pedig a Jonh Bonjovi-t. Kifelé menet pedig már csak Bonjovit. Az utcáról, távolodva, még egy halvány Rózsi szűrődött át, de már nem élő zene, hanem a pakolós. Nem semmi koncepció, az már biztos. Tehát, aki a füvön akarta kényelmesen meghallgatni a koncertet, nem biztos, hogy tudta maradéktalanul élvezni. Ahhoz be kellett jönnie, s nem bánta meg, ha így döntött.... Ugyan, mi nem fizettünk, hála Turbók Jánosnak, de eldöntöttük, hogy jövünk máskor is, és igen, ezért fizetnénk is, mert jól szórakoztunk. Minden várakozásunkat felülmúlta a hely, a hozzá állás, a gondoskodás és nagyon jó volt, úgy érzem, ajándékot kaptam.... Köszönöm, Turbina!

Még nincs vége a nyárnak! Aki ezek után kíváncsi a Popstrandra, programjait megtalálja a neten!
www.agardipopstrand.hu
turbokj@popstrand.hu

Sajtómegjelenés

Braun Beatrix ( Betti gyöngyök)

Németh Dóri (Dorka rajzok)

Végh Mónika, MonArt

Niki és a süthető gyurmák

Művésztalálkozó és Kiállítás

              

Valami elkezdődött…

Dunavecsén, az 50-es években volt egy különleges művészeti élet, alkotó tábor művészeknek, mely évről évre ismétlődött. Ezt Bagoly Gyuri bácsi említette egyszer, mikor mesélt egyik tanítványának a pályafutásáról. Úgy tudom elképzelni, mint egy-egy régi filmben láthattuk, összegyűltek ezek a lobogó lelkű festők, nomád körülmények között, a Duna partján festegettek, tanultak, tanítottak, s esténként beszélgettek, s a tábortűz fényénél váltották meg a világot. Kisebb-nagyobb kihagyással egészen a 70-es évekig életben tudott maradni ez a szerveződés, majd egyszerűen kihalt. Arra tudok gondolni, hogy generációváltás történhetett, s a frissen végzett, festőként pályafutás kezdő fiatalok vagy lelkes amatőrök más fórumokon, új lehetőségek felé, népszerűbb helyekre vették az irányt, az idősödő festőkre, akik segítséget, inspirációt adhattak volna, már nem volt akkora szükség.  A modernizmus, a kinyíló világ, az új irányzatok kiütötték a nyeregből a jól bevált, Duna menti alkotótáborokat. A 80-as években forgatott Linda c. bűnügyi sorozatban fellelhető egy rész, ami egy eldugott művésztelepen játszódik, egy gyilkosságba is keveredő képcsempész bandát jelenít meg, s vágyva néztem magam is az epizód helyszínét, szívesen festegettem volna a gyanúsítottak között, természetesen, Veszprémi Bélám mellett….

Mint Alkotársak, ismét kaptunk egy lehetőséget a Művelődési Házunktól megnyilvánulni, s ennek a régi, művészeket idevonzó táboroknak a szellemében kitalálni valamit, a mai kor, mai igényére szabva. Bevallom, fogalmunk sem volt, hogy mit kezdjünk ezzel a lehetőséggel. A mai kor, mai törvényei leszabályozzák az alkotó táborok feltétel rendszerét, és ezek nagyon szigorúak. Gyermekeknek meghirdetett alkotótáborhoz személyi és tárgyi feltételek, rutinos pedagógusok, foglalkozást vezető szakemberek, étkezést, tisztálkodást, felügyeletet biztosító háttér is kellenek. Ilyen évek óta van Dunavecsén, s kevesen tudják, hogy ez a minden gyermek számára elérhető lehetőség a Gróf Teleki Sándor Református Iskola szervezésében és helyszínein minden kritériumnak megfelel. Úgy gondoltuk, hogy ami jól működik, hagyományokra épül, s rengeteg ember munkája fekszik benne, azzal mi nem akarunk versenyre kelni.

Sokkal inkább foglalkoztatott mindannyiunkat a művészet idevonzása lakhelyünkre, mely gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt élményt, kikapcsolódást nyújthat. Bagoly Gyuri bácsi - csendes inspirálónk - emlékeit szem előtt tartva, hosszas tanakodás, mérlegelés, sok-sok megtorpanás és ötletelvetés után megszületett az alap koncepció, az Alkotársak Művésztalálkozó és Kiállítás gondolata. A helyszín kiválasztás is nehézséget okozott, hiszen nyár van, őrült meleg, a szabadtéren szervezett programra sem művész, sem érdeklődő nem vágyik. Jó választásnak bizonyult a Művelődési Ház, hiszen hűvösében meghúzódva, adottságait kihasználva tudtunk tervezni. 5 nap programját kellett összeállítanunk, felkeresni a térségünkben alkotó amatőr művészeket és meghívni vendégművészként az eseményre. Arányaiban, 10 meghívott művészből 6-an érdeklődtek vissza, s a lehetőséget üdvözölve igent mondtak, s programjaikat, elfoglaltságaikat, sajnálatos eseményeiket is tekintve, abból ketten el is tudtak jönni. Július elejére össze is állt a program, amit igyekeztünk meghirdetni minden felé a városunkban, hátha a nagy munkák idején is vannak, akik részt tudnak venni, mint érdeklődők, s kipróbálják a vendégművészeink által bemutatott kreatív technikákat. Nagyon színes és érdekes kínálatunkban szerepelt olajfestészet, 3D-s digitális festészet, grafika, gyöngyfűzés, süthető gyurma, akril festészet, gyöngyből virágok készítése, szalvéta technika, álomfogó készítés, 3D-s origami készítés, mesefestészet, paverpol textil szobrászat, textiltervezés és folttechnika, üvegmandala készítés. Vendégművészeink élményekkel, gazdagítottak minket is, elérhetőségeket, szórólapokat, kiállítási anyagot hoztak, tanítottak, foglalkozást tartottak, felajánlásokat tettek, ajándékkal lepték meg a Művelődési Házat, az egész város közösségét. Elmondhatjuk, hogy az 5 nap alatt több mint100 látogatónk és kézművesünk volt, s sokan úgy vélekedtek, hogy ilyen színes és érdekes kiállítást még nem látott Dunavecse! Nem volt minden a legtökéletesebb, mi is levontuk a tanulságot, mit kellett volna másképp csinálnunk, utólag tudjuk, hogyan kellett volna, mit is kellett volna tennünk, mondanunk, szerveznünk, hiszen, ez volt az első, s beleugrottunk a mély vízbe úszó lecke nélkül. Nekünk fel kellett találni az úszást. Azt tudjuk, hogy akik megjelentek, benéztek, részt vettek valamelyik programunkon, vagy akár egész héten velünk voltak, nem távoztak élmény nélkül, üres kézzel, feltöltetlen szívvel, lélekkel. Közelebb hoztuk az amatőr művészkedést, megismerhettük az alkotókat, láthattuk Őket munka közben, kérdésekkel fordulhattunk hozzájuk, s anyagot, pénzt nem sajnálva tartottak egész napos foglalkozásokat. Hálás köszönet illeti Őket, és köszönjük nekik a lelkesedést, támogatást, a névjegyeket, amiket a szívünkbe hagytak. Köszönjük a Vikár Béla Művelődési Ház és Könyvtár, Dunavecse Önkormányzatának támogatását, az intézmények dolgozóinak közreműködését, a résztvevők megjelenését, az aktivitást, a lelkesedést, s ismét földet ért az a nemes gondolat, miszerint -  „ a nagy lelkek tehetsége felismerni a nagyságot másban….”  Jó érzés volt kinyílni és nyitottnak lenni az újdonságok, az ismeretlen technikák, és egymás felé. És, ahogyan Hobó mondta egy fellépése után, itt, Dunavecsén, „egy embernek is érdemes verset mondani”, mi úgy érezzük, hogy egy embernek is érdemes utat mutatni, lehet a művészet a Híd, ami összeköt…

 Hogy lesz jövőre is, azt már tudjuk, és nagyon reméljük, hogy meg lesz hozzá az erő és a háttér is! Még haza sem értünk, már a következő év meghívott művészeinek névsora pergett a szervezőlistán. Soroltuk a javítani valókat, tenni és pontosítani valókat, az anyag igényeket, a tanulságokat, és bízunk benne, hogy az első ilyen rendezvény után mi is tudunk megújulni, s követni a célt, hogy művészeket vonzunk Dunavecsére. A legtöbbet jelentő mondat is szerepelt a listán, - az önmagunk bíztatására mormolt „megy ez nekünk” mellett,-  mégpedig, a „valami elkezdődött…” Igen, ez történt. Valami elkezdődött….  (Alkotársak nevében : Kata)

A Művésztalálkozó alkotói: 

Kustár Boglákra üvegmandala készítő

Csomák Lászlóné 3D-s textil szobrász, paverpol technika

Szabó Zsuzsanna 3D-s textil szobrász, paverpol technika

Bilics László mesefestő

Kerti Zsolt 3D-s origami zseni

Barnáné Renáta álomfogó készítő

Szágosné Kiss Margit szalvéta technika

Gugyella Ferencné gyöngy-virágkészítő

Schüller-Rabi Julianna textiltervező, folt technika

Farkas Éva pasztellkréta, grafika

És az Alkotársak:

Németh Dóra grafika

Végh Mónika olajfestészet, 3D-s digitális festészet

Braun Beatrix gyöngyfűzés

Szarvas Nikoletta süthető gyurma

Tischler Anna Katalin akrilfestészet

 Ez a készülő cikkem vázlata....

 

Az alkotó héten készült képem, Lány korsókkal....

Helyzet jelentés- frissítés

2017. június 18.
    Telik-múlik az idő, bizonyos helyeken állnak a munkálatok, bizonyos helyeken felgyorsultak az események. A felújításban feltúrt parti sétány veszített ugyan népszerűségéből, de az igény rá, hogy felhasználó-barát legyen, egyre csak növekedik. Nagyon sokan lejönnek, elindulnak, bóklásznak egy darabig; találkoztam már ide vezetett német turista csoporttal is, akiknek a csoport idegenvezetője tervezetten mutatta volna be a parkot, s az alább elterülő ritka növényektől díszlő botanikus kertet, s helyette az átjárót keresték, ahonnan legalább valamit látnak belőle. Végig loholták a buckák sorát, s az akkor még egyetlenként aposztrofált lejárónál kiléptek a kilátó nélkül is csodálható partszakaszra.
Visszatértek a fiatalok, s az eldugottabb padok lassan benépesülnek. A kiskamasz gyerekek is újra feltalálták maguknak a homokozás nagyszerűségét, mert a buckák tetején lehet látni ücsörögni, dumcsizni őket, ugrálni kifelé, az jutott eszembe, hogy ha tudnák, mi az, épp csak nem indiánosdiznak! Senki sem szól rájuk, én sem. Minek? Veszélyes dolgot nem művelnek, kifelé ugrálnak, s csak élvezik az ellehetetlenítésből az egyetlen jót, amit a felnőttek már nem...
    A munkálatok érdemi részét napközben végzik, így kutyás időben már nem találkozunk dolgozóval. A reggeli helyzethez képest délután jól elkülöníthető az aznapi haladás. Mert jelentem, van haladás! Egy percig sem állítom, hogy értek hozzá, és csak azt tudom ide leírni, amit látok.
Egyik nap betonvágóval igazították be a csövek helyét a mélybe helyezett betongurigákon. Másik nap elkezdték a kb. 100 méteresre összeállított csöveket munkagéppel behúzni az árokba, a végleges rögzítésekre még bizony várni kell. A csövek időnként kígyóznak a felszínen, ahol még nem tudták pontosan illeszteni, s ekkor lehet látni, hogy ezek átmérője már valóban alkalmas arra, hogy megoldja a város eddigi vízproblémáit.

Kivágott betonguriga

Csövek összeillesztése, még nem végleges

Behelyezés alatt álló csőkígyó

Van egy szakasz, ahol már a helyén van

Igen, közben valahogyan sikerült beszerezni két átjárót, és a megnövekedett forgalomra való tekintettel (DUDIK), az újabban feltúrt futkosó árok fölé két helyen el is helyezték. A szépséghibája az a dolognak, hogy sajnos, visszafelé nem gondolkodnak, és a legnépszerűbb, leggyakrabban használt lejárót nem tervezik hasznosítani, ez abból látszik, hogy gondosan bebuckázták a lehetőséget is.

Elvágott útvonal

De mindennek örülünk! A több száz fiatal, akik a DUDIK-ra érkezik négy napon át, családok, barátok és cimborák keresik a lejáratot a koncertek helyszínére, legalább a központi részen gond nélkül lejutnak a beépített lejárókon. Ugyan akadnak dühös emberek, vagy részegek, akiknek nem felel meg a kialakult helyzet, a mozgáskorlátozás, tombolásuk nyomait lehet látni a hajnali sétánkon, de kirívóan nagyobb gondra és problémára nem akadtam.

 Kihelyezett korlát sorsa

Néhány biztonsági korlát kimozdítva, lehajítva a gáton, felgyújtott szemetes, ilyesmi, de nagyjából ennyi. Az emberek alkalmazkodnak. Próbálnak, még ha dühösek is, vagy netán nem teljesen önmaguk.

Üzembe helyezett átjáró, összesen három van az egész partszakaszon, ami nagyon kevés, de több, mint a semmi...

Hiányoltam a táblát, amin a beruházás részleteit megismerhetné az, akit érdekel vagy érint, és meg is találtam. Sajnos, nem tudom megközelíteni, mert olyan ostobán, megfontolás nélkül helyezték el, hogy csak autóból lehet látni. A Víztorony szélső, Óváros felé eső erdős részén, ami mindentől el van vágva, állították fel a beruházást bemutató táblát. Ott is a csücskibe. Csak azok tudják megközelíteni, akik a Víztorony felőli részen laknak, s kívülről akarják megközelíteni az Óváros felé eső rövid, máskor is alig használt part szakaszt. A város népszerű, valóban a sétányt övező szakaszon élők, vagy járók, oda nem juthatnak el, mert a labirintus teljesen elvágja az információs forrást. Csak életveszélyes ugrálások árán tehetném meg, hogy lefotózzam, s bemutassam, arra pedig egy öreg kutyával nem vállalkozom.
Gondolom, túléljük ezt a pár hónapot. Ki fogjuk heverni, hogy megcsonkították a mozgásunkat, elvágtak, megnehezítették az élőhelyünket jelentő partszakasz felhasználását, mert tudjuk, hogy nem a munkásokon múlik ez a dolog. Pontosan és szépen dolgoznak. Haladnak, küzdenek, takarítanak maguk után. Egy szavunk sem lehet ellenük, s maga a beruházás is szükségszerű, s el is kell fogadnunk. Hogy lehetett volna ezt emberbarát módon csinálni kezdetektől, ez tény. Lehetett volna valóban figyelni arra, ami minden nagyobb beruházást szerintem megillet, a tájékoztatás, védelem és mozgástér biztosítása, és nem csak hetekkel a megkezdett munkálatok után megjelenő újságcikkből értesülni, hogy mi is nyomorít éppen....
Sok minden lehetett volna, ami nem lett és sok minden most van, ami eddig nem volt. Bízom abban, hogy a kórház felé eső részen már okosabban fognak eljárni, időben gondoskodnak átjáró pallókról, hiszen összértéke ezeknek nem nagy, nem ezen bukik el a vállalkozás, és hiszem, hogy néhány palló belefér a keretbe. Viszont azon a részen sokkal több a bokor, a sünélőhely, láttam már hajnalonta ott rókát is, több a mozgás, több a kiskutyás a négy és tízemeletesekben, akik nem tudják hova vinni kis társaikat, sokkal több a sétáló is, a kisgyermekes anyuka, néni és bácsi, nem tehetik meg, hogy nem gondoskodnak róluk is!
Legújabb tervek szerint, meg fogják valósítani azt a szerintem borzalmas ötletet, hogy kilátót építenek a sétányon, mert ez valakinek nagyon becsípődött. Már meg is van tervezve, ami éppen nem jogosít fel senkit, hogy meg is kell csinálni, mert hogy felesleges pénzkidobás és újabb fák esnének áldozatul, újabb élőhelyek kerülnének megsemmisítésre, de bejelentették újsághírben, hogy lesz kilátó is építve....
Én, a magam részéről, azt a kilátást szeretném, ami eddig is volt, mert azt szeretem. Mindenhonnan látható és élvezhető a Duna látványa, a különleges növények, a tavaszi, őszi színek, és ha kíváncsi vagy rá, hogy milyen testközelből beleszagolni a mimóza bokrokba, akkor lemész és megkeresed... Mert az nem hegy, amiről beláthatod az egész környéket, ez egy gondosan, teraszosan kialakított magaslat, ami megmutatja titkait, amin elmerenghetsz, végig járhatod, ha hagyják, és élvezheted pénzkidobás nélkül is. Ahonnan láthatod minden reggel, ahogyan felkúszik a nap az égre, fények játszanak a bokrokon, átsütnek a leveleken, felébresztik a tájat, színeket és illatokat. Ehhez csak ember kell, aki néz és lát... Méregdrága kilátó semmiképpen sem...

Ez a csend, ez a látvány, ez a béke....

Mi ilyennek szeretjük a partszakaszt....

Helyzet jelentés a parti sétányról

Már kezdetben sem értettük, hogy mi végre került egyszer csak egy rakás, laza szerkezetű kőhegy a parkok közepére. Aztán megjelentek bizonyos helyeken leszúrt piros, majd narancssárga végű karók, majd hetekkel később a Víztoronynál, lefelé a kis siklón elkezdődött a mélyben ásott gödrök élete. Hajnali körünkön mindig leellenőriztem, hogy történt-e valami, és nagyon sokáig regisztrálhattam fejben, hogy semmi érdemleges. Lefelé vonulva ástak, könnyen el lehetett kerülni a kis siklót, nem okozott gondot, csak a gyanútlan kutyáknak, akik a megbolygatott föld teremtményeinek nyomaitól felvillanyozódva, igen csak érdeklődve rohangáltak a kifeszített szalagok alatt. Mert, a vékonyka műanyag szalagok, amit viccből egy mozdulattal el lehet tüntetni, az embereket védik, az állatokat nem. Erre még később visszatérek...

Az átjáró nélküli lejáró, a következő s egyetlen lehetőség kb. kétszer ilyen messze van, mint a képen látható szakasz....

Majd belelendültek és elkezdték kiásni a gödröt a karók mentén, át a parkon, a gyönyörű, rendezett, csodás parkon, melynek így gyakorlatilag vége is lett. Hiába vigyáznak arra, hogy kikerüljék az öreg fákat, hiába nem tapossák le az egész parkot, bizony ezt nem lehet szépen csinálni. Levagdalták a fákat, kitépték a gyökereket, elvágták a kapaszkodásokat, a kiásott földhalom átvette az irányítást, és szeles időben minden csupa por, a szél viszi, kavarja a löszt. Betonelemeket helyeztek el száradni a park bizonyos részein, ami még nagyon friss ahhoz, hogy felhasználják,  mert van rá gravírozva dátum is, május 22.-én készültek. Bár mire felhasználják, ki fog száradni.... Azóta is folynak tovább a munkálatok, kilométereken át, helyenként  3-4 méteres mélységben, végig ássák az egész part szakaszt a vízelvezetés felújítása érdekében, anélkül, hogy a másik végén bármi is történne.
A hitelesség érdekében, elmentem a kis sikló felőli részre, és a néhány árván heverő csövön kívül azt láttam, hogy az alapozást a mélyben elkezdték, a gödör mélysége cm-ekkel kisebb lett, behelyezték a betonelemeket, s ezt a lyukacsos szerkezetű kővel körbe rakták. A földkupacokat felszámolták, és gyorsan fel is merült bennem, hogy akkor mivel óhajtják betemetni az így is kb. 1 méter mély árkot, lefelé a siklón....? Másik friss információ, hogy az emberekben nem csalódtam. Hosszú szakaszon elszaggatták a kihelyezett szalagokat, apró darabokban lógnak lefelé a gát oldalról, semmi sem figyelmezteti és védi az embermagasságú ároktól az embereket, gyerekeket, kutyákat, kisállatokat. Nem mintha sokat számított volna, de már az elv is súlyosan sérült. Egyébként is, vaksötét van a sétányon, sehol egy lámpa, már csak hab a tortán a mélységbe ásott árok.
Azt, hogy mind ezt vízelvezetés céljából teszik, szájhagyományból tudjuk. Közös érdekünk, hogy ez megtörténjen, s tisztában is vagyok azzal, hogy ez kellemetlenséggel jár azok számára, akik itt járnak minden áldott nap. De az itt élőket nem tájékoztatták, sehol egy tábla a folyó munkálatokról, sem figyelmeztetés, sem határidő... A katonai harcászati árok végig vonul a sétány mellett, elvágva a sétányt a parktól. Ugyanis, sehol egy átjáró. Aki feljön, megmássza a 132 lépcsőt, nem tud átkelni a város felé, mert eddig kb. kilométeres szakaszon csak egy, azaz egy darab átjárót hagytak, az objektum mellett. Ugyan ez lefelé. Családok jönnek babakocsival, nénikék bottal és kavarognak, hogy hogyan juthatnának ki innen... Mert, ha egyik oldalt elindultál, mint a labirintusban, nem juthatsz át a másik oldalra, csak ha eléred az egyetlen átkelő pontot. Ami még szembetűnő, elvágták a parkot a kukáktól. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint, hogy elszaporodott a szemét, kutyagumi bezacskózott változata a park felőli részen. Gyakorlott szemétszedő vagyok, de ezt már én sem vállalom. És még nincs vége. Ásnak rendületlenül tovább a folyamatosan meghosszabbodó fehér csík mentén, ami további élőhelyeket fog megbolygatni, további kukáktól fogja elvágni a parkban sétálókat, s növeli a labirintus hosszát, elvéve az árnyas helyeket, ami a kánikulában nagyon sokat számít...

Végeláthatatlan árok... 

Ma reggeli sétánkon találkoztunk egy kutyás ismerősünkkel, aki a munkálatok kezdése óta minden reggel végig megy a kiásott gödör mellett, és kimenti a sünöket. Mert bizony több helyen a vonulási útjukat vágták el a futkosó árokkal. Beleesnek és nem tudnak abból a mélységből kijönni, halálra vannak ítélve.
- Ezt nem hagyom! - mondta Attila. - Minden reggel végig megyek és kiszedem őket. Naponta találok egy-két sünt, és ma is láttam már nyomait. Ebbe a melegbe nem tudnak védekezni, csapdában vannak, bár megfigyeltem, hogy próbálnak menekülni. Helyenként, ahol lazábbnak vélik a talajt, ásnak az oldalába egy lyukat és abban húzzák meg magukat. Ez így megy három hete, de én nem adom fel, nem hagyom őket elpusztulni...

Sünmenedék, az oldalába vájja a lyukat, hogy elbújjon a hőség elöl

Attila arra kér mindenkit, hogy ha lát belesett állatot, ne menjen el szó nélkül mellette, próbáljon segíteni, segítséget hívni! Mi is megfogadtuk, hogy figyelmesek leszünk, s én e fórumon jelzem, hogy ez nem a legjobb megoldása annak, hogy embert, állatot csapdába csalnak, menekülő útvonal nélkül.
Bizonyosan megtervezett dolog ez, sok milliárd forintba kerül a városnak, amibe a tájékoztató táblákat, figyelmeztető kiírásokat, állat és embervédelem gondosabb kivitelezését, gyakori munkaterület ellenőrzést, átjáró pallókat is beleszámolták. Csak egy kérdés maradt az éterben... Hol van mindez?
Addig is, a katonai futkosó egyre hosszabbodik, az idő halad, és egyre lehetetlenebb a helyzet....

A kanyarulatokban 3-4 méteres mélység tátong

Folytatása következik, 2017. június 09.


A képek bizonyítékok a felelőtlenségre, a sétálók, pihenők, vagyis a felhasználók lehetetlen helyzetbe hozására, és arra, hogy semmi sem változott egy hét alatt jó irányba. Az ellehetetlenítés tovább folytatódik; sem figyelmeztetések, sem átjárók, sem ideiglenes szemétgyűjtőkkel nem találkoztam sétám során, mikor végig jártam a labirintust. Közben, a mi házunkba betörtek, védve érezvén magukat a leleményes betörők a buckák takarásában, mely a házunkhoz igen közel választja el a múltban nagy forgalmú és rendszeresen kutyásokkal telített ösvényt. Ugyanis, nincsenek kutyások lent. Minek is jönnének, amikor csapdában érezvén magunkat, elkerülik ezt a járhatatlan és élvezhetetlen hatalmas területet. A felhasználók szenvednek a kialakult helyzetben, és ez senkit a világon nem érdekel. Nem történik gesztus, figyelembe vétel, semmi, ami az embereket - emberszámba venné. Én azt gondolom, ez megérdemelne egy jó kis sajtóbotrányt, de olyan mélyen el van keseredve mindenki, hogy némán hallgat... Teljes a döbbenet és az elkeseredés...

A kivágott fenyő helyett, kíváncsi vagyok, ültetnek-e másikat?

Gyökérdarabokat igen hamar eltüntetik, nehogy véletlenül kiderüljön, mekkora kárt okoznak...

Ez a fenyő a legutóbbi áldozat...

És katonai futkosó egyre hosszabb

Nagyon reménykedtünk, hogy legalább itt csinálnak átjárót, ha már a legközelebbi másfél kilométerre van.... Bár a sövényt úgy 5 méteren kiirtották, átjáró nem készült, csak újabb bucka...

A buckák másik oldalán árválkodnak a kukák, és természetesen kihalt minden... Máskor, itt, délután 5 felé, 20-30 kutyás szokott sétálni az ebbel, emberek beszélgetnek a padokon, kismamák tolják a babakocsikat, nénik kalapban, karba öltve sétálnak, biciklisek pihennek, kamaszok szerelmeznek,és él a környék....

Az egyetlen átjáró, és ezt is azért hagyták meg, mert nem akartak betont törni

Egyébként, lapít itt egy átjáró, csak nem ott, ahol kellene, s ez hetek óta nem került felhasználásra...