A laryngoszkóp - 2. rész

Kutatásaim során nem találtam a laryngoszkóphoz köthető magyar adatokat 1913 és 1950 között. Biztosan történt valami, csak elfedte, felemésztette a két világháború. Annál a pusztításnál ugyanis, semmi sem lehetett jelentősebb. A katona orvoslás, a tábori betegellátás bár több szintű és szervezettebb volt minden eddigi ellátási formánál, meg sem közelítette a klinikai kísérletek eredményeit.

Egy cikkben olvastam, hogy 1941-ben, Pearl Harbour-i katasztrófa után Halford a következőket írta : „ az intravénás anesztézia a háborús sebészetben az eutanázia ideális módszere volt”

Magas halálozási arányuk keserítette el ezt az orvost. Kivérzett betegeken, nem mindig szakemberek alkalmazták a kevéssé ismert barbiturát származékokat, nem volt még intenzív ellátás, sokk kezelés, lélegeztetés és folyadékpótlás sem. Szomorú időszak volt ez, úgy vélem, megtorpanása a tudományágnak, amit aztán csodálatos szakemberek írtak felül az elkövetkező béke éveiben. Ami kiemelte és fejlődésnek indította a tudományt, maga a laryngoszkóp használatának elterjedése és helyének megtalálása volt az altatásban.

A következő évszám, amihez írott anyag tartozik, Dr. Mészáros Rozália, az Országos Kardiológiai Intézet aneszteziológusának emlékezéséből derül ki.

„Hazánkban 1951-től végeznek intratrachealis (vagyis tubus behelyezése a légcsőbe) anesztéziát, amelynek során kezdetben a széken ülő betegnek helyi érzéstelenítésben helyezték be az intratrachealis tubust, majd átsétált (!) a műtőbe – és kezdődhetett az anesztézia.”

Ezen ma már nagyon elcsodálkozunk, furcsálljuk, de valahogyan el kellett kezdeni ahhoz, hogy az idézet további mondandója teljesüljön:

„Az intratrachealis narkózis lehetőséget nyújtott szívműtétek végzésére is, így még ugyanebben az évben Nyíregyházán megtörtént az első hazai zárt mitralis commissurotomia. A beteget Keszler Pál sebész altatta. Ő egyike volt az akkori fiatal tehetséges sebészeknek, akik felismerték az aneszteziológia jelentőségét, és egész életében e tudományág fejlesztésén és elismerésén munkálkodott. Ezekben a kezdeti években a sebészek végezték a szívkatéterezést, az intratrachealis narkózist és a műtétet, majd a posztoperatív kezelést is. Néhány ismert sebész aneszteziológusként is jeleskedett: Keszler Pál, Tóth József, Robicsek Ferenc. Az első szívsebészeti aneszteziológus Pálos László volt, aki az egyetem elvégzése után azonnal szívsebészeti anesztéziával kezdett foglalkozni. Először 1953-ban altatott beteget zárt mitralis commissurotomiához oxigén és éter keverékével egy Boyl-altatógéppel.”

Ezek már történelmi adatok.

Dr. Barna Béla intubál egy traumás sérültet

Dr. Barna Béla, az én volt főorvosom írta egy cikkében, hogy ”az aneszteziológia ott tudott kialakulni és fejlődni, ahol a sebészi tevékenység igényessége feltételezte a betegek műtét alatti optimális ellátását…” 

Kezdetben olyan szoros volt az összefonódás, hogy a sebészek altattak aether vagy chloraethyl csepegtetéses módszerrel, vagy vénásan adott Evipánban, vagy infiltrációs érzéstelenítésben operálták saját műtétjeiket, s bár már voltak csak aneszteziológiával foglalkozó szakemberek, de nem volt szervezettség, átláthatóság és következetesség az újonnan kialakuló tudományban. Magyarországon elsőként a Magyar Néphadsereg Központi Kórházában, 1957. április elsején alakult önálló Központi Aneszteziológia Szolgálat, dr. Wittek László vezetésével. Feladatnak tekintette a műtéti érzéstelenítés megszervezését minden manuális osztályon. 

Dr. Giacinto Miklós

Dr. Wittek László, Dr. Giacinto Miklós csatlakozásával olyan szakmai műhelyt alakított ki, ahol tanulni, tanítani, kutatni, fejleszteni és gyakorlatba bevezetni lehetett a gyógyszereket, eszközöket, vívmányokat, az akkori kórházi fősebész, Dr. Szilágyi Pál támogatásával.

 Az első altatási jegyzőkönyv 1957. november 02.-ai keltezésű, mely egy gyomor műtét 4 órás történéseit tartalmazza, a beteg intubálva, lélegeztetve volt, vért és infúziót kapott, s jól viselte a megpróbáltatásokat.

Az első altatási jegyzőkönyv 1957-ből, Aneszteziológus: Dr. Wittek László 

 Dr. Wittek László, 1956. évi október-novemberi sérültek ellátásáról írt tudományos folyóiratban publikált cikkéből idézek, melyben kielemezte a sérültek ellátásának adatait, körülményeit, s levonta következtetéseit:

 „ Az osztály középkáder feltöltöttsége végig hiányos volt és gyakran kellett még így is olyan osztályok nővéreit szolgálatba állítania, melyeken nem használják ezt a módszert. Nem bízhatták volna ezeket a betegeket járatlan ápolónőkre.”

„ 15 gépi altatás mellett ugyanannyi, ma már korszerűtlennek mondható nyílt kosaras aether narcozis szerepel. Tudjuk, hogy az intratrachealis gépi altatás speciális képzettséget követel meg. Ebben jártas orvos ezen az osztályon csak egy volt és csak október 25-től…

„... egyrészt törekednünk kell a középkáderek minél sokoldalúbb képzésére, a különböző osztályok speciális kívánalmainak elsajátítására. Másrészt megmutatja, mennyire fontos, hogy minél több sebész elsajátítsa a különböző altatógépek kezelését, begyakorolja magát az intubátios technikába…”

… Hiába biztosítjuk a megfelelő számban a jól képzett orvost és nővért, ha a gyógyszerek és készülékek nem kielégítő minőségben és mennyiségben állnak rendelkezésre…”

Dr. Wittek László

Ezeket a szavakat az ország első aneszteziológus főorvosa, az ország 1. számú Aneszteziológiájának vezetője írta le 1957-ben… Azon gondolkodom, hogy mennyi minden változott... Vagy nem. Gondolat ébresztő és örök érvényű igazságok rejlenek megállapításaiban, amit azóta kiegészíthetnénk még néhány alapvető, a mai magyar egészségügy számára létszükségletet megfogalmazó elvvel. Minden esetre egy biztosan változott: a mai altatógépeken ezt látod, mint nélkülözhetetlen és örökzöld eszközt:

Laryngoszkóp sorozat az altatógépeken

Forrás listám:
Aneszteziológia és Intenzív Terápia (MAITT tudományos folyóirata 37. évfolyam Suppl. 2. szám, 2007)
Dr. Mészáros Rozália : Fejezetek az intézeti aneszteziológia történetéből
folyt. köv! Mert még van mesélni valóm!

Az egészségügy örökzöldjei 3. rész - A laryngoszkóp 1. rész

Már most látom, hogy vért fogok izzadni a választott témán, mert nem találtam olyan forrásanyagot, ami egyértelműen azt mondaná, hogy ettől és ettől a pillanattól használjuk, így és így nézett ki az első darab, és alkalmazzuk a laryngoszkóp nevű örökzöld és pótolhatatlan eszközt, légút biztosítás céljából az anesztéziában.

Nagyon nehezen vettem be, hogy igazából az írott, megőrzött orvos történelemben, nincsenek kezdetek. Mégis, valahol meg kell határoznom egy első pillanatot, amit rögzítettek, így kérlek, gyere velem vissza az időbe, egészen 1777-ig.

Wolff András, erdélyi szász orvosjelölt a bécsi tudományegyetem orvostudományi karán tanult. 1777-ben iratkozott át a nagyszombati tudományegyetemre orvostanhallgatónak és védte meg 1777 augusztusában nyilvános vita során értekezését és a vele kapcsolatos, fele részben szülészeti tárgyú, másik felében általános orvosi természetű „thesiseit". Az akkori orvosdoktori értekezésektől eltérően a szerző nem ajánlotta értekezését senkinek sem, de a könyv mottójaként hivatkozik, Heinrich Nepomuk Johann von Crantz neves bécsi professzornak azon mondására, hogy „a készülékek és eszközök megteremtésére mindig a szükség késztetett. A készülékek és eszközök elfogadásáról vagy elutasításáról a használat alapján lehet csak dönteni és az elmélkedés e tekintetben aligha használ. Ha csak elmélkedünk, szaporodni fognak azok a műszerek, amelyekre a jövőben inkább, mint a félelem eszközeire és nem, mint hasznos gyógyító segítségre fognak emlékezni."

( Én is ismerek egy általam nagyra becsült és kedvenc altató orvost, Wolf Andrist, csak azért írom le, mert eszembe jutott…)

Nekem nagyon szimpatikus lett az orvostudor Wolff András, mert megérkezését a nagyra becsült orvostársadalomba semmiféle parolázás nem kísérte, hanem alapelveket szögezett le benne, melyhez munkája során végig ragaszkodott Magyarországon, Moldvában és Szászföldön. Munkája során több művet is publikált, az egészség fejlesztése, megóvása, a bábák tanulása, igényes munkája, a tisztavíz használata érdekében és nem utolsó sorban a kuruzslók, sarlatánok ellen.

A világ haladt, fejlődött a nőgyógyászat, sebészet, s mint az altatógépes tanulmányomban kifejtettem, a fájdalomcsillapítás tudománya, az aneszteziológia, mint az Élet, utat tört magának. Igény volt rá. Szükség volt rá. Fejlesztették, fejlődött…

Újabb évszámra leltem, mely mérföldkőnek számít a történetben, 1913.

1913-ig a fej, nyak, arc és szájműtéteket általában helyi, intravénás vagy belélegzéses érzéstelenítés alatt végezték. Bár a fájdalom csillapítására ezek megfelelőek voltak, egyik módszer sem biztosította a légutak szabadon maradását, illetve nem védte meg a beteget a műtét során keletkező vér vagy váladék belélegzésétől.

Ezt úgy képzeld el, hogy pl. Jónás bácsinak behúztak egyet a kocsmában, összetört az állkapcsa, kitörtek a fogai, meg kellett operálni, hogy még valaha tudjon beszélni, enni. A műtét alatt, álmában nem fájt neki semmi, de a keletkezett nyál és vér belecsordogált a légcsövébe, amit az alvás mély stádiumában nem tudott felköhögni, altatásban a védőreflexek is kikapcsolódnak, így az ott akadályt képzett, s Jónás bácsi hamar találkozott Szent Péterrel, mert azt onnan kivenni, kitakarítani senki sem tudta. Pedig csak verekedett ez a jóember, pedig csak kocsmában volt… Mégis, szegény belehalt. Ez egy sarkított példa, de alapjaiban igaz. Kellett valamit kitalálni, ami megvédi az embereket attól, hogy valami belekerüljön a légcsövébe, s elzárja a légutakat… Alapszabály íródott, örökérvényű, mégpedig a szabad légút biztosítása minden előtt!

Mi az a szabad légút?

Természetes, mint a légzés, hallottad már, igaz? Természetes, hogy venni akarod a levegőt és jön. Tudod szabályozni magadnak, ha ébren vagy, szuszoghatsz gyorsan, lassan, egyenletesen vagy kapkodva, de ha elalszol, már nem tudod irányítani, még is van. Fenntartja sok bennünk létező, oda-vissza szabályozó összehangolt működése. Oxigént lélegzünk be, 21%-nyit a légkörből, hasznosítjuk, felhasználjuk, és CO2-t lélegzünk ki. Ez a légcsere, a gázcsere. Szerveink, szöveteink sejtjeink életben maradása, fejlődése, működése ettől függ. A légzéstől. Ha valami elzárja a légutakat, nem jön a levegő. Először csak hiányzik, azután már pótolhatatlanná válik. Mint Jónás bácsinál.

Szerintem, mindenkinek van olyan emléke, hogy félre nyelte a falatot, vagy a nyálát, és mekkora energiát vett igénybe, hogy kitisztítsa a saját légútját erőteljes köhögéssel, már-már liluló fejjel, könnyek között, fuldokolva, akár bepisilés árán is. Vagy külső segítséggel, mert biztosan láttál már fuldoklót, ahogy kapálózik, mutogat, hogy a hátát üssék…

Hát, én is emlékszem egy homályos jelenetre, mikor megvették szüleim életünk első színes tv-jét, és leült a család valamilyen filmet nézni, s én a hátsó sorba ülve félre nyeltem az almát. Köhögtem, fuldokoltam, taknyom-nyálam egybefolyt és nagy nehezen kiköhögtem a cigányútra tévedt almadarabot. Mikor felnéztem, a családom még mindig ugyanúgy nézte megigézve a tv-t, észre sem vették, hogy én közben majd’ belehaltam az alma evésbe… Sosem felejtem el a pánikomat. Na. De nem ijesztgetni akarok így, szombat este, csak valahogyan rávezetni, hogy mi volt a tét. A mesterségesen elaltatott betegnek nincs meg a védő reflexe, életereje, ösztöne ahhoz, hogy uralja a terepet, ezért kellett megoldani, biztonságossá tenni az altatás alatt is a légút védelmét. Mi a legegyszerűbb megoldás? – tették fel a kérdést gyakorló klinikusok.

1913-ban Chevalier Jackson (1865–1958) arról számolt be, hogy gégetükrözéssel igen sikeresen tudta biztosítani a légcső szabadon maradását.

Mit is jelent ez? Mi az a gégetükrözés?

Jackson kifejlesztett egy új műszert, amelynek a végén volt fényforrás, a korábbi műszerekkel ellentétben. Tükrözésnek hívjuk az orvosi használatban azt, amikor valahova belenézünk, belelátunk eszköz segítségével. Laryngoszkóp – eredeti fordításban gégetükrözést jelent, és általa, bizonyos mélységig, tényleg belelátunk a légutakba. A műszernek volt egy kicsúsztatható része is, amely utat tudott csinálni a védelemre használt cső (tubus) vagy a légcső és a hörgők vizsgálatához használt bronhoszkóp számára. (Fül-orr-gégészek azok a szakemberek, akik valódi tükrözés céljából használják ezt az eszközt fejlesztett változatban, napjainkban is.)

Szintén 1913-ban történt, hogy Henry H. Janeway (1873–1921) publikálta az általa kifejlesztett gégetükröző műszerrel elért eredményeit. Janeway a New York-i Bellevue Hospital Centerben volt aneszteziológus, és arra a következtetésre jutott tapasztalatai alapján, hogy a gáznemű érzéstelenítő szerek lélegeztetése jelentősen javítaná a fül-orr-gégészeti beavatkozások körülményeit. Nem egyszerűen csak védeni akarta a légutat, hanem használni is, mégpedig altatógáz bejuttatásával- altatásra.

Ezt a fényforrással rendelkező eszközt bevezette a szájüregbe, megkereste a gégefedőt, megemelte és egy műanyag csövet helyezett bele a légcsőbe, amely a műtét egész ideje alatt nyitva tartotta a légutat, egészen a beteg megébredéséig, vagyis a védő reflexeinek teljes visszatéréséig. A műtét ideje alatt közvetlenül a csőhöz csatlakoztatta a gázelegyet előállító apparátust, s majd a műtét végén a gáz adagolását megszüntette. Amint megébredt, kihúzták a tubust, és hagyták magától kiszuszogni a maradék, még a betegben keringő kábító levegőt.

Janeway gégetükrében is volt egy fényforrás, de az ehhez szükséges elemeket a műszer nyelében helyezte el. A légcsőbe bevezetett csövet egy rovátka tartotta a légcső közepén, míg a műszer enyhe hajlata jelentősen megkönnyítette a cső bevezetését a hangszalagok közé. Janeway műszere olyan sikeres lett, hogy más műtétek során is alkalmazni kezdték és ezért Janeway-t tartják a légcsőn keresztüli tubus behelyezés vagyis intubálás egyik úttörőjének.  Az aneszteziológusok csak intubálás (tubus behelyezés) vagy megakadt, felülről elérhető „direkt idegen test eltávolítására” (pl. lenyelt mütyür) használják a laryngoszkópot.

Ehhez a részhez tartozom a hivatkozásokkal a wikipédiából, s ez olyan bonyolult, hogy kimásolom ide:

 Jackson1861: Jackson CT. A Manual of Etherization: Containing Directions for the Employment of Ether. Boston: J.B. Mansfield (1861). Hozzáférés ideje: 2010. szeptember 13.

↑ Jackson1913: Jackson, C (1913.). „The technique of insertion of intratracheal insufflation tubes”. Surgery, gynecology & obstetrics 17, 507–9. o. Újból megjelent: (1996.) „The technique of insertion of intratracheal insufflation tubes”. Pediatric Anesthesia 6 (3), 230. o. DOI:10.1111/j.1460-9592.1996.tb00434.x.

↑ Jackson1922: Jackson, C. I: Instrumentarium, A manual of peroral endoscopy and laryngeal surgery. Philadelphia: W.B. Saunders, 17–52. o (1922). ISBN 978-1-4326-6305-6. Hozzáférés ideje: 2010. szeptember 13.

↑ Janeway1913: Janeway, HH (1913.). „Intra-tracheal anesthesia from the standpoint of the nose, throat and oral surgeon with a description of a new instrument for catheterizing the trachea”. The Laryngoscope 23 (11), 1082–90. o. DOI:10.1288/00005537-191311000-00009.

Első, hazai orvosi műszerről írott értekezésről (publikálta dr. Bugyi Balázs)

Folyt. köv. 

Már John Lennon is megmondta: "légzés az életem, hát abbahagyni nem merem..."

Jesszusom, már március van!

Még jó, hogy eszembe jutott ránézni a blogra.
Nem sok időm volt az elmúlt hetekben írni, akkor is inkább foglalkoztam az aktuális kihívásokkal. Mert azok vannak. Nem jönnek elém, hanem én keresem őket. És tudod miért keresem őket?
Szeretek elvérezni...
Nem, nem igaz, inkább mondanám azt, hogy tudnom kell, szalonképes-e amit írok. Ezt sem tanultam, mint az altatáson kívül szinte más semmit, de szeretem, és mint olyan, tudnom kell, hogyan tudom jobban csinálni.
Nincs íróiskola. Valaki vagy tehetséges vagy nem.
Lehet tanulni könyvekből, írásokból, tanulmányokból, lehet járni kurzusokra, én is jártam egykor az Íróakadémiára, Kornis Mihály előadásaira, de Ő inkább a szellemi vezetésre koncentrált, nem a technikára. A speciális képzésekről nem beszélek, nyilván, aki újságírásra vágyik, vagy bölcsészetre, az nem egy közkórházban altat 12 órás műszakokban.
Volt egy téli pályázat, amire 200 szavas párbeszédet kellett írni, gondoltam kipróbálom, mire jutok ilyen követelmények ismeretében.
A nagy leégés ehhez képest - semmi. Még csak szemvillanást sem sikerült kiprovokálnom az egyszemélyes zsűriből, Krisz Nádasiból. Nem ismerem személyes az írónőt, még csak azt sem mondhatnám, hogy vakon megbízom az ítéletében, mindenesetre, sokat elmond Róla, hogy Ő tanítja az írást, és olyan részletekre figyel, olyan magasra állított mérce alapján hozott döntést, hogy meg kell hajolnom előtte.
Így kicsit visszavettem az arcvonalomból, és megpróbáltam átgondolni, amit eddig írtam, tettem, fogalmaztam, vagy épp csak hagytam kibuggyanni magamból. Sokat kellene foglalkoznom ezzel is, mint annyi minden mással, amire nem sok időm és energiám van. Jó lenne egyszer ráérni. a Balaton parton bóklászni, vagy épp kiülni egy kávéház teraszára, megreggelizni és előkapni a laptopot, belemerülni saját agyam rejtett zugaiba és alkotni, nézve bambán ki a fejemből... Mint Simone de Beauvoir, aki hosszú utazásokkal, túrázásokkal, elszigetelődéssel és könyvtárba járással töltötte fel magát és alkotta meg éveken át regényeit, amelyeket én olyan nagyra tartok...  Szerencsére, soha nem dolgozott mást, ez volt a munkája.
Miközben ücsörögnék, szemlélődnék, azt hinnék komoly munkát végzek, s közben lehet, csak egy szlogenen járatnám az agyam, mert épp lehet, erre futja, de ez engem akkor is boldoggá tenne, mert bamba megfigyeléseimből felszívnám magam egy újabb életjeladó, lélegzést jelentő írásra...
Igen, lehetnék igazi írónő... Ez volt az álmodozás perce.... Elmúlt.


Ide másolom az írást, hogy lásd elvérzésemet:

            Telefonbeszélgetés

-          Végül is megírtad az interjút velem?- kérdeztem tőle bizonytalanul egy magányos estén.

-          Elkezdtem…

-          Bármikor kérdezhetsz, ha kimaradt valami…

-          Rendben.

-          De tervezed, hogy megírod?

-          Hogy a fenébe ne! Ugyan, a látogatásom óta, kicsit meg vagyok zavarodva. Ismertem a taknyost, aki szembe szegült, lazán kiment óráimról az elvei miatt, aki leült velem vitatkozni, és a szemtelenségéért, lázadásáért megérett a pofonra. Alig hallottam rólad azóta, semmit sem tudtam igazából anyádról, szerelmeidről, a férjedről, gyerekedről, a munkádról, a lelkedről…

-          És most?

-          Igazából, mire vagy kíváncsi? Hogy értelek-e vagy olyannak látlak-e, amilyennek szeretnéd,  hogy lássalak…

-          Én, nem is tudom…

-          Nézd, sok bort ittam, és most a pia beszél belőlem. Azt hiszem, szeretlek.

-          Szeretsz? Ez amolyan homályos, vagy tiszta érzés?

-         Tiszta. Amióta mondtad, hogy nem Te vagy az ágyam feletti festménynek meztelen      nőalakja, azóta téged képzellek oda. Megszálltad a gondolataimat. Maholnap 70 éves  leszek… Oroszokat olvasok, alig látok, jobbára csak képzelgek…

-       Ne tréfálj velem!

-          Komolyan mondom. Holnap megyek a rákommal orvoshoz. Utána hívlak.

-          Rendben. Várom… Különben, én is szeretlek.

-          Tudom. Ezer éve tudom. Mi a fenének hívnál fel egyébként?

-          Esetleg az interjú miatt…

-          Rég lebuktál… Hogy éltess…

Hangulatmorzsa: romantika

Különleges, mély emberi kapcsolatról szól ez a párbeszéd, a kiírás szerint, két szónak kellett szerepelnie benne, a szeretsz és a szeretlek szónak... Nem volt téma megkötés, hogy kimondja, kinek, és hogy milyen helyzetben kell elhangoznia, csak a 200 szónak kellett teljesülnie. Lehetett volna benne narrációt írni, hogy mondta ez, mondta az, de én feleslegesnek érzetem, azt hittem, így is érezhető a párbeszéd dinamikája.
Nos, nem. Még kellet volna nekem vagy 50 szó, hogy széppé és gördülékennyé tegyem a párbeszédemet, így el is véreztem a helyzet gyakorlaton...  Nincs mit ezen szépíteni.
Egyébként is, az én koromban, az ember "már nem fecséreli ezt a szót csak úgy el..." 
Értéke van.
Így leírni sem akárhogyan, akármikor írom le, kimondani pedig csak a gyerekemnek vagyok hajlandó. Javulnom kell, szűrtem le ebből az egész téli pályázatból. Gyakorolnom, hogy kimondjam az érzéseimet, leírjam, megfogalmazzam, felismerjem, hogy helye van... Mert még ezen sem gondolkoztam el soha.

Más.
És dübörög a tavasz.
Amitől persze, alapvetően tiszta ideg vagyok.
Mert mi is történik ilyenkor?
Jönnek-mennek, búgnak a szerelmes párok a sétányon, legelőn, bokrokba, emberek hemzsegnek, zsonganak a Duna parton, a kutyasétáltatón nénik, bácsik járnak kézen fogva, andalogva, gyerekeket tolnak le babakocsival népszerű kutyaséta időben, és én ilyenkor mindig, hangsúlyozom, mindig antiszoc leszek...
Hát én immár hova menjek? Nem úúúúgy zavarnak, de zavarnak. Bujkálok. Nem tudom elengedni a kutyát, ezért ő is antiszoc lesz. Két antiszoc, hisztis p..., pedig otthon szokott összeveszni, mire a gyerekem azt szokta dörmögni, hogy " ti nem vagytok normálisak. Vagyis a kutya nem, csak te nem ..."
És akkor vételezek egy újabb feszültséget magamra, mert helyre igazítás feszültséggel jár, és azt veszem észre, hogy nyakig ülök a trutyiban néhány hét elteltével, és hiába bimbóznak a fák, csiripelnek a madarak, és nyílnak a kedvenc bokraim, lesz fű a legelőn, én már annyira tele vagyok tüskékkel, mint Sün Adorján a meséből.
Alig várom, hogy lecsengjen a "felfedezzük a természet lágy ölét" korszak, és visszatérjen minden a normális kerékvágásba. Egy-két hónap körülbelül. Kisétálják magukat, összevesznek, elfáradnak, túl meleg lesz, jobb a játszótér, stb... és megint lesz szellősebb tér a Duna parton. Kullancs ide-vagy oda, de mi azt szeretjük Emmával. A szabadságot, a gyaloglást, a fotózást, az elmélyülést, a fejben fogalmazást, énekelést, mesemondást két játék között, és a magányt. Mert az hosszú műszakok után fontos. Nem a barátaimat akarom elkerülni, hanem önmagamat megtalálni. Nos, ezért nem szeretem a tavaszt annyira....
Nem mert savanyú a szőlő, vagy irigykedem, hanem mert nem tudok leereszteni, kikapcsolni, kisétálni magamból a feszültségemet, amit ez az áldott jó kórház rám betonoz, ha hagyom.
Ilyenkor eszembe szokott jutni Chuck Norris, amint belefúj a pisztolyába és kijelenti : "ha még egyszer valaki tavaszról mer beszélni, csak egy pörgő rúgás és eltörlöm örökre..."
Na azért...
Egyébként, láttam már én is fekete lyukat, amiben minden elveszik és megsemmisül.... Akár lehetne a tavasz is...

Kutyamérgezések összegzése, kutyás közösség közreműködésével

Kicsit inkorrekt fórum a facebook, mert körbe járnak, néha évekig keringenek a hírek, kit, hol mérgeztek meg, kinek a kutyája járt pórul, és a gazdik hogyan törtek meg a súlyos események súlya alatt...
Nem azért tartom inkorrektnek, mert lenézem ezeket a híreket, hanem mert újra aktualizálja a pánikot.
Azt hiszed, mai eseményeket olvasol, holott régebbi bejegyzéseket osztanak meg, s akkor döbbensz rá az idővonal csúsztatásaira, ha már legalább két évvel ezelőtt megtalálod a bejegyzést saját magadnál. A szájhagyomány még veszélyesebb!
Vannak, lesznek olyanok, akik időközönként mérgezett, vagy inkább romlott kaját tesznek ki kutyáknak, vagy csak csupán hasznosítani kívánják mélyhűtőjükben rekedt élelemnek szánt alapanyagokat, s kiszórják az első alkalmas területre. A kutyád mellett is állhatsz, egyetlen nyelvcsapással feleszi a számára felesleges élelemet, levadássza, értsd szó szerint. Tehetetlen vagy ellene. Akkor van némi esélyed, ha mint barátaim, következetesen tiltod kicsi korától, hogy felegyen valamit, s elfogadjon mástól ételt, mint a gazdájától. (mikor kertes házban laktunk, gyakran adott a szomszéd, megkérdezésem nélkül húst, csontot és egyebet kerítésen keresztül a szegény, éhező etiópiai kiskutyámnak... Mikor megkértem rá, hogy ne tegye, felháborodott, hogy most akkor kidobja? Nem. Hozza át, adja a kezembe és majd én odaadom neki.... Innentől egyszer sem beszélt velem. Érdekes, a másik szomszéd néni, azonnal megértette, s sajnos, az Ő Nelli kutyáját mégis, így mérgezték meg... ) Ehhez nagyon nagy fegyelem kell, és következetesség, amit valljunk be, nehéz betartani, mert mindig jön egy kedves ismerős, akinél van nasi falat, és azonnal sorban állnak a lurkók, ugrálnak, nyöszögnek, jeleznek, hogy igényt is tartanák rá...
Vannak számukra bonbon-emberek, akiktől mindig szoktak kapni, és ezt nagyon jól tudják. És akkor oda is az egész tudomány, a következetesség. Hiába tiltod, nem fogadnak szót, s ha társaságban vagy, és mindenki kap, akkor a te kiskutyád hogyan maradna ki?
Nem tudsz igazán okos lenni.
Ha tiltod és csak te vagy vele, akkor is felnyalhat egy ott felejtett falatot, mert az ösztönös nyelvcsapások ellen nincs orvosság. Ha csak annak engeded meg, hogy jutalmazza, aki mindig is szokta, akkor sem alakul ki a nem szabad kifejezés helyes értelmezése. Ha magadnak viszel le kutyanasit, akkor egy lépést sem tudsz tenni, amíg van nálad, mert folyamatosan sorban áll a lelkem...
Nem tudom, hogyan oldanám meg, hogy megvédjem a drágasssszágot... 
Azt nem tartom jó megoldásnak, hogy a kutyát nyomorítsuk meg, kössük össze a száját, mint a minap látott golden retrievert, aki elég idős volt már ahhoz, hogy ezt jól viselje. Vagy a legújabban látott neurotikus reakció képein, amint a gazdik mindenféle alkalmatosságot szerelnek a kiskutyák fejére, hogy ne egyen fel semmit. Úgy néznek ki, mint Dartvéder, nem hiszem, hogy szeretnék ilyen szájhámban létezni, ha kutya lennék... És egyébként hova vezet ez?
Hogy miért szórnak ki mérgezett vagy romlott kaját emberek, ez megérne egy pszichológiai disszertációt. Nem tudom. Valóban azt gondolom, hogy pszichopata kell, hogy legyen az illető, aki gyilkolásra vetemedik, még ha nem is emberre pályázik, csak random, vétlen kutyákra. Az ölés jelenthet örömet, a hírek terjedése, a pánik csak emeli az élvezetet, a negatív népszerűséget is, miképp a velejáró félelmet, ajzószerként tekinti.
Azt gondolom, kinyomozni nem lehet az illetőt. Rajta kapni, igen. Ha épp nincs szerencséje...
De akkor nagyon visszafogottnak kell lenned, hogy ne etesd meg vele az általa kitett mérget, romlott kaját, hanem lefotózd, filmezd, rögzítsd, tegyél el ételmintát és feljelentsd a rendőrségen. Mert az a rendje! Önbíráskodásnak nincs helye.
Értelme sem...
Ugyanakkor, kérni és figyelmeztetni kell az embereket, ki kell írni, hogy tudatosodjon, hogy a kiszórt élelmet nem csak kutyák, hanem macskák, madarak és patkányok, mókusok is elfogyasztják, s vagy megdöglenek tőle, vagy táplálja őket, s tovább szórnak betegséget, szaporodnak, terjed a kór mindenfelé, s teremtünk egy felborult rendű életteret, amitől mindannyian szenvedni fogunk. Madarakat, a madáretetőben elhelyezett, nekik való táplálékkal kell támogatni, rendszeresen, ha már elkezdted.

Ahol élünk, egy város. Tudatosítani kell az emberekben, hogy ételmaradékot a kukába, bezacskózva kell dobni, s nem sajnáljuk meg a mások kutyáját, macskáját, mert a tartott állatokat rendesen etetik. Ha valakire rátör, hogy jótékonykodni akar, vegyen egy zacskó kutyatápot és sétáljon el egy menhelyre. Ha látod akcióban a nagyit, amint épp maradék halat dob ki az ártéren, nyugodtan szólj rá, hogy szedje össze! Ha a patkánymérges dobozt találod eldobva az ártéren, akkor is a kuka a megoldás. Tedd meg, önmagadért.
Nincs más ötletem.
Figyelni és figyelmeztetni kell, de pánikot ne keltsünk, az sem használ. A tömeghisztéria még sosem oldott meg semmit ebben a teremtett világban.
Legyünk jó gazdik. Jó, természettel együtt élő és törődő emberek. Ha lehet még esélyünk, ezt kellene megragadnunk.
Tudom, ne osszam az eszet, mert ki a fene vagyok én... most mondom, senki. Csak egy kutyás. Sok mindenkivel átbeszélgettem a hetek történéseit, hallottam rémhíreket, elhunyt kutyákon szomorkodtam, és minden alkalommal óvatosan lépkedek a szabadban. Figyelve, figyelmeztetve, féltve... gondolkodva. Mert kell lennie egy erősebb megoldásnak a félelemnél, s az a tudatosság fejlesztése, a figyelmeztetés, tiltás eszköze... Ha régen meg tudták tanítani, hogy " fűre lépni tilos!", és volt egy Poldi bácsi, aki ezt hitelesen képviselte, akkor ezen is túl tudunk lendülni... Együtt.

Mi várható 2016-ban?

Szándékosan nem foglalkozom az év végi mérlegemmel, s nem csak azért mert nagyon szomorúra sikeredett, hanem mert nincs is mit elemezgetni rajta. Csupa tény és ez ellen sajnos, nincs apelláta.
(Hogy furcsállom itt ezt a szót!)
Szerencsére, sikerült valamiféle megnyugvást találnom közvetlen közelemben, mégpedig kedvenc hősnőm, Emma segítségével. Kettesben eltöltött, nyugodt, békés horkolással egybekötött festéssel, éjfél utáni virsli felezéssel, és nemtörődömséggel viselt pirotechnikai alapzajjal számunkra véget is ért az év. Lezártuk, gratuláltunk egymásnak a túléléshez, és el is tettük magunkat a következő esztendőre.
Másnap egy óriásit csavarogtunk az ártéren jégdíszes növények között, friss, tiszta, rózsásra csípő levegőn, rajtunk kívül, alig néhányan vetemedtek korai sétára. Gyönyörködtünk, nagyokat sóhajtva, megnyújtott léptekkel tettük meg szokásosnál nagyobb körünket.
Üdítő volt, s közben gondolkoztam, hogyan vágjak bele ebbe az évbe?
Először is, adventi rendszereződésemnek köszönhetően januári elfoglaltságaim a lánykori nevem visszavétele körül fog forogni. Hogy miért halogattam eddig, ki tudja... Válásunk után, amikor könnyedén lehetett volna, kétszer jártam az anyakönyvi hivatalban, de az éppen házasodni akarók miatt, be sem jutottam az ügyfélszolgálatra. Azután pedig már fizetni kellett volna érte, és sosem volt annyi felesleges pénzem, hogy belevágjak az össze iratom lecserélésébe. Aztán pedig elfelejtettem, nem is foglalkoztam vele, mondjuk ki, tojtam rá, hogy hogy is hívnak... Nem érdekelt, megszoktam a majd 17 év alatt.
Mára, az egész volt házasságomat elképesztő hibának érzem, és kezdem rosszul érezni magam annyira, hogy megszabaduljak tőle. És akkor mi történik? Úgy vélem, törvényszerű, hogy legyen nekem is néha szerencsém, illetékmentessé tették az iratcsererét. Persze, nem vagyok benne biztos, hogy mindent, de talán ezzel az E Carddal megkönnyítik a helyzetemet. Úgyhogy, belevágok az utánajárásnak, s egyszer csak a végére jutok.
Azután az autóm műszaki vizsgáztatása fog lekötni, hiszen aktuális lesz a két évenkénti újraélesztés... Még talán van annyi szufla az öreglányban, hogy Nagyfiam megtanuljon rajta vezetni, hisze ez is aktuálissá válik az idén, mindketten betöltik a 17-et.
Persze, csak ha minden jól megy. Ha nem lesz más, iskolához kapcsolódó túlórázást követelő elfoglaltsága. Csak is akkor,  ha elfogadja, hogy tudni vezetni, még nem azt jelenti, hogy az övé korlátlanul, hogy amíg nem tudja fenntartani és tankolni, addig nem birtokolja az adott járművet. Lesz itt még megannyi csörte, azt gondolom...
Miközben fog őrölni bennünket az élet, az idén szeretnék egy rövid utazást tenni Bécsbe, egy barátomhoz, aki egy éve várja, hogy felkerekedjek hozzá a pakkommal.
A pakk egy irathalmaz, én vigyázok rá már vagy 5 éve. E kedves ismerősöm Édesapjának hagyatéka, levelezése, jegyzetei, memoárjai, néha csak időjárás jelentései... Kinek mi az érdekes, számomra mindenképpen annak tűnt, ha évek óta nem szelektáltam ki, költözött velem Budapestről Tökölre, Tökölről Dunavecsére, Dunavecséről Dunaújvárosba. Tavaly fel akartam adni postán, de amikor szembesültem azzal, hogy mennyibe is fog ez kerülni, inkább elálltam ettől a tervtől. Gondoltam, majd kiviszem neki. És jól el is ment ez az év azzal, hogy dolgoztam, szabadság nélkül, túlterhelve, nyelvlógva, loholva.... Most, más lesz, döntöttem el, róva a köröket a Duna parton.
Kiviszem. Megszervezem, lebeszélem a kalandorlelkű lányokkal, kössük össze valami jó kis túrával, látnivalóval, csavargással.... Akár a Medve szurdokkal, ahová már egy ideje folynak tervezgetéseink... De csak egy kávéházi beszélgetés jön össze, azzal is kibékülünk...
Szeretnék festeni tanulni menet közben, mert egy árva technikát sem ismerek, még a színeket sem igazán, az ábrázolás egyetlen ecsetvonását sem tanultam, de közben maga az alkotás teljességgel leköt az írás mellett. Néha úgy tudom összebarkácsolni magam, hogy elmerülök egy-egy képben, írásban, dalszövegben vagy fordításban néhány röpke órában, éjszakából elcsent alvásidőben.
És ha tovább gondolom terveimet, mindenképpen a nyíltságra és a teljességre való törekvésemet tudom kiemelni, amit az év végi tragikus események csak felerősítettek bennem. Úgy akarom  élni az életem, hogy minden napnak értelme legyen, minden napból a lehető legjobbat hozzam ki, s nyugalommal, csendességgel, mosollyal tudjam este lehajtani a fejem. Várom, igenis várom a nagyon nagy szerelemet, amit persze a vacak horoszkópok rögtön úgy rögzítettek, hogy " semmi sem fog változni az életébe, és örüljön a status quo-nak, mert az legalább biztos". 
Nos, az már nem elég.
Most, hogy ezer halál után megérintett EGY, s mint a Mátrixban, lekapcsolhatnak az üzemelő módról, egy pillanat alatt elillanhat belőlem az élet, s nem leszek csak üresség, foszladozó szavak, nem akarom status qou-ban vegetálva várni... Nem. Vagy sikerül, vagy nem, de úgy akarom tenni a dolgom, hogy abban értelem és érzelem legyen. Élet. Mindenek előtt.
Nos, ez mind olyan jól hangzik, persze, fogalmam sincs hogyan kezdjek hozzá, de majd csak lépésről lépésre haladva eljutok valameddig. A tervek lassan letisztulnak, a cél kirajzolódik, s egy árva fogadalmat sem sikerült tennem, erre azért büszke vagyok. A fogadalmak azért vannak, hogy megszegjék őket. A tervek pedig végrehajtásra várnak csupán. Jó lesz ez így, valahogy, valamiképpen, érzem a lefagyott lábamban, a reggeli frissességben, a tisztaságban...

Ezekkel a képekkel festettem át magam 2016-ba...

Már nem tehénkés, de még nem tökéletes a lovas kép....

Adventi koncert, Dunavecse

Vikár Béla Nőikar

Annyira, de annyira.... Nem is azt mondom, hogy tökéletes volt, pedig az volt. Nem is azért, mert jók voltunk, pedig azok voltunk... Mindjárt el is magyarázom...
Megint, mint mindig, hónapokkal ezelőtt kezdődött minden.
Kezünkbe kaptunk egy seregnyi kottát, néztük, nézegettük, sóhajtoztunk, néhány azonnal tetszett, néhány nem annyira. Ezt fogjuk énekelni? Ezt.
Mit fogunk még csinálni?
Semmit.
Keveset.
Elkezdődtek a próbák, hosszú hetek teltek el, és még mindig nem ment a hangunk a fülünk után.
Se kép, se hang, se elképzelés. Nem voltak nehezek, de nem is voltak a legkönnyebb, lerágott csontos dallamok...
Amit régen egy szólamban énekeltünk, annak most tanultunk egy alsó szólamot, persze nem ment könnyen, mert összevissza tévesztettünk, mikor, mi esett jól...
Olyan is volt, amit olyan magasan kellett volna énekelni, hogy végig nyakizomgörccsel és kappan verzióban nyomtunk, mert sehogy sem jött természetesen ki az adott hang... Nem jó helyre tették a pöttyöt!- jelentettük ki, majd elkezdtünk variálni, és különféle variációkat kiagyalni az énekelhetőség kedvéért.
Persze, azért valamiképpen fegyelmet is tartottunk, nem is volt igazi lázadás a miénk, csak amolyan pipiharc a kotta körül...  Úgy csináltunk, mint ha értenénk hozzá, pedig nem is...
Teltek a hetek, kezdett körvonalazódni a dalok élettere. Hol szól jól, hol hal bele az erőlködésbe...
Amikor már valamennyire tudtuk az adott dalt, előkerültek a hangszerek, és elkezdtük felépíteni a hangzásvilágát. Karácsonyos, ünnepi, halk, nem harsány, lágy, ritmikus, és melyik, milyet kívánt, úgy lépett bele valamelyik egyszerű hangszer a kíséretbe. Zsuzska.
És ezzel mindent elmondtam. Ő a tudora ennek a dolognak.
- Lenne egy írásom, szeretném elmondani, mert idevaló- mondtam egyik alkalommal, fittyet hányva a mikrofon fóbiámnak.
- Jól van, belefér- jött a válasz.
- Vers is van...
- Még jobb!
- Jó, akkor összerakom, megírom, elmondom. - Haha.... Tök vicces, mert ha lehetne, én ugyan meg nem szólalnék, csak, gondolataim vannak, és a szólás kényszer nagyon nagy úr... Mikor mondjam el, ha nem akkor, amikor alkalom adódik rá? Amikor helye és ideje van a mondanivalómnak?
(Egyébként, pánik ellen vételeztem citromfű teát, de végül még sem mertem inni az előadás napján, mert a Mamám citromfű szörpjétől is nagyon aluszékony szoktam lenni.... Na nehogy már belebólintsak a felolvasásba!)
Szó, szót követve, lassan összeállt a műsor, a próbák egyre kevesebb izgalmat, sokkal több sikert hoztak, kerete lett a színpadi jelenlétünknek, és végül, rám maradt a felkonferálás rész is, ( ha már úgy is van szöveges részed, én nem akarok szerepelni, van elég dolgom...- mondta Zsuzska,) amit igyekeztem, csalódást nem okozva, frappánsan megoldani.
Az utolsó pillanatig változtattam a mondanivaló gördülékenységén, hogy könnyed, nem terhelő, hanem informatív legyen, s nem utolsó sorban, rövid! Mert ilyenkor minden szó egy évszázadnak szokott tűnni!
(Sosem felejtem el az Internetversfesztivál egyik zseniális koncertjét, mikor az előadó felkonferálta saját magát, miszerint 32 megzenésített verset fog előadni, és mi már az elején a végét kezdtük el várni, belefáradtunk a számolásba... Utána persze, elfelejtettük, hogy számolnunk kell, annyira jó volt a fiú, de az érzés sokáig bennem motoszkált, hogy ez azért sokkoló volt... )
Végül, de nem utolsó sorban beleszerkesztettem a közreműködőket, a segítőket és a megköszönéseket, s miután ennél jobban nem tudom elmondani, így úgy döntöttem, hogy az egész szöveges részt beleteszem ide a blogomba. Hogy miért? Mert kérték. Mert újra olvasnák, újra átélnék, és végig gondolnák, amit mondtam... És hogy külföldön élő barátaim, rokonaim is részesüljenek a nagy jóból, s ezúton mondhassam el nekik, hogy gondolok Rátok is! Boldog, Békés Ünnepeket kívánok!

Szabadi Lívia

A várakozás ideje

Várom a havat, hófehéret, 

a száncsengőt, a nevetésed, 

piros sapkának fehér bojtját... 

Kandallótűz meleget ont ránk. 

Várom a téli nagy csodákat, 

feldíszített karácsonyfákat, 

narancs-fahéj illatú estet... 

Békességet, nyugalmat, csendet! 

Várom a családok mosolyát, 

a búcsút intő gondok sorát, 

a szívekbe költöző imát... 

Mikor jön végre egy jobb világ? 

Várom karácsony ígéretét, 

lelkekbe lopott szeretetét... 

Várom, hogy ne csak egy nap legyen, 

várom: Ne kelljen várni sosem!

Szécsényiné Kovács Ildikó előadásában hangzott el Szabadi Lívia verse

Sok szeretettel köszöntöm Önöket a Vikár Béla Nőikar adventi koncertjén. Szécsényiné Kovács Ildikó tolmácsolásában elhangzott verset, egy tizenéves költőnő, Szabadi Lívia írta. Tiszta, gyermeki, őszinte lelkéből született, mesés, már-már idillikus karácsonyváró verse indította be gondolataimat, amit szeretnék Önökkel megosztani….

 

          Számomra, és tudom, hogy nem vagyok egyedül, felnőtt éveimben, nagyon sokáig nem jelentett sokat az adventi időszak. A saját készítésű adventi koszorúban, s a gyertya gyújtás ceremóniájában, az én rohanó életemben ki is merült ennek varázsa.

Visszagondolva, várni a karácsonyt, az elmúlt években már nem is volt olyan mesés. Tele volt tenni valókkal, szervezni valókkal, gyakran hosszú, végeláthatatlan munkával, szűkös anyagiak miatt egyre kevesebb vásárlással, gyakori félelemmel, szerény ajándékaim miatti titkolt szégyenkezéssel... Ha elő is vettem az adventi koszorúmat, elfelejtettem meggyújtani a gyertyákat. Igazából, oda se figyeltem rá.

       Valamikor, ilyentájt, beszélgetésbe elegyedtem egy kedves, számomra nagyra becsült kolleganőmmel, aki a megszokotthoz képest nagyon furcsán hallgatag, néha teljesen zárkózott, majd lassan, az idő múlásával, belülről mosolygóssá vált.  Mintha nem is Ő lenne… Pihenő időnkben, megkérdeztem tőle,  miért lettél ilyen fura, hetek óta nem lehet hallani éles kritikáid, gurgulázó nevetésed, szarkasztikus beszólásaid… Valami baj van?

-         Advent időszaka van, ilyenkor én mindig csendesebb vagyok… - mondta valóban csendesen.

-         Miért? - kérdeztem értetlenül, akkor már sejtettem, lemaradtam valamiről!

-         Advent idején az ember felkészül az ünnepre. – magyarázta - de ezt csak úgy teheti meg, ha tudja, hogy hol tart, hol a helye, mit élt meg, és letisztázza a belső ügyeit. Ilyenkor én végig veszem, újra értékelem, ami velem történt, jót és rosszat is, és megpróbálom elrendezni függő dolgaimat. Ha valamit nem zártam le, akkor megküzdök érte, és ehhez néha elég mélyre le kell ásni a lelkembe. Segítenek ilyenkor a mécsesek, az illatok, a fények, a halk zene, és igen, én szeretem a karácsonyi dalokat, és nem bánom, hogy a csapból is ez folyik, hozzásegít az elmélyüléshez. Nekem nagyon fontos az advent, - mondta - számomra a befelé figyelés, az öntisztítás időszaka, mert csak úgy tudom átadni magam a családomnak, az ünnepi érzelmeknek, ha én belül erős, egészséges és rendben vagyok. Az ünnepen már nem foglalkozom magammal, tudok szeretteimre koncentrálni.

-         Tehát azt jelenti ez a rejtőző mosoly, hogy sikerült? – kérdeztem már én is csendesen.

-         Igen. Ezt. – mondta egyszerűen.

-         És mennyire befolyásolja, hogy vallásos vagy?

-         Én már akkor is így készültem az ünnepre, - válaszolta - amikor még nem gyakoroltam a vallásomat. Nem rég óta találtam rá Istenre. Néha elmentünk Anyukámmal a Karácsonyi misére, és nagyon jól esett, miközben nem voltam templomba járó akkoriban.

-         Értem… - próbáltam összeszedni a gondolataimat, de látta rajtam a megtorpanást, „nem akarok vájkálni, de nagyon érdekel, amit mondasz” fejemet, így magától folytatta…

-         Nézd, nem mondom, hogy mindenkinek így kell megélnie, vagy ezt kell csinálnia. Én így teszek, így érzem jól magam. Van, aki ezeket a dolgokat nem tartja fontosnak, vagy egy más időszakban fordul befelé és figyel önmagára. Pl. január elején, mikor neki vág egy újévnek. Emlékszem arra, mikor személytelenné és lényegtelenné kezdett válni az ünnep, utálni kezdtem, hogy a karácsony szellemét átvette a tömegcikkek felvásárlásának láza. Nekem abból elegem lett, éreztem, hogy nem jó felé megy el a lelkem. Csak a stresszt éltem meg belőle, mindenből problémát csináltam, mindent magamra vettem, egy percet sem pihentem, az érzéseimről nem is beszélve… Szerencsére, le tudtam állítani a családomban is az eltárgyiasítást. Apró kézműves, vagy saját magunk által gyártott ajándékokkal lepjük meg egymást, és valódi örömöket keresünk egymás társaságában karácsonykor. Elmegyünk együtt misére, valami jó kis koncertre, sokat beszélgetünk, sétálunk, játsszunk, énekelünk, együtt főzünk, és hidd el, sokkal jobbak lettek az ünnepek. Örülünk a szabad napoknak, mikor odafigyelve egymásra, rohanás nélkül látjuk egymást.

-         És ehhez az kell, hogy ne magadra figyelj…

-         Igen. Mert azt megteszem az adventi időszakban… Ez nem luxus, nem is elérhetetlen, viszont emberi – fordult el mosolyogva, s ment tovább a dolgára.

        Tudom, mindannyian másképp éljük meg az adventet, nincsen erre szabály. Egy olyan példát meséltem el Önöknek, ami engem megérintett, felnyitotta a szemem, s amit érdemesnek tartok megosztásra, hisz így is lehetséges… Mindenkinek azt kívánom, találja meg azt a lelki békét, ahol jól érzi magát, az ünnep visszakerül régi méltóságába, s valóban a szeretetről, a családról, a közeli barátokról szól.

 Kórusunk a műsor első felében, egy kis zenei körutazással készült, német, francia, finn, mexikói és angol ismert karácsonyi dallamokat szólaltatunk meg. 

Sándor Janka citera játékával tette szebbé és egyedibbé műsorunkat

Sándor Janka citerajátéka után magyar, tradicionális karácsonyi, ismert és kevéssé ismert dalokkal folytatjuk műsorunkat. 

Sándor Klára óvodás kislány előadása után pedig záró blokkunk következik, melyet közös, lelkes énekléssel szeretnénk megkoronázni. 

Édesanyja kísérte zongorán Sándor Klárát

    Advent negyedik vasárnapjának délutánját Péter Jánosné, Éva, amatőr fotós Kavalkád c. kiállításának bemutatásával szeretnénk emlékezetessé tenni.

Éva Ercsiben él családjával, közszolgálatban eltöltött évei után kiérdemelten nyugdíjas, az ottani közösség lelke, pályázatokra beküldött fotóival, címlapra kerülő alkotásaival emelkedett ki s lépett a nyilvánosság elé. Nagy megtiszteltetés, hogy felajánlotta ez alkalomra képeit, melyeken érett bölcsességgel hívja fel a figyelmet mind arra, amire érdemes figyelmet, időt és szeretetet fordítani, ami táplálja, széppé és teljessé teszi életünket. A kiállítás az aulában látható, ahol a koncert végén egy kis közösen elfogyasztott uzsonnával, forralt borral, lelket gyönyörködtető nézelődéssel. jóízű beszélgetéssel várjuk Önöket! Ezúton is köszönetet mondunk Kovács Istvánnak, Szécsényi Jánosnak, Molnár Gyuláéknak, a Református Iskolának, a közösségnek a sok segítségért, amellyel hozzájárultak az alkalom sikeréhez, és az ozsonnánkhoz!

     A műsort összeállította, a kórust hangszerelte és vezeti, Sándorné Ablonczy Zsuzsanna. Színpadon a Vikár Béla Nőikar!

Nagyon jó szórakozást kívánunk a koncerthez, legyen bennünk is, általunk is maradandóan emlékezetes…

Köszönöm a figyelmet…

És hogy mi történ ezek után? Egy jó kis énekléssel, szép citera játékkal, egy náthás kis óvodás becsületes helytállásával, kellemes együtt énekléssel lezajlott a koncert. Jók voltunk. Ha nem is nagyon, de jól éreztük magunkat a színpadon. A kiállítás képeit sokan megcsodálták, írtak az emlékkönyvbe is, és olyan kapcsolatok is elkezdtek szövődni, mely később hozhat még számunkra izgalmat, kihívást és kellemes időtöltést! Aki komolyan vette a jóízű beszélgetést, a forralt bor, a pogácsák, kolbászkák és savanyúságok között, két jó falattal egybe kötve tudott beszédbe elegyedni a szereplőkkel, rég nem látott vendégekkel, zenésztársakkal, ismerősökkel... Olyan hangulatos, meghitt délutánt varázsoltunk együtt magunknak, kedves emlék marad, igazi ünnepire sikeredett ez az egész rendezvény! Láttam. Láttam kicsorduló könnycseppet, hálás szemeket, meghatódott tekintetetek...
Még most is mosolygok... Naná!

Sándor Klári varázsolt....

Itt nézheted meg élőben:
https://www.youtube.com/watch?v=ev_F1BngsQ8&feature=youtu.be

Tanár vs Diák

Írhatnék arról is, hogy Budapest vs Vidék, de azt már megírta előttem valaki sokkal eszesebb....
      Tanár, aki 20 db 16-18 éves diákkal néz farkasszemet minden áldott nap, és próbál órát tartani az érdektelen, motiválatlan, hangoskodó, félig már önmagukat felnőtté avanzsált gyerekeknek. Jól érzed, a kulcs szó itt, a gyerekek.
     Van köztük egy, aki alkalmanként beszól, kritikusan figyel, vagyis okoskodik, lazán kezeli a csengetési rendet, nem teszi parancsszóra, amit elvárnak tőle, csak mondjuk, a saját tempójába, vagy ahogyan mindig eddig tette, megszokása szerint. Kilóg a többiek közül. Nem durván, hiszen átlagos kamasz, mint a többiek, semmivel sem rosszabb, mégis, kicsit más. Érettebb, inkább érettebbnek képzeli magát. Orgánumára odafigyelnek,  gyakran kerül a középpontba, ha kell, ha nem... s akkor is hallani benne negatív csengést, mikor semmi sincs benne, ami bántó.
Szarkasztikus, genetikailag.
Így beszél, ilyen,
      Örökölt lassúságával, megfontoltságával idegesítően sztrájkolónak vélik, holott egyszerűen lassabban adaptálódik, veszi fel a ritmust. És néha morog, hivatalból. Ezt is lazán, értelmes vélemény nyilvánításnak tartja... Érzékeny, bár ezt erősen tagadja. Érzékenységét bunkósággal leplezi. Védi magát. Visszakérdez. Ideológiákat gyárt, filozofál, figyeli a világ dolgait. Eszmefuttatásai fárasztóak, és nem veszi észre magát, ha a hallgató pattanásig feszült a rázúdított információtól. Megfogalmazza, mi a meglátása és mindig van kérdésekre válasza, elmélete, levezetése. Megszokta, hogy gondolatainak szabad áramlását javítják, de hagyják kibontakozni. Értelmes embernek van tartva, kezelve, nevelve. Úgy van természetes közegében, hogy beszéljen, beszélgessen, hisz minden szava a nyílt és őszinte létre vezeti, s a zárkózottságát oldja. Legyen az a világból bármi, univerzális a látószöge. Fogalma sincs, hogy hol a helye, de életkorából adódóan nem is várható el. Gyerek. 16,5 éves, gyerek. Szereti az iskolai közegét, elfogadta a társait, még azt is, akit az elején nem kedvelt. Mindig érettebbnek tartották, korát meghazudtoló dolgokat vártak el tőle, pl. másfél évesen miért nem köszön előre a felnőtteknek.... Becsapós az Ő karaktere....
     Csak az a tanár ne lenne, aki meg akarja Őt tanítani a nagyvilág szabályaira, a szabálykövetésre, aki nem beszélget vele, nem hívja félre, ha valamit nem csinál jól, vagy túl lő a célon, vagy egyszerűen idegesítő a magatartása. Nem tartja érdemesnek rá, hogy megismerje, megküzdjön vele, az agyával... Tanár egyedül vág bele, a gondviselőt nem vonja be a helyzet megoldásába, még csak nem is értesíti.
Szentül megfogadja, hogy márpedig addig fenyíti, amíg nem törik meg, követnie kell a szabályokat és meg vannak rá a fegyelmezési eszközei, hogy sarokba szorítsa...
Igen. Megvannak. Tud adni számtalan büntető bejegyzést a digitális naplóba, egy hét alatt az igazgatói rovóig elmegy, utólag behívathatja a szülőt, belevonhatja a fél világot is a szorongatásba, kirúgást helyez kilátásba, hisze csak egy lépés választja el a fegyelmitől, s egyre nagyobb lesz a tét, a nyomás, kiéleződik a konfliktus.
Gyerek érzi, hogy rászállt a tanár. Úgy érzi, utálja. Nem tud jót tenni neki... Akar tőle valamit, de nem érti, homályosan dereng, hogy valami nem stimmel.
- Kicsit késtem- mondogatja... - Nem bántottam meg, nem szándékosan, én nem csináltam semmit, amit eddig nem tettem.... Mindig ilyen voltam....
Úgy véli, mit sem változott a hozzáállása az elmúlt években, és ez így igaz. Ugyan az a gyerek maradt egy felnőttebb köntösben, mint 9.-es korában. Csak közben komolyodnia kellett volna. Hiszen elvárják. Ami régen jópofi volt, az mára már idegesítő. Mellesleg, dolgoznak a hormonok, ami egy fura szlogen, de még is csak van benne valami... Külsőleg dominál a férfi....
Fegyelemnek kell lenni, aki kilóg, az nem idevaló... Na már most, remek lehetőség a példát statuálásra ez a fiú. Figyelnek rá, benne él a közösségbe, ha őt nem fogják meg, idővel a többiek is meg fogják szegni a szabályokat- mondja a tanár.... Jövőre már be sem fognak járni, ez lesz a kis késésekből... Időnként pedig, megalázóak a kioktató megjegyzései...
     Igaza van. Meg kell tanítani, elsősorban szülőnek, majd a tanárnak is tudatosítani kell benne, hogy nem csak külsőségekben kell felnőnie, hanem belül is kellene komolyodnia. Tudatosan kellene élnie a lehetőséggel, amit kapott. Tudatosan kell vállalnia a döntéseit.
- Miért? Milyen döntéseket hoztam?- kérdezi a diák a szülőtől...
- Rosszakat. Azt például, hogy megengeded magadnak azt a luxust, hogy elkéss! Vagy, hogy kommentálj olyat, amit nem kellene, például matekórán... Épp, hogy érted...
- De nem tettem semmi rosszat, nem tettem kárt az iskolában, nem öltem meg senkit, nem drogozom, nem is terjesztem, nem hordok tiltott jelképeket, nem csinálok szélsőséges megnyilvánulásokat, én csak önmagam vagyok. Lehet, holnap kirúgnak valamiért, amit akaratlanul elkövetek, és nem akarom elkövetni. Így hogyan menjek be?  Mindenkinek lehet rosszabb napja, az nem lehet, hogy ne hibázzon! Te is hibázol! Mindenki hibázik!
- Igen. Hibázik.
- Innentől minden nap ott van a fejem felett, hogy bármikor kirúghatnak, mert nem tetszik a viselkedésem. Már pedig az első évben elment, aki nem idevaló. Második évben az morzsolódott le, akinek a suli volt nehéz. Én megtettem mindent, hogy bebizonyítsam, hogy helyre lehet hozni a hibákat, a linkséget, a nem tanulást. Kijavítottam év végére a fél évi bukásokat. Annyit tanultam! Jók a jegyeim, és most a viselkedésembe kötnek bele! Miért? Miért történik ez?
- Túl azon, hogy a gyorsított eljárás és a tudatosítás nincs szinkronban, sokkolnak azzal, hogy elveszítheted azt, amit élsz. A jó sulit, a jó közösséget, a barátaidat, ha nem változtatsz a hozzáállásodon. Ha akarod, mind ezt, akkor változnod kell. Fel kell nőnöd a feladathoz.
Neked kell meghajolnod. Nem szabad elkésned egyetlen óráról sem, nincs beszólás, kommentálás, nem zavarhatod az órát az ötleteiddel, nem lehetsz tiszteletlen, és nem követhetsz el semmit, ami címlapra tesz megint. Akkor, és csak is akkor megúszhatod. Ezt jelenti a meghajlás.
- De az nem ugyan az, mint a törés...
- Nem, nem ugyanaz.... A törés az, ha mindazt elveszíted, ami fontos neked, és nem tudod visszacsinálni.. Rajtad múlik. Vagy hajolsz, vagy törsz. Leegyszerűsítve....

Tanár vs Diák.
Bizonyosan, jól tudnak beszélni, csak egymással nem. Az elvek, a szokásjog és a megtörés valahogyan fontosabb... Az indulatok, pedig dübörögnek...
Hányszor lejátszódott ez a derby az idők folyamán???? Bárkivel megtörténhet, hogy belekerül egy ilyen negatív, öngerjesztő folyamatba... Csupa szorongás és feszültség.
Kinek van igaza?
Mindkettőjüknek. Csak valahogy az a kommunikáció köztük, nem klappol....
Nem védem a tanárt, mert Ő felnőtt. Tudja mit csinál, él a lehetőségeivel, más nincs is a kezében.
Nem védhetem a diákot, mert hibázott, mert változnia kell, nem játszadozhat idézetekkel a fejében, mint a számítógépes játékokban... Nem csaponghat, nem vagdalkozhat, nem áshat maga alá és ha akar maradni, nem hibázhat akkorát, hogy eljusson a következő büntetési fokozatig.
Gyerek, értelmes lény. Tele érzésekkel, félelmekkel, és ebben az esetben, senki sem áll mellé. Nem célszerű, nem szolgálja az érdekeit. Mindenki elvárja, mint másfél éves korában, hogy előre köszönjön. Nem fog. Mert nem érti és nem tudja, mi a búbánatos célja ennek az egész hadjáratnak... El kell helyeznie önmagát ebben a világban. Ez a cél. Meg kell tanulnia az elfogadást, a szabályok betartását, az alkalmazkodást, az önfegyelmet, szem előtt kell tartania saját boldogulását.
Most csak a tétet érzi. Hogy mit kockáztat, ha elhibázza.
Viszont, ha kiszáll ebből a negatív spirálból, ha megindulna a kommunikáció kettejük között, akkor tudna idővel alkalmazkodni. Érteni fogja.
Nem megjátszottan, hanem valódian... és egyszer valóban felnőtt lesz....