Figyelmeztetés magamnak

Tudod, hogy a forró fej és az ellentmondásokkal való szembesülés - tud hamis ítéletet alkotni. Ezer éve tudod, millió pofon tanított meg arra, hogy ne vedd magadra és ne akard tisztán látni a káoszt. A másét. Az az Övé. Semmi közöd hozzá. Nem Te generálod, nem Te éled, nem a Te életed! Ha elszúrja, elszúrja. Ha hazugságban él, hát hazugságban él. Ha bele akar keverni, na, akkor légy résen, mint most is!  Tartsd távol magad attól, hogy puha plüss párna, esetleg maci légy, akibe az orrát törli a tévelygő egy jól kibőgött pillanat után. Ha megérint az esendősége, a történései, a butasága, nincs mit tenni, megérintett... De maradj ebben. Ne szólj és ne vezesd! Semmilyen irányba. Mert magad sem tudod a félelmetes, önmagát duzzasztó káoszban- hogy az merre van... Van-e egyáltalán? Mivel teszel jót? Kell-e egyáltalán jót tenned?  Kerülj pertuba a józan ésszel! Ez itt egy vészcsengő! És iszonyúan szól! Mindenki érti, megint, csak Te nem! Kapcsolj üresbe!!!!!! Páncélt fel! Gatyát felköt, Terézanyut-melegebb éghajlatra teleportál! Védekezés a belekeveredés ellen! Ha hülyére vettek ismét, (megtörténik, megtörténhet,) no, ezt is túl élted....Volt már rosszabb is. Nem vesztettél, csak húztál egy újabb strigulát. Egy egyszerű beszélgetésből is leszűrheted, hogy mindenki másképp, más rend szerint él. Nyugalma pillérei másik hidat tartanak. Ami számodra nem biztos, hogy járható út... És a szenvedélyes ítéletalkotás? Forrófej? Már megint? Hát, Piriropogós, Te nem tanultál semmit az ezer év alatt! Az az átkozott tűzjegy! Önmagad legyőzése,-  a feladataidhoz való legnehezebb hűség.... Mindent bele, Emberke!

(A hazugsággal és a könnyekkel mai napig nem tudok mit kezdeni...

Lélekdonor-gondolatok....

Tudod, Caramell, most nálam lezúzta a nimbuszát... Félre ne értsd, nem vert meg a sikátorban, nem énekel hamisan, nem csalta meg a barátnőjét, nem ejtette teherbe a szomszédnőt vagy ilyesmi. Énekel. Szöveget ír. Megzenésít mívesen. Dallamot alkot. Alapvetően lenyűgöző az egész. Mégis. Haragszom Rá. Mert nem értem. Mert olyan új, összetett szót alkotott, amitől én rosszul vagyok. Mi több, köré varázsolt egy olyan dallam világot, amibe beleillik. Egy értelmetlen szó. Tiszta elmebaj....
Mi jut eszedbe arról, hogy lélekdonor? Első blikkre? Egy halott ember lelke. Még gyerek voltam, s végig lestem egy filmet a lépcső tetejéről, mert Mi sosem nézhettünk este 8 óra után Tv-t. Az volt a címe: Szerelmem, Hirosima.... Egy jelenet megmaradt, máig őrzöm. Egy lány térdel egy pasi mellett( nyilván a szerelme volt a katona). Golyót kapott, vagy bombát, már nem emlékszem. A haldoklása rövid volt, de éreztem gyerekfejjel is, hogy drámai. Nem nyögdécselt, nem mutattak vért, nem tocsogott a filmvászon. A lány ráborult, s éppen végig szaladt a gondolatain, hogy retteg, mi lesz, ha elveszíti ezt a fiút? És mire felnézett saját gondolataiból, a fiú halott volt. És a lány el kezdett zokogni. És azt mondta, ami máig eszembe jut, ha meghal valaki a közelemben...: " Itt voltam melletted és mégis, elszalasztottam halálod pillanatát..." Valahogy biztosan azt várta, hogy látja elszállni a lelkét... Gyerekként ezen sokat gondolkodtam. Aztán felnőttként is... Hogy van ez? Hollywood megalkotta a jelenetet:  a Harry Potterben, mikor a Syrius Blacket a Dementorok kiszipolyozták, s a haldoklóból készült elillanni a lélek. Elképzelték. Nem valós, tudom, de hihető. Valami megfoghatatlan, az emberi szem számára felfoghatatlan finomságú és láthatatlanul elszálló valami, nos, az a Lélek.Magam is hiszek olyan erőben, amit a Lélek hordoz. Az nem tűnhet el csak úgy... Valahova lesz és valahol van...Nem vészhet el, az erő mindig átalakul, (fizikából egyszer pótvizsgáztam, már csak tudom!) akár gondolattá, akár emlékké transzformál, de megmarad. Emlékezetünkben él tovább, akár darabokban, csak egy villanásnyi csöpke morzsa jutott nekünk az életéből, de azt megőrizzük....
Mint 23 éve egészségügyis, láttam, kollégáimmal együtt sok mindent ebből. Árnyalatot, mellbevágót, megrázót, vannak még fokozatok, de szerintem értesz engem.... Donációt is, mely különösen nehéz tud lenni. Akik végzik, akik végig élik, végig csinálják, minden tudásukkal az Életet szolgálva - nehéz missziót teljesítenek. Valóban egy küldetés. Valamit befejezni és valamit elkezdeni. Esélyt adni. A munka nem rutin, holott a rutin vezeti az elveket.... Mégis, minden más, holott - ugyanaz. Nehéz, na.

És jön Caramell. Trillázó dramaturgiával megtöltött dallamívre, trubadúr dalnokként megalkot egy szót. És ezzel összezanzásítja a gondolataimat és az érzéseimet. Hát, mit kezdjek én azzal a szóval, hogy lélekdonor? Húgom és Tóni barátnőm szerint én egy hülye vagyok. Ezzel sokszor és mélyen egyetértek. És szerintük ez a szerelemről szól. És az az én bajom, hogy már régen nem voltam szerelmes, mert különben bepisilnék a gyönyörtől, ha hallanám, amit énekel a Nemzet Hím Csalogánya! Lélekdonor- az a szerelem. Mindenki érti, csak én nem. Lélek-adó... A szerelem. Magyarázták többször is. De akkor az a szerelem halott!!!!! Mert a donor, megmenti, akit meg tud menteni, és meghal, ez az Ő sorsa. Vagy nem? Hát hogy lehet egy ilyen súlyú szót keverni egy pozitív érzéssel, ami szárnyal? Amitől részeg vagy, amitől elmegy az eszed és rózsaszínben látod az egyébként eléggé ványadt, sorvadt, színtelen világot! Értem én, hogy a Mester mit akar mondani, de nagy a baj, mert még sem tudja elmondani.... Mert agyoncsapja bennem a szépet, az ígéretet, hogy meg leszek mentve, jön a szerelem! Klasszikust idézve: Gyönyörűm, Te szeress engem! - helyett... azonnal ás egy termetes sírgödröt a vágynak, és igazából még sem adja oda az életnek, mert azt a szerelmet én már belül siratom.... Akkor most szerelem vagy nem? Most ad vagy nem ad? Most él vagy nem? Milyen szó az, hogy lélekdonor?????????????? Küldjetek vissza nyaralni.... (Fenyvesen elég sokat szólt ez a rádióból, nehezen hevertem ki a zűrzavart, amit okozott ez bennem. A mai megemlékezés apropója, hogy Csemetém rátalált eme zene+szövegre és egész délután ez szól a szobájából.... Anyám, borogass!) Hát ez a bajom nekem Caramellel. Most összeveszettnek tekintem magunkat.

Felbukkanó emlék

Az elválásunk utáni napokban történt. Anyámhoz menekültünk három napra, hogy a Gyermek ne nézze végig a végrehajtást, Férjem elköltözését....Átmentünk ebédre a Húgomékhoz, ahol két unokatesó igyekezett elhivatottan a Fiamat felvidítani. Perifériásan észleltem, hogy Apám, permetezni készül a kertjükben, hiszen az én csomagtartómat pakolta tele cuccal, de valahogy nem fogtam fel ebből semmit. De nem csak én nem, szerintem senkiben nem tudatosult, hogy permetezés lesz a kertben. El voltunk foglalva magunkkal, a Húgom, mintha az Anyám lenne, tüsténkedett körülöttem. Beszéltetett, ami olyan gépiessé vált, már nem voltak indulataim. Rengeteg kávét ittam, sokat cigiztem, és el voltam temetkezve magamban. Ha a zuhanás kellemesebb részét próbálod megfogni, én éppen abban siklottam merőlegesen lefelé, felfogni még nem tudtam, csak azt, hogy ez most valami rossz kezdete... Anyám, hogy a gyerekek ne hallgassanak ki minket, programot szervezett, gyümölcsszedést a srácoknak. Ott, ahol Apám pillanattal előbb lepermetezte a fákat. A melegben, a tompaságomban, a bánatomban semmit sem észleltem ebből, és mégis, egyszer csak felfogtam! Nem szabad!!!!! Ne egyetek a  gyümölcsből!!!!

Anyám megszeppenve állt előttem, fel sem fogta, hogy mi történt. Én sem. Valami jeges félelem szorította a mellkasomat, és abban a pillanatban tudatosult, hogy megmérgeződtek. A szemem láttára, a Gyerekeink és az Anyám benyomták a frissen permetezett gyümölcsöket a bokrokról… Uram Isten!!!! Igazán akkor ijedtem meg, amikor Apám is előkerült a kert végéből, és halálra váltan motyogott az orra alatt, hogy …de most permeteztem… Hát nem láttad? Mindenki megállt, és csak bámultunk egymásra.

- Mivel permeteztél? Milyen hatóanyaggal?- nyögtem ki fojtott torokhangon…

- Itt van a papírja… - lelassult a világ. Olvasni sem ment túl értelmesen…  Cholineszteráz bénító… halálos méreg… súlyos mérgezés… kórház… intenzív osztály… Emlékeztem arra a Kisgyerekre, aki ezt túlélte nálunk a Heim Pál kórházban. Vércsere, enzimek, atropin mérgezés határáig elvinni, hogy a mérgezés tüneteit enyhítsük. Mozgás szegénység, leépülés, gépek, pumpák, és eszembe jutott az a pillanat, amikor azt mondta nekem „ Mama”. Hónapok után, hogy bekerült, megszólalt. Épp olvastam Neki, vagy énekeltem, hogy szórakoztassam a semmiben lebegve… Meggyógyult. Hajszállal aktívabb lett, mint egy "vegetatív lény" ... Vajon, ez vár ránk???  Nem lehet igaz!

- Megyünk az ügyeletre azonnal! – mindannyian autóba ültünk, Apám sápadtan ott maradt, nem bírta volna a szíve az izgalmakat, teljesen kikészült. Az egész Családja egy hajszálon függött.

A kunszentmiklósi városi ügyeleten épp nem volt bent az orvos. Várnunk kellett. Leültettük orgonasíp szerűen a srácokat a padra, mellékjük telepedett a negyedik érintett is, az Anyám. A 12 éves Unokabratyó, a Fiam 8, Hugi 4 és Anyám 62. Egy ideig megszeppenve ücsörögtek, de az életösztön előbb-utóbb utat tört. El kezdtek a Gyerekek fészkelődni, mocongani, hiszen az egészből csak annyi jutott el a tudatukig, hogy gyümölcsöt ettek, ami nem volt jó. Ment a versenyzés, ki evett többet a rossz gyümölcsből, ki megy be elsőnek, mi fog történni, stb… Elkezdtek vihogni, vidáman lökdösődni a padon, végül mindig az Anyám került egyre kívülebb. Végül megszólaltam, mert kezdett az egész  jókedv olyan népünnepély-szerűen elharapódzani…

- Mindjárt nem lesz olyan vidám, amikor majd kimossák a gyomrotokat...– és kirobbant…  Akkora röhögés vette kezdetét, hogy az ügyelet történetében sikerült maradandót alkotni! Nem kacagtunk, nem nevettünk, mindannyian rettenetesen, embertelenül röhögtünk, a könnyünk fojt, nem tudtuk abbahagyni… Ott ültek az áldozatok, gurgulázóan hömpölyögve, és nem hittük el, hogy baj van… Nem lehet baj! Egészen addig tartott a jókedv, amíg az orvos meg nem érkezett. Akkor elcsitultak, magamra is erőltettem a komolyságot, és együtt szépen, sorban bevonultunk a rendelőbe. A doki fiatal volt, épp annyira, hogy ne rázza le a terheket, hanem megpróbálja megoldani. Elmondtuk a történetet, megmutattuk a papírját a méregnek, amivel Apám lenyomta a fákat, s óhatatlanul  a bokrokat. Megvizsgálta Őket, majd gondolkozott, mi is legyen. Haza nem küldheti egyiküket sem, de nem is jelentkeztek a tünetek. Nővértől megkérdezte, mennyi keserű só van az ügyeleten? Végső mondata így hangzott:

- Ha mindannyian hánynak egyet, hazamehetnek. Még nem telt el egy óra sem a felszívódásból, hát legyen így. Nővérke megcsinálja a keserűsós meleg vizet, azt mindenkinek meg kell inni, és kint a wc-ben nővérke ellenőrzi, hogy hánytak-e? Ki jött-e a gyomortartalom, s ha minden rendben, nem jelentkeznek a tünetek, hazamehetnek…

Mostanra már senki sem röhögött, kezdett az egész olyan fura lenni. Felfogták, hogy ez tényleg komoly, és mindenki utálta a hányást. Megkapták fejenként a literes flaskájukat bevonultak a wc-be és megpróbálták meginni. Öklendezés, sírás, tiltakozás hallatszott mindenhol. Húgom a Kislányánál, Sógorom a Nagyfiánál, Anyámnál a Nővérke, én pedig a Fiamnál próbáltam segíteni. Megitták az egészet. Hallatszott kisvártatva, hogy valaki megkönnyebbült. A picilány. Hál’Istennek! Azután Anyám. Szerencsére! Unokabratyónak is sikerült! Végre! A Fiam pedig az Istennek sem haladt a dolog felé! Mindenki ott tolongott a szűk wc ajtóban, akartak segíteni, biztatták, nógatták, ne félj, nem fog fájni, csak szar.... De nem tudott hányni. Visszatért a szorítás a mellkasomba. Csak az én Fiam marad veszélyben! Még nem telt el egy nap sem, hogy én viselem a gondját, és már megmérgeződött! Hogyan számolok el az Apjának? Mit mondok Neki, ha a méreg felszívódik és ledönti Őt a lábáról? Hogy már az első nap nem figyeltem rá? Nem védtem meg, nem óvtam Őt? Pánikba estem. Próbáltam határozottabban, erőszakossabban fellépni, sírtam már én is, a dráma túl nőtt rajtam! Nővérke újabb flaska vizet hozott. A Kisfiam taknya-nyála egybefolyt, ahogyan próbálta leküzdeni a meleg-keserűsós vizet. Két liternél járt, és meg sem kottyant Neki. Sógorom vette át a helyemet. Ő is próbálta a hánytatást. Nem ment. Végül a Gyerekem kirohant a wc-ből, elbújt a fal mögé hátul az udvarban. Utána mentem. Lekucorogtunk a földre, és beszélgettünk. Elmondtam újra, hogy miért kell hánynia, és hogy meg fog könnyebbülni, és dugja le az ujját, és kijön és kitör a béke. De nem ment. A mandulagyulladástól akkorák voltak a mandulái, hogy be még ment, de ki már viszont nem jött az anyag. Nem tudott hányni. Feladtam. Végig gondoltam, hogy ha valóban jelentkeznek a tünetek, mit fogok csinálni, számoltam a felelősséggel, a lehetséges veszéllyel és rájöttem, ha ez a sorsunk, én úgy sem futhatok el előle. Nem kínoztam tovább a Fiam, beletörődtem, hogy nem tud hányni és kész. Visszamentem az orvoshoz. Elmondtam Neki a tényeket, hogy nem megy, de megitta az összes keserűsós vizet, valahol majd csak kijön… Lelkemre csomózta, hogy azonnal vigyem Őt kórházba, ha bármit észlelek, ne várjak egy percet sem. Sok jó tanáccsal ellátva elengedett minket haza. Végig néztem a vihar vert társaságon, a delikvensek zöldültek, sápadtak voltak a kocsi hátsó ülésén, de megnyugtatóan kihányták magukat. Rásandítottam a Fiamra, és elfogott a bűntudat, amit sokáig hurcoltam, s még tán most is hurcolom magammal, hogy nem vigyáztam rá eléggé. Magammal törődtem, az én bajommal, s nem voltam ott, amikor a gyümölcsöt lelegelték a bokrokról… Amint visszaértünk Anyámhoz, eltelt egy óra ismét. Egyszerre hatalmas robajjal kivágódott a wc ajtó, s a Fiam echte tehetségesen összefosta magát. Ó, hogy a szarnak is hogy tud örülni az ember!  Mondtam én, hogy valahol majd csak kijön! Végig rohant a beleiben, átszívta a méreganyagot, kiöblítette belülről és lám, megérkezett. Nyugtalan álmát ismét éberen őriztem, s simogattam, ahogyan csak óvatosan lehet. Kimerült Gyermekemet ismét a földről lapátoltam fel, hánykolódott, dobálta magát, ahogyan előző este is, bár már körbe vettem az ágyat párnákkal, hogy ha lehet, ezt se érezze… Az én Fiam. Most már egyedül felelek érte. És nem lehetek – nem éber… Soha. Soha többé! Az ember a saját bőrén tanulja létünk magasiskolájában érteni, irányítani a jelent.... 

Most kaptam a hírt!

Mégis lehetek Terézanyu íródeákja! Képzeld, a minipályázatra, amiről most sem tudom, hogy miképpen, elküldtem egy írást, olyat, aminek a karakter száma kötött volt. Az én gépem elég vacak. Össze-vissza számol. Amikor leírtam egy sort, százakat ugrott. Amikor kitöröltem egy bekezdést, néhány tizedet vett vissza. Tiszta agyrém! Nyaralás előtt vágtam bele, mert a legutóbbi írásom nem volt túl szerencsés. Gondoltam, nem adom fel, küzdök, először életemben azért, hogy megjelenhessen, és nem csak az én oldalamon. Valahogy úgy voltam ezzel, hogy meg kell méretnem. Most már tudnom kell, hogy amit írok, az jó-e? Kapok elég sok hideget, meleget, kritikát, figyelmeztetést, és az aktuális Kritikustól függ, hogy elgondolkodom-e? Eléggé fafejű vagyok. Átgondolom ugyan, át is rágom, és mérlegelem a hallottakat, de akár milyen fura is, rossz is a munkám, a szavakból mégis - én szólalok meg. Ha bután szól, akkor én szólok bután. Nem vagyok tökéletes. És ragaszkodó is vagyok, az életben, a munkámban, érzelmeimben, még a szavaimhoz is. És tanulom ezt a mesterséget...
 Néhány éve csak, hogy újra el kezdtem írni, félve, kellő megilletődöttséggel és áhítattal, nem tudtam, mire vagyok képes. Most sem tudom. Az első munkám a múltban, a Csigalépcső első foka c. novella volt. A Fiamról.( Ki másról?) Betegségének első napjait írtam és osztottam meg, a Válogatás íráspályázatára. Akkor nyerni akartam , mint hithű idealista, elterveztem, hogy én leszek az első... 300 ezer forint volt a fődíj és el akartam vinni a Családomat nyaralni. Az írás gyönyörű lett, az Anyám őrzi. Kaptam egy gratula-levelet, egy ismeretlen címzettel: Patyi Kanna. Azóta sem olvastam el. Válásom körüli időszak maga volt a spirálban zuhanó repülés, magam sem tudtam, hogy ezt meg lehet fogalmazni. Még készülök rá. Lehet, hogy halálomig. Azután találkoztam Valakivel, akihez szólni akartam, és legbelül a mai napig megszólítom. Megírtam a  24 órás szerelem c. novellám, ami már számtalanszor elveszett, de Tőle mindig visszakapom az eredetit. Egy rózsa-rajzzal kísérve. És azóta tart ez az őrület. Én mindig írok, és elégedett vagyok azzal, hogy gépben marad, a barátaim asztalfiókjában, emlékekben, s van aki most már őrzi az írásaimat, mert erre én képtelen vagyok.A rádiózás megváltoztatott bennem valamit. Még pedig azt, hogy a fejlődésemet nyomon követhetem. Amikor beültem a mikrofon elé, a promó készítésekor, a félelmemet és megilletődöttségemet nemes egyszerűséggel, seggfejséggel és önteltséggel lepleztem.( ez a felvétel nem lett valós promó, nem terjesztettem senkinek).  Erről a szakmáról semmit sem tudtam, csak csupán annyit, hogy tanulható. Akinek van hozzá affinitása, kemény munkával lépegethet előre. Belevágtam, s nap, mint nap látszott munkámon kollégáim csiszolása, önmagam nyílása, fejlődése, a magabiztosság valódi megszerzése.Izgulásom áttranszformált a kéztördelés és vasokonstrikción át egy normális hang és modorosságra, amit már el tudtam magamtól fogadni. Minden kontroll, jó szándékú segedelem, javítgatás, instrukció - megtanított az elfogadásra. Egy fafejűnél ez nagyon nagy dolog! El kezdtem hallgatni másokra! Jobban és értőbben nyíltam a kritika felé. El kezdtem látni, hogy mi a fontos, az elengedhetetlen, s végre lett saját hangom. Írásban és szóban is. Ezért vártam nagyon a Terézanyus nagy íráspályázat eredményét, mely azért, be kell vallanom, letört. Nem kapott jó kritikát. Majd újra értékeltem a munkám, és megláttam a hibáimat. Balogh Tanár Úrral még vitatkoztam kicsit, de eredendően mindenben igazat adtam Neki. Egy dologhoz kényszeresen ragaszkodtam, - tovább írni. És naponta meditálni azon, hogy a tökéletes munka érzése, vajon milyen lehet? A minipályázatra egy töredéket küldtem el, hiányzik belőle a saját hangom, a karakter megkötés és a gépem nyomorult számlálója nem engedett kibontakozni. Még is elküldtem, "csakazértis", mint a bokszoló, aki orrba vágás után visszamegy a ringbe... És benne vagyok a paradicsomban! Jónak értékelték az írásomat. Ünneplőben van a szívem, annyira vártam a jót!

Balatonfenyves 7. rész Epilógus

Tegnap fenékig élvezetem az utolsó reggel minden pillanatát. Szivacs-üzemmódra kapcsoltam az agyam, az érzékszerveimet, hogy minél több információt tároljak el az itteni levegőből, mozzanatokból, s reménykedem, hogy kitart egy darabig. Nekem nem kell semmilyen történés, hogy bespájzoljam a megnyugvást, az illatokat, hogy ráncfelvarrást végezzek a lelkemen, hogy a gerincem egyenesebb legyen, s hogy a horizontra tudjam emelni a szemem. Csak ide kell jönnöm, Fenyvesre. A pici ház, a maga tákoltságában, kompromisszumaival, ( bent nincsen víz, sem fürdőszoba, az udvari vízcsap a megoldás!), történéseivel,  (időnként meglepő repedések növekednek a semmiből, lehull a múlt századi vakolat ) helyi lakosaival, ( megérkezés után, egy ideig véres küzdelmet kell folytatni a pókokkal, hogy ki is van most itthon?) egyedi élményeket tud rejteni.  Itt nem szoktunk nagyokat enni, csak harapni valamit. Még sosem mentünk el vacsorázni, még halat enni sem, (pedig itt van nem messze a déli part legfinomabb halsütödéje). Néha grillezünk, bográcsolunk, egy tál ételeket gyártunk a rezsón, felfedezzük a számunkra ismeretlen gasztronómia lehetőségeit. Itt ettem először 40 éves koromban gombapörköltet.(Barlangász barátaim hoztak erdei, vajtinorú gombát, csiperkét a badacsonyi erdőtúráról, s együtt főztük meg Chikán Gabival, aki kóstolta, mert én nem tudtam, milyennek kell lenni)... Chikán Gabi itt történelmet írt, amikor fejlámpát szerelt a fejére az éjszakai dinnye evéskor. Barátaim, Rokonaim, akik itt hagyták lábnyomaikat, emléknyomaikat, s minden nehézség ellenére itt jól tudták magukat érezni... Mindig eszembe jut a Tulaj, aki nélkül nem élet az élet.A tér, az idő, az Élet, ami elválaszt Tőle. Az Ő Fia, akire, ha ránézek az jut eszembe - feltételek nélkül szeretem. Eszembe jut, amikor dél időben elindult biciklivel Fenyvesre Budapestről hozzám...15 éves volt ekkor. Éjjelig vártam, hogy megérkezzen. Hajnal három körül már aggódtam. 133 km-et tekert le, majd vonatra szállt, hogy ide is érjen. A sok éjszakai beszélgetés, film nézés a kertben, sörözés, borozgatás, lazítás, elhajlás, ami itt, csak itt - jár nekünk... Minden emlék elevenen él. Ez a kis ház őrzi. Benne van a lomb suhogásban, az ajtó nyikorgásban, a kerti csapban, a vízakna óriás békájában, homokban, a bio gyümölcsfákban, az ablak recsegésben, a méh családban, akik a falban laknak... Emlék rendezés során mindig átlapozom a Fiam alakulását. Amikor először voltunk itt, apró volt még, 9 éves. Most 12 és állatira kamasz... Az első időkben többet jöttünk, nyaranta 2x, 3x. Minden szabadidőnkben elmenekültünk nem szeretett otthonunkból. Mostanra már nincs ilyen. Nyugalomban élünk, jobban, mint valaha. És még is, továbbra is- jó itt lenni. Nekünk, akik hontalanok vagyunk, itt van otthonunk. Mosti  elszólásokból tudom, amikor kicsúszik. Menjünk haza...Noha nem sikerült teljesen közel kerülnöm a Fiamhoz, mégis, tudom, itt vagyok a legközelebb. Küzdelmünk elején járunk, s az erőt, hogy egyszer elérjem, utolérjem, megérintsem, itt érzem magamban, s őrzöm, én csak őrzöm, mint a legfőbb reményt. És az is eszembe jut, hogy ha ide készülünk, mindenünk velünk van, semmi fontosat nem hagyunk otthon. Kvázi- ez mindenünk. Ami belefér az autónkba. Gyerek, kutya, papagáj, bicikli, görkorcsolya, hálózsákok, grillező, számítógép, az irataink, némi ruha, papucs és könyvek....
A reggeli elmélkedés és frissülés után elkezdtem összepakolni. Ezzel úgy vagyok, ha már tudom, hogy kell, szeretnék minél hamarabb túl lenni rajta. Jártamban-keltemben magamba gyűrtem egy kiflit, még enni sem ültem le. Összeszedtem még két zsáknyi levélszemetet, megmetszettem a hársfa vadhajtásait. Rendbe raktam az udvart, elgereblyéztem az esti szélviharban lehullott tobozokat. Bedobtam a szembe szomszéd fenyőjéről lehullott röplabdát a kertjükbe, s tettünk egy kört a kutyával. Mindent begyömöszöltem az autóba, a biciklitől a papucsig, csak az Élőlényeket nem zsúfoltam be, majd  csak induláskor... Lementem egy utolsót vizifutni a Balatonba. És hogy mit láttam?

 Nagy széllel köszöntött a reggel, a Kékszalagosok legnagyobb bánatára. A Heim Pál utcai lejárónál kb. a parttól 100 m-re egy vitorlás hánykolódott a homokpadon. A szél megfektette, letépte róla az összes vitorlát. a hajótest elmerült, az árbócok kb. 45 fokos szögben álltak ki a vízből.A távolban, a strand részen még egyet láttam...Fájdalmasan érdekes látvány volt ez. Nem értek be a fonyódi kikötőbe. Ember sehol, bementem megnézni, mint jó anesztes, tudnom kellett, hogy magában süllyed-e a hajó? Persze, arra is kíváncsi voltam, hogy nem-e az öreg bácsi hajója-e, aki itt szokott Kékszalag alatt kikötni? Később vettem észre, hogy az Ő hajója be van navigálva a nádasba, rutinosan megmentette a szél játékától.  A víz most is erősen hullámzott, sárszínével nem is emlékeztetett a tegnapi kristályzöldre. Nem volt amatőr fürdőző, egy széllovas húzott el mellettem, leginkább túlélő fajtának látszott, mellém érve fejbiccentve szelte a sárhabot. Miután a vizifutás olyan nehéz és szinte lehetetlennek látszott, küzdvén az elemekkel, némi próbálkozás után kifelé vettem az irányt. Beszívtam a felkavarodott, megzavart Balaton illatát, a hattyúk, a vadkacsák s a halak, e zizivilág szagát- elköszöntem. (A jobb oldali nádas szegletben 31 hattyú lakik + akik költenek, Ők nem hagyják el a fészket, s ha találkoznak a rokonaikkal, 71-en halásznak délidőben itt, Fenyves partjainál. Fenséges látvány!) Balatóniuszt, a haragvó Istent magára hagytam, tovább tombolni. Jövőre, Veled, ugyanitt!

Balatonfenyves 6. rész

Tudod, mostanában gömbölységre adtam a testem, s nagyon hiányzik életmódomból az állandó mozgás. Amikor itt vagyunk, Fenyvesen, bicózom és néha görkorcsolyázom.Az idén ezt nagyon light-os formában vezettem elő. Egészen két nappal ezelőttig! Történt ugyanis, hogy Barátnémmal battyogtunk befelé a vízbe, s miután eléggé leapadt a vízszint, sok a homokpad a Balatonban, elég messze mentünk, már alig látszott a part. Kevesen voltak már ilyen távolságban, alig egy-két fej imbolygott a hullámokban. Feltűnt egy fehér sapkás bácsi, aki állandó, ütemes kiemelkedéssel szelte a habokat. Nem úszott. Futott. A vízben. Hogy ez mekkora ötlet! Hogy nem lehet tanulni az Öregektől? Hát dehogynem! Azonnal kipróbáltuk, és mellmagasságig érő vízben elkezdtünk kocogni. Hát először fel és alá. Próbáltuk sellősen, baywatch-osan kimunkáltan. Nagyon röhögtünk. Aztán marathon futósan, kicsiket lépve, telitalppal, csak a távolság legyőzésére koncentrálni. Haladni a vízben. Ahogy így gurgulázva a röhögéstől balettoztunk, mellénk ért a fehér sapkás bácsi. Mosolygott. Mi vissza. Tovább futott és egyáltalán nem volt Benne rosszallás felénk, akik még csak bohóckodtunk. Ez az ember egy zseni! És akkor elkezdtük komolyabban kidolgozni a vizifutás lényegét, hogy hatékony legyen, megérezzük és használjon is egészségünknek. Megideológizáltuk. Miért is jó, ha az ember a vízben fut? A teljesség igénye nélkül pl: ha izzadnál, már pedig közel 40 fokon meg is főnél, rögtön le is hűsít, állandó komfort érzetet biztosít a víz; a bőröd nem nyúlik ki, a vízben minden kiálló és felesleges alkatrész rugalmasan közlekedik; a víz- egyben végig is masszíroz; amikor futsz, normálisan is teljes testtel dolgozol, a víz nehézségét is legyőzve, ez a munka láthatatlanul megnövekedik. Térd és boka kímélő, cipő kímélő, első kézből barnulsz, hiszen bent vagy a vízben.Nincs forgalom, nem vagy veszélyben, nem gázolnak el kocogás közben. Közben tudsz beszélgetni, mert nem fáradsz ki annyira, mint a szabadban, negyven fokon való futásnál. Tüdőd tisztul, keringésed nem borul fel, ha nagyobb távot teszel is meg.  És végre a Balatonnak olyan egyedi tulajdonságát tudod kihasználni, (lassan mélyülés, homokos  aljzat), amit utoljára gyermekkorodban értékeltél! Nem beszélve arról, hogy senki sem látja rengő hájadat, nincs kirakatba téve az úszó és téligumid. Egyedi sportot űzöl, olcsó és természetes, nem kell hozzá más, csak a Balaton. Egy szóval pofáztunk, pofáztunk, majd egyszer csak kialakult egy ritmus, egy tempó, egy mélység, aminél tudtunk futni. A parton kerestünk célpontokat, aszerint igazítottuk a távot. Jól elfáradtunk. Másnap elfutottunk Fonyódig. Az első méterek után, azt hittük, itt a vég, nem fog menni, annyira begörcsölt a vádlink. Nem voltunk bemelegedve. Tanulság, hogy ezt is komolyan kell venni! Végül átlendültünk a nehézségen és szeltük a habokat, futva, és nagyon élveztük! Felemlegettük Papp Laci bácsit, aki kiegészítő sportként a favágást vezette be a bokszolók edzésébe. A testet több irányból erősíteni, nem volt rest az alapokig visszanyúlni.Van Balaton átúszás, lehetne Balaton futás is. A mélyebb szakaszokon úszásra váltva lehetne teljesíteni. Az alacsonyabb vízben jobban elfárad az ember, kipróbáltuk mindenféle mélységben, part menti célok szerint váltogatva.Kinéztünk egy zsombékos, nádas célpontot, s amikor odaértünk, úgy döntöttünk, futunk tovább. Így kerültünk Fonyódra. Egy hajó miatt, aminek el akartuk olvasni a nevét. Kalipo, egy gyönyörű vitorlás a Fonyód csücskénél kikötve. Két órát futottunk minden megerőltetés nélkül. Beleinket átlapozta a víz, végig dögönyözte a zsírpárnákat, fenékizmaink bekeményedtek, combunk kisimult, vádlink megfeszült. Közben nem izzadtunk, nem döglöttünk ki, nem volt szívrohamunk a megerőltetéstől. Meg is alakítottuk a balatoni  HABTEST  VIZIFUTÓ EGYESÜLETET, s nagyon reménykedünk abban, hogy népszerűsíteni tudjuk! Jövőre csináltatunk pólót is, hogy ne égjen le a vállunk. Csak olyat, ami mellig ér, ez lesz a védjegyünk! Lesz logónk is, majd megtervezem! Korra, nemre való tekintet nélkül lehet hozzánk csatlakozni. Ami szép ebben, hogy nem kell egyszerre nyaralni, mégis, ugyan azt a sportot tudjuk űzni. Igaz, hogy csak nyáron. És itt. És akkor is tudod űzni, ha nem hozol magaddal futócipőt! A térd sérülteknek kifejezetten ajánlott, hiszen sokáig kell fizikoterápiára járni. Magam tapasztaltam.
Nos, ez történt a nyáron, a napokban.Üdvözletem küldöm, innen a Balaton partról,  és ha kiröhögted magad, azért gondolkodj el szavaimon! Csatlakozz! Hirdesd a vízben futást! Valószínűleg, ma hazautazunk, s majd otthonról írom meg az utolsó bejegyzést. Szeles napunk van, enyhülést Neked is!

Balatonfenyves 5. rész

Tegnapunkat külön töltöttük. Oka van; Vásott Kölyöknek hólyagossá égett az orra, s egész napját a sötét, hűvös szobában volt hajlandó tölteni. Természetesen köldökzsinóron. Mérlegelve a helyzetet, beleegyeztem, hogy kockuljon. Barátnőmmel elindultunk felfedező útra, ha már így alakult. Elautóztunk Somogyvámosra, a Krsna faluba. Ezt a programot évek óta számon tartom, tervezem, majd halogatom. Sosem fért bele az időmbe, vagy épp sosem volt, kivel elmennem. Ilyen remek alkalom, hogy egy kicsit turistáskodjunk, talán sosem lesz, vágjunk hát bele! Ellátmány és túlkapásokon alapuló anyai gondoskodás után, útra keltünk a nagy ismeretlenbe.
Somogyvámos innen nincs messze. 25 km. Hogy csodaszép és nyugodt falvakon keresztül vezet az út,- váltakozva tökéletesre művelt földekkel, érett búzamezőkkel, harsogó zöld erdőkkel, mediterrán fenyvesekkel, - azt mondanom sem kell. Néha még én is elbambultam, elég lassan hajtva, hogy ne okozzak mást, legfeljebb idegrohamot...Krsna faluban nem lehet dohányozni, ezt 30" múlva megtudtam, ahogyan megérkeztünk a parkolóba. A jegyárusító pöndölyös ember, azonnal táblára mutogatva, mézes, dallamos hangon figyelmeztetett, hogy a kerítésen kívül lehetséges ezt elszívni.Legyen... A következő információja az volt számunkra, hogy 1400 Ft-os belépővel mindent megtudhatunk Róluk. Kritikusan vészes pillanat volt ez, erre nem számítottam, azt hittem, itt ezt most bebuktam, nem megyünk be. Szép a kőkerítés, meg minden..., de Barátném konok, makacs fejével nem akartam vitába szállni. Befizetett bennünket s megkezdtük vándorutunkat a hosszú gyalogösvényen, delelőre járó nap kíséretében a falu a faluban (mint a Vatikán) programunkra. Az út mellett leltünk két,díszes, fehér indiai elefántot valamilyen belülről kongó anyagból, nem itteni lakosoknak ez érzésre nem illett oda, ám csak befelé jövet...Amikor később kifelé battyogtunk, ez már megváltozott, beleillet a tájba, a fílingbe... Benéztünk a dombon álló, államilag elismert iskolába, mely inkább palotának tűnt, s uralta a tájat, ahol tanítás folyt, itt nincs nyári szünet. 6 gyermek tanult akkor is éppen, ez volt a maximális osztálylétszám. Készültek a jövőhéten megrendezésre kerülő Krsna fesztiválra, mely július 21-22.-én lesz. Táncoltak, doboltak, indiai ruhájukban meseszépek és különlegesek voltak a 8-10 éves Gyermekek. Hozzászoktak, hogy megbámulják Őket, részesük a falu kuriózumának. Kicsit azért félre sasoltak, Ők is megnézték az Őket bámulókat. Mosolygós szemükben érdeklődés csillant. Integetéssel elköszöntünk Tőlük, nem akarván megzavarni a dob ritmusára ringó csípőjük mozgását. Tovább gyalogoltunk az ösvényen felfelé a tehenészetbe. Mint megtudtuk, szürke marhán kívül egy eredeti, indiai szarvasmarhájuk is van, egy púpos, nagytestű lény, aki ott létünkkor nem tűnt ki a kis létszámú, hihetetlenül jól tartott és szép állatseregből, lustán elterült a naptól pihegő magyar szarvasmarhák között. Mindnek az orrában karika volt, ezzel fűzik össze Őket, ha munkára kerül a sor. Az idei szaporulat is szerepelt a karámban három kis boci személyében, s genetikailag már Ők is értesültek arról, hogy mit kell csinálni delelő időben, s ezt szorgalmasan gyakorolták. További utunk felvezetett a központi részhez, a Templomhoz és közösségi házhoz. Azért körbe néztem, láttam fatelepet, szélerőművet, napelemeket, halas tavat, mert önellátó gazdálkodás folyik, ezt még a pöndölyös ember említette a kapuban. A réteket frissen kaszálták, a levegőben gyógynövények illata, széna és levendula keringett. A főtéren már állt a sátor a következő heti fesztiválra. Templom előtt le kellett venni a szandált, csak mezítláb lehetett belépni. Mindenhol tisztaság és bódító illatok fogadtak. A számunkra túlságosan is díszes Templom oltárán a fekete Krsna és Visnu Istennő táncoltak szivárvány-szín habkönnyű öltözetben, virágokkal, füzérekkel körbefonva, mint egy életképet megelevenítve. Fölöttük legyező, melynek mozgató zsinórja oldalra volt kivezetve.( Később, Vezetőnk megkért, hogy legyezgessem meg Krsnát és kívánjak valamit, mert ilyenkor szokták legbelsőbb kívánságaikat megosztani Vele. Pontosan azt mondta:" egy lépést teszel felé és Ő százat lép feléd". Természetesen meghúzogattam a zsinórt, és utóbb rájöttem, nem kívántam semmit. Annyira koncentráltam a feladatra! ) A falakon életképek, a Mahabharatából és más indiai Szentkönyvekből. A tisztaság, a fények, a színek, az illatok, ne mondd, hogy Rád nincsenek hatással! Vannak.  Ha nem is térsz át erre a vallásra, azt mindenképpen felfedezheted magadban, hogy megpróbálod befogadni, megérteni. Egy fiatal, nagyon jóképű, (tutipasi, és egyben az idegen vezető) lenge öltözetben éppen beszélgetett a velünk együtt érkező párral, aki Anya és Fia volt. A Hölgy nyugdíjas korú, élénk szemű, tiszteletre méltó asszony volt, Fia pedig harmincas, értelmiséginek látszó, okos és örökölte Anyjától, szintén élénk és mosolygós szemű Férfi volt. Elmélyült beszélgetésükbe belevontak minket is, mondván, sajnálják, hogy az elejéről lemaradtunk. Figyeltünk, kérdéseik az idegenvezetőhöz arról szóltak, hogy milyen feltételekkel lehet ide költözni... Számunkra úgy tűnt, hogy Anya és Fia is szeretne ezzel élni, csak a mikéntjét nem ismerik...Körbe ültük a vezetőt, éppen arról mesélt, hogyan élnek itt, a faluban. Reggeli imádság és áhitattal kezdik a napot, 4 óra 30-kor 7 óráig. Reggeli után mindenki megy a maga szolgálatára. Napközben összesen 6 szertartás van a Templomban, mindenki aszerint vesz részt, ahogyan munkája engedi. Nagyon fontosnak tartják a lelki dolgokat, s mindannyian igyekeznek igazítani a tevékenységeiket ahhoz, hogy elvégezhessék a lelki szertartásokat is. Mindenkinek van munkája, de nincs fizetése. Batkákban kapnak ellátmányt, amit beválthatnak a helyi boltban. Közösségként mindent megosztanak, de van némi külön vagyonuk, attól függően, hogy mit hoztak be a külvilágból. Tehát van, akinek van saját háza, nyugdíja, öröksége. Külvilággal nem szakad meg a kapcsolatuk, a szülőkkel való kapcsolattartás, gondoskodás az életük része.Összesen 140 élnek itt, önfenntartó gazdaságként. Vegetáriánusok. Közösen étkeznek, van menza, de van, hogy a családok maguknak főznek, főként, ha kisgyermekesek. Most éppen 12 csecsemő van, és van 5-6 óvodás korú gyermek, a 6 iskoláson kívül. Jövő hónapban lesz egy újszülöttjük is, és már nagyon várják! Megkérdeztem, hogy hány idős ember él a faluban, s megtudtam, hogy 5. A legidősebb 74 éves, aktív lelkitársuk. Mindenkinek van munkája, mindenki dolgozik. Néha besegítenek egymásnak, pl. ha érik a meggy, mindenki szedi, mert ez kampány munka. Gyógynövényeket gyűjtenek, lekvárt, mézet, krémeket, mosószappant, gyertyákat, füstölőket, pékárukat, ruhákat, cipőket, állítanak elő, biogazdaságukban minden alapanyagot megtermelnek, amire szükségük van. Ajurvédikus módszerekkel gyógyítják magukat, de ha szükséges, kórházba mennek, orvoshoz fordulnak. Van saját körzeti orvosuk, itt él a faluban, Ő is Krsna hívő. Ami nincs, az a nagypolitika, tv, számítógép, áram. Kommunikálni a külvilággal néhány társuknak feladata, interneten elérhetőek. Nem homokba dugják a fejüket, csak nem élnek minden lehetőséggel. Vezetőjük néhányan a Brahmanákból, legfőbb papokból kerülnek ki. Béke van, egyszerűség, nyugalom, az életnek azon részét élik, amit mi, egyéb halandók nem. Betévedtünk az étkezdébe is, meghívtam Barátnémat egy kis indiai bucira( puri) csatival( fűszeres gyümölcs szósz), ittunk helyi üdítőt is, Godiva-t és rózsavizes limonádét. A helyi boltban megnéztük az árakat és nem dobtunk hátast. Normális léptékűeknek tűntek, a termék viszont tiszta, helyi specialitás, abszolút bio, egyszerű és gusztusos csomagolásban. Az illatos szappanok teljesen lenyűgöztek! Szóval, amikor már kifelé mentünk, nem tűnt az a két nagy, fehér elefánt olyan idegennek, inkább úgy éreztem, hogy utunkra bocsájt. Nem tértünk meg, inkább irigykedtünk kicsit a nyugalmukra.Azt gondolom, Krsna hívőnek lenni több kell, mint hajszoltan élni, magányosnak lenni, gondokkal küzdeni. Az a plusz, illetve az a lelki elkötelezettség hatalmas teher is egyben. Az ember nem menekülhet el a saját élete elől ide, csak mert itt könnyebb, közösségben élhet, nem lesz magányos, gondoskodnak róla stb.. Nem szociális foglalkoztató. Nem nyugdíjasoknak bentlakásos otthon. Ismerni kell az apró betűs részt is, az igazi tanítást,hiszen mindig abban van a lényeg. Megfigyeléseim alaposak voltak, kritikusak, racionalizáltan próbáltam közelíteni. Arra jutottam, hogy igenis életmódjuk, szokásaik, szervezettségük, természet közeliségük figyelemre és tiszteletre méltó! Lenne mit tanulnunk Tőlük! Egyébként lehet szállást is bérelni a faluba, ha valaki egy időre szeretne elmerülni az életükben, ennek viszont árairól nem tájékozódtam. Még maradtak kérdéseim, tisztázandó, felmerülő gondolataim. Lehet, hogy egyszer, sőt többször visszatérek. Még egy apró epizód  történt a látogatás alatt; Barátnőm kezére néhány napja egy mintát tettem fel bordó csillámból, egy saját kezű kombinációt. Ezt kiszúrta az idegen vezető, s rákérdezett, hol csinálták. Persze, azonnal be lettem köpve. Hennázásról is ejtettünk szót, s látszott, hogy nagyra értékeli, amit hall, tetszik, amit lát. Már majdnem örökbe lettem fogadva! Meghívott a jövő évi fesztiválra, miközben elárultuk, hogy az idein nem leszünk már itt, s kérte, jöjjek el, az esküvői hennafestéseket megnézni. Érdemes, s engem biztosan érdekelne... (no, csak ennyi történt, nem is pirultam bele!) Hazafelé, elbambulva, elgondolkodva, kisimulva elvétettem a lehajtót, s még időben ( úgy éreztem) kapcsoltam, beletapostam a fékbe, s kikormányoztam a járművet a forgalomtól elzárt területre. A mögöttem jövő kisfurgonból derékig kihajló, fiatal sofőr üvöltött az arcunkba, még pedig azt, hogy "hülye fasz!". Én csak annyit mondtam erre félhangosan, indulat nélkül, hogy " menj el a Krsna faluba, Bunkó!" És estig méltatlankodtam magamban azon, hogy hogy lehet egy szőke nőnek ilyet mondani....  Maradj velem, holnap mesélek egy új sportágról, mit itt fedeztem fel és azóta lelkesen űzöm! Hare Krsna , Hare, Hare! (ui: Barátném felhívta felnőtt Gyermekeit és közölte velük, hogy itt marad, áttér. 22 éves Fia csak annyit válaszolt, hogy "jó, akkor minket meg fog enni a kosz...Ezt akarod?)

Balatonfenyves 4. rész

Telnek a napok, már alig van hátra néhány, a történéseket esszenciálisan próbálom megragadni. Amire figyelni akarok, az Fiammal történő kapcsolatunk. Megjegyzem, napokig sokan voltunk. Lébecolt, tünedezett, egyszerre láthatatlan vált a tömegben. Vagyis, nem volt Vele semmi baj. Feloldódott, alkalmazkodott, szót fogadott, nem ellenkezett. Hétfőn hatalmas hullámokkal tombolt a Balaton, egész nap a vízben voltak Unokabratyójával. Orra, háta megpirult, szeme estére némileg algás lett, lábai közt úszóhártyák lebegtek. Hidrofillá vált. Éjjel nyomták a gépezést, hajnalra elaléltek valamely csöndes zugban. Nappal a virtuális köldökzsinór mondjuk ki bátran, el lett felejtve.(nem hozzám, hanem a számítógépéhez köti.) Nem igényelte a folyamatos pötyögést, lehetett Vele beszélni, mozogni, s mély orgánuma kellően betöltötte a teret. Kell a Srácnak a Srácok társasága! Keddre már kicsit jobban belegabalyodott a köldökzsinórjába, de azt gondolom, nem volt vészes a ragaszkodás. Bár az éppen 9 éves Unokahugi éles elmével így reagálta le Vásott Kölyök wc-re igyekvését: "Legalább mozog!" A kertben felszerelt függőágy végül is nagy siker lett. Ha még engem is kibírna, még jobban örülnék! A Gyerekek felváltva lóbálták magukat benne, s némi vita után tettek le arról, hogy ebben is aludjanak éjszaka. A sátor, kemping felszerelés hiányában nem hozta azt az élményt, amit tud, s az éjszaka ripsz-ropsz felállítás eredményeként, a hálófülék alatt maradt némi toboz. Reggelre többen megemlítették, hogy itt-ott fáj és hasogat.
Hat óra körül, általában, megélénkül a kert. Annyira sajnálom, hogy ilyenkor csak én vagyok fent és látom, ahogyan a kövér mókusok belóbálják magukat a fenyőágon! Hatalmas kergetőzésük, dobálózásukra felkapkodom a fejem írás közben, de nem csapnak akkora zajt, hogy erre a kinyúlt delikvensek fel is ébredjenek.
Tegnap egy viziröplabdázás zajlott a Balatonban, melynek során csak annyit hallottam, hogy "kék 22" és bumm! Amerikai foci-üvöltéssel, felszabadultságában, egyáltalán nem figyelve rám, az én apró magzatom belezúzta a fejembe az Ő testét! Lezúziusz!  A szemüvegemet beletolta az agyamba! Hirtelen se kép, se hang, csak iszonyúan éles, mindent elsöprő fájdalom...Szemgödröm felső széle lila kispárnára váltott, s a legrosszabb az volt, hogy az egész fejem, konkrétan az arc koponyám megroppant. Vonásaim torzultsága csak jegelés után kezdett visszaállni.Számomra itt véget is ért a fürdés, a játék, órákra nem tudtam viselkedni.  Azóta kifejezetten szemöldök vonogatással tesznek fel nekem kérdéseket, hogy önkéntelenül én is használatba vegyem a lila kispárnát. Sajnálta. Ha ez mondd valakinek valamit, véletlen volt és ugyan nem viselte meg, nem lett ettől depressziós és körömrágós, de sajnálta. Ha rám néz, halvány mosoly suhan át rajta, majd bocsánatot kér érte a tekintetével, megsimogat és fel tesz egy kérdést, szemöldök vonogatva.... Figyeld meg, ha valaki így szól hozzád, mennyire természetes, hogy Te is így válaszolsz! Csak nekem ez most fáj. És most érzem, nagyon sokat használom az arcmimikám.Mert a fejem is beszél. Húgomék este elgurultak, lecsendesedett a kert, az élet, maradtunk hármasban, Barátnőm, Gyermekem és én...

Balatonfenyves 3. rész

A tegnapi történések ledózerolták a maradék lelkierőm. De kezdem az elején... A kutya nem kicsit, nagyon sántított, s már láttam magunkat ismét fejvesztve Szilvássy doktorhoz rohanni...Pénztárcánk idei nagyon soványsága miatt nem tettem elhamarkodott lépéseket. Megnéztem a lábát, már amennyire engedte óbégatás nélkül. Duzzadt, feszes bal első lábfej, mintha belelépett volna valamibe. Halványan emlékeztem az előző esti konfliktusra, mikor is, úszás után kiszolgálta magát a konzerves dobozból. Sosem szoktam neki adni a dobozt, ám elkövettem azt a balgaságot, hogy a maradék tésztát belegyömöszöltem, hogy el tudjam mosogatni a tálat. Miután ez már szuperlatívuszokban is mega-adag lett volna számára, félre tettem másnapra. Ám Ő nagyon haspók, számon tartotta az extra adagot, s tengeralattjáróskodása után úgy döntött, még enne egyet. Arra lettem figyelmes, hogy a konzerv doboz közlekedik magától a kövön. Ja, mert az orrával, lábával pofozgatta, s próbálta felfalható helyzetbe hozni.Sárkányüvöltésre felhagyott a dézsmálással, de már nem maradt számottevő mennyiség a dobozban... Lehet, hogy ekkor megvágta magát. Erre a gondolatra nagyon megijedtem. Ez globális fertőzést jelenthet, hiszen, a konzervdoboz nem életbiztosítás! Úgy döntöttem megtámadom a helyzetet a gömbre fagyasztott jégkockákkal, hagyományos borogatással. Na most, minden gazdai szigorra szükségem volt, hogy be tudjam kötözni a lábát! Tiszta mosogató rongyot vizeztem be, ezzel tekertem körbe a pracliját, ráhúztam a fokhagyma hálót, s a jéggömböket egy zacskóba tettem, ráhúztam a kötésre, s mind ezt egy régi párna huzattal betekertem. Úgy nézett ki, mint aki Doberdóból jött haza... Lázas volt, szeme fénytelenül csilingelt...Itt a vég! Ez valóban fertőzés lesz! Még jó hogy hoztam magunkkal Cataflam cseppeket, mondván, jól jöhet, ha leégünk; a tenyerembe locsoltam számolatlanul és mint jó "nyaligátor"( Vásott Kölyök nevezte el így), el is fogyasztotta. Csendesen szenvedett. Hát, lassan én is... 9 óra 46-kor érkezett Sógornőm a fonyódi állomásra, elgurultam elé. Mire visszajöttünk, ölben kiszállított eb a V.K. lábainál pihent. Majd mikor meglátta legkedvencebb hívét, a kutya és ember barát rokont, kitörő örömmel háromlábon indiántáncot lejtett! Sokszor éreztem, hogy nem is a Mi rokonunk, inkább a kutyámé. Olyan kötelék van köztük, aminőt emberrel nem lehet érezni. Kölcsönös feltétlen odaadást és korlátlan rajongást! Szigorúan, diagnózis hiányában, a terápia folytatása mellett érvelve, egymás mellé rendeltem Őket, s az elolvadt gömböcskéket újra töltöttem. Két óra múlva megnéztük, mire jutottunk, hátha lelohadt a dagadás és látni engedni, hogy mi is van a talppárnáin. Egy nagy lyuk. Ez volt rajta. Darázscsípésnek látszott, s nyílván, az is volt. Délutánra már vadászott nagyokat szökellve. A szégyentelen! Legalább sántított volna még kicsinyt,  következetesen! De azért megkönnyebbültem. Kapott még egy adag Cataflamot, csak biztonságból, és ha már van... Ezt is megúsztuk...  A nap további eseményeit most nem tudom leírni, mert azóta megszaporodtunk, a reggelek nem magányosak, nem tölthetőek csak csupán írással. Éjjel megérkeztek a Húgomék, négyen, s az éjszakai sátorállítás után, az éjféli piknik után ( 32 melegszendvics készült) most kezdenek ébredezni. Hát lehet így dolgozni az Emlékművön?????? Mesélek majd, maradj velem!!!!!
UI: Ma reggel séta közben ismét sánta lett az eb. Amikor alaposan a körmére néztem, immár duzzanat nélkül, láthatóvá vált egy talppárna hasadás a középső ujján... Multikomplexen hátrányos helyzetű ...

Balatonfenyves 2. rész

Egy szó, mint száz, ide már nekünk élményeink, kalandjaink kötődnek. Kevés rossz, annál több jó. Az első évben, 2008 nyarán jöttünk először. Gyerekkel, kutyával, papagájjal. Most is elhangzott, hogy "mint egy vándorcirkusz..." Ami akkor halálosan természetes volt, mára már cosinusba ment át, szégyellni valóan csengett. Erre is van zipp-fájlom, mégpedig a következő: Mi ennyien vagyunk. Fele család+állatkert. Kit hagyjunk otthon? A kutya imádja ezt a helyet. Itt tud esténként lopva úszni, itt szokott mindenféle balesetet szenvedni, itt lakik a világ legjobb állatorvosa, Szilvássy doktor, aki vasárnap is fogad, és nem kér felárat, mert a Balaton mellett rendel. ( Amikor kiugrott az eb csípője, mert belegaloppozott saját maga által ásott gödrébe, Ő tette helyre.)  A papagáj egész évben kalitrabságban, négy fal között szenved. Itt kiakasztjuk kalitostul a vén diófára, és egész nap társadalmi életet élhet a helyi madarakkal. Itt mindig kicsit megtáltosodik, átszellőzik, átjárja a fény, az illat, a természet, s miután ezernyi inger éri, az agya is újra programozódik, feltöltődik. Újra beszél, trillázik, csiripel... Kit hagyjunk otthon? Én Gyerek nélkül nem mehetek sehova,  s Gyerek nem maradhat egyedül otthon szülő nélkül, ez van... Itt szoktunk biciklizni, görkorcsolyázni a Balatoni körúton. Fonyódra áttekerek boltba, mivel csak 8 km, ez nekem is nagyon jól esik.Minden alkalommal üdvözölni szoktam a  fonyódi kikötőben felállított propellert, ami az első Balaton-átrepülésnek emlékére állítottak. Ez hagyomány. Mint ahogyan, búcsúzóul, mindig lemegyek beleszagolni a vízpart levegőjébe, hogy az orromban maradjon egy jóideig. Sosem volt teljesen felhőtlen az indulás, az adaptálódás, de azért működött! Most, kitört a kamaszkor. Elválnak útjaink, terveink, élményeink, kis időre nem lesz fontos, hogy együtt legyünk. Vásott Kölyök változik. Néha rejtegeti magát, néha harsányan harsog. Néha Gyerek, néha kívülálló, néha goromba pokróc. Sehova sem indul kedvvel, és sehol sem akarja feltalálni magát. Őrölt, unásig hallgatott zenéi nélkül fél karú óriás, tv, számítógép és online játék nélkül pedig, nem élet az élet.... Alaptalanságában egyfolytában enne, ám a mozgást száműzte az életmódjából. Azt mondja, hasra gyúr. Kocka hasra. Az Egy kockás hasra. Nem vesz fel görkorcsolyát, és nem biciklizik, csak néha nap. S mint megemlítette, kinőtte a Balatont. Úszni benne, grandpiti. Tavaly megrestauráltam az itt hányódó gumicsónakot, s némileg élvezettel evezgetett benne, amíg el nem engedte a ragasztás a hajótestet. Még hattyúkat is üldözött vele, konkrétan le akarta vadászni az itt lakó, szám szerint 31 hattyút. Hál' Istennek, a bátorsága nem állt rendelkezésére, mert a sok hattyú, félek, mini-wilde piget győzőtt volna...
Hogy most, milyen lesz az itt töltött idő, nem tudom.... Eltelt néhány nap, pontosan kettő, és még mindig adaptálódunk. most valahogyan nehezebb. Oka talán a kamaszodás probléma körén kívül, hogy most nem a lakótelep negyedik emeletéről jöttünk, hanem a mi, megtalált bérházunk kertes csendjéből. Alapjainkban hasonlóban élünk, mint itt, most. Bennem megvan a harmónia, az alkalmazkodás mára már kisebb allűrjeivel, a Gyermek pedig egyenlőre nem nyílt ki, nem beszél. Esténként a kutyával úszunk, ez közös program, de másra még nem tudtam rávenni. Tegnap a szilvafát megmetszettem, mert az idén nem hozott termést, s láthatóan az elaggott ágak zavarták meg ebben. Megnyírtam a sövényt, kiszedtem a száraz ágakat, felesleges hajtásokat, összegereblyéztem a tobozokat, száraz füvet. Szellőzzön az a gyep! Ma bezsákolom, mert szerdán viszik el a zöldhulladékot, de csak speciális zöld zsákban. Még van munka és én mindig találok valamit, amivel kitölthetem az időm, s jól esik hasznossá lennem... Legfrissebb hír, a kutya ismét sántít! Valamibe belelépett s meggyűlt a talpa. Kész infarktus ez az eb! Kicsit már kezd tele lenni Vele a bakancsunk, hogy Vele mindig történik valami! És itt kell rohanni orvoshoz, menteni életet, három lábú eb formájában! Jelentem, az egyetlen stabil lény a papagáj. Ő most van itt először. Dundi, az elhunyt bajtársunk, imádta ezt a helyet, s tavaly is nagyra értékelte, hogy itt lehet. Nincs egy hónapja, hogy elszárnyalt az öröklétbe, s Anyósomtól örökölt papagájunkat, Tyutykót hoztuk magunkkal, remélve, hogy Ő is élvezettel nyaral velünk. Ismét szomorú aktualitás jut eszembe... Tavaly itt beszéltünk Anyósommal, Mi, utoljára. Zavartan hívott fel, nem szokott, mióta nem vagyunk közeli rokonok. Beszéltünk, aggódott, megnyugtattam, elköszöntünk... s meghalt. Később tudtuk meg, Mi voltunk az utolsó gondolata... Estére gyújtunk gyertyát, van kiért, nekünk van.... Még annyi mindent kell elmesélnem innen, a Balaton partról, nézz be holnap is, várlak! folyt. köv...

Balatonfenyves 1. rész

Tegnap 38 km-en keresztül hallgattam Fiam méltatlankodását.
- Mi a fenének jövünk ide? Én nem is akarok nyaralni! Csak Te akarsz lejönni, engem nem érdekel a Balaton! Forduljunk vissza, haza akarok menni! Kockulni akarok egész nyáron!
Na, azt már nem! Mozgástalan, bezárkózott életednek lőttek! Nyaralunk és kész! Válaszom, ami először halkan és érvekkel alátámasztva szólt, csomagolt zipp-filként évek óta rendelkezésemre áll. Alapgondolata mindig az, hogy gondolkozzon! Nézzen körül, mérlegeljen! Hány egyedülálló szülő tudja elvinni nyaralni a háládatlan Kamaszát? Sokan még rendes, két fizetésből élő családban sem tehetik meg.Kivételes helyzetben vagyunk, nekünk a szállás ingyen van. Nyugtatom a lelkem, hogy megdolgozom érte, hiszen gondnokságot vállaltam erre a szegletre, ahova most is, évek óta nyaralni jöhetünk! Ez a mi életünkben ajándék, olyan lehetőség, amit ki kell használni. A munka, amivel ez a gondnokság jár, elvégezhető; fűnyírás, lombtalanítás, metszés, gereblyézést, némi felújítás. Évente kétszer-háromszor jövök, s akkor mindig kicsit dolgozom is.És szívesen teszem. Titka van: szeretem ezt a helyet. Itt szoktam írni, alkotni, beleborulni az agyamba, s gondolkodni, átlapozni a történéseinket. Itt készülök fel a következő fél évre, itt szedem rendbe magam, frissülök fel, nyugszom le. Varázslatos ez a hely! Minden pillanat, amit itt töltünk, olyan ,mint amikor hazaérsz. Befogad. Nem kérdez, nem kötekedik, átölel, magához húz és megpaskolja a vállad. Egy üzenetet közvetít: örömmel látlak! Nem kötődöm a vízhez, nem a maga a Balaton vonzz ide engem. Persze, szeretek elnyúlni a stégen, napozni, olvasni s néha megcsobbanni, ha nagyon melegem van. Ami igazán hat rám, az a kert. Még novemberben is szeretek kiülni, állig felöltözve, betakarózva pokróccal, s hagyom, hogy belém ivódjon minden rezdülése. Értem én, hogy egy kamasznak nem hozza ugyanezt a megnyugvást, sőt, számára ez döguncsi, és mint megtudtam, már ki is nőtte a Balatont! Ugyanakkor emlékszem azokra a kalandokra, amiket együtt éltünk át ezen a helyen; a stopplissal fára mászó Kisfiúra, a bográcsban főzni tanuló, elhivatottan tüzet rakó Gyermekre, akivel sehol sem tudtam kettesben lenni zavartalanul, csak itt. Itt, miután nincs semmi, kénytelenek voltunk egymásra figyelni. Ez a pár nap, amit itt töltünk, egymáséi. Ha velem jön, gyakorlatilag az évből ezeket a napokat tudjuk csak teljes egészében megosztani. A többi homlokpuszi, egyél, igyál, délután, este találkozunk, hétvégén együtt leszünk- ígéretek, és rohanás, hajtás, hajsza- mindkettőnk életén át... Itt derült ki, mikor 10 évesen meglepően rutinosan rágyújtott, hogy egy barom vagyok! Nem figyeltem fel a kezdődő kamaszodásra, nem ismertem fel a rossz társaságot, nem tudtam, hogy ez nem az első cigije. A szembesülés fájt, és rémülettel töltött el, pánikom adrenalinja levert a lábamról! November volt, gallyakat égettünk el a kertben,  a tűz köré ültünk és melegedtünk. Én rágyújtottam, majd "na mit szólsz hozzá?" tekintettel - Ő is. Leesett az állam! Volt időnk ezt végig beszélni, elmondtam, hogy most fog férfivá érni, ez a folyamat mostanság kezdődik el Benne. És ezt most meg is torpedózza. Megállapodtunk, hogy 16 éves koráig nincs cigizés, s akkor is csak akkor, ha megveszi magának. Ha meg tudja venni, mert én nem fizetem ki egyetlen egy staubját sem. Hagytam, hogy elszívja, érezze szarul magát, de ezen Ő már túl volt. Elmesélte, hogy a tököli gáton jár egy pasi, aki cigiket árul gyerekeknek. Nem ilyen vacakot, amit én szívok, hanem Camelt. (infarktus, kissé letális...) Ott könnyen hozzá lehet jutni, és van aki rendszeresen vásárol is tőle.(Féreg!) Ez olyan nagyfiús dolog, és szerinte nem is rossz. (kátrány-tüdő, korai halál, vérköpés, miegymás), Ő még nem vásárolt, csak a Márkótól ( Métely) kapott egyet-egyet... Egyszer otthon is szívták, amikor hazajöttem, éreztem is a füstöt, de mindketten letagadták. Tudtam, hogy hazudnak, s az eldugult csapból előkerülő gyufák is ellenük szóltak. Azt hittem, Markó a bűnös, feljár hozzánk dohányozni, hogy a szülei ne tudják meg. Arra nem gondoltam, hogy a Fiam is... ( hisz csak 10 éves, szeret játszani, este olvas, néha fél egyedül, ilyenkor velem akar aludni) Gyűlöltem, hogy lelkes híve ennek a sunyi kis gazembernek! Miután kitiltottam ezt a Mételyt a lakásunkból, többet nem éreztem füst szagot. Megnyugvásom önbecsapáson alapult, ezek szerint. Itt, Fenyvesen kiönthettük a bilit és nyakig turkálhattunk benne. Egymásra figyelve, letisztázva, egymás fejére olvasva a hibáinkat, mindig kicsit közelebb kerültünk egymáshoz. Csak Ő, ( Vásott Kölyök) és én. Én is megkaptam a magamét, mert itt különösen jól hall az ember, még árnyalatokat is. A düh, dühnek hangzik, a szeretet, szeretetnek érződik, a hiány pedig megfogalmazódik... Hintázás közben gyakorta elmerengtünk a múltban. Valahogy a hinta ( az egyikbe én is beleférek) visszarepít minket abba a gyermekkorba, amit mind a ketten szerettünk.És itt még az sem fáj, hogy már nincs. Valahogy úgy érződik, hogy mindig elérhető... Folyt köv....

Hobónak írtam, jó régen, 2008 szeptemberében... Ja, Ő nem tud róla!

Elhagyott asszony-blues

(Korunk-rajza)

Szemed alatt árkok,

szívedben az árok-ásók laknak, ölnek, halnak,

terheid húznak, lábtörlővé nyúznak…

Éjjeled nem a vágyaké,

Másnapodról álmodsz rég,

Válladon áll  férjed s tartod,

Köré fonod az álmod,

Ő a fogva tartód…

Nappalod vértelen, végtelen hossza,

Éjjeled zaklatott, kötelező szex rontja

Emészti mosolyod, tested, lelked, ébredj,

Elég volt, nem érzed? Nem érzed!

A test a lélekkel egy és örök,

Ha nem egy, ha nem fontos,

Nem élsz, csak töröd,

Emeld a fejed, vagy Te és védesz,

Egy álmot egyedül éltetsz…!

És megtörténik, elmegy egy nap, máshoz jár,

Miattad, mert változtál, megkoptál.

Mosolyod hiánya, öled hűvöse űzi el,

Neki Nő kell,  
új, egész Nőt érdemel…

Skarlátbetűként hordasz bélyeget, 

cseréltek, mint egy törött kilincset...

Állsz az elhagyottak sávján,

Fejed lehajtod az utcán, (a Máglyán),

Érzed égni, fájni, s már hullasz a porba,

De megtámaszt a Föld, az a dolga!

A test a lélekkel egy és örök,

Ha nem egy, ha nem fontos,

Nem élsz, csak töröd,

Erődből, véredből éltek annyian,

Most Te élj, és élvezd, hogy így van…

A Természet nem pazarol, Baby,

Nem szokása…

A régit leporolja, a rosszat kidobja…

Én mondom, Neked, nem Isten,

Hogy minden Benned dől el…

Új életre kel…

Én mondom, tudom, Baby…

Jól csinálja…