Most kaptam a hírt!

Mégis lehetek Terézanyu íródeákja! Képzeld, a minipályázatra, amiről most sem tudom, hogy miképpen, elküldtem egy írást, olyat, aminek a karakter száma kötött volt. Az én gépem elég vacak. Össze-vissza számol. Amikor leírtam egy sort, százakat ugrott. Amikor kitöröltem egy bekezdést, néhány tizedet vett vissza. Tiszta agyrém! Nyaralás előtt vágtam bele, mert a legutóbbi írásom nem volt túl szerencsés. Gondoltam, nem adom fel, küzdök, először életemben azért, hogy megjelenhessen, és nem csak az én oldalamon. Valahogy úgy voltam ezzel, hogy meg kell méretnem. Most már tudnom kell, hogy amit írok, az jó-e? Kapok elég sok hideget, meleget, kritikát, figyelmeztetést, és az aktuális Kritikustól függ, hogy elgondolkodom-e? Eléggé fafejű vagyok. Átgondolom ugyan, át is rágom, és mérlegelem a hallottakat, de akár milyen fura is, rossz is a munkám, a szavakból mégis - én szólalok meg. Ha bután szól, akkor én szólok bután. Nem vagyok tökéletes. És ragaszkodó is vagyok, az életben, a munkámban, érzelmeimben, még a szavaimhoz is. És tanulom ezt a mesterséget...
 Néhány éve csak, hogy újra el kezdtem írni, félve, kellő megilletődöttséggel és áhítattal, nem tudtam, mire vagyok képes. Most sem tudom. Az első munkám a múltban, a Csigalépcső első foka c. novella volt. A Fiamról.( Ki másról?) Betegségének első napjait írtam és osztottam meg, a Válogatás íráspályázatára. Akkor nyerni akartam , mint hithű idealista, elterveztem, hogy én leszek az első... 300 ezer forint volt a fődíj és el akartam vinni a Családomat nyaralni. Az írás gyönyörű lett, az Anyám őrzi. Kaptam egy gratula-levelet, egy ismeretlen címzettel: Patyi Kanna. Azóta sem olvastam el. Válásom körüli időszak maga volt a spirálban zuhanó repülés, magam sem tudtam, hogy ezt meg lehet fogalmazni. Még készülök rá. Lehet, hogy halálomig. Azután találkoztam Valakivel, akihez szólni akartam, és legbelül a mai napig megszólítom. Megírtam a  24 órás szerelem c. novellám, ami már számtalanszor elveszett, de Tőle mindig visszakapom az eredetit. Egy rózsa-rajzzal kísérve. És azóta tart ez az őrület. Én mindig írok, és elégedett vagyok azzal, hogy gépben marad, a barátaim asztalfiókjában, emlékekben, s van aki most már őrzi az írásaimat, mert erre én képtelen vagyok.A rádiózás megváltoztatott bennem valamit. Még pedig azt, hogy a fejlődésemet nyomon követhetem. Amikor beültem a mikrofon elé, a promó készítésekor, a félelmemet és megilletődöttségemet nemes egyszerűséggel, seggfejséggel és önteltséggel lepleztem.( ez a felvétel nem lett valós promó, nem terjesztettem senkinek).  Erről a szakmáról semmit sem tudtam, csak csupán annyit, hogy tanulható. Akinek van hozzá affinitása, kemény munkával lépegethet előre. Belevágtam, s nap, mint nap látszott munkámon kollégáim csiszolása, önmagam nyílása, fejlődése, a magabiztosság valódi megszerzése.Izgulásom áttranszformált a kéztördelés és vasokonstrikción át egy normális hang és modorosságra, amit már el tudtam magamtól fogadni. Minden kontroll, jó szándékú segedelem, javítgatás, instrukció - megtanított az elfogadásra. Egy fafejűnél ez nagyon nagy dolog! El kezdtem hallgatni másokra! Jobban és értőbben nyíltam a kritika felé. El kezdtem látni, hogy mi a fontos, az elengedhetetlen, s végre lett saját hangom. Írásban és szóban is. Ezért vártam nagyon a Terézanyus nagy íráspályázat eredményét, mely azért, be kell vallanom, letört. Nem kapott jó kritikát. Majd újra értékeltem a munkám, és megláttam a hibáimat. Balogh Tanár Úrral még vitatkoztam kicsit, de eredendően mindenben igazat adtam Neki. Egy dologhoz kényszeresen ragaszkodtam, - tovább írni. És naponta meditálni azon, hogy a tökéletes munka érzése, vajon milyen lehet? A minipályázatra egy töredéket küldtem el, hiányzik belőle a saját hangom, a karakter megkötés és a gépem nyomorult számlálója nem engedett kibontakozni. Még is elküldtem, "csakazértis", mint a bokszoló, aki orrba vágás után visszamegy a ringbe... És benne vagyok a paradicsomban! Jónak értékelték az írásomat. Ünneplőben van a szívem, annyira vártam a jót!