Az elválásunk utáni napokban történt. Anyámhoz menekültünk három napra, hogy a Gyermek ne nézze végig a végrehajtást, Férjem elköltözését....Átmentünk ebédre a Húgomékhoz, ahol két unokatesó igyekezett elhivatottan a Fiamat felvidítani. Perifériásan észleltem, hogy Apám, permetezni készül a kertjükben, hiszen az én csomagtartómat pakolta tele cuccal, de valahogy nem fogtam fel ebből semmit. De nem csak én nem, szerintem senkiben nem tudatosult, hogy permetezés lesz a kertben. El voltunk foglalva magunkkal, a Húgom, mintha az Anyám lenne, tüsténkedett körülöttem. Beszéltetett, ami olyan gépiessé vált, már nem voltak indulataim. Rengeteg kávét ittam, sokat cigiztem, és el voltam temetkezve magamban. Ha a zuhanás kellemesebb részét próbálod megfogni, én éppen abban siklottam merőlegesen lefelé, felfogni még nem tudtam, csak azt, hogy ez most valami rossz kezdete... Anyám, hogy a gyerekek ne hallgassanak ki minket, programot szervezett, gyümölcsszedést a srácoknak. Ott, ahol Apám pillanattal előbb lepermetezte a fákat. A melegben, a tompaságomban, a bánatomban semmit sem észleltem ebből, és mégis, egyszer csak felfogtam! Nem szabad!!!!! Ne egyetek a gyümölcsből!!!!
Anyám megszeppenve állt előttem, fel sem fogta, hogy mi történt. Én sem. Valami jeges félelem szorította a mellkasomat, és abban a pillanatban tudatosult, hogy megmérgeződtek. A szemem láttára, a Gyerekeink és az Anyám benyomták a frissen permetezett gyümölcsöket a bokrokról… Uram Isten!!!! Igazán akkor ijedtem meg, amikor Apám is előkerült a kert végéből, és halálra váltan motyogott az orra alatt, hogy …de most permeteztem… Hát nem láttad? Mindenki megállt, és csak bámultunk egymásra.
- Mivel permeteztél? Milyen hatóanyaggal?- nyögtem ki fojtott torokhangon…
- Itt van a papírja… - lelassult a világ. Olvasni sem ment túl értelmesen… Cholineszteráz bénító… halálos méreg… súlyos mérgezés… kórház… intenzív osztály… Emlékeztem arra a Kisgyerekre, aki ezt túlélte nálunk a Heim Pál kórházban. Vércsere, enzimek, atropin mérgezés határáig elvinni, hogy a mérgezés tüneteit enyhítsük. Mozgás szegénység, leépülés, gépek, pumpák, és eszembe jutott az a pillanat, amikor azt mondta nekem „ Mama”. Hónapok után, hogy bekerült, megszólalt. Épp olvastam Neki, vagy énekeltem, hogy szórakoztassam a semmiben lebegve… Meggyógyult. Hajszállal aktívabb lett, mint egy "vegetatív lény" ... Vajon, ez vár ránk??? Nem lehet igaz!
- Megyünk az ügyeletre azonnal! – mindannyian autóba ültünk, Apám sápadtan ott maradt, nem bírta volna a szíve az izgalmakat, teljesen kikészült. Az egész Családja egy hajszálon függött.
A kunszentmiklósi városi ügyeleten épp nem volt bent az orvos. Várnunk kellett. Leültettük orgonasíp szerűen a srácokat a padra, mellékjük telepedett a negyedik érintett is, az Anyám. A 12 éves Unokabratyó, a Fiam 8, Hugi 4 és Anyám 62. Egy ideig megszeppenve ücsörögtek, de az életösztön előbb-utóbb utat tört. El kezdtek a Gyerekek fészkelődni, mocongani, hiszen az egészből csak annyi jutott el a tudatukig, hogy gyümölcsöt ettek, ami nem volt jó. Ment a versenyzés, ki evett többet a rossz gyümölcsből, ki megy be elsőnek, mi fog történni, stb… Elkezdtek vihogni, vidáman lökdösődni a padon, végül mindig az Anyám került egyre kívülebb. Végül megszólaltam, mert kezdett az egész jókedv olyan népünnepély-szerűen elharapódzani…
- Mindjárt nem lesz olyan vidám, amikor majd kimossák a gyomrotokat...– és kirobbant… Akkora röhögés vette kezdetét, hogy az ügyelet történetében sikerült maradandót alkotni! Nem kacagtunk, nem nevettünk, mindannyian rettenetesen, embertelenül röhögtünk, a könnyünk fojt, nem tudtuk abbahagyni… Ott ültek az áldozatok, gurgulázóan hömpölyögve, és nem hittük el, hogy baj van… Nem lehet baj! Egészen addig tartott a jókedv, amíg az orvos meg nem érkezett. Akkor elcsitultak, magamra is erőltettem a komolyságot, és együtt szépen, sorban bevonultunk a rendelőbe. A doki fiatal volt, épp annyira, hogy ne rázza le a terheket, hanem megpróbálja megoldani. Elmondtuk a történetet, megmutattuk a papírját a méregnek, amivel Apám lenyomta a fákat, s óhatatlanul a bokrokat. Megvizsgálta Őket, majd gondolkozott, mi is legyen. Haza nem küldheti egyiküket sem, de nem is jelentkeztek a tünetek. Nővértől megkérdezte, mennyi keserű só van az ügyeleten? Végső mondata így hangzott:
- Ha mindannyian hánynak egyet, hazamehetnek. Még nem telt el egy óra sem a felszívódásból, hát legyen így. Nővérke megcsinálja a keserűsós meleg vizet, azt mindenkinek meg kell inni, és kint a wc-ben nővérke ellenőrzi, hogy hánytak-e? Ki jött-e a gyomortartalom, s ha minden rendben, nem jelentkeznek a tünetek, hazamehetnek…
Mostanra már senki sem röhögött, kezdett az egész olyan fura lenni. Felfogták, hogy ez tényleg komoly, és mindenki utálta a hányást. Megkapták fejenként a literes flaskájukat bevonultak a wc-be és megpróbálták meginni. Öklendezés, sírás, tiltakozás hallatszott mindenhol. Húgom a Kislányánál, Sógorom a Nagyfiánál, Anyámnál a Nővérke, én pedig a Fiamnál próbáltam segíteni. Megitták az egészet. Hallatszott kisvártatva, hogy valaki megkönnyebbült. A picilány. Hál’Istennek! Azután Anyám. Szerencsére! Unokabratyónak is sikerült! Végre! A Fiam pedig az Istennek sem haladt a dolog felé! Mindenki ott tolongott a szűk wc ajtóban, akartak segíteni, biztatták, nógatták, ne félj, nem fog fájni, csak szar.... De nem tudott hányni. Visszatért a szorítás a mellkasomba. Csak az én Fiam marad veszélyben! Még nem telt el egy nap sem, hogy én viselem a gondját, és már megmérgeződött! Hogyan számolok el az Apjának? Mit mondok Neki, ha a méreg felszívódik és ledönti Őt a lábáról? Hogy már az első nap nem figyeltem rá? Nem védtem meg, nem óvtam Őt? Pánikba estem. Próbáltam határozottabban, erőszakossabban fellépni, sírtam már én is, a dráma túl nőtt rajtam! Nővérke újabb flaska vizet hozott. A Kisfiam taknya-nyála egybefolyt, ahogyan próbálta leküzdeni a meleg-keserűsós vizet. Két liternél járt, és meg sem kottyant Neki. Sógorom vette át a helyemet. Ő is próbálta a hánytatást. Nem ment. Végül a Gyerekem kirohant a wc-ből, elbújt a fal mögé hátul az udvarban. Utána mentem. Lekucorogtunk a földre, és beszélgettünk. Elmondtam újra, hogy miért kell hánynia, és hogy meg fog könnyebbülni, és dugja le az ujját, és kijön és kitör a béke. De nem ment. A mandulagyulladástól akkorák voltak a mandulái, hogy be még ment, de ki már viszont nem jött az anyag. Nem tudott hányni. Feladtam. Végig gondoltam, hogy ha valóban jelentkeznek a tünetek, mit fogok csinálni, számoltam a felelősséggel, a lehetséges veszéllyel és rájöttem, ha ez a sorsunk, én úgy sem futhatok el előle. Nem kínoztam tovább a Fiam, beletörődtem, hogy nem tud hányni és kész. Visszamentem az orvoshoz. Elmondtam Neki a tényeket, hogy nem megy, de megitta az összes keserűsós vizet, valahol majd csak kijön… Lelkemre csomózta, hogy azonnal vigyem Őt kórházba, ha bármit észlelek, ne várjak egy percet sem. Sok jó tanáccsal ellátva elengedett minket haza. Végig néztem a vihar vert társaságon, a delikvensek zöldültek, sápadtak voltak a kocsi hátsó ülésén, de megnyugtatóan kihányták magukat. Rásandítottam a Fiamra, és elfogott a bűntudat, amit sokáig hurcoltam, s még tán most is hurcolom magammal, hogy nem vigyáztam rá eléggé. Magammal törődtem, az én bajommal, s nem voltam ott, amikor a gyümölcsöt lelegelték a bokrokról… Amint visszaértünk Anyámhoz, eltelt egy óra ismét. Egyszerre hatalmas robajjal kivágódott a wc ajtó, s a Fiam echte tehetségesen összefosta magát. Ó, hogy a szarnak is hogy tud örülni az ember! Mondtam én, hogy valahol majd csak kijön! Végig rohant a beleiben, átszívta a méreganyagot, kiöblítette belülről és lám, megérkezett. Nyugtalan álmát ismét éberen őriztem, s simogattam, ahogyan csak óvatosan lehet. Kimerült Gyermekemet ismét a földről lapátoltam fel, hánykolódott, dobálta magát, ahogyan előző este is, bár már körbe vettem az ágyat párnákkal, hogy ha lehet, ezt se érezze… Az én Fiam. Most már egyedül felelek érte. És nem lehetek – nem éber… Soha. Soha többé! Az ember a saját bőrén tanulja létünk magasiskolájában érteni, irányítani a jelent....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése