Tegnap fenékig élvezetem az utolsó reggel minden pillanatát. Szivacs-üzemmódra kapcsoltam az agyam, az érzékszerveimet, hogy minél több információt tároljak el az itteni levegőből, mozzanatokból, s reménykedem, hogy kitart egy darabig. Nekem nem kell semmilyen történés, hogy bespájzoljam a megnyugvást, az illatokat, hogy ráncfelvarrást végezzek a lelkemen, hogy a gerincem egyenesebb legyen, s hogy a horizontra tudjam emelni a szemem. Csak ide kell jönnöm, Fenyvesre. A pici ház, a maga tákoltságában, kompromisszumaival, ( bent nincsen víz, sem fürdőszoba, az udvari vízcsap a megoldás!), történéseivel, (időnként meglepő repedések növekednek a semmiből, lehull a múlt századi vakolat ) helyi lakosaival, ( megérkezés után, egy ideig véres küzdelmet kell folytatni a pókokkal, hogy ki is van most itthon?) egyedi élményeket tud rejteni. Itt nem szoktunk nagyokat enni, csak harapni valamit. Még sosem mentünk el vacsorázni, még halat enni sem, (pedig itt van nem messze a déli part legfinomabb halsütödéje). Néha grillezünk, bográcsolunk, egy tál ételeket gyártunk a rezsón, felfedezzük a számunkra ismeretlen gasztronómia lehetőségeit. Itt ettem először 40 éves koromban gombapörköltet.(Barlangász barátaim hoztak erdei, vajtinorú gombát, csiperkét a badacsonyi erdőtúráról, s együtt főztük meg Chikán Gabival, aki kóstolta, mert én nem tudtam, milyennek kell lenni)... Chikán Gabi itt történelmet írt, amikor fejlámpát szerelt a fejére az éjszakai dinnye evéskor. Barátaim, Rokonaim, akik itt hagyták lábnyomaikat, emléknyomaikat, s minden nehézség ellenére itt jól tudták magukat érezni... Mindig eszembe jut a Tulaj, aki nélkül nem élet az élet.A tér, az idő, az Élet, ami elválaszt Tőle. Az Ő Fia, akire, ha ránézek az jut eszembe - feltételek nélkül szeretem. Eszembe jut, amikor dél időben elindult biciklivel Fenyvesre Budapestről hozzám...15 éves volt ekkor. Éjjelig vártam, hogy megérkezzen. Hajnal három körül már aggódtam. 133 km-et tekert le, majd vonatra szállt, hogy ide is érjen. A sok éjszakai beszélgetés, film nézés a kertben, sörözés, borozgatás, lazítás, elhajlás, ami itt, csak itt - jár nekünk... Minden emlék elevenen él. Ez a kis ház őrzi. Benne van a lomb suhogásban, az ajtó nyikorgásban, a kerti csapban, a vízakna óriás békájában, homokban, a bio gyümölcsfákban, az ablak recsegésben, a méh családban, akik a falban laknak... Emlék rendezés során mindig átlapozom a Fiam alakulását. Amikor először voltunk itt, apró volt még, 9 éves. Most 12 és állatira kamasz... Az első időkben többet jöttünk, nyaranta 2x, 3x. Minden szabadidőnkben elmenekültünk nem szeretett otthonunkból. Mostanra már nincs ilyen. Nyugalomban élünk, jobban, mint valaha. És még is, továbbra is- jó itt lenni. Nekünk, akik hontalanok vagyunk, itt van otthonunk. Mosti elszólásokból tudom, amikor kicsúszik. Menjünk haza...Noha nem sikerült teljesen közel kerülnöm a Fiamhoz, mégis, tudom, itt vagyok a legközelebb. Küzdelmünk elején járunk, s az erőt, hogy egyszer elérjem, utolérjem, megérintsem, itt érzem magamban, s őrzöm, én csak őrzöm, mint a legfőbb reményt. És az is eszembe jut, hogy ha ide készülünk, mindenünk velünk van, semmi fontosat nem hagyunk otthon. Kvázi- ez mindenünk. Ami belefér az autónkba. Gyerek, kutya, papagáj, bicikli, görkorcsolya, hálózsákok, grillező, számítógép, az irataink, némi ruha, papucs és könyvek....
A reggeli elmélkedés és frissülés után elkezdtem összepakolni. Ezzel úgy vagyok, ha már tudom, hogy kell, szeretnék minél hamarabb túl lenni rajta. Jártamban-keltemben magamba gyűrtem egy kiflit, még enni sem ültem le. Összeszedtem még két zsáknyi levélszemetet, megmetszettem a hársfa vadhajtásait. Rendbe raktam az udvart, elgereblyéztem az esti szélviharban lehullott tobozokat. Bedobtam a szembe szomszéd fenyőjéről lehullott röplabdát a kertjükbe, s tettünk egy kört a kutyával. Mindent begyömöszöltem az autóba, a biciklitől a papucsig, csak az Élőlényeket nem zsúfoltam be, majd csak induláskor... Lementem egy utolsót vizifutni a Balatonba. És hogy mit láttam?
Nagy széllel köszöntött a reggel, a Kékszalagosok legnagyobb bánatára. A Heim Pál utcai lejárónál kb. a parttól 100 m-re egy vitorlás hánykolódott a homokpadon. A szél megfektette, letépte róla az összes vitorlát. a hajótest elmerült, az árbócok kb. 45 fokos szögben álltak ki a vízből.A távolban, a strand részen még egyet láttam...Fájdalmasan érdekes látvány volt ez. Nem értek be a fonyódi kikötőbe. Ember sehol, bementem megnézni, mint jó anesztes, tudnom kellett, hogy magában süllyed-e a hajó? Persze, arra is kíváncsi voltam, hogy nem-e az öreg bácsi hajója-e, aki itt szokott Kékszalag alatt kikötni? Később vettem észre, hogy az Ő hajója be van navigálva a nádasba, rutinosan megmentette a szél játékától. A víz most is erősen hullámzott, sárszínével nem is emlékeztetett a tegnapi kristályzöldre. Nem volt amatőr fürdőző, egy széllovas húzott el mellettem, leginkább túlélő fajtának látszott, mellém érve fejbiccentve szelte a sárhabot. Miután a vizifutás olyan nehéz és szinte lehetetlennek látszott, küzdvén az elemekkel, némi próbálkozás után kifelé vettem az irányt. Beszívtam a felkavarodott, megzavart Balaton illatát, a hattyúk, a vadkacsák s a halak, e zizivilág szagát- elköszöntem. (A jobb oldali nádas szegletben 31 hattyú lakik + akik költenek, Ők nem hagyják el a fészket, s ha találkoznak a rokonaikkal, 71-en halásznak délidőben itt, Fenyves partjainál. Fenséges látvány!) Balatóniuszt, a haragvó Istent magára hagytam, tovább tombolni. Jövőre, Veled, ugyanitt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése