Balatonfenyves 4. rész

Telnek a napok, már alig van hátra néhány, a történéseket esszenciálisan próbálom megragadni. Amire figyelni akarok, az Fiammal történő kapcsolatunk. Megjegyzem, napokig sokan voltunk. Lébecolt, tünedezett, egyszerre láthatatlan vált a tömegben. Vagyis, nem volt Vele semmi baj. Feloldódott, alkalmazkodott, szót fogadott, nem ellenkezett. Hétfőn hatalmas hullámokkal tombolt a Balaton, egész nap a vízben voltak Unokabratyójával. Orra, háta megpirult, szeme estére némileg algás lett, lábai közt úszóhártyák lebegtek. Hidrofillá vált. Éjjel nyomták a gépezést, hajnalra elaléltek valamely csöndes zugban. Nappal a virtuális köldökzsinór mondjuk ki bátran, el lett felejtve.(nem hozzám, hanem a számítógépéhez köti.) Nem igényelte a folyamatos pötyögést, lehetett Vele beszélni, mozogni, s mély orgánuma kellően betöltötte a teret. Kell a Srácnak a Srácok társasága! Keddre már kicsit jobban belegabalyodott a köldökzsinórjába, de azt gondolom, nem volt vészes a ragaszkodás. Bár az éppen 9 éves Unokahugi éles elmével így reagálta le Vásott Kölyök wc-re igyekvését: "Legalább mozog!" A kertben felszerelt függőágy végül is nagy siker lett. Ha még engem is kibírna, még jobban örülnék! A Gyerekek felváltva lóbálták magukat benne, s némi vita után tettek le arról, hogy ebben is aludjanak éjszaka. A sátor, kemping felszerelés hiányában nem hozta azt az élményt, amit tud, s az éjszaka ripsz-ropsz felállítás eredményeként, a hálófülék alatt maradt némi toboz. Reggelre többen megemlítették, hogy itt-ott fáj és hasogat.
Hat óra körül, általában, megélénkül a kert. Annyira sajnálom, hogy ilyenkor csak én vagyok fent és látom, ahogyan a kövér mókusok belóbálják magukat a fenyőágon! Hatalmas kergetőzésük, dobálózásukra felkapkodom a fejem írás közben, de nem csapnak akkora zajt, hogy erre a kinyúlt delikvensek fel is ébredjenek.
Tegnap egy viziröplabdázás zajlott a Balatonban, melynek során csak annyit hallottam, hogy "kék 22" és bumm! Amerikai foci-üvöltéssel, felszabadultságában, egyáltalán nem figyelve rám, az én apró magzatom belezúzta a fejembe az Ő testét! Lezúziusz!  A szemüvegemet beletolta az agyamba! Hirtelen se kép, se hang, csak iszonyúan éles, mindent elsöprő fájdalom...Szemgödröm felső széle lila kispárnára váltott, s a legrosszabb az volt, hogy az egész fejem, konkrétan az arc koponyám megroppant. Vonásaim torzultsága csak jegelés után kezdett visszaállni.Számomra itt véget is ért a fürdés, a játék, órákra nem tudtam viselkedni.  Azóta kifejezetten szemöldök vonogatással tesznek fel nekem kérdéseket, hogy önkéntelenül én is használatba vegyem a lila kispárnát. Sajnálta. Ha ez mondd valakinek valamit, véletlen volt és ugyan nem viselte meg, nem lett ettől depressziós és körömrágós, de sajnálta. Ha rám néz, halvány mosoly suhan át rajta, majd bocsánatot kér érte a tekintetével, megsimogat és fel tesz egy kérdést, szemöldök vonogatva.... Figyeld meg, ha valaki így szól hozzád, mennyire természetes, hogy Te is így válaszolsz! Csak nekem ez most fáj. És most érzem, nagyon sokat használom az arcmimikám.Mert a fejem is beszél. Húgomék este elgurultak, lecsendesedett a kert, az élet, maradtunk hármasban, Barátnőm, Gyermekem és én...