Sajgás...

 (Fiamnak)


Égi biciklijén tempósan teker tova,
friss, akár a harmat,
sietős a dolga...
El-el mereng az utca köveken,
köszönti szelíden, ismerősen,
de útját visszafelé nem veszi,
nem hiszi, hogy megteheti,
nem lassít, nem tétova,
suhan, akár az éjszaka...

Lelkében még ott lapul a máma,
az utolsó nap, utolsó szikrája...
Mikor szíve hagyott egy ritmust elmúlni,
dobbanását elhalkulni...  
Ha gondolta is, nem tudta pontosan,
hogy ezzel örökre véget ér az óra...

Ám,
Valami érthetetlen tátong,
miként kamasz fiúk lelkében a távol,
távolságot tart saját magától...
Miért- kérdezed- miért a jók mennek el?
Hát nincs, aki minden jót megérdemel?

Nincs erre válaszom, tudod.
A földi ész, nem birtokol égi tudatot.
A véglegesség nagy teher,
s akik maradnak, bírni kell.

"Megtudod csinálni, meg lesz a plusz,
meg lesz a plusz!
Ugorj, dobd, fuss, ahogy csak tudsz!
Minusz, minusz, minusz...
Gyerekek! Megyei bajnok!
Az atlétika a sportok királya, 
s Ti, a Bajnokok bajnoka"...
-mosolyog szakállába bölcs Tanára...


Igen, biztosan tudja, és figyel.
Hogy miként csalod el
a kirótt kilométereket,
a centit, melyet ugranod kell,
a kapufát, melyet rúgsz telibe,
és ott lesz minden versenyen,
ahol Te ott leszel.


Engedd el, hát, biciklijén menni
s az útját befejezni.
Hiszem, hogy jó helyre siet...
amit rád hagyott, beléd vert, s figyelt,
a pluszokat, s mínuszokat
őrizd, és ne felejtsd,
jó útra, hogyan terelt...

 (Bényei Mihály emlékére)

Netversfeszt 4. rész

A záró ceremóniák

Nem fogod elhinni, ismét vacsorával kezdődött az esti program. Már az ebédnél is érdekes kalandba keveredtem, szeretném elmesélni Neked. Már régóta érzetem, hogy nekem ez az ismerkedés nem nagyon megy. Itt viszont olyan közegben voltunk, ahol a zene mindenkit kinyit és szóra bír. Legalább egy kedves "gratulálok" elhangzott a másik csapat vagy énekes felé. Ha sikerült beszélgetés alakult ki, pár méltató szóval, de mindenki nyitott lett mások felé. Az ebédnél Ica néni nem találta az ebédjegyét és ezért eléggé izgatott és feszültté vált. Már éppen kezdtünk volna rendes kerékvágásba térve étkezni, mikor is, a későn jövő Szerbusz zenekar kései fellépésük miatt sehol sem találván helyet, a mi asztalunkat választották s néhány tagjuk leült velünk szembe. A kötelező formulákat leszámítva, természetesen csendben, jóízűen falatoztunk, ám akkor Ica néni ismét elkezdte keresni a jegyét. Olyan kapkodó és ingerültté vált, hogy már aggódni kezdtem. Gondoltam elterelem a figyelmét, és elkezdtem a szemben étkező zenekari tagokkal beszélgetni. Nos, nem kellett volna. Nagyon udvarias, nagyon kedves népek voltak, három nagy ember, korban, tekintélyben is derekasan képviselték a beérett zenészeket. Persze, gondolhattam volna, hogy nem felszínes társalgásra vannak kiéhezve, de sokkal jobb tőlem nem tellett, mindazon által, sikerült Ica néni kezét a hisztérikus táska turkálásról az asztalra helyeztetni. Figyelmességük mindünkre kiterjedt, ám végig néztem magunkon, egyikünkön sem volt a titkokat eláruló névtáblácska, s ettől e nemes urak igen csak zavarba jöttek. Nem tudták kik vagyunk. Végül elárultuk nekik, hogy mi már voltunk, reggel korán, és mi vagyunk a bizonyos Női kar. Ennek megörültek, azonnal elő is kapták a program füzetet, és tájékozódtak a dolgainkról. Megzenésített versekről beszélgettünk, arról, hogy vannak együttesek, akik nem értelmezik a verseket, hanem, mint dalszöveg tekintenek rájuk, és nem nagyon érezhető, hogy ez hátrányt jelentene... és zavaromban azt találtam mondani, mint félművelt és nem zenész ember, hogy mi nem csinálhatunk ilyen dalszöveges megoldásokat, mert az általunk énekelt versek kora és stílusa nem slágeres. Közülük kevés van, aminek zeneiségét egyértelműen adja a szöveg, és nem kell igazítani rajta egy kicsit. Kellett ez nekem?  Hát zeneszerző vagyok én? Nem. Nos, láttam, hogy beszélgető társaink azonnal mennyei magasságokba emelkednek, és mint vérbeli zenészek, profi hangszerelők, és szuperlatívuszokban fürdőző mesterek, most aztán engem megfogtak. - Kérem, erről szól a zeneszerzés...- mondta bölcsen, kicsit lekezelően a szóvivő és én azonnal éreztem, hogy nekem már nem kell többet megszólalnom. De megszólaltam. Pont annyit bírtam mondani, hogy én nem vagyok az. El is döntöttem, hogy máskor hallgatni fogok, nem szólalok meg többet, nem megy nekem ez az ismerkedés... sehogy sem... Hát, a szándék megvolt...:)
No, de haladjunk! Éppen visszaértünk a fesztivál helyszínére, a pódiumon már hangolás végén jártak Sebőék.
Sebő Ferenc gyerekkorom szódásüveg szemüvegű, (Ildi szerint Dobos Jani bácsira emlékeztető, nekem inkább Máté Péter ugrik be), a hazai megzenésített versek atyjaként tartják számon. Zenepedagógus, népzene kutató, zseniális emberként élt bennünk. És nem csalódtunk benne. Tanítványa és barátai voltak a zenésztársai. Nem csak koncertet adtak, hanem végig tanítottak is minket, egy olyan zeneórán voltunk, amire sosem gondoltam hogy eljutok. A zenetörténetet, Horátiustól, a bukovinai csujogatóig, a zene ritmizálásig mindent átvettünk, bemutatta, szemléltette, élvezetesen, őszinte örömmel, jó tanárként. Előkerültek a népdalok, szólt a tekerő lant, furulya, végül is egy számukra is abba hagyhatatlan koncertet adtak. Mindent megért ez az este! Azokról az arcokról is ezt olvastam le, akik értették is, amiről beszélt. Olyan érdekességek derültek ki, hogy milyen volt Weöres Sándor személyisége. Hogy nem szerette a gyerekeket. A gyerek verseit nem gyerekeknek írta, hanem a macskáinak. Szerinte a gyerekek tudnak maguknak mesélni, verset mondani, a macskák nem... Hogy filozofikus költeményei is macska versekben vannak elrejtve... s bár ezeket gyerek verseknek álcázzák, azért ezek örök érvényű igazságokat tartalmaznak. Nagyszerű volt az egész koncert!

Sebő Ferenc és zenekara

Harmadik vastaps-vihar után, végül ökleit, mint bajnok és nyertes összezárva, levonult a színpadról... A díjátadó ceremónia következett. Mindenki kapott valamit, ha másért nem is, a részvételért. Nem csak az egész rendezvény színvonalas műsorait, hanem apróbb emléktárgyakat, CD-ket F. Sipos Bea megzenésített verses munkáit, emléklapot, a Kner Nyomda emlékkönyvét az általuk eddig kiadott összes könyv borítójának miniatűr gyűjteményét. Mindenki boldognak, nyertesnek és elégedettnek érezhette magát. Mi is. Mint életünk első fesztiválján, boldogak voltunk, hogy láthattunk, részt vehettünk, hogy tanulhattunk, szellemi erőt, táplálékot, feltöltődést találtunk, kikapcsolódhattunk... Azonnal mindenki úgy nyilatkozott, hogy majd jövőre mit és hogyan csinálunk... És ez tetszett Zsuzskának, tetszett mindenkinek, úgy hogy reméljük, lesz jövőre is!
A helyi Grammy díj odaítélésével voltak némi vélemény különbségeink, végül az a Kismama kapta, aki megérdemelte, kétség sem férhet hozzá. Mi a Csalogatónak adtuk volna, hiszen élvezetes, magas színvonalú előadásukkal elkápráztattak mindenkit a tanárnők. Ők nem voltak csalódottak, így végül, mi sem... Köszönjük a szervezőknek, hogy gond és probléma mentes fesztivált szerveztek, hogy gördülékeny, kényelmes és kényeztető volt  ez a két nap, és köszönjük, hogy részt vehettünk. Mint leges legvégül kiderült, már azzal nyertünk, hogy eljutottunk ide, hogy elfogadták a nevezésünket. Ez volt az első nyeremény...

Még tartozom a fiatal, elvont srác történetének befejezésével... akivel együtt laktunk a szálláson, de velünk való kapcsolata nagyon fura véget ért azzal, hogy faképnél hagyott minket az esti éneklés során. Nos, figyelgettük, hogy jár-kel továbbra is a fesztivál helyszínén, mint egy árnyék, nem szól senkihez, nem eszik az étteremben, kezdett olyanná válni, mint egy rémes ismerős, akit jobb, ha nem veszünk észre, mert nem tudjuk, hogy mit rontottunk el a kommunikáció során... A díjátadón kiderült, hogy Ő egy költő. Egy költő, akit meghívtak a fesztiválra, és abban reménykedett, hogy majd valaki előadja az ő versét is. Nos, ez nem történt meg. Legvégül, kiderült, hogy Tóth Ferencnek hívják és van köze a földi léthez. Már majdnem elindultunk hazafelé, éppen az autóinkba pakoltunk be, mikor is odarohant hozzánk és kinyílt a lelke. Elmondta, hogy Ő költő, és szeretné, hogy válasszunk tőle is verset, és szeretne szerepelni és jelen lenni a költészetben... Írjunk neki, keressük egymást, és nézzük meg a honlapját... És erre Ildi azt mondta, mint jó anya, hogy ez volt a bajod két napig? Mi meg azt hittük megbántottunk... És persze, segítünk ha tudunk. És már van is egy név a listánkon, akiket meghívunk a 2014-es költészet napi versmaratonra.

Netversfeszt 3. rész

A másnap, egy egészen más nap volt....
Ez, amolyan Micimackós kezdés, de nagyon jól esik - mesélni...
Megreggeliztünk, beénekeltünk, glédába vágtuk magunkat és suhantunk a fesztivál helyszínére. Gondoltuk, kezdődik. De csak mi gondoltuk, és néhány kóborló ember, akik nyilván, nem tudtak aludni még rajtunk kívül.

Két problémánk volt ezzel a 9 óra negyven perces kezdéssel. Vagy nagyon főműsor időben van, vagy még senki sem érkezett meg a fesztiválra, akinek erre lenne dolga, vagyis nem nagyon lesz közönség. Ez utóbbi jött be. Ha mi 12-en felállunk a nézőtéren, nem nagyon marad tapsikoló ember székeken... :(
Néhány pillanatig csalódással töltött el bennünket a tény, de ezzel együtt meg is nyugodtunk. Teljesen otthon éreztük magunkat. Elszállt minden térdremegés, minden hangremegés, egy úttal véget is ért a tremor. Hiába a nagy színpad ijesztőisége, hiába a profi hangtechnika, megvilágítás, könnyen boldogultunk a helyzettel, mert mivel ismerős volt. Nem mondom, ha zsúfolva lett volna vájt fülű zenészekkel, kritikus közönséggel, hogy sikerült volna ennyire tisztán és érthetően, érzelmesen énekelnünk. De sikerült.

Kórus a színpadon

Annyira sikerült, hogy az addig fapofával, rendületlenül fotózó, egykedvű figura, aki időnként felállt, helyet változtatott, méregette a színpadot, alkalmas beállásokat, helyeket keresve- egyszerre az oldalt lépcsőknél termett és lelkesen, ragyogó arccal közölte: nagyon jó volt! Mi bezsebeltük a rögtönzött örömből felszabadult dicséretet és gyorsan leültünk. A felénk forduló arcokból kiderült, hogy tetszett, amit csináltunk. Tetszettek a verseink, a felvezetőnk, a munkákról írt bemutatkozásunk, egyszerű volt, és szimpatikus a kevéske nézőnknek. Nagyon szerettük érte őket! Zsuzskát lekapcsolta egy felé igyekvő ember, akiről kiderült, hogy Ő Haranghy Géza, a Szerelmes vers alkotója. Meghatottságunkban mi is csak néztük a távolból a megrendült embert. Örül nekünk! Tetszett Neki! Elvarázsoltuk! Láttuk, ahogyan Zsuzska kezébe ad két könyvet, és nagy szeretettel megpuszilja. Csak néztünk és nem hittük el, hogy ezt mi okoztuk ennek a sokat megélt költő embernek! Olyan furcsa belső remegés jött ránk, amolyan adrenalinos fröccs a véráramba. Aztán, a mellettünk ülő idősebb hölgy is felénk fordult és nagyon kedvesen méltatott bennünket. Neki az első és utolsó dalunk tetszett a legjobban, de sietett közölni, hogy mind nagyon szép volt és gyönyörűséges! Kiderült, hogy szintén egy költőnőhöz van szerencsénk, aki szívesen bízná verseit ránk, s Zsuzskára a megzenésítését. No, de azért kaptunk egy kritikát is. Egy dunaújvárosi figura lépett fel utánunk, és hát, nem nagyon volt alkalma nem hallani minket, mivel egy légtérben tartózkodtunk. El is neveztük "szembeszomszéd"-nak, ha már dunaújvárosi.... Hallott hát! Persze, hogy hallott minket. Jól szólt- mondta. Utóbb beszélgettünk egy keveset, s azt a megfigyelését osztotta meg velünk, hogy nagyon egy érzelmi íven énekelünk, jó lenne valami pörgősebb, frissebb dolgot is megmutatnánk, mert ezen el lehetett volna aludni. Ildike megvásárolta a CD-jét, hogy támogassuk a művészeket, és a mondanivalóját is nagyon rendben lévőnek találtuk, hogy lehetne frissíteni. Igen, lehetne, bármit lehet, amit még nem csináltunk. Hazafelé betettük a figura CD-jét, mondván, hogy majd frissülünk, pörgünk, nem alszunk el az éjszakai hazaúton. Hát nem is aludtunk. Akkorát röhögtünk, hogy elszállt minden álmosságunk! Ugyanis a fickó olyan lagymatag, olyan langyos és álmosító, egyhangú és altató szerű dallamokat, élettelen verseket tett fel a CD-jére, hogy azt sem vettük észre, mikor kezdődik másik dal. No, ez csak egy szösszenet volt a nagy eposzban.
Ott tartottunk, hogy lement a mi programunk, és mint a nézőtér szerves alkotó elemei, lelkesen hallgattuk az utánunk következő művészeket. 15 percnyi műsor időt nem mindenki tartotta be. Volt aki lazán fél órát zenélt a színpadon, szemrebbenés nélkül és senki sem figyelmeztette, hogy már rég lejárt a kétszeres műsorideje is. Mi ezt innentől kezdve pofátlanságnak tartottuk. Voltak akik egy szál gitárral álltak ki, voltak akik zenekarral, a legtöbben formációk tagjai voltak, nem kezdők. Ez a VI. ilyen rendezvény, és volt, aki már minden egyes fesztiválon részt vett.Volt olyan trió, a Csillag trió, akik külön erre szerveződtek, készültek, gyakoroltak, s saját bevallásuk szerint, a verseket nem értelmezték, hanem dalszövegként dolgozták fel. Nagyon jól sikerült! A visszhang c. dal nagyon szép volt!  Egy másik ilyen formáció, a Dalinda tagjai mind más-más ország részben laktak. Meg lehetett különböztetni a lelkes amatőröket a profi zenészektől, de azt nem mondanám egyértelműen, hogy a lelkes amatőrök kevesebb örömet okoztak, mint a profi zenészek. A vers választás különösen fontos, ezt leszűrtük tapasztalatnak. A sok zenei eszközzel élők között is volt olyan, akinek a hangosítás ellenére hangját elnyomták a hangszerek. Láttunk viszont olyan srácot, aki nem csak pengette a gitárját, hanem használta, életre keltette és szerves részévé tette a dalnak. Ő volt Olajos Gábor Nyíregyházáról. tőle hallottuk a következő dalszöveg betétet : " " a világ egy link gyűjtemény" az Email c. dalból való, nagyon tetszett nekünk. Kedvencünkké vált a Bodroghalmi apuka. Kamasz fiával is színpadra lépett, aki szintén nagyon tehetséges megzenésítéseiben, de mutáló hangja miatt, az édesapja adta elő a dalait. Remek volt! Ez az apuka vagány dolgokat, merészeket művelt, mert lebetegedett zenésztársa helyett keresett a helyszínen hangszeres kisegítőket és röpke idő alatt alkotta újra a repertoárjukat. A legnagyobb örömet egy balassagyarmati tanárnőkből álló zenekar okozta, akik egyszerűen szenzációsak voltak! Ők voltak a Csalogató együttes. Képzelj el négy fiatal nőt, egyikük ritmus eszközöket rázott, másik furulyázott, harmadik gitározott, negyedik egy ládán ült és azt verte dob helyett. Mind a négyen más és más hangszínen énekeltek, kisegítő zenészük egyik tanítványuk, hegedűn játszott és gitáron vonósozott. Az a négy hang, ahogyan megszólalt, lenyűgöző volt! Mint utóbb megtudtuk, tavaly megjelent egy CD-jük, érdemes lenne megkeresni! Nem fogsz csalódni benne! Volt negatív élményünk is, csalódásunk de őt nem nevezzük nevén. Méltán vigyáztak az egójára, mert törékeny lélek, ismerjük az előéletét, de nála sokkal jobb zenészek, sokkal jobb dalokat adtak elő és voltak alázattal a zene iránt. Másik ilyen zenekar elől futva menekült, kinek jobb érzései voltak, de én őket nem hallottam. Sokakra emlékszem, most is, mély nyomokat hagytak maguk után, és nagyon kevés emberen láttam nagyon nagy arcot. Volt egy-két ember, de nem számottevő. Volt egy nem rég szült anyuka is, láttuk Őt a kertben babázni, és amikor a színpadon énekelni kezdett, beleborzongtunk! Nagyon nehéz dalt énekelt, nagyon szépen, tisztán, érthetően. Az egész műsoruk különleges volt, nem hétköznapi, nem könnyed.
Összegzésként, 34 zenekar vagy formáció, egyéni előadó vett részt, rengeteg megzenésített verset hallottunk, úgy is, hogy közben mi felfedeztük a közeli Tibi fagyizó nagyszerűségét. Hááát, többször is. Fantasztikus fagyijuk volt!
Haranghy Géza Szerelmes versét még két előadásban hallhattuk, de egyik sem tetszett annyira az alkotónak, mint a miénk. Ez nagyon, nagyon jól esett nekünk. Mire felocsúdtunk, véget is ért a fesztivál érdemi része. Épp, hogy kiléptünk az épületből, láttuk megérkezni Sebő Ferencet és zenész társait az est záró koncertjére... Folyt. köv!

Netversfeszt 2. rész

az Este szerveződései....

Nos, visszatértünk a szállásunkra, így vacsi után, irodalom óra után, fáradtan, kimerülve, mire is vágyna az ember? Vörös borra és gitárra.
Összegyűltünk a társalgó helyiségben, gondoltuk, kiverjük a biztosítékot a házigazdáknál, ha már így megajándékoztak minket a szállással. Már az ajtóban várt minket a fesztivál program plakátja, s rajta a mi nevünk is, az előzetes információk szerint is, 9 óra 40 perces kezdéssel lépünk színpadra. Hatalmas tehernek éreztem, de valahogy még sem vettem komolyan. Tudatomban erősen dolgozott a színpad képének elnyomása.  Egy fiatalember jött-ment köztünk, kerülgettük, ő is kerülgetett minket, magányos volt, állatira elvont, amolyan, vagyok, vagyok, de minek is? típusú embernek látszott... Amolyan, se hús, se hal ember. Se vér, se lüktetés, csak az oxigén fogyasztó lény. Meghívtuk magunk közé, ha már nem hagyjuk aludni, nem vettük volna a szívünkre, ha miattunk nem tud bumbizni. Megkínáltuk mogyoróval, sós pereccel, amit magunk között borszívónak csúfoltunk( az én fülem a betegségem óta elég gyengécske, én ezt porszívónak hallottam, s ezen jókat derültünk) leült közénk és nagyokat hallgatott, miközben mi elénekeltük a dalainkat. Hallgatott, bambult, majd egyszer csak felállt és elvonult. Nem szólt az egy szót sem, gondoltuk, kibukott rajtunk. Nem értettük. Agyunk elálmosodó szegletében ott motoszkált, hogy milyen bunkó dolog, csak úgy felállni és egy büdös szót sem szólva, távozni egy hölgykoszorúból...

Előkerült ennek a blognak egyik témája, a költészet napi vers maraton ötlete.  Ildi lelkesedése és támogatása miatt egyre bátrabban merem ezt az ötletemet elővenni, és akkor úgy gondoltam, megpróbálhatnánk ezt megbeszélni, most, itt, e szellős helyen, távol az otthonunktól, együtt, miként mostanság nem is nagyon voltunk ilyen lepke könnyű helyzetben... Előálltam vele, kicsit keresve a szavakat, mert hogy még erről nem is beszéltem, csak leírtam, elmondtam az ötlet vázát. Már, ha emlékszel, hogy lehetne szervezni egy versmaratont itt, nálunk Dunavecsén. A környező településeket is belevonva, egy felolvasó, vagy fejből mondó versekre, prózára alapozott, de nem csak ezekre, hanem emlékekre, történetekre, mondanivalóra épített költészet napi rendezvény ködlött fel bennem, miként a megvalósulásra váró terv, vált egyre erősebb képpé... Nem csak képzelgés ma már! Füzetnyitásra került sor. Igaz, hogy ez még amolyan virtuális füzet, de elérkezett a füzet ideje. Mert hogy arra jutottunk, hogy megvalósítjuk ezt a tervet. Pontokba szedtük a tennivalókat, meghatároztuk, hogy mivel kell kezdeni, bázis embereket kell keresnünk, akik meg tudják mozgatni a közönséget, az előadni vágyókat, hogy igenis ünnepeljük együtt, éltessük a költészetet, az irodalmat, és ne kelljen befejeznünk, csak akkor, ha elfogy a mondanivaló. Legyünk olyanok, akik maguknak alkotják meg a kultúrát, és tanulnak, tanítanak, és hasznosítanak abból, amit tudnak. És ez nagyon-nagyon jó fogadtatásra talált a kórus tagjainál! Mindenki ismer valakit, aki jó előadó, vagy szereti a verseket, mindenkinek van legalább egy verse, ami elkíséri élete során, és csak nógatni, biztatni kell, hogy előálljon vele... És a lehetőséget biztosítjuk ehhez! Gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt! Megteremtjük, bármilyen nehézséggel is kell szembe néznünk! Erre született haditerv:
Ezúton is keresünk Dunavecse és környéki versfelolvasó, versmondó, prózai műveket megidéző társakat, irodalom barátokat, verselőket, költőket, írókat,  megzenésített versekből álló műsorral zenészeket, kórusokat, akár rövid színdarabot előadó amatőr csoportokat, akik részt vennének a 2014-es Költészet Napi Versmaratonon ! Nevezés nincs, ünneplés van! Bárki jelentkezhet, akinek mondani valója van politika mentesen, az írott és előadható irodalom dalban, versben, prózában, színdarabban..., bárhogyan, ahogy egy szabad és mindenki számára nyitott szalonban jól esik!

Nos, mind ezen alaptételek megszületése után, végig énekeltük a dalainkat majd még egy kis beszélgetés is belefért, s szépen lassan feloszlott a csapat. Ki voltunk nyúlva az utazás porától, s az eddigi látott, hallott, és átélt élmények zsizsegtek legbelül. Szobáinkba visszavonulva hamar elaludtunk, de nem aludtunk jól. Hát, nem otthon voltunk. A fáradság sem az igazi jó alváshoz való, hanem olyan passzív fáradság volt. Bennünk motoszkált a másnap, amiről még mindig nem volt elképzelésünk...  Azt beszéltük meg, hogy korán, fél nyolckor fogunk reggelizni, énekelünk egy igazi beéneklés utánit, és öltözünk, megyünk is a fesztivál helyszínére, mert a kiírás szerint 9 órára ott kell lennünk. Így talált ránk a félálom, ami néha elveszett mélységeiben, de alapjaiban, fél és háromnegyed álom között megrekedt... Folyt. Köv. !

VI. Netversfeszt Gyomaendrődön (1. rész)

Hatalmas teher nehezedik rám azzal, hogy két nap eseményeit, benyomásait, élményeit kell összeollóznom a lelkemből. Azt hittem menni fog, könnyen, lazán, elegánsan, de tévedtem...
Ha kapkodok, ha csak zanzásítom, bocsásd meg nekem... nem tisztult még le az egész...

Nos, 2013. április 19-20 egy újabb állomása kórusunk életének. Jelentkeztünk egy fesztiválra, amiről halvány sejtéseink voltak, nem kapcsolódott hozzá semmilyen konkrét elképzelés. A nevezés alapja, egy ebben az évben, frissen létrehozott, kortárs magyar költők virtuális verseskönyve, amiből legalább egy verset kellett megzenésíteni és előadni. A másik nevezési feltétel a kötelező költők bármelyikének legalább egy megzenésített verse: Weöres Sándor, Gergely Ágnes, Határ Győző életművéből bármelyik verset lehetett választani. A két mű a kórus munkájában: Weöres Sándor: Öregek; Haranghy Géza: Szerelemes vers - volt. Dehogy is volt! Nem csak volt, mert hogy ez jelen, vagyis, van két csodálatos megzenésített versünk!

Hozzánk mérten alakultak a versek, melyről tudnod kell, hogy zenéjük mind Zsuzska lelkében született!!!
 Az Öregekkel kicsit úgy voltunk, és ezt írhatom a kórus nevében, nehéz mondanivalójával először nem tudtunk mit kezdeni. Olyan ijesztő volt. Bonyolult, mélyen szántó és ható, és olyan szívet facsargató. Majd egyszer csak kiderült, hogy ezt a verset Weöres Sándor kamasz korában írta és ettől egy kicsit letettük a hajunkat. Így azért könnyebb lett, bármennyire is hihetetlen, mert jobban át tudtuk érezni, hogy mi lehet benne, mert hogy ugye, mi mindannyian voltunk már kamaszok...:)
Nem túl érett, nem túl filozofikus, de izzig-vérig kamaszok... És akkor már elkezdett tetszeni. Kialakult egy érzelmi ív, vagyis megláttuk végre benne, amit el sem tudtunk képzelni. Másik adalék volt a megértéshez, hogy Kodály Zoltán feldolgozta és kórusra írt partitúrájával küzdenek azóta is rendületlenül a karvezetők. Meghallgattam két kórus tolmácsolásában is az Öregeket, és arra jutottam, hogy Kodály Zoltán nagyon megküzdött ezzel a verssel. Már láttam is magam előtt, ahogyan a ceruzája végét rágja, ősz haja a szemébe hull, és csak kínlódik, hogy hogyan tudná minél jobban kifejezni benne az érzelmeket... Ide-oda tenni a hangsúlyt, kiemelni, elhalkítani a dallamívet, ismételni, nyomatékot tenni erre és arra a mondanivalóra.
És akkor fellélegeztem. A mi dalunk így sem könnyű, de megfogható, könnyedebb, de nem könnyű. Érthetőbb, átélhetőbb, mondjuk ki, jobban lehet rá emlékezni. És, sem mi, sem a közönség nem szenved.
A másik vers könnyebb volt, hiszen szerelmesek mindannyian voltunk már. Ugyanilyen tiszta, álmodozó, elvarázsolt, könnyed léptű, lilaködös, rózsaszín felhőcskés, de megfogalmazott érzésű szerelmesek...
Akik tudják, hogy mit éreznek és ebben teljes mértékben hagyják magukat elmerülni... Sőt, akarnak elmerülni, ha már ez megtörtént velük... Élj a mának, mert nagyon jó- érzésekkel azonosultunk Zsuzska által alkotott zenével.
Amikor összeállt a műsor a két nevezési feltételnek megfelelő művel, kiegészítettük a számunkra már vénává nemesedett verseinkkel: Petőfi Sándor: Ki gondolná...; Ady Endre: Köszönöm, köszönöm; és a végül, de nem utolsó sorban saját versünk,  a Vers és dal is belefért a repertoárba.Készen álltunk a megmérettetésre, és elutaztunk Gyomaendrődre, életünk első versfesztiváljára.
Nos itt kezdődik a valódi beszámoló, eddig csak rizst szórtam a földre!  Gyomaendrődről azt tudtuk, hogy messze van. Van ott egy fürdő is, szép környezet, nagy, mezőségi város, stb...
Délután négy óra körül értünk ide, megkerestük a szállásunkat, ami a városka szélén, a Pavilon Fogadóban volt. Ami elsőre szembe tűnt, hogy a kerítésén nagy lepedőn, hatalmas fekete betűkkel hírdette: Szállás 1500Ft-tól! Kicsit beljebb haladva a rejtekúton, szemünk elé tárult egy tégla építésű, hatalmas, régi malom épületek stílusában épült intézmény, a Fogadó.

Pavilon Fogadó, Gyomaendrőd

Tetszetős, zöldbe hajlongó természeti környezete, parkos, saját területe, igazi kikapcsoló és leeresztő helynek tűnt. A szállás egyszerű volt, kettő-négy ágyas szobák, fürdő, wc a folyosón, mivel hogy ez igazából egy turista szállás. Teljesen tuti volt ez számunkra. Nagy társalgó, konyha rész, reggeli kávé és reggeli elfogyasztására alkalmas helyek, kijelölt dohányzók, tiszta és rendezett környezet, mi kellhetne még? Semmi sem. No, gyors kipakolás után irányba vettük a Fesztivált, egy rögtönzött térkép alapján el is indultunk kocsival a gyalogösvényen. Vagyis, mi bicikli útnak néztük, de mint utóbb kiderült, az a sétány volt. Hihetetlen gyors felismerő képességünknek köszönhetően, még sem vágtunk be csapáson az autókkal, egy gyors hátra arccal tettünk egy 3 km-es kerülő utat és megérkeztünk a helyszínre. Utólag, kiszámoltuk, kb. 500 m-re voltunka  szállástól, de ennyi hanyag eleganciát engedélyeztünk magunknak. Regisztráció után egyszer csak megrohantak minket ismeretlen, mosolygó arcok. Egy hölgy lépett hozzánk, Losonczi Léna vagyok, aki nem ismer- mondta, és igaza volt, nem ismertük... Kedvesen útba igazgatott minket, tájékoztatott, és örömét fejezte ki, hogy itt vagyunk. Másfél nap múlva jöttünk rá, hogy egy nagyon híres és nagy múltú költő nővel találkoztunk, akinek November c. versét a Csalogató együttes zenésített meg, rendkívül élvezetesen.... Kicsit el is indult a májunk minden féle irányba, mert hogy azt következtettük ki, hogy Léna azt hihette, mikor megérkeztünk, hogy mi vagyunk az Ő zenésítői, és ezért volt olyan varázslatosan kedves velünk, az egyébként elég szigorú külseje mögött rejtőző, elég szigorú személyiségét kedvesre hangolva. No, de haladjunk, haladjunk...
Másik ilyen üdvözlő embernél én rúgtam nagy kapufát, amikor is, csupa mosollyal, égszín kék szempárral, igézően kedves és közvetlen stílusával örömködött, hogy itt vagyunk, annyira aggódott értünk! Már miért?- kérdeztük vissza... Esetleg azt hitte, hogy nem jövünk el? Nem, mondta gyorsan, hanem hogy megtaláljuk-e a szállásunkat... És azt vettük észre, hogy bámulja a kitűzőnket, a kis, fesztiválos névtáblánkat. Erre mi is elkezdtük bámulni az övét és az volt a táblácskáján, a neve alatt, hogy "Tűzmenedék". Na már én dörzsölt némber vagyok, nem dőlök be egy ilyen hangzatos költői képnek, azt hittem, hogy mint rendező, valamilyen biztonsági ember, és ez a foglalkozása... (Múlt héten voltam katasztrófa védős, mentős, tűzoltós előadáson), valamilyen tűzvédelmis ember, csak nagyzol... Rá is kérdeztem, hogy ez milyen foglalkozást, feladat kört takar?
- Hát nem tudjátok? Nektek is ki kellene írnotok, hogy milyen együttes vagy formáció tagjai vagytok.
- Jaaaaa, hogy ez is fontos?- másztam ki a magam alá ásott gödörből, háááát, némi arcpírral... Végül, vele minden létező módon össze-vissza futottunk, mert mint kiderült, az abszolút szervezők egyikéhez volt szerencsénk, aki a helyi formáció, a Tűzmenedék együttes oszlopos tagja.
Az adaptálódás után rájöttünk, hogy beljebb van a színpad. Megnéztem, és azon módon sarkon fordultam. A pírnak már nyoma sem volt... Hatalmas, profi színpad, hangtechnikával, fényekkel zsúfolva, egy hatalmas nézőtér előtt, lenyűgöző akusztikával. Anyám!!!
Éppen Weöres Sándor műsor ment gyerekeknek, ebbe kicsit belehallgattunk, de nem volt benne hely! Ugyanis, zsúfolva volt szülőkkel és gyerekekkel, éppen a rajzpályázat eredmény hirdetése előtti koncert zajlott a szervező zenész házaspár tolmácsolásában: Faggyas László és F. Sipos Bea voltak színpadon. Úgy éreztük, ez a műsor valóban nem nekünk szól, kintről is hallható, így nem ácsorogtunk a  hátsó sorokban, levegőre mentünk, nézelődtünk... Később, a kapott vacsora jegyekkel elsétáltunk a Fészek nevű étterembe és meleg vacsorát étkeztünk, ami már-már kezdett kényeztetésnek látszani... Szuper volt a kiszolgálás, gyors, frappáns és kedves. (Jó volt látni ilyet!) Többször eszünkbe jutott, mikor közlekedtek a pincérlányok a teli tányérokkal, hogy természetes légkondicionáló a nyomukba támadt légörvény... Pillanatok alatt uralták a terepet, akár hányan is tértek be az étterembe.  Vacsora után visszamentünk a fesztiválra, mert kezdődött egy program. Alulműveltségünket mutatván, nem tudtuk azonnal, hogy ki az a néni a színpadon, kis asztalka és karosszék mellett. Olyan kedvesen mosolyogva beszélgetett a kolleganőjével, lapozgatta a jegyzeteit, és mi csak vártunk.
Nos, Ő volt Gergely Ágnes, élő legenda, aki számunkra és megjegyzem, sosem késő, e naptól fogva kelt életre! Versei hangzottak el, megzenésítve, szóban, de ami miatt hálás vagyok a sorsomnak, hogy ott lehettem, az mégis más. Az a rögtönzött irodalom óra, amit kaptunk Tőle. Mesélt a verseiről, a költőségéről, a fordításairól, az életművéről, a munkájáról és arról az osztályáról, akiknek az 50. osztály találkozó óta két havonta tart irodalom órát! Mert tanulni sosem késő és akár idős korunkban is le lehet ülni tanulni arról, ami elmaradt, kimaradt, és amire az ember végre ráér kíváncsi lenni... Történetében egy 10 évesekből álló osztályt kellett magára hagynia, elvették tőle a tanításukat, s a lányok, az 50. osztály találkozójukra meghívták a volt Tanárnőjüket, aki azóta számtalan egyetemi tanításon, élettapasztalaton, munkán, fordításon, irodalmi alkotáson túl volt, és nagyszerű tanár, és első sorban, nagyszerű ember. Megkérték, hogy folytassa  a tanításukat, így túl a 60-as éveiken, pótolják be mind azt, amit a sors fordulatai miatt, nem tudott nekik leadni akkoriban. Készítettek tantervet és azóta, változó helyszíneken, mindig másnál, más vendéglátásban folytatódik az irodalom óra.
Mi csak ültünk és hallgattunk és csak úgy néztünk. És néztünk. Közben ilyen mondatok hangzottak el versekben... " ...ne gondolj a halálra, mert bármelyik pillanatban előfordulhat veled, hogy életben maradsz..."


Sajnos, még nem találtam meg a verset, amiből idézett, hiszen ahhoz az egész Gergely Ágnes életművet át kellene olvasnom, de találtam egy versét, amit ide tennék, ízelítőül:

Fohász lámpaoltás előtt

Uram, óvj meg a tökéletességtől.
Mint vasalópokróc szélén az ékalaku
égésnyom: hagyd meg rajtam
hibáimat, kezed nyomát. E városban,
hol a két part egymást vicsorogva nézi,
rajzolj rám holland tulipánmezőt. S ha
tárgyaidra írod: "vigyázat, nagyfeszültség",
helyezz el cinkosként áramkörödben. Olyan
ritkán látható az esthajnali csillag, régi
juhnyájak őre. Kumuluszok közt, a
szétragadt világban nem látjuk egymást.
Perzselt, pusztuló, zárlatos csontjaimban
őslények emlékezetével
add világítanom, míg besötétlik.
Gergely Ágnes

Lenyűgözött a tanítása, a mondanivalója. Hitvallásából néhány dolgot emelt ki, még pedig azt, hogy mindenkitől tanult, de senkire sem akart hasonlítani. És ez nagyon, de nagyon eredeti és utánozhatatlan egyéniséget takar...

Gergely Ágnes-est, sárga-zöld selyem sállal a Költőnő, a Tűzmenedék együttessel

Közben szólt a Tűzmenedék ír népzenei hangzása, hiszen nagyon sok angol műfordítása van Gergely Ágnesnek. Imádja Yeats-et, az angol irodalmat, az ír irodalmat, és nagyon sok munkáját műfordításban alkotta. Mesélt a műfordítás rejtelmeiről, a szótagszám és rímpárok tisztaságáról, és valóban, tanított minket. Majd beszélt arról, hogy mitől jó egy vers? Milyen a jó vers? Hogy kellenek bele olyan szavak, ami tárgy és felidézhető könnyen... a fent olvasható versben is megtaláltam: vasalópokróc...  Ami tárgy és valós, és határozottan felidézhető. Nem elvont, nem kitalálhatatlan... Ezt Nemes Nagy Ágnestől tanulta, hogy kell egy deszka a versben, ami megtartja a földön... Majd mesélt Jókai Annáról, a barátságukról, az együtt eltöltött időről, utazásokról...
Nos, mire észbe kaptunk, vége is volt az egésznek, és beesteledett. Merengve hagytuk el a fesztivált, hogy mi még egy kicsit énekeljünk, együtt legyünk és benyomásainkat megbeszéljük... Az este folyamán csatlakozott hozzánk egy fiatalember, aki nagyon nagy rejtély volt számunkra, de majd erről még írok.... Most muszáj kicsit pihennem, a gondolataim kavarognak, valahol ott maradtak Gergely Ágnes bűvkörében és még maradni szeretnének... Folyt. köv. a következő kalandokról...

Nos, ami legbelül van...

Gondolat, már-már vágy szintű, vagyis elsődleges, és olyan fojtogató, hogy simán kisikolt a fejemből:  vissza fele kellene élni...
Ma, az urológia műtőben, egy maratoni beavatkozáson ezen jóízűen elmeditáltam. Nem csak én, az opreáló doktor is csatlakozott néhány velős igével a költői képeimhez.
Miszerint: a mai eszemmel, mai tapasztalatimmal elmehetek a sunyiba. Semmit sem csináltam jól, különben nem itt tartanék. Akkor lenne érdekes a történet, ha mostani lényemmel elkezdhetném élni az életem visszafelé. Hadtörténeti sorrendben, először is felnőtt koromat kellő intenzitással visszatapsolnám. Dehogy is ragaszkodnék olyan szekérhez, ami messze elhúz tőlem és sosem tért vissza, marad mögötte bizonytalanság, féltés, tengermély, ám feleslegessé váló szeretet. Megtölteném az életemet a nem hozzá tartozás gondolatával, szabad és független érzelmeimet lobogtatnám. Mielőtt felszállna a repülőre, nem vesznék össze vele, mert tudnám, hogy nem lesz több ezer email, havonta beszélgetés, és nem kell megmenteni az életét... Hiszen tudnám, sosem jön vissza, és ő nem ment meg, mint királyfira váró királylányt, nem szeret, sőt, a legvégét is kitalálnám... Nos, mielőtt elhajózna légi vitorlákkal, nem tölteném vele minden szabad időmet, hanem feltalálnám a nélküle is jól akarok élni metódját. Ott egy kicsit elidőznék, ahol barlangásztam, vagyis tanultam, és annyi időt lennénk mélyben, amennyit csak lehet. Bejárnám az összes magyarországi barlangot, látnék földalatti kincseket, rejtélyes helyeket, csodálatos képződményeket. Feszülhetnék, mint még sohasem, úgy megtanulhatnék mászni, mint a hegymászók, csak lent, a mélyben. Nem bántam soha, ha koszos vagyok, és lilára verem a térdeimet, a könyökömön nincs bőr, annyira szeretném, újra és újra, hogy fájjak, hogy azt el sem tudom mondani!
Aztán kicsit elliberésznék a siklóernyőmön, nem adnám fel olyan könnyen, mert megsérült a kezem, s mert nem éreztem jól magam a légben, az oktatóm pedig nem nyújtott segítséget, hogy feloldjam ezt a hirtelen rám törő félelmet. Kicsit kitágítanám a határaimat, szeretnék felmenni felhőalapra, s ha lenne időm és pénzem, a raftingolást is kipróbálnám.
A válásom környékét nem bolygatnám, egyszerűen kitörölném azzal, hogy nem is megyek férjhez. Nem szülnék gyereket, így ő nem szenved szülési sérülést, és nem kínlódik majd egy éven át a szigorú tornák alatt.... nem lenne gyerekem. Mondhatnád. Szegényebb lennék. Igen. Én ugyanis, mindig nagy családot képzeltem el, sok gyereket, fiúkat, lányokat, s utóbb kiderült, ez még sem teljesíthető álom... Talán, bennem van a hiba, már gyerekkoromban is ott leledzett, de mivel áldott ember vagyok, kaptam egy lehetőséget. Ha visszafele élhetnék, nem ragadnám meg a szerelmem által nyújtott lehetőséget, hanem csak úgy magamtól szeretném, szabadon, szépen...
Amikor a Honvéd kórházba belépek dolgozni, nem hagyom magam lebeszélni, belépnék hivatásos állományba és elmennék a Szerb háborúba segíteni, életet menteni. Látnám még épen a Mostár hidat, eredeti kövein sétálnék és jóízűen szívnám a cigarettámat egy jóképű katona srác oldalán. Az asszisztens éveimet ugyanígy élném, csak többet tanulnék, legfőképpen angolul, mert megérné. Még külföldre is elmennék, akár tanulni, akár dolgozni, vagy elszegődnék Csádba anesztesnek, és élném azt a kalandos életet, amire mindig is vágytam. Ez előtt gyerekeket altatnék, mert ezt ki nem hagynám. Imádom a mai napig a történelmi tényeket, hogy második generációs asszisztens vagyok a Heim Pál gyerekkórház történetében. Az iskoláimat többre becsülném, mert még kiváló tanárok tanítottak. Még mindig ellágyulnék a fehér köpeny varázsától, hogy én is ide tartozhatok. Nővér lehetek.  Mennyi tudás és tapasztalat, amit becsülök és tisztelek idősebb kollegáimban!  Az érettségin Tamási Áron Ábel trilógiájából remélem, ismét könnyező tanárokat látnék döbbenten magam körül és színjelest kapnék! De az oroszt megnyomnám, jól jöhet még egy nyelv, főként mert a Nagymamám orosz és gyerekkoromból emlékszem mindenre... Nem lennék link, élnék ezzel a tudással.
A gimnáziumi éveimben igenis, ugyanúgy szerelemes lennék a legtehetségesebb srácba, akit valaha láttam, s aki rajtam tanul meg aktot rajzolni... nem zavarna a tekintete, hogy úgy néz rám, mint egy munkadarabra, mert tudnám, hogy alig várja, hogy letehesse a szenet és átöleljen...  Ha nem engedne el, vele maradnék, nem mennék a saját fejem után... Megőrizném az ezüst karika gyűrűjét örökre.
Amikor megoperálják a térdem, és eltiltanak a versenysporttól, nem lennék szomorú, tudnám, hogy nem vagyok olyan tehetséges, nem akkora a tét, mint gondolom. én nem vagyok versenyző alkat, én szabadon jobban élvezem, mint vért hugyozva, napi 4-5 órában az edzéseket, a kézilabdát.
Nem gyújtanék rá a Sportkórházban, nem szívnám el életem első cigarettáját, és nem adnám magam át a félelemnek, hogy most mi lesz velem, mi lesz a sportiskolámmal, a karrieremmel, hogyan leszek én sztár kézilabdás? Nem a dohányzással próbálnám enyhíteni a bánatomat, s e pillanattól kezdve nem ezzel vértezem fel magam a magányom, kudarcaim ellen.
A sportiskolai felvételin vérző sarokkal futottam a radarban a felmérést, hittem, hogy van értelme, engem erre szánt az ég! Sportiskolára... Nem. Megállnék, végigsétálnám és elégedetten távoznék a többi verseny felvételi elől. Nem lennék sportoló, nem tenném fel erre az életem, amatőr lelkes maradnék....
Az általános iskolából nem sokra emlékszem, csak a versmondásaimra, azokat szerettem, bár mindig nagyon izgultam.  Most is izgulnék, de hagynám, hogy kinyíljon a hangom, ne félelemmel szavaljam a verseket. Apostagon maradnék kicsit gyerek, mert ott nekem nagyon jó volt. Jobb, mint ezt megelőző képeimen Dunaújvárosban. Ott is sportiskolás voltam, magányos hős, őstehetség, eszméletlen egóval. Nem lennék ilyen elhatárolódó, megosztanám a gyerekkorom másokkal. Nem járnám a saját utam. Nem csavarognék. Nem lennék egyetlen egy, aki már óvodás korában önálló, öntörvényű és konok, makacs, öszvér.
Nem lennék az anyámnak rossz gyereke, nem lennék a bátyámnak katonásdiban ellenfele, nem engedném, hogy a Waterloo-i csatát Napóleon nyerje meg... És a sakkban sosem hagynám, hogy rosszul tanítsa meg szabályokat, hogy én sose nyerhessek. És azokat a perceket, amikor az Édesapám hozzám ér vagy hozzám szól, velem van, nem felejteném el csak úgy.... Legalább emlékeznék valamire....Legalább arra, hogy létezik. És intenzíven memorizálnám a Nagymamámat is, az orosz szavakat, mondatokat, énekeket, verseket, a nagy öleléseit, a feltétlen odaadását, majomszeretetét irántam.... Utoljára ekkor voltam királylány. Még arra is emlékszem, hogy vatta hurkából csináltam magamnak parókát, mint a filmeken az úri dámáknak volt... Nagypapámat, halála napján sosem nézném meg, ahogyan elviszik tepsiben.
És sosem felejteném el, milyen az Anyukám fiatalnak, mert olyan szépet te még nem láttál! Olyan volt, mint egy tünemény, amit sosem érhetsz el.... Én is ritkán láttam. Többet, nagyon sokat lennék az Anyámmal. Dehogy akarnék én csavarogni, bóklászni, mindig vele lennék. Amikor kisbabaként kizuhantam a kiságyamból, fejre estem. Ki akartam jönni, mert utáltam a bezártságomat. Ma már nem utálnám annyira, ha béke, az Anyám venne körül. És végül, szeretnék egy kicsit biztonságban lebegni, egy jó, meleg, lágyan ringató közegben, ahol még nem kell gondolkodnom, nem kell egyedül megoldanom semmit, ahol nincs rám nehezedő súly, sem feladat, nem kell küzdenem az életben maradásért, mert ezt még Anyám teszi helyettem, vigyáz rám. Még nem tudja, milyen vagyok. csak azt sejti, hogy lány. Nem is választ fiú nevet, minek. Lovas doktor a saját keresztnevét ajánlja fel, ha fiú leszek... Miklós. Miklós napon születtem. Én hiszem, akkor fogadtak örökbe az égiek... Nem toltak ki velem... Én eddig csinálnám vissza....
( Az doktor ezen a ponton még hozzá képzelt egy hatalmas orgazmust is, amiben megfogan, de én erről lemondtam a javára, legyen ez az Ő első pillanata...)

Költészet napi műsor

Tudod, mi jutott eszembe, miközben zajlott a műsor?
Mi is rendezhetnénk egy maratoni Költészet napi műsort, összefogva a környező településekkel, az ottani lelkes versrajongókkal, hivatásos és amatőr versmondókkal, felolvasókkal... A helyszín adott, a dunavecsei Művelődési ház minden adottsága megvan hozzá, hogy egy ilyen nagyszabású rendezvénynek otthont nyújtson. Nem kellene ehhez sok minden, ha tovább gondolom az ötletet. Kell egy jó szervező csapat, szórólap készítő, egy-egy lelkes helyi képviselő, akik beosztják a versmondók, felolvasók sorrendjét, énekesek, kórusok is részt vehetnének, de csak megzenésített versekkel, ezzel is színesíthetnék a műsort. Mindenki olvashatna fel verset, kedves költőitől, akár maga által jegyzett verset is bemutathatna... Idősek, fiatalok, amatőrök és profik, mindenki részt vehetne, mint a nemrégiben látott postás kisasszonyos filmben...
Ők felolvasó esteket szerveztek, bármiből lehetett felolvasni, ami szívükhöz és érdeklődési körükhöz közel állt, és esténként összekovácsolták a közösséget. Volt, aki klasszikus verseket idézett fel, volt aki a növényekről és nemesítésükről tartott felolvasást, s ezen a nyomon haladva az én képzeletem elszabadul.
Lehetne prózából felolvasni, mondanivalót sugározni, felhívni a figyelmet aktuális dolgokra, politika mentesen, tisztán és érthetően. Lehetne színdarabból idézni, szövegkönyvekből, kinek, milyen kincsek lapulnak birtokába... Lehetne filmek történetéről előadni, hogy testközelibbé tegyük mind azt, amit a tv-ben látunk. Amolyan háttér információt előadni, amihez nem mindenki jut el rövid szabad ideje során. Meglepődnénk, hogy mennyi új dolog kerülne felszínre, ami nem is új, csak senki sem ismeri az eredetét és a mondanivalóját.
Persze, kellene néhány szponzor, hiszen ilyenkor a pogácsa, a sütemény, zsíros kenyeres, lilahagymás szendvics, kolbász és uborka, a tea, a forralt bor még elfogyna. Színes előadás kerekedne ebből, olyan, amilyet a környék még nem látott! Hogy ki jönne el erre? Nem csak az, aki felolvas, hanem az is, aki hozzátartozó, akit érdekelnek a versek, az irodalom, a líra, az alkotás ilyen formája. Jó kis megemlékezés lenne!
Tóth Péterék példája motiválta a gondolataimat végestelen végig műsoruk alatt. Néhány gitárral, egy szintetizátorral olyan formán mutatták be a verseket, tették ízesebbé és testközelivé az irodalmat, a lány gyönyörű énekhangja betöltötte a teret, amint József Attila klasszikus sorait emelte magasra, hogy úgy érzetem, ebből ennyi nem elég! Maximálisat nyújtottak, levarázsolták az emberről a gumipelenkát, amibe csomagolja magát minden áldott, munkás hétköznapon, hogy kibírja. És az elején Szécsényi Ildikó jól mondta, vagyis idézte: a versek elmúlásával, mi is elmúlunk, nem marad más csak a munka, a hétköznapi küzdelem. Velük veszünk, nem marad nyomunk, sem lelki tartásunk... Én benne lennék egy ilyen szervező csapatban, de azt is tudom, hogy nálam sokkal jobb emberek vannak környező településeken, akik alkalmasak, sőt, mozgósítani tudnának rétegeket ehhez a vállalkozáshoz. Pl. az apostagi művházas Petra.  Vagy maga Tóth Péter, a testnevelő és versre nevelő tanár. Vagy Balogh Mihály, aki nyilván azonnal elküld a sunyiba, ahogyan ezt elolvassa, mondván, ne osszam ki neki a feladatot, van bőven tennivalója, ám tudom, hogy nem mondana nemet! Vagy Szilágyi doktor Kunszentmiklósról, aki elképesztően jó rocklexikont írt a Pusztarádióban, olyan hétköznapi hőseinkről, zenészeinkről, akiket mindennap hallunk, ám nem tudunk róluk semmit! Vagy a népművész, textil mester Dániel Szabó Ilona, aki éveken át hozta közelebb a verseket az éterben! Vagy Luz Ilia Alvarez, aki nem itt született, de ezerszer megálmodta már mind ezt itt, Magyarországon, nekünk, magyaroknak! Hihetetlen képességeivel, éles látásával, lelki beállítottságával, ezerszer oda tette már magát a Magyar Irodalom kisasztalára. Lennének itt szervezők, egész éjszakás szereplők, akik megvalósíthatnák ezt a képzelgést... Itt van Fenyvesiné Aranka, aki elképesztően jó szórólapokat és reklámanyagokat tud kitalálni, megvalósítani. Te mit szólnál hozzá?
Lenne kedved? Részt vennél? Érdekelne? Te mit mondanál el egy ilyen alkalommal? Én már tudom... Felolvasnék egy régi leírást arról a napról, amikor Sydneyben átadták az operaházat, egy magyar szemtanútól, aki részt vett az eseményen... ezt még soha, senki sem hallotta, itt ülök rajta évek óta.... És természetesen, felolvasnám kedves, régi idézeteimet a lánykori naplómból, amik meghatározták a felnőtt éveimet, könyvekből, versekből, élettapasztalatokból... Én ezt választanám.
Mit mondasz? Hogy ébredjek fel? Lehet, hogy meg lehet valósítani... Nem gondolod?