Nos, ami legbelül van...

Gondolat, már-már vágy szintű, vagyis elsődleges, és olyan fojtogató, hogy simán kisikolt a fejemből:  vissza fele kellene élni...
Ma, az urológia műtőben, egy maratoni beavatkozáson ezen jóízűen elmeditáltam. Nem csak én, az opreáló doktor is csatlakozott néhány velős igével a költői képeimhez.
Miszerint: a mai eszemmel, mai tapasztalatimmal elmehetek a sunyiba. Semmit sem csináltam jól, különben nem itt tartanék. Akkor lenne érdekes a történet, ha mostani lényemmel elkezdhetném élni az életem visszafelé. Hadtörténeti sorrendben, először is felnőtt koromat kellő intenzitással visszatapsolnám. Dehogy is ragaszkodnék olyan szekérhez, ami messze elhúz tőlem és sosem tért vissza, marad mögötte bizonytalanság, féltés, tengermély, ám feleslegessé váló szeretet. Megtölteném az életemet a nem hozzá tartozás gondolatával, szabad és független érzelmeimet lobogtatnám. Mielőtt felszállna a repülőre, nem vesznék össze vele, mert tudnám, hogy nem lesz több ezer email, havonta beszélgetés, és nem kell megmenteni az életét... Hiszen tudnám, sosem jön vissza, és ő nem ment meg, mint királyfira váró királylányt, nem szeret, sőt, a legvégét is kitalálnám... Nos, mielőtt elhajózna légi vitorlákkal, nem tölteném vele minden szabad időmet, hanem feltalálnám a nélküle is jól akarok élni metódját. Ott egy kicsit elidőznék, ahol barlangásztam, vagyis tanultam, és annyi időt lennénk mélyben, amennyit csak lehet. Bejárnám az összes magyarországi barlangot, látnék földalatti kincseket, rejtélyes helyeket, csodálatos képződményeket. Feszülhetnék, mint még sohasem, úgy megtanulhatnék mászni, mint a hegymászók, csak lent, a mélyben. Nem bántam soha, ha koszos vagyok, és lilára verem a térdeimet, a könyökömön nincs bőr, annyira szeretném, újra és újra, hogy fájjak, hogy azt el sem tudom mondani!
Aztán kicsit elliberésznék a siklóernyőmön, nem adnám fel olyan könnyen, mert megsérült a kezem, s mert nem éreztem jól magam a légben, az oktatóm pedig nem nyújtott segítséget, hogy feloldjam ezt a hirtelen rám törő félelmet. Kicsit kitágítanám a határaimat, szeretnék felmenni felhőalapra, s ha lenne időm és pénzem, a raftingolást is kipróbálnám.
A válásom környékét nem bolygatnám, egyszerűen kitörölném azzal, hogy nem is megyek férjhez. Nem szülnék gyereket, így ő nem szenved szülési sérülést, és nem kínlódik majd egy éven át a szigorú tornák alatt.... nem lenne gyerekem. Mondhatnád. Szegényebb lennék. Igen. Én ugyanis, mindig nagy családot képzeltem el, sok gyereket, fiúkat, lányokat, s utóbb kiderült, ez még sem teljesíthető álom... Talán, bennem van a hiba, már gyerekkoromban is ott leledzett, de mivel áldott ember vagyok, kaptam egy lehetőséget. Ha visszafele élhetnék, nem ragadnám meg a szerelmem által nyújtott lehetőséget, hanem csak úgy magamtól szeretném, szabadon, szépen...
Amikor a Honvéd kórházba belépek dolgozni, nem hagyom magam lebeszélni, belépnék hivatásos állományba és elmennék a Szerb háborúba segíteni, életet menteni. Látnám még épen a Mostár hidat, eredeti kövein sétálnék és jóízűen szívnám a cigarettámat egy jóképű katona srác oldalán. Az asszisztens éveimet ugyanígy élném, csak többet tanulnék, legfőképpen angolul, mert megérné. Még külföldre is elmennék, akár tanulni, akár dolgozni, vagy elszegődnék Csádba anesztesnek, és élném azt a kalandos életet, amire mindig is vágytam. Ez előtt gyerekeket altatnék, mert ezt ki nem hagynám. Imádom a mai napig a történelmi tényeket, hogy második generációs asszisztens vagyok a Heim Pál gyerekkórház történetében. Az iskoláimat többre becsülném, mert még kiváló tanárok tanítottak. Még mindig ellágyulnék a fehér köpeny varázsától, hogy én is ide tartozhatok. Nővér lehetek.  Mennyi tudás és tapasztalat, amit becsülök és tisztelek idősebb kollegáimban!  Az érettségin Tamási Áron Ábel trilógiájából remélem, ismét könnyező tanárokat látnék döbbenten magam körül és színjelest kapnék! De az oroszt megnyomnám, jól jöhet még egy nyelv, főként mert a Nagymamám orosz és gyerekkoromból emlékszem mindenre... Nem lennék link, élnék ezzel a tudással.
A gimnáziumi éveimben igenis, ugyanúgy szerelemes lennék a legtehetségesebb srácba, akit valaha láttam, s aki rajtam tanul meg aktot rajzolni... nem zavarna a tekintete, hogy úgy néz rám, mint egy munkadarabra, mert tudnám, hogy alig várja, hogy letehesse a szenet és átöleljen...  Ha nem engedne el, vele maradnék, nem mennék a saját fejem után... Megőrizném az ezüst karika gyűrűjét örökre.
Amikor megoperálják a térdem, és eltiltanak a versenysporttól, nem lennék szomorú, tudnám, hogy nem vagyok olyan tehetséges, nem akkora a tét, mint gondolom. én nem vagyok versenyző alkat, én szabadon jobban élvezem, mint vért hugyozva, napi 4-5 órában az edzéseket, a kézilabdát.
Nem gyújtanék rá a Sportkórházban, nem szívnám el életem első cigarettáját, és nem adnám magam át a félelemnek, hogy most mi lesz velem, mi lesz a sportiskolámmal, a karrieremmel, hogyan leszek én sztár kézilabdás? Nem a dohányzással próbálnám enyhíteni a bánatomat, s e pillanattól kezdve nem ezzel vértezem fel magam a magányom, kudarcaim ellen.
A sportiskolai felvételin vérző sarokkal futottam a radarban a felmérést, hittem, hogy van értelme, engem erre szánt az ég! Sportiskolára... Nem. Megállnék, végigsétálnám és elégedetten távoznék a többi verseny felvételi elől. Nem lennék sportoló, nem tenném fel erre az életem, amatőr lelkes maradnék....
Az általános iskolából nem sokra emlékszem, csak a versmondásaimra, azokat szerettem, bár mindig nagyon izgultam.  Most is izgulnék, de hagynám, hogy kinyíljon a hangom, ne félelemmel szavaljam a verseket. Apostagon maradnék kicsit gyerek, mert ott nekem nagyon jó volt. Jobb, mint ezt megelőző képeimen Dunaújvárosban. Ott is sportiskolás voltam, magányos hős, őstehetség, eszméletlen egóval. Nem lennék ilyen elhatárolódó, megosztanám a gyerekkorom másokkal. Nem járnám a saját utam. Nem csavarognék. Nem lennék egyetlen egy, aki már óvodás korában önálló, öntörvényű és konok, makacs, öszvér.
Nem lennék az anyámnak rossz gyereke, nem lennék a bátyámnak katonásdiban ellenfele, nem engedném, hogy a Waterloo-i csatát Napóleon nyerje meg... És a sakkban sosem hagynám, hogy rosszul tanítsa meg szabályokat, hogy én sose nyerhessek. És azokat a perceket, amikor az Édesapám hozzám ér vagy hozzám szól, velem van, nem felejteném el csak úgy.... Legalább emlékeznék valamire....Legalább arra, hogy létezik. És intenzíven memorizálnám a Nagymamámat is, az orosz szavakat, mondatokat, énekeket, verseket, a nagy öleléseit, a feltétlen odaadását, majomszeretetét irántam.... Utoljára ekkor voltam királylány. Még arra is emlékszem, hogy vatta hurkából csináltam magamnak parókát, mint a filmeken az úri dámáknak volt... Nagypapámat, halála napján sosem nézném meg, ahogyan elviszik tepsiben.
És sosem felejteném el, milyen az Anyukám fiatalnak, mert olyan szépet te még nem láttál! Olyan volt, mint egy tünemény, amit sosem érhetsz el.... Én is ritkán láttam. Többet, nagyon sokat lennék az Anyámmal. Dehogy akarnék én csavarogni, bóklászni, mindig vele lennék. Amikor kisbabaként kizuhantam a kiságyamból, fejre estem. Ki akartam jönni, mert utáltam a bezártságomat. Ma már nem utálnám annyira, ha béke, az Anyám venne körül. És végül, szeretnék egy kicsit biztonságban lebegni, egy jó, meleg, lágyan ringató közegben, ahol még nem kell gondolkodnom, nem kell egyedül megoldanom semmit, ahol nincs rám nehezedő súly, sem feladat, nem kell küzdenem az életben maradásért, mert ezt még Anyám teszi helyettem, vigyáz rám. Még nem tudja, milyen vagyok. csak azt sejti, hogy lány. Nem is választ fiú nevet, minek. Lovas doktor a saját keresztnevét ajánlja fel, ha fiú leszek... Miklós. Miklós napon születtem. Én hiszem, akkor fogadtak örökbe az égiek... Nem toltak ki velem... Én eddig csinálnám vissza....
( Az doktor ezen a ponton még hozzá képzelt egy hatalmas orgazmust is, amiben megfogan, de én erről lemondtam a javára, legyen ez az Ő első pillanata...)