Minden, ami van

 Izzi még mindig egy nagy feladvány az élet rejtvényeiben. 

Izzi

Nap, mint nap okosodik, tanul, jegyez, és gondolom, érzelmileg is fejlődik közben. Eljutott arra a pontra, hogy megbüntet, pisivel, kakival, ha nem vagyok itthon. Ha itthon vagyok, már tartogatja, figyel, ügyeskedik, még büszke is rá. És van, amikor ha a Caminót gyalogolnánk végig, akkor sem lent kakil, ha nem megvárja, hogy hazaérjünk. Én semmit sem értek az egészből, hogy mi miért van, de mindig igyekszem következetesen és egyértelműen jelezni felé, hogy ez most jó vagy nem. Az egyetlen büntetési formám a "nem dicsérés" maradt, miután ellopta az újságomat és apró fecnikre szedte. Azóta, mióta gyógynövényekkel próbálom nyugtatni, stresszmentesíteni, csak néhány túlkapása volt, mint a konnektor kirántása a falból. A pulóveremet akarta leszedni a fogasról, de valahogy a konnektorba dugott hosszabbítót is megtalálta és az egészet kirántotta a falból. Talán ez volt az egyetlen igazán veszélyes rombolás, ami hiszem, hogy csak véletlenül keveredett a célkeresztbe.  Fél napig nem volt tv, sem wifi, amíg Marcell barátom helyre nem tette a konnektort és a kiskutyát is. 

Hízik, már nincs kint a bordája. A BARF-os étrend megtette jótékony hatását, valóban szépen szedi össze magát. Igaz, hogy nagy tartalékokkal még most sem rendelkezik, hiszen Hungival, (alias Jenőke), Unokatesóm kiskutyájával, egy fehér uszkár gyerekkel nagy futásba csapva nem sokáig vezeti az élbolyt. Néhány perc elteltével Hungi kerül elé és többet nem a vizslavágta a menü, hanem Hungi utolérése. Fáradnak az izmai, és nem tud gyorsan regenerálódni. Persze, féken tartani nem tudom, de látszik, ahogy lassul, lomha lesz és sokáig pihen egy-egy játék után. Hungival és gazdájával azt beszéltük meg, hogy hetente egyszer találkozunk és közös kutyás sétát tartunk, mert mindenkinek jó. 

Közben azt is megfigyeltem, hogy Unokatesóm határozottsága bejön neki, talán mert én nem vagyok ennyire főnök. Próbálom ellesni a módszert, közben én is tanulok tőle, hogy jobb gazdivá, főnökké válljak. Egyszerűen, én nem vagyok ilyen fellépésű. Gyakorolnom kell, hogy hanggal, hanglejtéssel, energiaszint kibocsájtással uralni tudjam ezt a kiskutyát. És talán ez utóbbi ami igazán bejön neki, és ez hiányzik belőlem talán a legjobban. Ledolgozott műszakjaim után ez nekem nem szokott lenni. Jó úton haladunk, de még nem könyvelhetünk el nagy sikereket.  

Izzi, egy csoda. A maga vizslaságában, született intelligenciájával, még a tanulatlan bucijával is szeretet gombóccá tudta kupálni magát. Egyre jobban megy a városi hangok feldolgozása, motorfóbia legyőzése, boltba járás. BARF-os bolt, Coop, csomagpontra járás is egész jól megy. Az autóban is ügyesedik, elfogadta a hámot és a biztonsági övet, lefekszik, nem balhézik, tudunk menni, ha muszáj. Amiben egyáltalán nem tudtam semmit elérni, az az önbizalom erősítése. Még mindig kimered egy bokor mögött ugató kiskutyától, és még mindig világgá szaladna egy felé futó szörgombóctól is. Hiába jóval nagyobb, elinal. Ugyan nem fut világgá, de jó messze áll meg és lassan tudom csak visszahívni. Több módszert is próbálok, néha megfogom előre, ha látom a helyzetet, és akkor magam mellett tartom, de engedem elbújni, majd szépen visszavezetni méltó helyére.  De volt már, hogy hagytam elfutni és visszacsalogatni, hogy belássa, nem kell menekülnie. Még, és ezt lekopogom a fán, nem történt olyan trauma, ami a félelmeit erősítené. Nem ment neki senki, nem bántotta senki, és ez mégis napi szinten előfordul, hogy lefagy. Nem tudja, hol a helye a hierarchiában. Nincs önértékelése. Hiába nézi magát a szép fekete autókban, a sütő ajtajában, kirakatokban, nem tudja, hogy Ő egy nagy kutya a zsebkutyákhoz képest. És ha Ő ugat, még a Hold is lepottyan az égről, de miután nem tudja, hogy ez mekkora erő, Ő nem zörög vissza. Néha játék közben hangoskodik, de ezt valahogy észre sem veszi, önkéntelen játékra hívás, nincs jelentősége számára. Itt tartunk most. Ami megy, az a napi rutin, és ebben Ő az, aki improvizál, én tartom magam a rendhez. Nincs is választásom... Van egy kiskutyám... Ami megdöbbentett, hogy a körülötte kavargó gondolataimból, Emma halálának 1. évfordulója teljesen kiesett. Persze, azóta mindennap gondolok rá, hogy hogyan felejthettem el, de aznap, május 13.-án, eszembe sem jutott életem legszomorúbb napja...

Emma

Esőáztatta lélekkel...

 Még mindig nem tudom, hogyan fogom megtanítani a szobatisztaságra...

Ezen a hétvégén tudtam egészében Vele lenni, de az időjárás nem kedvezett semmiben. Mire felöltöztem, bepisilt. Minden sétánál bőrig áztunk, fáztunk, az eső elvonta a figyelmét, lent nem kakilt. Ráadásul, városunkban a hétvégét valamilyen fülroncsoló, motorcsikorgatós, iszonyú zajszennyeszéssel járó rendezvény károsította, és a város fekvéséből adódóan, mindez felvezetődött a felső Dunapartra, be a házak közé, be a lakásokba, a zárt udvarokba, nem lehetett létezni sem tőle. Nem hogy kutyát sétáltatni, nevelni, trenírozni... A vasárnap, kicsit jobb volt, ma csak a Duna másik partján vadásztak egésznap, lövöldöztek, és a víz áthozta a hangot, mintha pár méterrel arrébb lőttek volna, mesmeg egésznap zuhogott az eső. És csak mosta, mosta szennyes lelkemet, áztatott, mintha bármit is tisztára moshatna bennem a lehangoltság. A hétvégére tervezett első tréningünk elmaradt. 

No, de! Kell keresni valami jót is. Az elmúlt napok összeszokottságát szeretném kiemelni. Lett néhány bevett szokás, ami neki is elnyerte a tetszését. Ugyanúgy, hajnalban indulunk sétálni, de már megvárva a derengés határozottabb mivoltát. Szabadon gyalogolunk, 4 km-t, közepes tempóban. Néha játszunk, elbújok, megkeres, néha irányt váltok, megfordulok, és megkergette élete első nyuszitját. Mindig bízom abban, amit La Fontaine ültetett bele az agyamba, hogy a nyúl okos állat. Nem könnyű becserkészni, és pontosan tudja, mikor kell meglépnie egy vizsla elöl. Volt már olyan, hogy szóltam, hangosan jeleztem neki, hogy tünés!, de általában sokkal jobbak az ösztöneik, mint az emberi észlelés. Őzes kalandunk óta nem volt más említésre méltó a sétánál, tettük a dolgunkat, és éreztük, hogy ez jó így. 

Ami feltűnt, hogy neki egy hosszabb rituálé a lent kakilás, már többször láttam tőle, de sajnos, nem rendszeresen. Először egy jótempójú vizslavágtában körbe-körbe nyargal, majd 4-5 perc loholás után kezdi el keresni a helyet, hogy hova is...? És ha sikerül, úgy csinál, mintha szégyellenie kellene, már el is fut, alig tudom megdicsérni érte. Már pedig, nekem nem sok eszközöm van a dicséreten kívül, és ha ebből indulok ki, akkor szinte reménytelen helyzetben vagyunk. Ő sosem fog megtanulni szobatisztának lenni és én pedig, lemondhatok a higiénikus otthonomról. Nem tudom, hogy más kutyáknál ez miért olyan egyszerű, jön az inger, jön egy szag, és már ki is csomagol, és neki pedig miért kell ilyen sokat küzdenie azért, hogy sikerüljön? Sok mindent nem tudok még, és sajnos, ötletem sincs, hogyan, miként cselekedjem? Hozom, viszem, sétál, rendszeresen jövök-megyek vele, és még sincs sikerélményünk. Szabályozom az étkezését, víz korlátozáson van, kétszer eszik és még sem tudom elcsípni, és kivárni, hogy a négy sétából legalább egyszer sikerüljön összehozni egy kupacot odalent. Néha egy sikerül, de még az sem biztos. Ahogy felérünk, kipakol. Ahogy eszik egy adagot, lerohanunk, sétálok vele egy órát, fel-alá, szabadon engedem, és akkor sem... Amint hazaérünk, produkál. És ebben én elveszek. Tehetetlennek érzem magam, és sajnos, esélytelennek. Tudom, hogy idő, tudom, hogy türelem, és ez meg is van bennem. Csak azt is érzem, hogy minél tovább adok alternatív helyet neki a lakásban dolga elvégzéséhez, annál nehezebben fogom tudni leszedni erről a szokásról. Ha nem adok alternatív lehetőséget, akkor egy wc-ben lakom. Felmostam már mindennel, ecettel, domestossal, áztattam a padlót, hogy ne legyen szaga, de ha nincs lent valami pelus, akkor szanaszét keni a padlót. Igaz, hogy sem verni, sem megalázni nem fogom ezért, én vállaltam, nekem kell okosan rávezetni, csak nem tudom, hogyan... Adtam rá itthon pelust, kisebb küzdelem árán, rendes kutyapelust, de ebből is ki tudja potyogtatni, és még többet kellett takarítanom, mint azelőtt. 

Tudom, hogy panaszkodásnak hangzik. Tudom, hogy nem lehetek büszke magamra. Tudom, hogy az élet ad és ez a kiskutya már most is nyújtja teljes szívét, cserébe a problémákért, amik mind megoldásra várnak. Izzi feladja a leckét. Mától léptük át az egy hónapot, egy hónap pedig még nem nagy idő. Sokat tanult, sokat okosodott, kötődik hozzám, figyel rám, vissza tudom hívni. Csendben eltöltött éjszakáink áldásnak bizonyultak, a mindennapi regenerálódáshoz. Tudom, hogy meg fogja tanulni, mert fog annyira szeretni, hogy meg akar majd felelni nekem. De ezen még sok fájdalom ül, és sok berögzülés, amit semlegesítenem kell. Végül is, innen indultunk...

Futrinka utca Vizslamentés fotója Kunadacsról

A kép valós, a Futrinka utca képtárából való, illusztrációként szerepel, de nem konkrétan innen került hozzám Izzi. Ahonnan Ő való, nem is láthattam, mert egy lajosmizsei benzinkút parkolójában találkoztunk, a Vizslamentés jóvoltából. A Futrinka utca és a Vizslamentés  két külön mentő alapítvány, ami közös bennük, hogy mindkettő elhivatottan dolgozik azon, hogy ezek a kiskutyák otthonra találjanak. Kunadacson szoktak vizslasétákat szervezni, ahol meglehet ismerkedni a kiskutyákkal. 

Tudomásom szerint, Izzi egy erdélyi mentőakció után került a Vizslamentéshez, ahol valamennyire rendbe tették a fizikális állapotát, mentálisan pedig nem tudtak hozzáférni. Nem is csoda, mert elmondásuk szerint, egy szaporító kis kennelben tartott 5 kutyát, egy erdő közepén. Összezárta azokat, akiket selejtnek ítélt, nem tudta eladni őket. Különböző korú kutyák voltak, nem egy alomból származtak. Ezek a kiskutyák semmit sem ismertek a világból, csak a kennelt. Nem szagoltak, nem játszottak, nem rágtak, nem sétáltak, csak körbe-körbe tudtak menni, nem kötődtek senkihez, igazi Mauglik voltak. Azért szellőztetem ezt a kérdést, mert sokan kérdezik, hogy lehet, hogy vizslákat eldobnak maguktól emberek, el sem tudják képzelni... 

Nem egyedi eset Izzi. Számtalan szomorú történet kering ezen a fotón is... Ő csak egy, aki kikerült, a többiek várnak még a csodára! Ezt szerettem volna bemutatni.                                                           

                                                  

Viharban született, Őzugrasztó Izzi

 Trónok Harca mintára elkezdtem gyűjteni új életének, számomra mondanivalót rejtő alapjait. Igaz, hogy nem a szuper, ember feletti képességeket, hanem a kutyás, esendőbb értelmezést használom, Viharban született, mert hogy igen félős. Mondhatni, beszari. Fél a csattanástól, hangoktól, ugatástól, ezt a nevet nem egyhamar fogom tudni lecserélni valami aktuálisabbra. Gondoltam, hogy dolgozom ezen az ügyön, és majd én jól megmutatom neki, hogy nem szarunk be, mikor is ma hajnalban kicsit korán mentünk a sétánkra. Túl korán. A vadak még uralták a terepet, és mint a napokban már találkoztunk csellengő rókával, mindenre számítottam, csak arra nem, ami ma, ezen a hajnalban történt. Nagyon sötét és hideg volt. 3 órakor kipattant a szemem, 4-ig elüldögéltem a kávéimmal, de negyed 5-kor már nem tudtam mit kezdeni magammal. Elkészítettem a mai napi Barf-os menüt, a hasitasimat is feltöltöttem, és már, ha akartam volna sem tudtam volna tovább üldögélni a konyhában, így felöltöztem, gondosan, melegen és kiszólítottam a delikvenst, séta lesz! Negyed 5-kor még épp csak derengett, a fű vizes volt, a sötét sötét, így nem volt kedvem elengedni túl korán. Gondoltam, megvárom az elengedéssel a napfelkeltét. Addig csak sertepertéljen körülöttem, jó az nekünk... Elhaladtunk a Dunapartig, átkeltünk a nagyréten, hosszú pórázon úgy éreztem, biztonságosabb. Elmormoltam egy druidaimát a Templom nevű szabadtéri szobornál, hogy ez a nap legyen kicsit kíméletesebb Izzinek, segítsen be neki Természetanya, hogy könnyebb legyen elfogadnia, hogy nem vagyok itthon... Merengtem, bolyongtam utána, mert Ő aztán lobogott... Eljutottunk a kilátóig, majd még itt sem éreztem, hogy nagyon el kellen engednem, nem voltam teljesen a toppon, nem tetszett a sötét. Elértünk a kórház mögötti részre, megkerültük a DUNAÚJVÁROS reklámfotótáblát és haladtunk tovább. Elértünk a sünös helyre, ahol elengedtük sünit a menedékébe, majd eljutottunk a rókás helyre, és itt megint történt valami bizarr...  

Izzi, a póráz végén egyszer csak kimeredt. Megállt, szimatolt, beleszagolt a bokorba... És akkor azt éreztem, hogy a bokor is megremeg. Valami, Valaki van benne! Mire felocsúdtam volna, dobogást hallottam, látni, még nem láttam semmit, nem csak a sötét miatt, hanem mert a bokor mélyéről érkezett a dobogás. Arrébb vontattam a lefagyott kiskutyát és pár lépés után megláttam a dobogáshoz tartozó őzet. Kirobbant a bokorból, és egyenesen a város felé rohant félelmében. Majdnem elájultam! Teletojtam a gatyámat és arra gondoltam, hogy most mi megöltünk egy őzet... Mert ez a szerencsétlen őz nem tudja, hogy egy műkedvelő kisiparos sétál itt a tanuló kiskutyával, és halál komolyan belevetette magát abba közegbe, ami őt meg fogja ölni. Egyenesen a Vasmű út felé rohant... Nem tudtam visszacsinálni a beleszimatolást, a megrettenést és a kirobbanást... Félelmetes volt, nem mondom, kísérteni fog jó sok reggelen át... Mint a Borz, aki szembe sétált velünk, még Emmával méláztunk, Emma kifelé szagolt, a szintek felé, Borz belül közlekedett az árokban. Csak én láttam és én is, azt hittem, álmodom. Életemben még nem láttam borzot, csak az amerikai filmekben. Borz észlelt minket, bebujt egy közeli bokor alá, én pedig gyorsan megfogtam Emmát, pórázra tettem, és eltereltem onnan viszonylag sebesen. Sokáig emésztettem a pillanatot, végül úgy döntöttem, hogy csak álmodtam. Majd, délután láttam egy facebook videót, hogy valaki lefilmezte Borzot, amint átkel a Vasmű úton, a Kiscsillag mögé fut be és akkor értettem meg, hogy nem hallucináltam. Tényleg Borz volt a borz. 

Minden esetre, levontam a tanulságot, nem kell túl korán sétálni, meg kell hagyni a vadonélő állatoknak azt az időt, mikor biztonságba vonulhatnak nap felkelte előtt. Nem voltam túl okos a jóakaratommal sem. Nem kell kitenni Izzit ilyen érthetetlen, félelmetes dolognak, épp csak felfedezte, hogy ő egy kutya, van orra, nem kell rögtön vadakra specializálni. Maradjon csak műkutya, aki mindig is lesz, és abban nagyon jó lesz. Nem fogja használni vadász képességeit, hiszen igen félős, mint mondtam, Viharban született... Őzugrasztó, ha ezt már visszacsinálni nem lehet, bármennyire sajnálom... Izzi...

Hasi tasiból gazdivá válás rögös útja

 Izzi nap, mint nap fejlődik. Jegyzetelem a napi történéseket, a megtett kilométereket, a fontosabb eseményeket, az újdonságokat, és minden alkalommal megállapítom, hogy lenyűgöző teremtmény. És amikor ezt megállapítom, azonnal rácáfol valami rosszasággal. Például, lerántja a fogasról a pulóveremet, a két csavarral rögzített kampóval együtt. 

Szóval, repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg, ki tudja hol áll meg, s kit hogyan talál meg... Zabolázatlan, fékezhetetlennek tűnése éppen addig tart, amíg nem találkozik egy ismeretlen vagy erősebb zajjal,  dobbanással, pattogással, vagy egy XS-es méretű, ám hangoskodó kiskutyával. Ekkor jön az először lefagyás, majd a nyúlcipő effektus.  Nem rohan el, de határozottan elhúzódik, betojik, és elhatárolódik. Úgy csinál, mint aki nem akar ott lenni, és elbújik néhány méterrel odébb. Vagy egy fa, bokor, vagy hosszú méterekkel később tudom csak megállítani, ha pórázon megyünk. Lassan meg lehet győzni, hogy ne inaljon el, de az első reakciói sérültek. Egyértelműen sérültek. Nem tudom, min mehetett keresztül, de azt tudom, hogy a legnagyobb odafigyelés mellett kell ezen átsegíteni, szoktatni és elfogadtatni vele, hogy nem kell menekülnie. Pl. ma játszott egy Hádész nevű, igen jámbor, de 45 kilogrammot nyomó Staffordshire terrierrel, együtt aprítottak fel egy fél bokrot, időnként futásba lendültek s Hádész arrébb taszajtotta egy váll rándítással. Minden különösebb félelem nélkül incselkedett vele tovább. Ám jött egy kis fehér zsebkendőnyi kutyus, hatalmas ugatással, és kiakadt. Elinalt, elbújt, és alig tudtam megfogni, hogy ne vonuljon illegalitásba. Bátor oroszlán. 

Azért írom le a tapasztalataimat, hogy rájöjjek, mit kell tennem ezekben a helyzetekben, mert amiben én féltettem, abban nem volt semmi baj, amitől nem védtem volna, abban pedig halálra rémült. Szabadon sétálunk, bár ragaszkodom hozzá, hogy az elengedések lépései fokozatosak legyenek. Ellenőrzöm a terepet, a kint lévő kutyák méretét, viselkedését, a gazdit, sokat ismerek, így biztosabban tudom azt feltételezni, hogy ha valami balul ütne ki, a gazdi megfogja az Ő kutyáját. Mindig van nálam két póráz, hátha nekem kell beleavatkoznom a vitába, mint ahogy volt már erre példa régen. Mondjuk akkor, egy elszabadult kutyát kellett megállítani, és kapóra jött a második póráz... Odajött hozzánk, és belemerült volna a játékba, de gazdi sehol, és nem tetszett a viselkedése sem. Nem támadott, de csúnyán kezdett neki, és Emma nem volt rá vevő. Elmenekült, de tudtam, hogy Ő nem megy el nélkülem, ezért a másik kutyát fogtam meg, s tettem pórázra. Így, mire odaért a gazdija, már lenyugodott, és visszaváltott az alulról felfelé pislogó kiskutyára. Nem volt semmi baj, de akkor jól jött a második póráz. Most hivatalból vagyok két pórázos, sőt, lehet, hogy lesz egy hámunk is. 

Miért halmozom az élvezeteket? Nem azért, mert szeretem kidobálni a pénzem, és mivel Izzi nem Emma, Izzi igényeire kell szabnom a megfelelésemet. Emmát, annak idején Twingóval szállítottam, az anyós ülésen terpeszkedett és ha kiszálltam a vezető oldalról, azonnal elfoglalta a helyem. Úgy utaztunk, hogy a jobb kezem folyamatosan Emmára figyelt. Fogtam, védtem, kanyarodásnál támasztottam, és persze, megtanultam lábujjhegyen vezetni. Emma nem is szállt be másik autóba. Ő Twingós volt. Hiába kaptam kölcsön Ford Focus kombit, nem volt hajlandó beszállni, mert nem Twingó. Izzi a hátsó ülésen fekszik, amikor hazahoztuk, Kisfiam ült mellette, és ezt azóta is mélyen rögzítette, hogy Ő ott utazik. De egyedül, ez így nekem nem jó. Nem érzem magunkat biztonságban. Nem látom, nem tudom, hogy mit csinál, és hajlamos felállni és ugatni, reklamálni vezetés közben. Nos, kell egy biztonsági öv neki, ahhoz kell egy hám, és egy ülésvédő, hogy ne essen be az ülés alá, ha fékezek, ne tudjon előre nyomulni, ha reklamál. A hám kell majd a tréningekhez is, így nem veszik kárba, és első a biztonság. Így megint egy gondolatot kell követnem, hogy ha autózunk, ez végig kell, hogy kísérjen minket, és ezt most kell bevezetni, hogy kialakuljon a biztonságérzete, elfogadja és ne reklamáljon ötlet szerűen... Öreg Opel pedig nagy. Nem Twingó, nem látom be, nem érem át, nem tudom megoldani menet közben a szituációkat. Itt induláskor kell rögzíteni mindent és mindenkit biztonságosan. 

Szerencsére, lehet kapni biztonsági övbe dugható hámcsatlakozást, hámot is, nem túl drágán, de erről mihamarább gondoskodnom kell. Jelentkeztünk az első tréningre, mondjuk, még visszajelzést nem kaptam, hogy mehetünk-e, de azt figyeltem meg, hogy reggel fogékony, akkor érdemes tanítani. Délután már elkalandozik, repked, villog, nem mindig koncentrál. Vasárnap reggeli tréningre iratkoztunk fel, hátha sikerül. Elsőre azt várom, hogy ha kapunk feladatot, azt legalább megpróbáljuk mindketten teljesíteni. Ez nagyjából ki is elégíti az elvárásaimat. Szerintem, ez jó terv. 

Az etetésben is kezdünk körvonalazódni, bár az én gondolkodásomon még van mit csiszolni, és a Barf Mancs boltból kaptam is segítséget. Reggel etetem meg a napi hús és csont adagot, séta után, hogy a délelőttöt nyugodtan, emésztéssel, telipocakkal töltse, amíg dolgozom. Reggel, séta alatt már kétszer sikerült lent kakilni, és ez ennek a módszernek köszönhető. Egész nap csak a tréning falatokat kapja, este pedig egy marék tápot, hogy elhiggye, nem fog éhezni. Az éjszakát nyugodtan tölti, nem teli hassal, de nincs is baleset. Így a túletetést el tudom kerülni, de megkapja mindazt, amire szüksége van ahhoz, hogy aktív és nyugodt maradjon. Persze, ebben az a sarkalatos kérdés, hogy ez akkor is így lesz-e, ha elmegyek dolgozni? Holnap már mennem kell. Nincs mese, muszáj virítani a munkahelyemen, hasznosan, okosan, ügyesen, hogy legyen miből élnünk...  Szóval, a terv, az jó... Izzi vajon hozzáteszi-e a maga részét??? Beveszi-e, hogy reggel eszik, napközben nyugton marad, emészt és alszik, és mire hazaérek, lesz megint pozitív energiahullámban??? Vannak kételyeim... De hát, egy próbát megér... 

Hasi tasiként, bizton állíthatom, hogy a legfontosabb számára a kaja. Néha két lépés után visszarohan, hogy kapjon, sokszor hívni sem kell és már tipog a lábamon, de ez az elején nem nekem, hanem a tasimnak szólt. Mostanság, néha csak megsimogatom, és kipróbálom, hogy simi után is visszajön-e? Ma életbevágó helyzetbe kerültünk reggel, egy róka ténfergett az orrunk előtt. Tőlünk, úgy 30 méterre lehetett, egy vizslavágtával néhány másodpercnyire.  Én észleltem előbb, visszahívtam Izzit, és lobogva visszajött. Megfogtam pórázzal, elővettem a kulcscsomómat és megráztam erőteljesen, határozottan idegesítően. Nagy kerülővel jutottunk át a másik részére a sétánynak, de hasi tasim meg is fogyatkozott ez idő alatt. Nagyon szépen visszajött, és a kulcsrázásra sem botránkozott meg, mondjuk nem értette... Nem baj. Ezért nem bánom,, hogy sokáig nem látott engem, csak a tasimat... 

Első lépések

 Május 1. számunkra nagyon izgalmas volt, és igen, tele volt munkával. Ekkor még pórázon sétáltunk a hajnali ártéren, mikor egy régi kutyásbarátnőm csatlakozott hozzánk igen öreg Dió nevű kiskutyájával. Beszélgettünk az előttünk álló időszakról, meghallgattam a tanácsait, az Ő sztorijukat, s rá kellett jönnöm, hogy bizony nem csak az én védencem indult hendikeppesen az életben. Végül sétánk lezárásaképp, találtunk egy nevet Mauglinak, Cukinak, aki cuki, és aki sohasem volt Ancsi, sem Anne, sem Aliska.

 Iza nevet kapta a keresztségben, behívó neve Izzi lett. Erre kezdtem el a komoly munkát, hogy rögzítsük, ismételjük, és a behívást elmélyítsük. Be kellett látnom, hogy rendes név nélkül nem tudunk fejlődni. 

Izzit délután megnézte a Duna Dog Center vezetője, leginkább, hogy felmérje, milyen sérülések érték, milyen elmaradásokban, milyen fizikai és mentális állapotban van. Izzi mindeközben békésen elaludt. Elmeséltem, hogy mit tudok róla, hogy milyen állapotból indultunk, hogy milyen is a mínusz nulla... 

Eddig nem sok sikert értem el, de szerintem, ebben az időszakban nem is a siker a lényeg, hanem a nyugalom számára. Ez talán sikerült a cseppekkel kiegészítve, de még így is panaszkodott az egyik néni, hogy miért ugat a kutya? Az ajtóm előtt várt ez az a néni, aki még anno Emma elaltatását követelte, mikor beköltöztünk, s két napig volt sírás, nyüszögés. Sopánkodásával és megjegyzéseivel akkor nagyon megbántott, ennek már négy éve és én azóta sem láttam ezt a nénit a házban, de reggel megjelent és ilyen kérdésekkel támadott be engem. Olyan fáradt voltam, olyan leharcolt és megviselt, hogy annyit tudtam neki mondani, hogy olvassa ki a könyvekből és becsuktam az orra előtt az ajtót. Bunkó voltam, de néha én is lehetek bunkó a bunkókkal. 

Nos, az állapotfelmérés nagyjából így hangzott: rettenetesen sovány, és ne legyenek illúzióim, mindenféle hiánybetegségben szenved. A bélrendszere hozzászokott a silány minőségű, tápérték nélküli táphoz. Legjobb lenne, ha nyers koszttal, ami könnyen emészthető, bővítenénk az étrendjét, s egyenlőre nem jó minőségű tápra, mert nem fogja tudni feldolgozni a kombinált élelmiszert. Valószínűleg bélgyulladást kapna, és most a stabilizálás lenne számára a cél. Vennem kell neki húst, csontot, inakat, porcokat, természetes rágcsákat, bőségesen természetes fehérjét, és legalább 3 kilót kellene felszednie, hogy az idegrendszere megstabilizálódjon. Nyersen zöldségeket, húst és gyümölcsöt is adhatok neki, de ha a nyers hús ellen kifogásom van, akkor forrázzam le. Felhívta a figyelmemet a BARF étrendre, szerencsére van is a közelünkben egy mintabolt, így oda együtt is el tudunk menni. Felajánlotta, hogy az aznapi tréningre menjünk el vele, ott lesz a helyszínen még két tréner, és együtt megnéznénk mit is tud kiskutya ismeretlen terepen. Így is lett, autóba ültünk és követtük Kisapostagra, az edzésre. 

Kiszállást követően szagok, illatok csapták meg az orrát, amit nem tudott értékelni, elég feszült és fura volt számára minden. Trénerünk, vagy mondjam inkább Mentorunknak, azt javasolta, hogy hagyjam ott vele Izzit, és menjek az éppen akcióba lendülő nyomkövető csoporttal, hogy lássak egy ilyen edzést. Közben Ő arra volt kíváncsi, hogy mit csinál Izzi, mikor magára marad, én eljövök. 

Végig néztem, végig loholtam az edzését egy Django nevű kutyának, aki remekül oldotta meg a feladatot, és amikor visszaértem a kiindulás pontra, értékes megfigyelést osztottak meg velem. Ezt mondjuk tudtam. Ha Ő nincs is rám hangolódva, én Őrá igen. Izzi nem kötődik hozzám, amikor elmentem és nem látott, mintha mi sem történt volna. Olyan globális szeretetéhsége van, hogy ezt bárkitől, bármikor fogadja, puncsolja. Vagyis nincs gazdája még a szívében. Megszületett a döntés a trénerek között, hogy egy kapcsolat erősítés lesz a mai edzés, és azonnal el is kezdjük. Az volt a feladat, hogy a jutalomfalatos zacskóból kellett adnom néhány igen jóízű falatot, és amikor erre rákattant, el kellett futnom, messzire, és elbújni egy nagyobb tereptárgy mögé. Izzinek meg kellett találnia. Ez néha 40-50 méter volt, néha domb oldal, néha fa mögé lapulás. Négy gyakorlat volt, az elsőnél még nem tudta mit várnak el tőle. A negyediknél már repült, a hosszú póráz végén lobogott a tréner... Összedugták a fejüket, megtanácskozták a tapasztalatokat, és az lett a végkövetkeztetés, hogy ez a kiskutya nem tudja, hogy Ő egy vadászkutya. Az orra jó, de nem használja. Nem kötődik, és ezen azonnal kell dolgozni. Kajával nagyon jól motiválható. Az idegrendszerével nincs semmi baj, csak minden sok és új neki. Etetni és szeretni kell, és minden oda fog érni, ahova indulunk. Nyomkövetést fogunk tanulni, amivel megerősödik az öntudata, önbizalma lesz, sikerei lesznek, és miután ezt együtt kell csinálnunk, a kapcsolatunk is fog erősödni. Így jöttünk haza, teljesen kimerülve, azzal a házifeladattal, hogy gyakoroljuk a behívást, sétálást és ahogy megy, úgy engedni szabadlábra. 

Az azóta eltelt napokban, végre szabadságon is vagyok, tudok vele foglalkozni többet, jobbat, minőségit. Úgy kezdődik a napunk, hogy reggel egyedül megkávézom, felöltözöm, elkészítem a jutalomfalatos kistatyót és elindulunk a derengésbe. Kiképző pórázon elmegyünk az ártérig, ott váltok hosszú pórázra és elnavigálunk a szabad, lenti térig. Ott jutalomfalattal berögzítem, hogy az Izzire vissza kell jönnie és elengedem. És néha átver, mert el sem megy, néha két lépés után visszajön, és adni kell, mert visszajött. Ha hosszabban elgaloppozik, és megállok, azonnal fordul és rohan vissza. Először hívni kellett, aztán már csak megálltam és visszajött. Elbújtam, megkeresett és boldog volt. Tetszett neki a szabadság, és megbízott bennem, támaszkodott a jelenlétemre. Szerintem sokat haladtunk. Utána megmásztuk a domboldalt, magas fűben kellett feljönnie, alig bírta átugrani, jól kimerült, de élvezte. Mikor felértünk, egy Juszuf nevű, szintén mentett kiskutyával óriási hancúrozásba keveredett, nagyon élvezte, szépen játszott, így volt teljes a séta. Hazaérve, elaludt, de nem kapcsolt ki teljesen. Éreztem, hogy az élményei foglalkoztatják, bármikor arra jártam, lehunyt szeme kipattant, megint felcsillant az éberség. Lehet, azt sem hiszi el, hogy itthon vagyok... Pedig egész nap körülötte sertepertéltem, takarítottam, molyoltam, megsimogattam, mellé ültem, összebújtunk, erősítettem mindazt, amit eddig nem tudtam. Hogy számíthat rám. 

Dél körül már kedvetlen volt, inaktív. Alig jutottunk le az ártérre, kicsit ismételtük az elbújás-megkeresést, a behívást, de nem volt kedve, így ezt rövidre zártam. Hazaérve összebujtunk filmet nézni, kicsit én is elaludtam... Három körül megint útra keltünk, de már zavart éreztem az erővonalakban, sok volt az ember, nagy volt a forgalom, stresszesebb volt, nyugtatni kellett, többször megállt, bámult, jöttek-mentek az autók, motorok, mentők, de sikerült jutalomfalattal kizökkenteni. Minden sétánál más terepet választottam, más volt a feladat, hajnalban az ártér, dél körül a felsősétány, délután az első szint és a város, este még előttünk van, de ez pedig a ház körül lesz. Azt szeretném vele megtanítani és megszoktatni, hogy egy napba minden belefér és mindent kell ismernie. Különböző ingerek vannak és lesznek, de ezeket kell, hogy elfogadja és tudja, hogy én mellette vagyok, segítek. Tanítani reggel lehet, amikor fogékony, később már elterelődik a figyelme. Evés után kedvetlen, lusta és nem akar feladatot teljesíteni, ezt többet nem erőltetem. Nagy séták után lesz evés, napközben lesz jutalomfalat, de az annyi, amennyi belefér. Nagyjából ennyit tudtam feltérképezni, néhány nap alatt... Néhány nap tapasztalata lesz az életünk alapja... Most itt tartunk.