Minden, ami van

 Izzi még mindig egy nagy feladvány az élet rejtvényeiben. 

Izzi

Nap, mint nap okosodik, tanul, jegyez, és gondolom, érzelmileg is fejlődik közben. Eljutott arra a pontra, hogy megbüntet, pisivel, kakival, ha nem vagyok itthon. Ha itthon vagyok, már tartogatja, figyel, ügyeskedik, még büszke is rá. És van, amikor ha a Caminót gyalogolnánk végig, akkor sem lent kakil, ha nem megvárja, hogy hazaérjünk. Én semmit sem értek az egészből, hogy mi miért van, de mindig igyekszem következetesen és egyértelműen jelezni felé, hogy ez most jó vagy nem. Az egyetlen büntetési formám a "nem dicsérés" maradt, miután ellopta az újságomat és apró fecnikre szedte. Azóta, mióta gyógynövényekkel próbálom nyugtatni, stresszmentesíteni, csak néhány túlkapása volt, mint a konnektor kirántása a falból. A pulóveremet akarta leszedni a fogasról, de valahogy a konnektorba dugott hosszabbítót is megtalálta és az egészet kirántotta a falból. Talán ez volt az egyetlen igazán veszélyes rombolás, ami hiszem, hogy csak véletlenül keveredett a célkeresztbe.  Fél napig nem volt tv, sem wifi, amíg Marcell barátom helyre nem tette a konnektort és a kiskutyát is. 

Hízik, már nincs kint a bordája. A BARF-os étrend megtette jótékony hatását, valóban szépen szedi össze magát. Igaz, hogy nagy tartalékokkal még most sem rendelkezik, hiszen Hungival, (alias Jenőke), Unokatesóm kiskutyájával, egy fehér uszkár gyerekkel nagy futásba csapva nem sokáig vezeti az élbolyt. Néhány perc elteltével Hungi kerül elé és többet nem a vizslavágta a menü, hanem Hungi utolérése. Fáradnak az izmai, és nem tud gyorsan regenerálódni. Persze, féken tartani nem tudom, de látszik, ahogy lassul, lomha lesz és sokáig pihen egy-egy játék után. Hungival és gazdájával azt beszéltük meg, hogy hetente egyszer találkozunk és közös kutyás sétát tartunk, mert mindenkinek jó. 

Közben azt is megfigyeltem, hogy Unokatesóm határozottsága bejön neki, talán mert én nem vagyok ennyire főnök. Próbálom ellesni a módszert, közben én is tanulok tőle, hogy jobb gazdivá, főnökké válljak. Egyszerűen, én nem vagyok ilyen fellépésű. Gyakorolnom kell, hogy hanggal, hanglejtéssel, energiaszint kibocsájtással uralni tudjam ezt a kiskutyát. És talán ez utóbbi ami igazán bejön neki, és ez hiányzik belőlem talán a legjobban. Ledolgozott műszakjaim után ez nekem nem szokott lenni. Jó úton haladunk, de még nem könyvelhetünk el nagy sikereket.  

Izzi, egy csoda. A maga vizslaságában, született intelligenciájával, még a tanulatlan bucijával is szeretet gombóccá tudta kupálni magát. Egyre jobban megy a városi hangok feldolgozása, motorfóbia legyőzése, boltba járás. BARF-os bolt, Coop, csomagpontra járás is egész jól megy. Az autóban is ügyesedik, elfogadta a hámot és a biztonsági övet, lefekszik, nem balhézik, tudunk menni, ha muszáj. Amiben egyáltalán nem tudtam semmit elérni, az az önbizalom erősítése. Még mindig kimered egy bokor mögött ugató kiskutyától, és még mindig világgá szaladna egy felé futó szörgombóctól is. Hiába jóval nagyobb, elinal. Ugyan nem fut világgá, de jó messze áll meg és lassan tudom csak visszahívni. Több módszert is próbálok, néha megfogom előre, ha látom a helyzetet, és akkor magam mellett tartom, de engedem elbújni, majd szépen visszavezetni méltó helyére.  De volt már, hogy hagytam elfutni és visszacsalogatni, hogy belássa, nem kell menekülnie. Még, és ezt lekopogom a fán, nem történt olyan trauma, ami a félelmeit erősítené. Nem ment neki senki, nem bántotta senki, és ez mégis napi szinten előfordul, hogy lefagy. Nem tudja, hol a helye a hierarchiában. Nincs önértékelése. Hiába nézi magát a szép fekete autókban, a sütő ajtajában, kirakatokban, nem tudja, hogy Ő egy nagy kutya a zsebkutyákhoz képest. És ha Ő ugat, még a Hold is lepottyan az égről, de miután nem tudja, hogy ez mekkora erő, Ő nem zörög vissza. Néha játék közben hangoskodik, de ezt valahogy észre sem veszi, önkéntelen játékra hívás, nincs jelentősége számára. Itt tartunk most. Ami megy, az a napi rutin, és ebben Ő az, aki improvizál, én tartom magam a rendhez. Nincs is választásom... Van egy kiskutyám... Ami megdöbbentett, hogy a körülötte kavargó gondolataimból, Emma halálának 1. évfordulója teljesen kiesett. Persze, azóta mindennap gondolok rá, hogy hogyan felejthettem el, de aznap, május 13.-án, eszembe sem jutott életem legszomorúbb napja...

Emma