Esőáztatta lélekkel...

 Még mindig nem tudom, hogyan fogom megtanítani a szobatisztaságra...

Ezen a hétvégén tudtam egészében Vele lenni, de az időjárás nem kedvezett semmiben. Mire felöltöztem, bepisilt. Minden sétánál bőrig áztunk, fáztunk, az eső elvonta a figyelmét, lent nem kakilt. Ráadásul, városunkban a hétvégét valamilyen fülroncsoló, motorcsikorgatós, iszonyú zajszennyeszéssel járó rendezvény károsította, és a város fekvéséből adódóan, mindez felvezetődött a felső Dunapartra, be a házak közé, be a lakásokba, a zárt udvarokba, nem lehetett létezni sem tőle. Nem hogy kutyát sétáltatni, nevelni, trenírozni... A vasárnap, kicsit jobb volt, ma csak a Duna másik partján vadásztak egésznap, lövöldöztek, és a víz áthozta a hangot, mintha pár méterrel arrébb lőttek volna, mesmeg egésznap zuhogott az eső. És csak mosta, mosta szennyes lelkemet, áztatott, mintha bármit is tisztára moshatna bennem a lehangoltság. A hétvégére tervezett első tréningünk elmaradt. 

No, de! Kell keresni valami jót is. Az elmúlt napok összeszokottságát szeretném kiemelni. Lett néhány bevett szokás, ami neki is elnyerte a tetszését. Ugyanúgy, hajnalban indulunk sétálni, de már megvárva a derengés határozottabb mivoltát. Szabadon gyalogolunk, 4 km-t, közepes tempóban. Néha játszunk, elbújok, megkeres, néha irányt váltok, megfordulok, és megkergette élete első nyuszitját. Mindig bízom abban, amit La Fontaine ültetett bele az agyamba, hogy a nyúl okos állat. Nem könnyű becserkészni, és pontosan tudja, mikor kell meglépnie egy vizsla elöl. Volt már olyan, hogy szóltam, hangosan jeleztem neki, hogy tünés!, de általában sokkal jobbak az ösztöneik, mint az emberi észlelés. Őzes kalandunk óta nem volt más említésre méltó a sétánál, tettük a dolgunkat, és éreztük, hogy ez jó így. 

Ami feltűnt, hogy neki egy hosszabb rituálé a lent kakilás, már többször láttam tőle, de sajnos, nem rendszeresen. Először egy jótempójú vizslavágtában körbe-körbe nyargal, majd 4-5 perc loholás után kezdi el keresni a helyet, hogy hova is...? És ha sikerül, úgy csinál, mintha szégyellenie kellene, már el is fut, alig tudom megdicsérni érte. Már pedig, nekem nem sok eszközöm van a dicséreten kívül, és ha ebből indulok ki, akkor szinte reménytelen helyzetben vagyunk. Ő sosem fog megtanulni szobatisztának lenni és én pedig, lemondhatok a higiénikus otthonomról. Nem tudom, hogy más kutyáknál ez miért olyan egyszerű, jön az inger, jön egy szag, és már ki is csomagol, és neki pedig miért kell ilyen sokat küzdenie azért, hogy sikerüljön? Sok mindent nem tudok még, és sajnos, ötletem sincs, hogyan, miként cselekedjem? Hozom, viszem, sétál, rendszeresen jövök-megyek vele, és még sincs sikerélményünk. Szabályozom az étkezését, víz korlátozáson van, kétszer eszik és még sem tudom elcsípni, és kivárni, hogy a négy sétából legalább egyszer sikerüljön összehozni egy kupacot odalent. Néha egy sikerül, de még az sem biztos. Ahogy felérünk, kipakol. Ahogy eszik egy adagot, lerohanunk, sétálok vele egy órát, fel-alá, szabadon engedem, és akkor sem... Amint hazaérünk, produkál. És ebben én elveszek. Tehetetlennek érzem magam, és sajnos, esélytelennek. Tudom, hogy idő, tudom, hogy türelem, és ez meg is van bennem. Csak azt is érzem, hogy minél tovább adok alternatív helyet neki a lakásban dolga elvégzéséhez, annál nehezebben fogom tudni leszedni erről a szokásról. Ha nem adok alternatív lehetőséget, akkor egy wc-ben lakom. Felmostam már mindennel, ecettel, domestossal, áztattam a padlót, hogy ne legyen szaga, de ha nincs lent valami pelus, akkor szanaszét keni a padlót. Igaz, hogy sem verni, sem megalázni nem fogom ezért, én vállaltam, nekem kell okosan rávezetni, csak nem tudom, hogyan... Adtam rá itthon pelust, kisebb küzdelem árán, rendes kutyapelust, de ebből is ki tudja potyogtatni, és még többet kellett takarítanom, mint azelőtt. 

Tudom, hogy panaszkodásnak hangzik. Tudom, hogy nem lehetek büszke magamra. Tudom, hogy az élet ad és ez a kiskutya már most is nyújtja teljes szívét, cserébe a problémákért, amik mind megoldásra várnak. Izzi feladja a leckét. Mától léptük át az egy hónapot, egy hónap pedig még nem nagy idő. Sokat tanult, sokat okosodott, kötődik hozzám, figyel rám, vissza tudom hívni. Csendben eltöltött éjszakáink áldásnak bizonyultak, a mindennapi regenerálódáshoz. Tudom, hogy meg fogja tanulni, mert fog annyira szeretni, hogy meg akar majd felelni nekem. De ezen még sok fájdalom ül, és sok berögzülés, amit semlegesítenem kell. Végül is, innen indultunk...

Futrinka utca Vizslamentés fotója Kunadacsról

A kép valós, a Futrinka utca képtárából való, illusztrációként szerepel, de nem konkrétan innen került hozzám Izzi. Ahonnan Ő való, nem is láthattam, mert egy lajosmizsei benzinkút parkolójában találkoztunk, a Vizslamentés jóvoltából. A Futrinka utca és a Vizslamentés  két külön mentő alapítvány, ami közös bennük, hogy mindkettő elhivatottan dolgozik azon, hogy ezek a kiskutyák otthonra találjanak. Kunadacson szoktak vizslasétákat szervezni, ahol meglehet ismerkedni a kiskutyákkal. 

Tudomásom szerint, Izzi egy erdélyi mentőakció után került a Vizslamentéshez, ahol valamennyire rendbe tették a fizikális állapotát, mentálisan pedig nem tudtak hozzáférni. Nem is csoda, mert elmondásuk szerint, egy szaporító kis kennelben tartott 5 kutyát, egy erdő közepén. Összezárta azokat, akiket selejtnek ítélt, nem tudta eladni őket. Különböző korú kutyák voltak, nem egy alomból származtak. Ezek a kiskutyák semmit sem ismertek a világból, csak a kennelt. Nem szagoltak, nem játszottak, nem rágtak, nem sétáltak, csak körbe-körbe tudtak menni, nem kötődtek senkihez, igazi Mauglik voltak. Azért szellőztetem ezt a kérdést, mert sokan kérdezik, hogy lehet, hogy vizslákat eldobnak maguktól emberek, el sem tudják képzelni... 

Nem egyedi eset Izzi. Számtalan szomorú történet kering ezen a fotón is... Ő csak egy, aki kikerült, a többiek várnak még a csodára! Ezt szerettem volna bemutatni.