Izzi nap, mint nap fejlődik. Jegyzetelem a napi történéseket, a megtett kilométereket, a fontosabb eseményeket, az újdonságokat, és minden alkalommal megállapítom, hogy lenyűgöző teremtmény. És amikor ezt megállapítom, azonnal rácáfol valami rosszasággal. Például, lerántja a fogasról a pulóveremet, a két csavarral rögzített kampóval együtt.
Szóval, repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg, ki tudja hol áll meg, s kit hogyan talál meg... Zabolázatlan, fékezhetetlennek tűnése éppen addig tart, amíg nem találkozik egy ismeretlen vagy erősebb zajjal, dobbanással, pattogással, vagy egy XS-es méretű, ám hangoskodó kiskutyával. Ekkor jön az először lefagyás, majd a nyúlcipő effektus. Nem rohan el, de határozottan elhúzódik, betojik, és elhatárolódik. Úgy csinál, mint aki nem akar ott lenni, és elbújik néhány méterrel odébb. Vagy egy fa, bokor, vagy hosszú méterekkel később tudom csak megállítani, ha pórázon megyünk. Lassan meg lehet győzni, hogy ne inaljon el, de az első reakciói sérültek. Egyértelműen sérültek. Nem tudom, min mehetett keresztül, de azt tudom, hogy a legnagyobb odafigyelés mellett kell ezen átsegíteni, szoktatni és elfogadtatni vele, hogy nem kell menekülnie. Pl. ma játszott egy Hádész nevű, igen jámbor, de 45 kilogrammot nyomó Staffordshire terrierrel, együtt aprítottak fel egy fél bokrot, időnként futásba lendültek s Hádész arrébb taszajtotta egy váll rándítással. Minden különösebb félelem nélkül incselkedett vele tovább. Ám jött egy kis fehér zsebkendőnyi kutyus, hatalmas ugatással, és kiakadt. Elinalt, elbújt, és alig tudtam megfogni, hogy ne vonuljon illegalitásba. Bátor oroszlán.
Azért írom le a tapasztalataimat, hogy rájöjjek, mit kell tennem ezekben a helyzetekben, mert amiben én féltettem, abban nem volt semmi baj, amitől nem védtem volna, abban pedig halálra rémült. Szabadon sétálunk, bár ragaszkodom hozzá, hogy az elengedések lépései fokozatosak legyenek. Ellenőrzöm a terepet, a kint lévő kutyák méretét, viselkedését, a gazdit, sokat ismerek, így biztosabban tudom azt feltételezni, hogy ha valami balul ütne ki, a gazdi megfogja az Ő kutyáját. Mindig van nálam két póráz, hátha nekem kell beleavatkoznom a vitába, mint ahogy volt már erre példa régen. Mondjuk akkor, egy elszabadult kutyát kellett megállítani, és kapóra jött a második póráz... Odajött hozzánk, és belemerült volna a játékba, de gazdi sehol, és nem tetszett a viselkedése sem. Nem támadott, de csúnyán kezdett neki, és Emma nem volt rá vevő. Elmenekült, de tudtam, hogy Ő nem megy el nélkülem, ezért a másik kutyát fogtam meg, s tettem pórázra. Így, mire odaért a gazdija, már lenyugodott, és visszaváltott az alulról felfelé pislogó kiskutyára. Nem volt semmi baj, de akkor jól jött a második póráz. Most hivatalból vagyok két pórázos, sőt, lehet, hogy lesz egy hámunk is.
Miért halmozom az élvezeteket? Nem azért, mert szeretem kidobálni a pénzem, és mivel Izzi nem Emma, Izzi igényeire kell szabnom a megfelelésemet. Emmát, annak idején Twingóval szállítottam, az anyós ülésen terpeszkedett és ha kiszálltam a vezető oldalról, azonnal elfoglalta a helyem. Úgy utaztunk, hogy a jobb kezem folyamatosan Emmára figyelt. Fogtam, védtem, kanyarodásnál támasztottam, és persze, megtanultam lábujjhegyen vezetni. Emma nem is szállt be másik autóba. Ő Twingós volt. Hiába kaptam kölcsön Ford Focus kombit, nem volt hajlandó beszállni, mert nem Twingó. Izzi a hátsó ülésen fekszik, amikor hazahoztuk, Kisfiam ült mellette, és ezt azóta is mélyen rögzítette, hogy Ő ott utazik. De egyedül, ez így nekem nem jó. Nem érzem magunkat biztonságban. Nem látom, nem tudom, hogy mit csinál, és hajlamos felállni és ugatni, reklamálni vezetés közben. Nos, kell egy biztonsági öv neki, ahhoz kell egy hám, és egy ülésvédő, hogy ne essen be az ülés alá, ha fékezek, ne tudjon előre nyomulni, ha reklamál. A hám kell majd a tréningekhez is, így nem veszik kárba, és első a biztonság. Így megint egy gondolatot kell követnem, hogy ha autózunk, ez végig kell, hogy kísérjen minket, és ezt most kell bevezetni, hogy kialakuljon a biztonságérzete, elfogadja és ne reklamáljon ötlet szerűen... Öreg Opel pedig nagy. Nem Twingó, nem látom be, nem érem át, nem tudom megoldani menet közben a szituációkat. Itt induláskor kell rögzíteni mindent és mindenkit biztonságosan.
Szerencsére, lehet kapni biztonsági övbe dugható hámcsatlakozást, hámot is, nem túl drágán, de erről mihamarább gondoskodnom kell. Jelentkeztünk az első tréningre, mondjuk, még visszajelzést nem kaptam, hogy mehetünk-e, de azt figyeltem meg, hogy reggel fogékony, akkor érdemes tanítani. Délután már elkalandozik, repked, villog, nem mindig koncentrál. Vasárnap reggeli tréningre iratkoztunk fel, hátha sikerül. Elsőre azt várom, hogy ha kapunk feladatot, azt legalább megpróbáljuk mindketten teljesíteni. Ez nagyjából ki is elégíti az elvárásaimat. Szerintem, ez jó terv.
Az etetésben is kezdünk körvonalazódni, bár az én gondolkodásomon még van mit csiszolni, és a Barf Mancs boltból kaptam is segítséget. Reggel etetem meg a napi hús és csont adagot, séta után, hogy a délelőttöt nyugodtan, emésztéssel, telipocakkal töltse, amíg dolgozom. Reggel, séta alatt már kétszer sikerült lent kakilni, és ez ennek a módszernek köszönhető. Egész nap csak a tréning falatokat kapja, este pedig egy marék tápot, hogy elhiggye, nem fog éhezni. Az éjszakát nyugodtan tölti, nem teli hassal, de nincs is baleset. Így a túletetést el tudom kerülni, de megkapja mindazt, amire szüksége van ahhoz, hogy aktív és nyugodt maradjon. Persze, ebben az a sarkalatos kérdés, hogy ez akkor is így lesz-e, ha elmegyek dolgozni? Holnap már mennem kell. Nincs mese, muszáj virítani a munkahelyemen, hasznosan, okosan, ügyesen, hogy legyen miből élnünk... Szóval, a terv, az jó... Izzi vajon hozzáteszi-e a maga részét??? Beveszi-e, hogy reggel eszik, napközben nyugton marad, emészt és alszik, és mire hazaérek, lesz megint pozitív energiahullámban??? Vannak kételyeim... De hát, egy próbát megér...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése