Első lépések

 Május 1. számunkra nagyon izgalmas volt, és igen, tele volt munkával. Ekkor még pórázon sétáltunk a hajnali ártéren, mikor egy régi kutyásbarátnőm csatlakozott hozzánk igen öreg Dió nevű kiskutyájával. Beszélgettünk az előttünk álló időszakról, meghallgattam a tanácsait, az Ő sztorijukat, s rá kellett jönnöm, hogy bizony nem csak az én védencem indult hendikeppesen az életben. Végül sétánk lezárásaképp, találtunk egy nevet Mauglinak, Cukinak, aki cuki, és aki sohasem volt Ancsi, sem Anne, sem Aliska.

 Iza nevet kapta a keresztségben, behívó neve Izzi lett. Erre kezdtem el a komoly munkát, hogy rögzítsük, ismételjük, és a behívást elmélyítsük. Be kellett látnom, hogy rendes név nélkül nem tudunk fejlődni. 

Izzit délután megnézte a Duna Dog Center vezetője, leginkább, hogy felmérje, milyen sérülések érték, milyen elmaradásokban, milyen fizikai és mentális állapotban van. Izzi mindeközben békésen elaludt. Elmeséltem, hogy mit tudok róla, hogy milyen állapotból indultunk, hogy milyen is a mínusz nulla... 

Eddig nem sok sikert értem el, de szerintem, ebben az időszakban nem is a siker a lényeg, hanem a nyugalom számára. Ez talán sikerült a cseppekkel kiegészítve, de még így is panaszkodott az egyik néni, hogy miért ugat a kutya? Az ajtóm előtt várt ez az a néni, aki még anno Emma elaltatását követelte, mikor beköltöztünk, s két napig volt sírás, nyüszögés. Sopánkodásával és megjegyzéseivel akkor nagyon megbántott, ennek már négy éve és én azóta sem láttam ezt a nénit a házban, de reggel megjelent és ilyen kérdésekkel támadott be engem. Olyan fáradt voltam, olyan leharcolt és megviselt, hogy annyit tudtam neki mondani, hogy olvassa ki a könyvekből és becsuktam az orra előtt az ajtót. Bunkó voltam, de néha én is lehetek bunkó a bunkókkal. 

Nos, az állapotfelmérés nagyjából így hangzott: rettenetesen sovány, és ne legyenek illúzióim, mindenféle hiánybetegségben szenved. A bélrendszere hozzászokott a silány minőségű, tápérték nélküli táphoz. Legjobb lenne, ha nyers koszttal, ami könnyen emészthető, bővítenénk az étrendjét, s egyenlőre nem jó minőségű tápra, mert nem fogja tudni feldolgozni a kombinált élelmiszert. Valószínűleg bélgyulladást kapna, és most a stabilizálás lenne számára a cél. Vennem kell neki húst, csontot, inakat, porcokat, természetes rágcsákat, bőségesen természetes fehérjét, és legalább 3 kilót kellene felszednie, hogy az idegrendszere megstabilizálódjon. Nyersen zöldségeket, húst és gyümölcsöt is adhatok neki, de ha a nyers hús ellen kifogásom van, akkor forrázzam le. Felhívta a figyelmemet a BARF étrendre, szerencsére van is a közelünkben egy mintabolt, így oda együtt is el tudunk menni. Felajánlotta, hogy az aznapi tréningre menjünk el vele, ott lesz a helyszínen még két tréner, és együtt megnéznénk mit is tud kiskutya ismeretlen terepen. Így is lett, autóba ültünk és követtük Kisapostagra, az edzésre. 

Kiszállást követően szagok, illatok csapták meg az orrát, amit nem tudott értékelni, elég feszült és fura volt számára minden. Trénerünk, vagy mondjam inkább Mentorunknak, azt javasolta, hogy hagyjam ott vele Izzit, és menjek az éppen akcióba lendülő nyomkövető csoporttal, hogy lássak egy ilyen edzést. Közben Ő arra volt kíváncsi, hogy mit csinál Izzi, mikor magára marad, én eljövök. 

Végig néztem, végig loholtam az edzését egy Django nevű kutyának, aki remekül oldotta meg a feladatot, és amikor visszaértem a kiindulás pontra, értékes megfigyelést osztottak meg velem. Ezt mondjuk tudtam. Ha Ő nincs is rám hangolódva, én Őrá igen. Izzi nem kötődik hozzám, amikor elmentem és nem látott, mintha mi sem történt volna. Olyan globális szeretetéhsége van, hogy ezt bárkitől, bármikor fogadja, puncsolja. Vagyis nincs gazdája még a szívében. Megszületett a döntés a trénerek között, hogy egy kapcsolat erősítés lesz a mai edzés, és azonnal el is kezdjük. Az volt a feladat, hogy a jutalomfalatos zacskóból kellett adnom néhány igen jóízű falatot, és amikor erre rákattant, el kellett futnom, messzire, és elbújni egy nagyobb tereptárgy mögé. Izzinek meg kellett találnia. Ez néha 40-50 méter volt, néha domb oldal, néha fa mögé lapulás. Négy gyakorlat volt, az elsőnél még nem tudta mit várnak el tőle. A negyediknél már repült, a hosszú póráz végén lobogott a tréner... Összedugták a fejüket, megtanácskozták a tapasztalatokat, és az lett a végkövetkeztetés, hogy ez a kiskutya nem tudja, hogy Ő egy vadászkutya. Az orra jó, de nem használja. Nem kötődik, és ezen azonnal kell dolgozni. Kajával nagyon jól motiválható. Az idegrendszerével nincs semmi baj, csak minden sok és új neki. Etetni és szeretni kell, és minden oda fog érni, ahova indulunk. Nyomkövetést fogunk tanulni, amivel megerősödik az öntudata, önbizalma lesz, sikerei lesznek, és miután ezt együtt kell csinálnunk, a kapcsolatunk is fog erősödni. Így jöttünk haza, teljesen kimerülve, azzal a házifeladattal, hogy gyakoroljuk a behívást, sétálást és ahogy megy, úgy engedni szabadlábra. 

Az azóta eltelt napokban, végre szabadságon is vagyok, tudok vele foglalkozni többet, jobbat, minőségit. Úgy kezdődik a napunk, hogy reggel egyedül megkávézom, felöltözöm, elkészítem a jutalomfalatos kistatyót és elindulunk a derengésbe. Kiképző pórázon elmegyünk az ártérig, ott váltok hosszú pórázra és elnavigálunk a szabad, lenti térig. Ott jutalomfalattal berögzítem, hogy az Izzire vissza kell jönnie és elengedem. És néha átver, mert el sem megy, néha két lépés után visszajön, és adni kell, mert visszajött. Ha hosszabban elgaloppozik, és megállok, azonnal fordul és rohan vissza. Először hívni kellett, aztán már csak megálltam és visszajött. Elbújtam, megkeresett és boldog volt. Tetszett neki a szabadság, és megbízott bennem, támaszkodott a jelenlétemre. Szerintem sokat haladtunk. Utána megmásztuk a domboldalt, magas fűben kellett feljönnie, alig bírta átugrani, jól kimerült, de élvezte. Mikor felértünk, egy Juszuf nevű, szintén mentett kiskutyával óriási hancúrozásba keveredett, nagyon élvezte, szépen játszott, így volt teljes a séta. Hazaérve, elaludt, de nem kapcsolt ki teljesen. Éreztem, hogy az élményei foglalkoztatják, bármikor arra jártam, lehunyt szeme kipattant, megint felcsillant az éberség. Lehet, azt sem hiszi el, hogy itthon vagyok... Pedig egész nap körülötte sertepertéltem, takarítottam, molyoltam, megsimogattam, mellé ültem, összebújtunk, erősítettem mindazt, amit eddig nem tudtam. Hogy számíthat rám. 

Dél körül már kedvetlen volt, inaktív. Alig jutottunk le az ártérre, kicsit ismételtük az elbújás-megkeresést, a behívást, de nem volt kedve, így ezt rövidre zártam. Hazaérve összebujtunk filmet nézni, kicsit én is elaludtam... Három körül megint útra keltünk, de már zavart éreztem az erővonalakban, sok volt az ember, nagy volt a forgalom, stresszesebb volt, nyugtatni kellett, többször megállt, bámult, jöttek-mentek az autók, motorok, mentők, de sikerült jutalomfalattal kizökkenteni. Minden sétánál más terepet választottam, más volt a feladat, hajnalban az ártér, dél körül a felsősétány, délután az első szint és a város, este még előttünk van, de ez pedig a ház körül lesz. Azt szeretném vele megtanítani és megszoktatni, hogy egy napba minden belefér és mindent kell ismernie. Különböző ingerek vannak és lesznek, de ezeket kell, hogy elfogadja és tudja, hogy én mellette vagyok, segítek. Tanítani reggel lehet, amikor fogékony, később már elterelődik a figyelme. Evés után kedvetlen, lusta és nem akar feladatot teljesíteni, ezt többet nem erőltetem. Nagy séták után lesz evés, napközben lesz jutalomfalat, de az annyi, amennyi belefér. Nagyjából ennyit tudtam feltérképezni, néhány nap alatt... Néhány nap tapasztalata lesz az életünk alapja... Most itt tartunk.