Egyrészt tanultam fizikát, biológiát, matematikát, hogy segédkezet nyújtsak tanulmányait hanyagul kezelő és elnagyoló Kisfiamnak. Ezért, nyilván, anyázik, hogy nemárhogyerrőlírjál, így nem is írok.
Elég nagy stressz ez nekem, mivel semmire sem emlékszem a mágnesen mezőről, a Oersted kísérletről, a Lorentz erőről, és egyébként is, elég volt annak idején ezen átrágnom magam, a magam feladatai között.
Amikor még ez volt mindennapi kínlódásom és megkeserítőm a Gimnáziumban.
Már akkor sem értettem. Nekem is volt ezer más dolgom, feladatom, rengeteg edzésem, pótedzésem, reggeli és esti edzésem, erőnléti edzésem, téli-tavaszi alapozó edzésem a verseny szezon előtt, után... Szóval nem értem rá. Ha pedig már nagyon szorult a hurok a nyakamon, éjszaka tanultam, hajnalban keltem, hogy valami fogalmam legyen az említett tantárgyak vázlatos ismereteiről. Semmiképpen sem mondanám alaposan elsajátított tudásnak. Nem csak fenék és szorgalom kell ehhez, hanem valamiféle affinitás, fogékonyság, ami akkoriban nekem nem volt.
Ám, változik az ember. Ugyan nem okosodik meg, nem fejleszt ki magában mindenféle különleges képességet, de most legalább érdekelt, amit olvastam. Néhány feladatot sikerült megoldanom egyedül, rájönnöm néhány összefüggésre, behelyettesíteni a képletekbe, rájönni a feladatok buktatóira, de ettől még nem tudom a fizikát, nem tudom a matekot, és még a számológépemen sem tudom, mikor melyik gombot kell lenyomni, ha a felső sorban jelölt ikont szeretném használni...
De legalább próbálkozom, ami pontosan ennyivel több, mint amit egy szülő tenni tud, ha csak a kezét tördeli, és elhatárolódik a problémától.
Ugyanakkor, sikerült néhány érdekes felfedezést is tennem, mégpedig a M3-as csatornán.
Nem fogod elhinni, alapzajnak bekapcsolt televízió egyszer csak elkezdte adni a Zenebutik- Zenehíd c. retró zenei adást. Letettem a hajam. 1989-es karácsonyi adást sikerült végig néznem, először csak félszemmel, majd odavonzott, leültetett, és meg is engedtem magamnak, hogy kissé meghatódva bámuljam...
Nem Juhász Előd bűbájos szemtengelyferdülése fogott meg, mert ez akkoriban is gyakran a Gálvölgyi paródiákban főmotívum volt, hanem az a pontosan, precízen, megszerkesztett tanítás, zenei műveltség bővítés ragadott meg, amire már nem is emlékeztem.
Igen csak feltűnt, hogy akkoriban a televízióban szerepelni nagyon nagy dolog volt, még meghívott vendégként is... Koncz Zsuzsa volt a meghívott vendég, akkor még hosszú hajjal, fehér blúzban és fekete mellényben, mint mindig elegánsan ült Juhász Előd mellett...Kicsit olyan érzésem volt, mint a Piroska és a Farkas előadáson, miszerint itt mindjárt el lesz fogyasztva Koncz Zsuzsa!
Juhász Előd rajongva, de tisztelettel hízelegve, egyszerű beszélgető partnerként kezelte Zsuzsát, és falta az összes szemével, hiszen nagyon nagy sztár volt akkoriban. Ritkán szerepelt médiában, ritkán adott interjút, az újságok címlapjára pedig sosem kívánkozott. Olyan volt ebben a műsorban, mint mindig; született misztikus, varázslatos, megfoghatatlan...
Két beszélgetés között volt mindig egy komolyzenei rész, amit hangszeres előadók zongora darabokkal, cselló szólóval, esetleg kórus művel, miegymással színesítettek, mind ezt hallgatható, rövid, de színvonalas előadásban, a hozzáfűzött ismertetőben kihangsúlyozva a darab születésének körülményeit, az előadók kapcsolatát a zeneművel, emészthető zenei műveltséget csepegtettek az eszünkbe, miközben arra vártunk, hogy mit mondd majd ezután, Koncz Zsuzsa!
És aztán ennek a műsornak volt egy olyan része, hogy Zenehíd. Átkapcsoltak, vélhetően élőben, Norvégiába, ahol egy magyar zenetudós nyilatkozott az ottani zenei életről, mutatta felvételről a várost, Oslót, és valahogy bevettem, hogy ez olyan, de olyan szép és kellemes, amilyennek mutatták. Végül mutattak visszafogottan New York karácsonyi készülődéséből egy csipetnyit, majd a korántsem pazarló és hivalkodó bécsi Karácsony képeit, és Boldog Ünnepeket kívánva valahol úgy éreztem, valóban törődtek azzal, hogy elővarázsolódjon az ünnepi hangulata az embernek. Hogy ilyenkor a komolyzene is nagyon fontos, mert része az Ünnepnek, és az is fontos volt, hogy észrevétlenül, de neveljék a népet, az ízlést, a füleket nyissák a teljes, zenei szépség felé. Ha ezt így is érték el, hogy egy sztárt beültettek órákra egy élő műsorba, akkor ezzel.
És még az is eszembe jutott, hogy hiteles tanár volt ez a Juhász Előd, akit én régen Emlődnek csúfoltam, és így öreg fejjel kissé szégyenlem is magam, mert nem a szépségével ültetett le sem akkor, sem most, hanem a szerkesztéssel, a pedagógiával, amit képviselt. Hiányzik egy ilyenfajta zenei műsor... Láttam hasonlót Angliából is, azt néhány akkori és ottani fiatal rock sztár vezetett, hangszereket mutattak be, tanultak meg játszani rajtuk, és előadtak valamit a végén, az is nagyon hasznos volt.
És ma?
Magamból indulok ki: főzni már majdnem tudok, folyton tanulok, mert azt ezerkétszászképpen megtehetem, csak ki kell választanom, kinek a műsorára, ízlelő bimbajára esküszöm fel.
De ettől intelligenciám, használható ízlésem nem lesz, csak jól tudok képzelegni, hogy milyen ízű lehet a Charlotte Royal, milyen a tökéletes cukrászkrém, milyennek kell lennie a pitének...?
Ez is hasznos, nyilván, ez egy külön művészet...
Abban a korban, 1989-ben óhatatlanul is odaültünk Zenebutikot nézni,vasárnapi ebédfőzés közben tv előtt keverni a süti tésztát, bámulni a klippeket, hallgatni a külföldi előadókat két Anyámnak való segítés között... Ezek az emlékek mozdultak meg bennem, és jó érzésekkel töltött el, így ennyi év után is...
Épp 20 éves voltam akkor. Még nem rontottam el annyi mindent, a világunk még nem volt ennyire zavaros, bár zavar már volt, csak nem értettünk belőle semmit... Békebeli és Boldog Karácsonyaink voltak... Meg még volt fogékony lelkünk, nyitott szívünk, és élhető életünk...
 |
| Charlotte Royale |
