Statisztikai adatok

Az első írásaim egyike....

Viszlát, Híd!

2015. jan. 2., 3 megjegyzés

1317 megtekintés

Az egészségügy örökzöldjei 1. rész: Az ambu ballon...

2013. máj. 12.

516 megtekintés

A Fiúról...

2013. febr. 28.

487 megtekintés

Balogh Mihály exkluzív interjú- velem...

2012. dec. 7., 1 megjegyzés

306 megtekintés

Szeretettel Döméről...

2014. jún. 25.

242 megtekintés

Nem szoktam erre alapozni a munkám, de ma megnéztem, hogy hátha tudok ebből valamilyen következtetést levonni. 

A számok önmagukért beszélnek. 

    Nekem azt mondják el, hogy változatos kínálatban érdemes írni, hiszen nem csak politikusaink önértékelési zavarainak közéleti lecsapódásai érintik meg az olvasóimat, hanem történeteim a saját, zárt világomból, amiből csak a nagyon jó hírek vagy a borzalmak jutnak ki... Igen, igen, az egészségügyről, a "kórházi patkány" létről beszélek, amiben én mindig is jól éreztem magam, természetes közegemnek tekintem, jó néhányszor elmondtam már, hogy én itt nőttem fel...  

Azután, nem meglepődésemre, a számok tovább mesélnek... Az interjú készítés sosem tartozott az elképzeléseim közé, egészen addig, míg be nem ültem a mikrofon mögé, a Pusztarádióban. Innentől valahogyan belecsempésződött az igény, elsősorban önmagammal szemben támasztva, hogy komolyabb dolgokat is felvállaljak. Ugyan fogalmam sincs, hogy kell interjút készíteni, milyen ismérvek alapján, milyen követelményeknek kell megfelelnie, mert én ezt sosem tanultam. Nem jártam média iskolába, nem tanultam újságírást, és ezen a csodálatos pár hónapon kívül nem is volt alkalmam rádiós műsort vezetni. Na, ja... A mikrofon fóbiámmal... Ami egyébként ott, akkoriban még nem volt. Nem kellett kiállni plénum elé, hanem diszkréten, elbújva a tojástartókkal kibélelt stúdióban, Holéczi Panni kézen fogó vezetgetése mellett ez nem tűnt olyan veszélyesnek rám nézve. Igen, remegett a hangom, és néha hülyeségeket beszéltem, és jobb nem lévén a tarsolyomban, horrorisztikus leírásokba bocsátkoztam a fagysérülések kezelésének, ellátásának módozatairól, de végül, működött.... Amikor a rádiót bezárták, éppen belejöttem a műsorszerkesztésbe, lettek terveim, ötleteim, kezdtem fejlődni a kihívásnak megfelelően, és minden bennem maradt... Megrekedt a sok tudomány, ötlet, terv, kavarogva örvénylett bennem az újszerű kreativitás.

- Írjál - mondták sokan. - Írjál pályázatokra, cikkeket, hátha megjelenik valahol és híres leszel. - mintha olyan könnyű lenne híresnek, elismertnek lenni. 

Igaz, ma már mindenki írhat könyveket, ki is adhatja saját pénzen, még is azt is megtervezheti, hogy hol és hogyan árulják, népszerűsítsék munkáit. Igen, ám, de ahhoz kell egy olyan anyag, novella, regény, valamilyen témakör feldolgozása, míves alkotása, ami nekem nincs. És nem mondom, hogy soha nem is lesz, de egyenlőre nincs. Időmet, munkámat, életemet tekintve- az esélytelenek nyugalmával mondom, majd, ha egyszer ráérek... 

Amit itt, ezen a blogon elkezdtem, és nagy szívvel, jó érzésekkel leírok, az ide tartozik. Ide való. Nem könyvbe, nem regénybe, mert mondanivalót tekintve, ezen írások túl kötöttek. El kell kezdődnie, érdekfeszítően ki kell nyílnia, és a végén jó az, ha az olvasó kérdései válaszokat kapnak...
Rájöttem sok év alatt, hogy szeretem a színességet. Szeretek szólni mindenféle emberi dologról, balgaságról, hibáról, meghatódásról, szeretek beszélgetni érdekes, nagyszerű emberekkel,  vagy épp emlékezni egy jó barátra, kollegára, aki már nincs velünk... Én itt csak érzékelek, felfogok, vetítek dolgokat, amiket látok, hallok, felismerni vélek...

A blog szoknyája alá belefér az egész életünk. 

Nekem ezt mondják el a számok. És nagyon büszke vagyok arra, hogy írhatok, kikapcsolódásképpen, munka előtt, után, fáradtan, éjszaka vagy épp hajnalban...  Mindenről, ami foglalkoztat, ami megérint, ami történik velem, és nem zavar, hogy annak a tartalma jó sztori-e, vagy számomra épp kedvezőtlen, fanyar vagy tök ciki. 

Köszönet az eddigi 13120 megtekintésért, olvasásért, mert ez a blog történeteinek legnagyobb elismerése...

2015. január 23.