Sajtómegjelenés

Braun Beatrix ( Betti gyöngyök)

Németh Dóri (Dorka rajzok)

Végh Mónika, MonArt

Niki és a süthető gyurmák

Művésztalálkozó és Kiállítás

              

Valami elkezdődött…

Dunavecsén, az 50-es években volt egy különleges művészeti élet, alkotó tábor művészeknek, mely évről évre ismétlődött. Ezt Bagoly Gyuri bácsi említette egyszer, mikor mesélt egyik tanítványának a pályafutásáról. Úgy tudom elképzelni, mint egy-egy régi filmben láthattuk, összegyűltek ezek a lobogó lelkű festők, nomád körülmények között, a Duna partján festegettek, tanultak, tanítottak, s esténként beszélgettek, s a tábortűz fényénél váltották meg a világot. Kisebb-nagyobb kihagyással egészen a 70-es évekig életben tudott maradni ez a szerveződés, majd egyszerűen kihalt. Arra tudok gondolni, hogy generációváltás történhetett, s a frissen végzett, festőként pályafutás kezdő fiatalok vagy lelkes amatőrök más fórumokon, új lehetőségek felé, népszerűbb helyekre vették az irányt, az idősödő festőkre, akik segítséget, inspirációt adhattak volna, már nem volt akkora szükség.  A modernizmus, a kinyíló világ, az új irányzatok kiütötték a nyeregből a jól bevált, Duna menti alkotótáborokat. A 80-as években forgatott Linda c. bűnügyi sorozatban fellelhető egy rész, ami egy eldugott művésztelepen játszódik, egy gyilkosságba is keveredő képcsempész bandát jelenít meg, s vágyva néztem magam is az epizód helyszínét, szívesen festegettem volna a gyanúsítottak között, természetesen, Veszprémi Bélám mellett….

Mint Alkotársak, ismét kaptunk egy lehetőséget a Művelődési Házunktól megnyilvánulni, s ennek a régi, művészeket idevonzó táboroknak a szellemében kitalálni valamit, a mai kor, mai igényére szabva. Bevallom, fogalmunk sem volt, hogy mit kezdjünk ezzel a lehetőséggel. A mai kor, mai törvényei leszabályozzák az alkotó táborok feltétel rendszerét, és ezek nagyon szigorúak. Gyermekeknek meghirdetett alkotótáborhoz személyi és tárgyi feltételek, rutinos pedagógusok, foglalkozást vezető szakemberek, étkezést, tisztálkodást, felügyeletet biztosító háttér is kellenek. Ilyen évek óta van Dunavecsén, s kevesen tudják, hogy ez a minden gyermek számára elérhető lehetőség a Gróf Teleki Sándor Református Iskola szervezésében és helyszínein minden kritériumnak megfelel. Úgy gondoltuk, hogy ami jól működik, hagyományokra épül, s rengeteg ember munkája fekszik benne, azzal mi nem akarunk versenyre kelni.

Sokkal inkább foglalkoztatott mindannyiunkat a művészet idevonzása lakhelyünkre, mely gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt élményt, kikapcsolódást nyújthat. Bagoly Gyuri bácsi - csendes inspirálónk - emlékeit szem előtt tartva, hosszas tanakodás, mérlegelés, sok-sok megtorpanás és ötletelvetés után megszületett az alap koncepció, az Alkotársak Művésztalálkozó és Kiállítás gondolata. A helyszín kiválasztás is nehézséget okozott, hiszen nyár van, őrült meleg, a szabadtéren szervezett programra sem művész, sem érdeklődő nem vágyik. Jó választásnak bizonyult a Művelődési Ház, hiszen hűvösében meghúzódva, adottságait kihasználva tudtunk tervezni. 5 nap programját kellett összeállítanunk, felkeresni a térségünkben alkotó amatőr művészeket és meghívni vendégművészként az eseményre. Arányaiban, 10 meghívott művészből 6-an érdeklődtek vissza, s a lehetőséget üdvözölve igent mondtak, s programjaikat, elfoglaltságaikat, sajnálatos eseményeiket is tekintve, abból ketten el is tudtak jönni. Július elejére össze is állt a program, amit igyekeztünk meghirdetni minden felé a városunkban, hátha a nagy munkák idején is vannak, akik részt tudnak venni, mint érdeklődők, s kipróbálják a vendégművészeink által bemutatott kreatív technikákat. Nagyon színes és érdekes kínálatunkban szerepelt olajfestészet, 3D-s digitális festészet, grafika, gyöngyfűzés, süthető gyurma, akril festészet, gyöngyből virágok készítése, szalvéta technika, álomfogó készítés, 3D-s origami készítés, mesefestészet, paverpol textil szobrászat, textiltervezés és folttechnika, üvegmandala készítés. Vendégművészeink élményekkel, gazdagítottak minket is, elérhetőségeket, szórólapokat, kiállítási anyagot hoztak, tanítottak, foglalkozást tartottak, felajánlásokat tettek, ajándékkal lepték meg a Művelődési Házat, az egész város közösségét. Elmondhatjuk, hogy az 5 nap alatt több mint100 látogatónk és kézművesünk volt, s sokan úgy vélekedtek, hogy ilyen színes és érdekes kiállítást még nem látott Dunavecse! Nem volt minden a legtökéletesebb, mi is levontuk a tanulságot, mit kellett volna másképp csinálnunk, utólag tudjuk, hogyan kellett volna, mit is kellett volna tennünk, mondanunk, szerveznünk, hiszen, ez volt az első, s beleugrottunk a mély vízbe úszó lecke nélkül. Nekünk fel kellett találni az úszást. Azt tudjuk, hogy akik megjelentek, benéztek, részt vettek valamelyik programunkon, vagy akár egész héten velünk voltak, nem távoztak élmény nélkül, üres kézzel, feltöltetlen szívvel, lélekkel. Közelebb hoztuk az amatőr művészkedést, megismerhettük az alkotókat, láthattuk Őket munka közben, kérdésekkel fordulhattunk hozzájuk, s anyagot, pénzt nem sajnálva tartottak egész napos foglalkozásokat. Hálás köszönet illeti Őket, és köszönjük nekik a lelkesedést, támogatást, a névjegyeket, amiket a szívünkbe hagytak. Köszönjük a Vikár Béla Művelődési Ház és Könyvtár, Dunavecse Önkormányzatának támogatását, az intézmények dolgozóinak közreműködését, a résztvevők megjelenését, az aktivitást, a lelkesedést, s ismét földet ért az a nemes gondolat, miszerint -  „ a nagy lelkek tehetsége felismerni a nagyságot másban….”  Jó érzés volt kinyílni és nyitottnak lenni az újdonságok, az ismeretlen technikák, és egymás felé. És, ahogyan Hobó mondta egy fellépése után, itt, Dunavecsén, „egy embernek is érdemes verset mondani”, mi úgy érezzük, hogy egy embernek is érdemes utat mutatni, lehet a művészet a Híd, ami összeköt…

 Hogy lesz jövőre is, azt már tudjuk, és nagyon reméljük, hogy meg lesz hozzá az erő és a háttér is! Még haza sem értünk, már a következő év meghívott művészeinek névsora pergett a szervezőlistán. Soroltuk a javítani valókat, tenni és pontosítani valókat, az anyag igényeket, a tanulságokat, és bízunk benne, hogy az első ilyen rendezvény után mi is tudunk megújulni, s követni a célt, hogy művészeket vonzunk Dunavecsére. A legtöbbet jelentő mondat is szerepelt a listán, - az önmagunk bíztatására mormolt „megy ez nekünk” mellett,-  mégpedig, a „valami elkezdődött…” Igen, ez történt. Valami elkezdődött….  (Alkotársak nevében : Kata)

A Művésztalálkozó alkotói: 

Kustár Boglákra üvegmandala készítő

Csomák Lászlóné 3D-s textil szobrász, paverpol technika

Szabó Zsuzsanna 3D-s textil szobrász, paverpol technika

Bilics László mesefestő

Kerti Zsolt 3D-s origami zseni

Barnáné Renáta álomfogó készítő

Szágosné Kiss Margit szalvéta technika

Gugyella Ferencné gyöngy-virágkészítő

Schüller-Rabi Julianna textiltervező, folt technika

Farkas Éva pasztellkréta, grafika

És az Alkotársak:

Németh Dóra grafika

Végh Mónika olajfestészet, 3D-s digitális festészet

Braun Beatrix gyöngyfűzés

Szarvas Nikoletta süthető gyurma

Tischler Anna Katalin akrilfestészet

 Ez a készülő cikkem vázlata....

 

Az alkotó héten készült képem, Lány korsókkal....

Helyzet jelentés- frissítés

2017. június 18.
    Telik-múlik az idő, bizonyos helyeken állnak a munkálatok, bizonyos helyeken felgyorsultak az események. A felújításban feltúrt parti sétány veszített ugyan népszerűségéből, de az igény rá, hogy felhasználó-barát legyen, egyre csak növekedik. Nagyon sokan lejönnek, elindulnak, bóklásznak egy darabig; találkoztam már ide vezetett német turista csoporttal is, akiknek a csoport idegenvezetője tervezetten mutatta volna be a parkot, s az alább elterülő ritka növényektől díszlő botanikus kertet, s helyette az átjárót keresték, ahonnan legalább valamit látnak belőle. Végig loholták a buckák sorát, s az akkor még egyetlenként aposztrofált lejárónál kiléptek a kilátó nélkül is csodálható partszakaszra.
Visszatértek a fiatalok, s az eldugottabb padok lassan benépesülnek. A kiskamasz gyerekek is újra feltalálták maguknak a homokozás nagyszerűségét, mert a buckák tetején lehet látni ücsörögni, dumcsizni őket, ugrálni kifelé, az jutott eszembe, hogy ha tudnák, mi az, épp csak nem indiánosdiznak! Senki sem szól rájuk, én sem. Minek? Veszélyes dolgot nem művelnek, kifelé ugrálnak, s csak élvezik az ellehetetlenítésből az egyetlen jót, amit a felnőttek már nem...
    A munkálatok érdemi részét napközben végzik, így kutyás időben már nem találkozunk dolgozóval. A reggeli helyzethez képest délután jól elkülöníthető az aznapi haladás. Mert jelentem, van haladás! Egy percig sem állítom, hogy értek hozzá, és csak azt tudom ide leírni, amit látok.
Egyik nap betonvágóval igazították be a csövek helyét a mélybe helyezett betongurigákon. Másik nap elkezdték a kb. 100 méteresre összeállított csöveket munkagéppel behúzni az árokba, a végleges rögzítésekre még bizony várni kell. A csövek időnként kígyóznak a felszínen, ahol még nem tudták pontosan illeszteni, s ekkor lehet látni, hogy ezek átmérője már valóban alkalmas arra, hogy megoldja a város eddigi vízproblémáit.

Kivágott betonguriga

Csövek összeillesztése, még nem végleges

Behelyezés alatt álló csőkígyó

Van egy szakasz, ahol már a helyén van

Igen, közben valahogyan sikerült beszerezni két átjárót, és a megnövekedett forgalomra való tekintettel (DUDIK), az újabban feltúrt futkosó árok fölé két helyen el is helyezték. A szépséghibája az a dolognak, hogy sajnos, visszafelé nem gondolkodnak, és a legnépszerűbb, leggyakrabban használt lejárót nem tervezik hasznosítani, ez abból látszik, hogy gondosan bebuckázták a lehetőséget is.

Elvágott útvonal

De mindennek örülünk! A több száz fiatal, akik a DUDIK-ra érkezik négy napon át, családok, barátok és cimborák keresik a lejáratot a koncertek helyszínére, legalább a központi részen gond nélkül lejutnak a beépített lejárókon. Ugyan akadnak dühös emberek, vagy részegek, akiknek nem felel meg a kialakult helyzet, a mozgáskorlátozás, tombolásuk nyomait lehet látni a hajnali sétánkon, de kirívóan nagyobb gondra és problémára nem akadtam.

 Kihelyezett korlát sorsa

Néhány biztonsági korlát kimozdítva, lehajítva a gáton, felgyújtott szemetes, ilyesmi, de nagyjából ennyi. Az emberek alkalmazkodnak. Próbálnak, még ha dühösek is, vagy netán nem teljesen önmaguk.

Üzembe helyezett átjáró, összesen három van az egész partszakaszon, ami nagyon kevés, de több, mint a semmi...

Hiányoltam a táblát, amin a beruházás részleteit megismerhetné az, akit érdekel vagy érint, és meg is találtam. Sajnos, nem tudom megközelíteni, mert olyan ostobán, megfontolás nélkül helyezték el, hogy csak autóból lehet látni. A Víztorony szélső, Óváros felé eső erdős részén, ami mindentől el van vágva, állították fel a beruházást bemutató táblát. Ott is a csücskibe. Csak azok tudják megközelíteni, akik a Víztorony felőli részen laknak, s kívülről akarják megközelíteni az Óváros felé eső rövid, máskor is alig használt part szakaszt. A város népszerű, valóban a sétányt övező szakaszon élők, vagy járók, oda nem juthatnak el, mert a labirintus teljesen elvágja az információs forrást. Csak életveszélyes ugrálások árán tehetném meg, hogy lefotózzam, s bemutassam, arra pedig egy öreg kutyával nem vállalkozom.
Gondolom, túléljük ezt a pár hónapot. Ki fogjuk heverni, hogy megcsonkították a mozgásunkat, elvágtak, megnehezítették az élőhelyünket jelentő partszakasz felhasználását, mert tudjuk, hogy nem a munkásokon múlik ez a dolog. Pontosan és szépen dolgoznak. Haladnak, küzdenek, takarítanak maguk után. Egy szavunk sem lehet ellenük, s maga a beruházás is szükségszerű, s el is kell fogadnunk. Hogy lehetett volna ezt emberbarát módon csinálni kezdetektől, ez tény. Lehetett volna valóban figyelni arra, ami minden nagyobb beruházást szerintem megillet, a tájékoztatás, védelem és mozgástér biztosítása, és nem csak hetekkel a megkezdett munkálatok után megjelenő újságcikkből értesülni, hogy mi is nyomorít éppen....
Sok minden lehetett volna, ami nem lett és sok minden most van, ami eddig nem volt. Bízom abban, hogy a kórház felé eső részen már okosabban fognak eljárni, időben gondoskodnak átjáró pallókról, hiszen összértéke ezeknek nem nagy, nem ezen bukik el a vállalkozás, és hiszem, hogy néhány palló belefér a keretbe. Viszont azon a részen sokkal több a bokor, a sünélőhely, láttam már hajnalonta ott rókát is, több a mozgás, több a kiskutyás a négy és tízemeletesekben, akik nem tudják hova vinni kis társaikat, sokkal több a sétáló is, a kisgyermekes anyuka, néni és bácsi, nem tehetik meg, hogy nem gondoskodnak róluk is!
Legújabb tervek szerint, meg fogják valósítani azt a szerintem borzalmas ötletet, hogy kilátót építenek a sétányon, mert ez valakinek nagyon becsípődött. Már meg is van tervezve, ami éppen nem jogosít fel senkit, hogy meg is kell csinálni, mert hogy felesleges pénzkidobás és újabb fák esnének áldozatul, újabb élőhelyek kerülnének megsemmisítésre, de bejelentették újsághírben, hogy lesz kilátó is építve....
Én, a magam részéről, azt a kilátást szeretném, ami eddig is volt, mert azt szeretem. Mindenhonnan látható és élvezhető a Duna látványa, a különleges növények, a tavaszi, őszi színek, és ha kíváncsi vagy rá, hogy milyen testközelből beleszagolni a mimóza bokrokba, akkor lemész és megkeresed... Mert az nem hegy, amiről beláthatod az egész környéket, ez egy gondosan, teraszosan kialakított magaslat, ami megmutatja titkait, amin elmerenghetsz, végig járhatod, ha hagyják, és élvezheted pénzkidobás nélkül is. Ahonnan láthatod minden reggel, ahogyan felkúszik a nap az égre, fények játszanak a bokrokon, átsütnek a leveleken, felébresztik a tájat, színeket és illatokat. Ehhez csak ember kell, aki néz és lát... Méregdrága kilátó semmiképpen sem...

Ez a csend, ez a látvány, ez a béke....

Mi ilyennek szeretjük a partszakaszt....

Helyzet jelentés a parti sétányról

Már kezdetben sem értettük, hogy mi végre került egyszer csak egy rakás, laza szerkezetű kőhegy a parkok közepére. Aztán megjelentek bizonyos helyeken leszúrt piros, majd narancssárga végű karók, majd hetekkel később a Víztoronynál, lefelé a kis siklón elkezdődött a mélyben ásott gödrök élete. Hajnali körünkön mindig leellenőriztem, hogy történt-e valami, és nagyon sokáig regisztrálhattam fejben, hogy semmi érdemleges. Lefelé vonulva ástak, könnyen el lehetett kerülni a kis siklót, nem okozott gondot, csak a gyanútlan kutyáknak, akik a megbolygatott föld teremtményeinek nyomaitól felvillanyozódva, igen csak érdeklődve rohangáltak a kifeszített szalagok alatt. Mert, a vékonyka műanyag szalagok, amit viccből egy mozdulattal el lehet tüntetni, az embereket védik, az állatokat nem. Erre még később visszatérek...

Az átjáró nélküli lejáró, a következő s egyetlen lehetőség kb. kétszer ilyen messze van, mint a képen látható szakasz....

Majd belelendültek és elkezdték kiásni a gödröt a karók mentén, át a parkon, a gyönyörű, rendezett, csodás parkon, melynek így gyakorlatilag vége is lett. Hiába vigyáznak arra, hogy kikerüljék az öreg fákat, hiába nem tapossák le az egész parkot, bizony ezt nem lehet szépen csinálni. Levagdalták a fákat, kitépték a gyökereket, elvágták a kapaszkodásokat, a kiásott földhalom átvette az irányítást, és szeles időben minden csupa por, a szél viszi, kavarja a löszt. Betonelemeket helyeztek el száradni a park bizonyos részein, ami még nagyon friss ahhoz, hogy felhasználják,  mert van rá gravírozva dátum is, május 22.-én készültek. Bár mire felhasználják, ki fog száradni.... Azóta is folynak tovább a munkálatok, kilométereken át, helyenként  3-4 méteres mélységben, végig ássák az egész part szakaszt a vízelvezetés felújítása érdekében, anélkül, hogy a másik végén bármi is történne.
A hitelesség érdekében, elmentem a kis sikló felőli részre, és a néhány árván heverő csövön kívül azt láttam, hogy az alapozást a mélyben elkezdték, a gödör mélysége cm-ekkel kisebb lett, behelyezték a betonelemeket, s ezt a lyukacsos szerkezetű kővel körbe rakták. A földkupacokat felszámolták, és gyorsan fel is merült bennem, hogy akkor mivel óhajtják betemetni az így is kb. 1 méter mély árkot, lefelé a siklón....? Másik friss információ, hogy az emberekben nem csalódtam. Hosszú szakaszon elszaggatták a kihelyezett szalagokat, apró darabokban lógnak lefelé a gát oldalról, semmi sem figyelmezteti és védi az embermagasságú ároktól az embereket, gyerekeket, kutyákat, kisállatokat. Nem mintha sokat számított volna, de már az elv is súlyosan sérült. Egyébként is, vaksötét van a sétányon, sehol egy lámpa, már csak hab a tortán a mélységbe ásott árok.
Azt, hogy mind ezt vízelvezetés céljából teszik, szájhagyományból tudjuk. Közös érdekünk, hogy ez megtörténjen, s tisztában is vagyok azzal, hogy ez kellemetlenséggel jár azok számára, akik itt járnak minden áldott nap. De az itt élőket nem tájékoztatták, sehol egy tábla a folyó munkálatokról, sem figyelmeztetés, sem határidő... A katonai harcászati árok végig vonul a sétány mellett, elvágva a sétányt a parktól. Ugyanis, sehol egy átjáró. Aki feljön, megmássza a 132 lépcsőt, nem tud átkelni a város felé, mert eddig kb. kilométeres szakaszon csak egy, azaz egy darab átjárót hagytak, az objektum mellett. Ugyan ez lefelé. Családok jönnek babakocsival, nénikék bottal és kavarognak, hogy hogyan juthatnának ki innen... Mert, ha egyik oldalt elindultál, mint a labirintusban, nem juthatsz át a másik oldalra, csak ha eléred az egyetlen átkelő pontot. Ami még szembetűnő, elvágták a parkot a kukáktól. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint, hogy elszaporodott a szemét, kutyagumi bezacskózott változata a park felőli részen. Gyakorlott szemétszedő vagyok, de ezt már én sem vállalom. És még nincs vége. Ásnak rendületlenül tovább a folyamatosan meghosszabbodó fehér csík mentén, ami további élőhelyeket fog megbolygatni, további kukáktól fogja elvágni a parkban sétálókat, s növeli a labirintus hosszát, elvéve az árnyas helyeket, ami a kánikulában nagyon sokat számít...

Végeláthatatlan árok... 

Ma reggeli sétánkon találkoztunk egy kutyás ismerősünkkel, aki a munkálatok kezdése óta minden reggel végig megy a kiásott gödör mellett, és kimenti a sünöket. Mert bizony több helyen a vonulási útjukat vágták el a futkosó árokkal. Beleesnek és nem tudnak abból a mélységből kijönni, halálra vannak ítélve.
- Ezt nem hagyom! - mondta Attila. - Minden reggel végig megyek és kiszedem őket. Naponta találok egy-két sünt, és ma is láttam már nyomait. Ebbe a melegbe nem tudnak védekezni, csapdában vannak, bár megfigyeltem, hogy próbálnak menekülni. Helyenként, ahol lazábbnak vélik a talajt, ásnak az oldalába egy lyukat és abban húzzák meg magukat. Ez így megy három hete, de én nem adom fel, nem hagyom őket elpusztulni...

Sünmenedék, az oldalába vájja a lyukat, hogy elbújjon a hőség elöl

Attila arra kér mindenkit, hogy ha lát belesett állatot, ne menjen el szó nélkül mellette, próbáljon segíteni, segítséget hívni! Mi is megfogadtuk, hogy figyelmesek leszünk, s én e fórumon jelzem, hogy ez nem a legjobb megoldása annak, hogy embert, állatot csapdába csalnak, menekülő útvonal nélkül.
Bizonyosan megtervezett dolog ez, sok milliárd forintba kerül a városnak, amibe a tájékoztató táblákat, figyelmeztető kiírásokat, állat és embervédelem gondosabb kivitelezését, gyakori munkaterület ellenőrzést, átjáró pallókat is beleszámolták. Csak egy kérdés maradt az éterben... Hol van mindez?
Addig is, a katonai futkosó egyre hosszabbodik, az idő halad, és egyre lehetetlenebb a helyzet....

A kanyarulatokban 3-4 méteres mélység tátong

Folytatása következik, 2017. június 09.


A képek bizonyítékok a felelőtlenségre, a sétálók, pihenők, vagyis a felhasználók lehetetlen helyzetbe hozására, és arra, hogy semmi sem változott egy hét alatt jó irányba. Az ellehetetlenítés tovább folytatódik; sem figyelmeztetések, sem átjárók, sem ideiglenes szemétgyűjtőkkel nem találkoztam sétám során, mikor végig jártam a labirintust. Közben, a mi házunkba betörtek, védve érezvén magukat a leleményes betörők a buckák takarásában, mely a házunkhoz igen közel választja el a múltban nagy forgalmú és rendszeresen kutyásokkal telített ösvényt. Ugyanis, nincsenek kutyások lent. Minek is jönnének, amikor csapdában érezvén magunkat, elkerülik ezt a járhatatlan és élvezhetetlen hatalmas területet. A felhasználók szenvednek a kialakult helyzetben, és ez senkit a világon nem érdekel. Nem történik gesztus, figyelembe vétel, semmi, ami az embereket - emberszámba venné. Én azt gondolom, ez megérdemelne egy jó kis sajtóbotrányt, de olyan mélyen el van keseredve mindenki, hogy némán hallgat... Teljes a döbbenet és az elkeseredés...

A kivágott fenyő helyett, kíváncsi vagyok, ültetnek-e másikat?

Gyökérdarabokat igen hamar eltüntetik, nehogy véletlenül kiderüljön, mekkora kárt okoznak...

Ez a fenyő a legutóbbi áldozat...

És katonai futkosó egyre hosszabb

Nagyon reménykedtünk, hogy legalább itt csinálnak átjárót, ha már a legközelebbi másfél kilométerre van.... Bár a sövényt úgy 5 méteren kiirtották, átjáró nem készült, csak újabb bucka...

A buckák másik oldalán árválkodnak a kukák, és természetesen kihalt minden... Máskor, itt, délután 5 felé, 20-30 kutyás szokott sétálni az ebbel, emberek beszélgetnek a padokon, kismamák tolják a babakocsikat, nénik kalapban, karba öltve sétálnak, biciklisek pihennek, kamaszok szerelmeznek,és él a környék....

Az egyetlen átjáró, és ezt is azért hagyták meg, mert nem akartak betont törni

Egyébként, lapít itt egy átjáró, csak nem ott, ahol kellene, s ez hetek óta nem került felhasználásra...

Dunaújvárosi Újraélesztési Rekord kísérlet- belülről...

2014-15-ben már volt alkalmam részt venni az éppen aktuális Rekord felállításban, mint az újraélesztő kis csapatunk tagja, Anita, Andi és Simi oldalán, én is lelkesen nyomkodtam Ambu Gézát. Az idei évben betegségem, számomra nem a résztvevő, hanem az önkéntes segítő szerepét osztotta rám. Jelentkeztem jegyzőkönyv vezetőnek négy órán keresztül, vasárnap délutánra, mert megláttam a lapon, hogy Ella mellé jöhetek. Ella, a nőgyógyászati osztályon nővér, s már láttam, hogy többször be volt osztva az elmúlt napokban. Legalább már van rutinja, tudja, mit kell csinálni - gondoltam, s nagy örömmel vártam ezt a délutánt. 

Két órakor, menetrend szerint megérkeztem, és átvettem a stafétát az elődömtől, Ella már spricnivel a kezében törölgette az épp pihenő babát. Megbeszéltük, hogy ezt leszámítva, Ő sem nagyon tudja, hogy miben lehetünk aktívak, hamar kiderült ugyanis, hogy ez egy passzív feladatkör. Csak ülünk és nézünk ki a fejünkből, szemellenőrzés mellett tartjuk az eseményeket, vigyázva arra, hogy a folyamat ne szakadjon meg. Azt, hogy ki és hogyan, milyen effektivitással végzi az újraélesztést, nem a mi feladatunk megítélni. Persze, néztük azt is. Halkan megbeszéltük, hogy az éppen mellkast nyomó fiatalember olyan lassan csinálja, hogy szegény beteg már régen... Ámulva néztük a nagy gyakorlattal rendelkező Intenzíves lányokat, milyen könnyen és jól szervezetten dolgoznak együtt. Majd végezvén a vállalt egy órájukkal, átvették helyüket a SBO-s lányok, három fő+ egy kislány. 

A nagyobbik kislány vett részt a feladatban

SBO-s lányok és Viki, a külsős segítő

Megnéztük a beosztást, két órát vállaltak ezzel a felállással. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy amíg a picilány lelkesedése tartott, két babán dolgoztak, egyikük duplán nyomta, fújta, s ez ne higgyétek, hogy hamar bekövetkezett, elég sokáig csinálta nagyokat megszégyenítő precizitással a falatka gyermek a 30 nyomást, két befúvást. Amint a kislány kiszállt a feladatból, hárman, felváltva dolgoztak, akkor már egy babán, az egyikük alkalmanként kétszeres mennyiséget csinálva két órán keresztül. Mikor már vízhólyagos tenyér éllel rendelkeztek, akkor kezdték el nézegetni az órát, addig nem. Ámde a váltás, a felmentő sereg, csak nem érkezett meg. Na, innentől kezdett érdekessé válni a történet. 

Kata, a Vöröskereszt vezetője, gyakran megkérdezte, hogy beszálljon-e, felváltson-e valakit, de a lányok mindig nemet mondtak. Evésre, ivásra buzdította Őket, láttuk, hogy fáradnak, sápadnak, de egy árva szóval sem említették, hogy ők már abbahagynák ezt a vállalást... Érkezett egy külsős hölgy, Ő szívesen beszállt negyediknek, így egy kicsit kevesebbet kellett dolgozni a team-nek, de az igazi megkönnyebbülés, csak nem következett be. 

- Hol vannak a Gorillák???? - kérdezte Kata, aggódva nézve a táblát, ahol három órát vállalt amerikai futballcsapat, a Gorillaz egyik tagja sem jelent meg a megadott időben. Izgatott telefonálás kezdődött, hogy hátha utol tudnak érni valakit a csapatból, de a legtöbb, amit válaszképpen kaptak, hogy két fő már elindult, de hogy honnan, az persze, nem derült ki. Közben, jöttek-mentek filmkezdés időpontban a moziba érkezők, odajöttek, beszélgettek, nézelődtek, kérdezősködtek, mindenkivel kedvesen, mosolyogva beszélgettünk. Egyszer csak betért egy furcsa fiú, és megkérdezte, hogy mikorra lenne még szabad hely, mert ők is jönnének, mint egyesület. Kata elmagyarázta a táblázatot, megmutogatta az üres időpontokat, azokat a kiadó helyeket, ahol még segítségre lenne szükség, majd a fiú megköszönte és kiment. Meg is beszéltük, hogy ez olyan, de olyan elvarázsolt fazon, mint általában a tudósok... Nem is tudtuk, hogy mennyire beletrafáltunk.... Amint a tudós kilépett, határozott árnyak suhantak el a plakátok előtt, már örömmel sikongattunk volna, hogy megjöttek a Gorillák, mikor belépett két újságíró, interjúra és helyzet felmérésre érkeztek. Pár perc kellett még a fordulathoz és a visszafelé számláló óra átvált 5 nap 23 óra 59 perc hátralévő időre... 

Még 21 másodperc van hátra

Napfordulás

Napfordulás után

Gyors interjú, pózolás és váltott is, kisebb ovációval nyugtáztuk az eseményt. A fotós mindent és mindenkit megörökített, de még mindig az SBO-s lányok nyomták a babát, a Gorillák sehol, és egyre nagyobb bajban éreztük magunkat. A kiírás szabályai szerint, a jegyzőkönyv vezető négy órával mandátuma lejárta után szállhat be a rekordba, mint újraélesztő, addig csak törlőkendőcskével közelítheti meg a babákat. Kata és lánya, Kitti, már odakészültek, hogy most már akkor is kiváltja a lányokat, ha nem akarják, mert szemmel láthatólag, mindent beleadva is, már erőn felül teljesítenek... És akkor kimentem cigizni, mert ennyit engednek a szabályok, ha ez egyik jegyzőkönyv vezető a helyén marad. Ahogy rágyújtottam, feltűnt a tudós fiú, amint egy mobil rámpát igazgat, helyezget el minden felé, és egyik társa, tolókocsiban ülve próbálja ki minden aspektusból a fém szerkezetet. Na, gondoltam, akkor még sem ment messzire... Gyorsan eloltottam a cigarettámat, visszaszaladtam a moziba, és megkérdeztem Katát, hogy ha még itt vannak, és még nincsenek itt a Gorillák, szabályos-e az, hogy az utcáról behívjunk valakit segítségnek? Igen- válaszolta- annál is inkább, mert azóta egy másik fiú is a csapatából bejött érdeklődni, hogy akkor mikor jöhetnek, és neki is elmondta ugyan azt, amit az előőrsnek... Ok- akkor szólok nekik, hogy MOST tudnának segíteni....- mondtam, és már fordultam is vissza a rámpa tesztelőkhöz. Azonnal igent mondtak. Igaz, hogy előbb befejezték a kísérletet, amit elterveztek, de egyikük már fel is pattant a tolókocsiból és bejött velem...

A srác a tolókocsiból pattant ki, amit egy mobil rámpa tesztelése közben használt, s jött azonnal segíteni

A Dunaújvárosiak Egymásért Egyesület tagja Katával párban mentették a helyzetet

Tudósunk, Máté, a DEE tagja

Nagy megkönnyebbülésünkre, Kata és legújabb résztvevőnk vették át a terepet, és sikerült kiváltani  a már két és fél órája dolgozó SBO-s lányokat, megköszönni példaértékű kitartásukat. A napnak így már nem egy csapat lett a hőse, hanem a célért együtt lélegző közösség. A fiatalemberek, tudósunkkal kiegészülve, megfontoltan, ügyesen vették át a feladatot, belekóstoltak az ízébe, és annyira tetszett nekik ez az egész, hogy le is foglaltak a Dunaújvárosiak Egymásért Egyesület, vagyis a DEE nevében egy két órás időpontot, s a rámpának köszönhetően az a mozgássérült barátjuk is fel tudott jönni a moziba, aki miatt a mobil rámpát tesztelték. Mire lejárt a mandátumom, megérkezett az ÖTE Baracs-ról, vagyis az Önkéntes Tűzoltók Egyesülete, akik jóval időpontuk előtt érkeztek, és még a kövek potyogását is lehetett hallani, mikor beléptek 5-en, hogy meg vagyunk mentve... Az már csak szépít a Gorillák szereplésén, hogy mikor kiléptem, egyikük beviharzott, mint egy egyszemélyes mentőegység, és csatlakozott az ÖTE-hez. 

Meg kell jegyeznem, az utókornak és természetesen öreg napjaimra magamnak, hogy megérte ezt a feladatot elvállalni, mert bármilyen passzívnak is tetszett első körben a feladatköröm, a végén együtt lélegeztem velük, együtt szorítottam, szurkoltam és igenis, kreativitásommal, ötletemmel én is hozzájárultam a sikerhez. Igaz, hogy ez eltörpül az igazi nagy teljesítmény előtt, de ugyanolyan jó érzéssel töltött el, mintha én is azokat a harmincakat nyomtam, kettőket fújtam volna... 

Munkában az ÖTE Baracsról

Versünnep Dunavecsén

Ez a történet nagyon-nagyon régen kezdődött. Egy hasonló időszakban, a Művelődési Házban tartottak egy vers estet, amin több szereplő, köztük Kovács Péter, Szécsényiné Kovács Ildikó és néhány iskolás gyermek szavalt, és ez nekem akkor nagyon jól esett, s azt gondoltam ki a fejemben, hogy ennek nem lenne szabad ilyen korán vége lennie...
Aztán telt-múlt az idő... Elutaztunk Gyomaendrődre, az első Netversfesztiválra, és az akkori megihletett, felturbózott lelkembe visszacsempésződött a gondolat. Kellene egy versmaratont csinálnunk... Az első este, mikor borozgatásra, beszélgetésre is jutott időnk a próba után, előálltam a nagy ötlettel, és Ildikó azonnal tovább fűzte... Már képzeletben meg is nyitottuk a tennivalós füzetet, és ötleteink, szálltak, lengedeztek a légben, lelkesedésünknél csak fáradtságunk volt nagyobb, de azt hittük meg tudjuk csinálni... Az idén már késő, majd jövőre. Majd azután. Valamikor... Talán, ott maradt a hitünk Gyomaendrődön, hogy mi ezt össze tudjuk hozni, meg tudjuk szervezni, sem az idő, sem az évek nem mozdították el a gondolatot, így ez az egész gyönyörű álom maradt.
Ez a tavasz, ez valahogyan más ígéretekkel csempésződött be az életünkbe... Dudáné Driszkó Adrienn szervezésében zajló Wass Albert -felolvasó esttel kezdődött, ami olyan sikeresnek bizonyult, s nyilvánvalóvá vált, hogy lenne rá igény, hiszen nagyon sok felolvasó jelentkezett, színes és tartalmas műveket hallhattunk, s akkor újra támadt bennem, hogy talán, igen, itt lenne az ideje... Kifelé haladtomban, én már tényként hallottam a beszélgetések foszlányaiból, hogy lesz egy versfelolvasó est is, s mert, aki kimaradt a felolvasásból, szeretne mégis egy-egy kedvenc verset bemutatni. Bennem olyan öröm áradt széjjel, és azonnal arra gondoltam, hogy teljesen mindegy, kinek az ötlete volt ez a termékeny gondolat, én benne vagyok! Azonnal arra gondolta, hogyan tudnék hozzátenni valamit, saját lehetőségeimben, hogy ebből legyen valami emlékezetes, valami maradandó, értékteremtő... Miután, már nem vagyok állandóan Dunavecsén, én csak abban tudtam felajánlást tenni, hogy képeinkkel, alkotásainkkal kidíszíthetnénk a termet, hogy hangulatában megfelelő hátteret adjon az alkalomhoz, a költészet ünnepére. Megkérdeztem Alkotársaimat, hogy lenne-e kedvük becsatlakozni, egy-két képpel, alkotással kiegészíteni az én felajánlásomat. Szinte azonnal igent mondtak, Rabi Juli a textil terveivel, Végh Mónika 3 festménnyel, Dániel-Szabó Ilona szőtteseivel, később csatlakozott Farkas Éva két képpel, és Braun Betti, aki gyöngyékszerei helyett rengeteg munkájával járult hozzá a sikeres díszlet készítéshez.
A szervezés lassan, de biztosan zajlott a háttérben, kis kreatív csapat próbálta összeállítani az egész arculatát. Hogy kinek az ötlete volt, az Irodalmi Kávéház, igazából nem tudom. Adrienn, mint főszervező, a DVKE vezetőjével, Tóth Józseffel végezte a munka nehezét, a kommunikációs és kapcsolati tőkét olyan sikeresen dolgozták össze, hogy ennek rossz vége nem is lehetett volna... . A Művelődési Ház Igazgatónője, a mindig háttérből inspiráló, elmét és szellemet mozgató Aranyi Gotti a lehetőségeket biztosította, a Művelődési Ház nagytermét és felszerelését, konyháját és díszlet alapanyagait, és munkatársainak segítségét és nagyon pozitív hozzáállását és megkaptuk az alkalomhoz, Szécsényiné Kovács Ildikó zseniális ötleteivel a program lebonyolításban, háziasszonyi szerep vállalásával és csodás asztal tervével vállalt részt. Az önkéntes felajánlások, kávéfőzőgép, sütemények, csészék és poharak, teák és az igazi kávéházas hangulatot megteremtő terítők, csipke futók, élő virágok és vázák is megérkeztek, s e tökéletesen önzetlen összefogásból megnyitott az Első Irodalmi Kávéház - Dunavecsén.

Rabi Julianna -textil terveivel insiráltak

Végh Mónika, Farkas Éva és az én munkáim

Dániel-Szabó Ilona szőttesei a népballadák világába kalauzoltak el

Készülnek az asztalok

Gyülekező a vers felolvasásra

A kis asztal

Dániel-Szabó Ilona és Kovács Péterné, Babi néni

Felolvasás előtt a Sándor család, Zsombor, Janka és Barni

Ilyen mozdulatban, csendben hallgattuk végig a verseket, a szünetekben vettünk magunkhoz kávét, meleg teát, süteményt

Előadás alatt

Kovács Péter, aki mindig lenyűgöz, meghat és megajándékoz
Petőfi Sándor: Egy estém otthon, Ady Endre: Őrizem a szemed

Nagy Lajos Radnóti verset hozott, Levél a hitveshez

Bognár Ibolya kedvenc fiatalkori versét mondta el és Illyés Gyula rövid verseit

Horváth István előadásában Petőfi Sándor: Minek nevezzelek...

Ocsovai Dávid előadásában, Arany János: Wales-i bárdok

Marcsi Reményik Sándor versét hozta el, a Versenyen kívül-t, s még most is fülembe cseng halk szava..." Én nem futok..."

Farkas Timi - Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz c. versével csalt könnyeket

Vadász Bori: Radnóti Miklós :Tétova óda

Nagyné Kati felolvasása - mindenki ott olvasott vagy szavalt verset, ahol jól esett neki... Mikrofonba vagy mikrofon nélkül, asztalnál vagy csak kiülve, vagy a bárszékre támaszkodva, vagy épp kiállva...

Átvezetés nagyon kellett, sokszor a hangot sem találta Ildikó, olyan verseket kaptunk az előadóktól, hogy lélek nem maradt érintetlenül

Hatás alatt Nagyné Kati

Édesanyám

Az est háziasszonya, Szécsényiné Kovács Ildikó

Dudáné Driszkó Adrienn, aki nélkül ez az est nem jött volna létre

Balogh Mihály, magánemberként volt jelen, s Babits Mihály: Jónás imáját hallhattuk emlékezetesen

Dániel-Szabó Ilona a Kőmíves Kelemenné c. népballadát adta elő

A gyermek szekció is részt vállalt, a képen Duda Dani nyűgöz le éppen

Hornai Ricsi rappelt egy Csokonai verset

Vasaji Elizabet

Vasaji László Nimród - nagyon büszkék vagyunk a gyermek szekcióra, szenzációsak voltak!

Irodalmi kvíz az est végén

Versolvasók és verseik a forgatókönyvből...

A képek, nem a teljességet tartalmazzák, van, aki kimaradt a fotózásból, de nem is a képek a lényegesek, hanem az élmény!
Megajándékozottnak éreztem magam, hogy a gyermekem beugrott, átbuszozott Dunavecsére,  hogy mit csinálunk itt, milyen ez az egész, és már-már verset is olvasott, Rilkétől a Párducot, de a legfőbb, hogy hallgatott, s azóta többször visszatért a témára, hogy ez hogyan is volt? Hogy csináltátok? Ez volt az első? Tényleg fejből mondta el Ilona a Kőmíves Kelemennét! Hihetetlen! Máskor is lesz ilyen?
Köszönöm, hogy részese lehettem, felolvashattam egy régi versemet, képviselhettem Végh Mónikát egy versével, s jelen lehettem egy olyan díszlettel, ami dicséri az Alkotársak csapatát, kreativitását, szépérzékét és nívós megjelenését. Mindenkinek köszönöm, hogy valóra váltotta az álmom!

FB Kommentek közül: - Igen, én is úgy gondolom, egyszerű, de manapság bátornak számító gondolat, hogy egy kis közösség maga teremti meg magának a versünnep hangulatát, ízét, zamatát, és ezt az egyszerű gondolatot tegnap este a vecseiek kis közössége nagyszerűen formálta élménnyé. Köszönöm én is a szervezőknek a szervezést, a verset mondóknak az átélt, szép verseket, a résztvevőknek a részvételt, Vadászi Borinak azt a meghívót, amely egy 43 év előtti gimis Radnóti műsor emlékét idézte föl bennem, és amelyben akkor négy vecsei lány(!) is szerepelt. Végül köszönöm, hogy tegnap ott lehettem. BM
_ Nagyon kellemes este volt, köszönjük a rendezvényt mindazoknak akik munkálkodtak az est színvonalas szervezésében. FMM