Procida, Nápoly

 folytatás...

Néhány napunk volt, és abból egy egészet kivettünk szabadnak. Hogy miért? Mert szakadt az eső, a Via Torrén hömpölygött le a víz a Vezúvról, egyenesen Savianó belvárosába. Ez egy láthatatlanul létező folyó, csak esőzésnél jelenik meg, s aminek a helyiek nevet is adtak, de ez már nem jut eszembe... Sajnos, a víz elvezetése nincs megoldva, s bár ez gyakori jelenség, nem találtak rá megoldást, egyszer csak, valahol elnyeli a föld. Addig is, elzárja az alagutakat, beáztatja az autókat, elmossa a szemetet, viszi magával, ha valaki nem tette el a zárható hatalmas ládába. Lehet, hogy valahol a tengerig rohan, hisz hatalmas szemétsziget úszik a nápolyi öböl környékén... Egy egész napig pihentünk, de azért nem tétlenkedtünk. Főztünk, beszélgettünk, iszogattunk, és mikor elállt az eső, elmentünk a plázás körbenézésre, hátha veszünk valamit. Nem vettünk. Igazából, nem vásárolni jöttünk, bőven elég volt, hogy finom kajákat, ízletes alapanyagokat és Peroni sört vételeztünk magunkhoz. No és a pisztácia fagyi! Az én küldetésem volt, hogy minden jelentős állomásunkon megkóstoltam a pisztácia fagyit. A legfinomabbat a Vesuvióban ettem, ami egy bevásárló központ, mert ott nem sajnálták rá az édes pisztácia öntettet, ami egy álom! Leginkább, az öntett miatt szeretem annyira, ez legalább kiderült. Ez az este vihogós, beszélgetős, vacsizós és korábban lefekvőssé sikeredett, másnap szinte hajnalban kellett útra kelnünk, mert indult a kompunk a Porta di Massa-ról, Nápolyból. 

Procida a nápolyi öböl legkisebb szigete, közel a szárazföldhöz található a Tirrén- tengeren. Egy órás kompozással lehet átjutni, minden különösebb zökkenő nélkül. Ami itt igazából említésre méltó, az a beszállás. Két oldalon lehet felszállni, de ha négyen akartok egy jeggyel felszállni, na az már nem megy. A tömeg dolgozik, elsodor, betolakodnak, és már nem is útitársaid mellett állsz, de a jegyedet kérik, ami egyikőtök kezében van, mert egyre nyomtatták a négy jegyet és persze, te nem tolakodsz, mert nem vagy olasz... Ez kicsit meglepett, de mivel végül is, felszálltunk, nem gondolom, hogy jobban kellett volna tolakodnom... 

Halászfalu a sziget másik oldalán található

Még a fel nem újított utca rész is gyönyörű

Ilyen szépségre leltem

Gyönyörű utcák, sikátorok, színes házak 

Procida halászfalu a róla elnevezett szigeten

Ebédidőben még a motorok is sziesztáznak

A fekete homokos tengerpart, kristálytiszta vízzel

Ezzel a képpel lehetne jellemezni Procidát

Úgy indultunk el mind a négyen, kiegészülve Unokahúgaimmal, hogy egy dolgot tudtunk, fürödni szeretnénk így szeptemberben még a tengerben.... Az idő jó, a tenger itt tiszta, és kifacsart lelkünket kicsit napfény és tengerben szeretnénk füröszteni. Procida minden szegletét nem tudjuk bejárni, de ami az utunkba kerül, azt jól meg fogjuk nézni. Nyitott és befogadó állapotban vágtunk ennek az útnak, és lesz, ami lesz... Ahogy kikötött a komp, felmértük a helyzetet. Lehetne elektromos rollert, biciklit bérelni, de négyünknek az olyan drága lett volna, hogy inkább a gyaloglás mellett döntöttünk. Nagyon népszerű és szinte azonnal el is fogyott a járműpark, és egész túránkon kerülgettek minket a lelkesek. Mi megmásztuk a dombokat, emelkedőket, sikátorokat, bebarangoltuk az óvárost, megtaláltuk a sziget túlfelén a szabad strandot, a halászfalut színes házaival, szűk utcáival, és mindent, amit szerintünk látni kellett ezen a helyen. Nagyot fürödtünk a fekete homokos tengerparton, ezután órákig vakartuk le magunkról a fekete homokot, ami úgy tapadt a bőrönkre, mintha beleolvadt volna. Mákos lábbal caplattunk végig, de még Magyarországra is jött velünk egy kevés, elbújva a cipőnkben. Egy dologról feledkeztünk meg, hogy itt délben bezárnak az éttermek, és délután 3 óráig nincs hol és mit -enni. Kevés tehetségünknek köszönhettük, hogy pont 3 órára találtunk egy helyet, ami éppen akkor nyitott újra ki és rendesen lehetett rendelni baromi jó kaját. Itt, egy kávézó teraszán láttam egy idős baráti társaságot, akik akvarelleket készítettek a kávéjuk mellett. Áthajóztak Nápolyból, lőttek egy jó fotót, majd letelepedtek a kávézóba, kiterítették a felszerelést, előrajzolták a képet és épp festeni kezdtek. Eközben beszélgettek, kortyoltak, nézelődtek és dolgoztak. Eszembe is jutott, hogy ez az igazi áldás... Így tölteni az idős kort... Lefotózhattam őket, megengedték... 

A hölgy a fotó kedvéért abbahagyta a munkát

Visszahajóztunk Nápolyba, késő estére értünk vissza Savianóba, és még egy rendes vacsorára is futotta. Másnap Nápoly és a maga különös életérzése várt ránk. 

A Spanyol negyedben Sophia köszönt ránk

Ez volt az utolsó napunk, amit csatangolással tölthettünk, idegenvezetőnknek vállalkozó Unokahúgomra bíztuk az útvonal tervezést. Megkérdezte, mit akarunk látni, okos telefonján sorrendbe rakta a térképen, az alapján, hogy mivel és hogyan tudjuk elérni őket. Bevettem, hogy metrózunk, de igazából amikor bent voltunk a sűrűjében, akkor döbbentem rá, hogy mindenhova gyalog megyünk. Sorrendben: Piazza Garibaldiról a kisgettóba, majd a Santa Chiarába mentünk. Ez is a Világörökség része, megfogadtam, hogy ide mindig eljövök, ha itt vagyok,  és szerettem volna, ha gyermekem is látja. Onnan a Maradona emlékhelyhez a Spanyol negyedbe zarándokoltunk, ami tényleg egy zarándoklat volt, a tömeget és a szűk utcát tekintve. Umberto Galéria, majd a Paladino, utána a Lungomare di Napoli, a tengerparti sétáló utca, itt Bud Spencernek adóztunk egy pillantással,  itt van az a hotel, ahol forgatták a Piedone film egy jelenetét... Végül a Castel Nuovo. Nem messze innen megkönyörültek az égiek, és a metróvonalat vettük célba, így röpke néhány megállóra ismét a Piazza Garibaldin voltunk. Nápoly sok és fura, és rengeteg a bevándorló, ezt láttuk a gettóban, egyre feketébbek az emberek, egyre nagyobb a zsúfoltság és egyre silányabb dolgokat árulnak. Nagyon hamar betelik az ember a tömeggel, egyre inkább menekülne, de nincs hova. A gettón kívül mindenhova is követett minket a tömeg, akiknek javarésze már turista volt, és néha szerencsénk volt, hogy nem fuldoklottunk a hely és levegő hiány miatt. Ilyen áldásos hely a város közepén a Santa Chiara, ahol a falak vastagsága miatt csend van, mintha egy szigeten lennél, nem egy nyüzsgő város közepén. Kevesen találják meg, nem tudom miért, itt nem volt tömeg. Találtunk lent a tengerparton egy parkot, ami nem volt szemetes, de általában mindenhol halmokban áll, vagy jellemzően mellé dobálva a szemét. Építkezés zajlott a Paladino előtt, megtörték annak a hatalmas térnek az összhatását, ami méretében olyan lenyűgöző volt. Az Umberto Galéria is jelentős állagromláson ment keresztül az eltelt öt év alatt, kifejezetten látszik, hogy ilyenre nem fordítanak. Több helyen érződik, hogy nem futja rá, a válság miatt a pénz ezeket a kultikus helyeket hagyta el. Hogy még így is döbbenetes látvány, -  pedig nélkülözi a patika tisztaságot, a megszokott luxusszépséget, és ellepik a galambok, a kóbor kutyák, és nem énekel benne a trubadúr gitárkísérettel,- az a művészi tervezésének köszönhető. Sok km-t mentünk, sokat láttunk, sokat szívtunk be magunkba Nápolyból, és olyan élmény, hogy életre szól... Pozitív és negatív tapasztalások együtt alkotják Nápolyt. Minket nem raboltak ki, de csak mert vigyáztunk, nem kínáltuk fel magunkat a zsebeseknek. Már nincsenek katonák Nápoly utcáin, nincs készültség a tengeren, nem repkednek a MIG-ek a légtérben, mint 2018-ban, és rendőri jelenlét is lazább, szellősebb, mint akkor. Így is "nyugodt" és békés volt a város, végig gyalogoltuk a kijelölt célállomásokat minden atrocitás nélkül.. Másnap, hazarepültünk, és azóta arról beszélgetünk néha, hogy jó volt... Mindkettőnkben jelentős helyet foglal el közös utazásunk. Viszonylag keveset vesztünk össze, tán néhányszor összeszólalkoztunk, de nem volt jelentősége... Pl: " Miért köszönsz olaszul, ha nem is beszéled a nyelvet? - Mert a "Jónapot Kívánokkal" nem sokra megyek... " kb. ilyen fajsúlyú összeszólalkozásaink voltak... Számomra mindenképpen ajándék volt ez az utazás, hisz annyi év után ismét mindennap anya lehettem... Kicsit gondoskodhattam, újra érezhettem a közelségét, kicsit figyelhettem, hogyan veszi az akadályokat, milyen emberré is cseperedett konok, makacs Kisfiam.. Elégedett vagyok azzal, amit láttam, boldoggá tett, hogy vele lehettem... Tudtunk egymással mit kezdeni, és nem hoztunk szégyent a másikunkra. Innen is köszönöm Unokatesómnak és Unokahugimnak, hogy vendégül láttak minket, jószívvel, szeretettel és Brúnóval, a németjuhászkutyával, és hogy láthattuk az olasz élet egy szeletét, amit a turisták sosem láthatnak meg... 

A Santa Chiara Katedrális és Kolostor a Világörökség része

Sajnos, az idő kikezdi a majolikákat

A freskók, körben a kerengő falát díszítik

Elvágva Nápolytól, a falak hihetetlen békét őriznek

A katedrális boltozata

Visszajövünk- kút

A hétköznapi életet jelenítik meg az egyedi festmények

Santa Chiara majolika oszlopai

Szerintem ez még Procida, gyanúsan nincs ember a képen, de hangulatában idézi Nápolyt

Persze, hogy ez már Nápoly:  "Forza Napoli" szalagok mindenhol

Az Isteni Diego-kultusz

Itt viszont minden nyitva van ebédidőben

Útban a Spanyol negyed felé

Maradona emlékhely

Maradona művészi alkotásként egy házfalon

Paladino szökőkútja a belső udvaron

Castel Nuovo

Turisták hömpölyögnek az utcákon, motorok, rollerek között

Vezúv, Pompei

 folytatás...

Caserta után olyan fáradtak voltunk, hogy nem nagyon hittük, hogy még lábra tudunk állni, így amikor egy éjszakai sétát vetettek fel házigazdáink Nolában, a lelkesedés némileg elhalkult bennünk. Ám, egyszer vagyunk itt, kis pihenés után, nyakig benne voltunk az éjszakai kutyasétáltatásban. Elmesélték Unokatesómék, hogy az elmúlt nyári hónapok alatt szoktak rá, hogy éjszaka kelnek útra a kutyával, mert napközben egy métert sem lehetett tenni vele a 45 fokban. Miután hosszú hónapokig nem kegyelmezett az idő, csak úgy perzselt a nap, égetett a levegő, folyós volt az aszfalt, nem maradt más lehetőség, az éjszakai 30 fokban mentek sétálni vagy a tengerpartra, vagy a közeli kisváros történelmi belvárosába. 

22 óra után pattantunk autóba, majd 15 perc autózás után értünk Nolába, ahol a szokásos éjszakai élet zajlott. Nyitva voltak a tavernák, éttermek, és mindenhol ültek is. Kérdeztem, mikor zárnak?

- Ha már nem lesz vendég. Nincs olyan, hogy záróra. Ha elfogynak, majd bezárnak. 

Körbe sétáltuk a belvárost, mentünk az általuk  megszokott útvonalon. Találkoztunk más éjszakai sétáltatókkal, némi kutya acsarkodás után el is csendesült az utca, de még így sem mondanám kihaltnak. Motorokkal, elektromos rollerekkel csak úgy zúgtak el mellettünk, ami igen népszerű a városokban, és szinte minden kiránduló helyen a bérelhető járművek között. Beültünk egy tavernába, rendeltünk spritz-et, sört, nasit is kaptunk hozzá és beszélgettünk egy jót családi körben. Majdnem éjfél volt, hogy hazaindultunk, megtéve a hátralévő kilométereket. 

Másnap, képtelenek voltunk korán kelni... Pompei és a Vezúv várt ránk, és még akkor sem... 

Pompei Katedrális

11 óra körül sikerült elindulnunk...  Persze, én már fél 6-tól fent voltam, de eszembe sem jutott felkelteni a gyerekemet, addig belemélyedtem a kávézásba, az úti könyvembe, (Ambrózy Báró esetei) és pizsibe lófráltam, mint aki szabin van... Mire úgy kanyarodott az idő, hogy szerintem, mindjárt felébred útitársam, csináltam friss kávét, szendvicset, összepakoltam a konyhát, felöltöztem és lapos pillantásai rebbenésében az arcába toltam az életet adó nedüt. Amikor már gondolkodni is tudott, akkor kezdtem el hozzá beszélni... Ismerem. Az Anyja vagyok... Úgy alakult, hogy kaptunk kölcsön a könnyebb mozgásunk érdekében egy kisautót, egy Honda Jazzt, amire nagy dolgokat nem, de kisebb utakat lehetett alapozni. Úgy döntöttünk, minden aggodalmam ellenére, hogy autóval megyünk el Pompeibe, mert az az igazság, hogy csak fél órával közelebb van, mint Sorrentó, és az még élénken élt bennünk, mennyire összetört a vonatozás. Megterveztük az útvonalat, GPS-el közlekedve nem nagyon tévedhettünk el. Egy free parkolót vettünk célba, hiszen, 5-6 órát biztosan el fogunk időzni a városban. Minden simán és zavartalanul ment, bár az autó út valóban olyan veszélyesnek bizonyult, mint azt Unokatesóm leírta nekünk, de úgy, hogy szót fogadtunk, nem előztünk, felvettük a ritmust, nem bizonytalankodtunk, így nem volt semmi baj. Leparkoltunk, és innen már minden megint a lábunkra volt bízva... Emlékeimre támaszkodva bogoztam ki, merre kell menni, mit kell megnézni, hol vannak a neves látványosságok. A katedrális tornyát szem előtt tartva, Pompeiben sem lehet nagyon eltévedni. Beégett emlékeimben tudtam, hogy onnan hova, merre kell menni, hogy megtaláljuk az utazási irodákat, ahol utat lehet foglalni a Vezúvra. Gondoltam és javasoltam is, hogy előbb ezt rendezzük le, és csak utána menjünk be az Archeológiai Parkba, mert maga a Vezúv egy különálló buszos túra innen, legalább 3 óra időt vesz igénybe hegymászással együtt. 

A Vezúv mostanság elég bizonytalan tényező a látnivalók között... Nem, mintha ki akarna törni, de furcsa jelenségei megszaporodtak. Az egész tektonikai lemez, amin Nápoly fekszik, kifejezett aktivitást mutat szeptember 27.-e óta. Akkor volt egy 4,2-es földrengés, ami figyelmeztetés volt, és várhatóan lesznek még rengések a Campi Flegrei régióban. Beüzemelték a környékbeliek részére a földrengés riasztó rendszert, ami minden telefonnal rendelkező részére egy azonnali sziréna hangot bocsájt, iszonyatosan erős frekvencián. Magán a Vezúvon is érezhetőek ezek a kis rengések, ami 2-es erősségű, félő, hogy ha veszélyesebbek lesznek, lezárják és nem lesz megmászható. Ami feltűnt, hogy 2018-ban még pöfögött, a csúcson egy szakaszon gázokat bocsájtott ki, és ez a járat most, ami leeresztette a benne fortyogó gázokat, ez most el volt záródva. Semmi, de semmi nem volt szélviharon és kőomláson kívül. 

Kisfiammal a Vezúv peremén

 

Most

2018-ban még pöfögött

Azon kívül, hogy felfelé a kaptatón majdnem meghaltam, nem okozott csalódást maga a hegy. Imádom, és most is, ezen a nyaraláson is meghitt viszonyban voltam vele minden reggel. Láttam viharban, felhőben úszva, eltűnve mögötte, láttam ebben a sárgás-afrikai porban lebegve, majd felhő csipkébe öltözve, láttam a kompról párában, szivárványban, és örök szerelem szövődött közöttünk. 

Pompei romváros főtere

A szelfik felértékelődtek számomra, ez az út rólunk szólt, Anya és Fia

Visszaértünk a hegyről, belevetettük magunkat Pompei romvárosába. Rögtönzött osztálytalálkozóra csekkoltam be online, mert bánatomra, pont ezen a napon szerveződött a 35. gimis osztálytalálkozónk. Nagy szeretettel és örömmel köszöntem barátaimnak Pompeiből, jó volt látni őket innen messziről is. Igaz, volt, akit nem ismertem fel a telefon rossz felbontása miatt, de később már mindenki a helyére került bennem. 

Pompei-t szerettem volna megmutatni gyerekemnek, hogy lássa azt a helyreállított csodát, az archeológiai parkot, amiről számtalan történetet, kutatást olvastunk, láttunk a NatGeón, hogy a történelem igaz, és élő ezen falak között... Ezt nem lehet meghamisítani, a kövek, a falak, mozaikok, csempék, a freskók mesélnek és elvisznek egy olyan környezetbe, ahol az élet egyszerűen szerveződött, működött és ellátott egy közösséget, ami az i.e. 79-es kitöréskor elpusztult. Mindent természetesen nem láttunk, nem csak azért, mert zárás előtt egy órával jutottunk be, hanem mert a romterület akkora, hogy még kifelé menet el is tévedtünk. Úgy történt, hogy idegesítő karattyolással francia fiatalok jöttek mögöttünk, és megbeszéltük, hogy elengedjük őket, majd önkéntelenül elkezdtük őket követni. Mentünk utánuk, gondolván, hogy kifelé haladnak már ők is, erre nem eltűntek egy lezárt szakasz mögött?! Hoppá! Akkor ezek mégis csak itt dolgoznak és nem kifelé mennek... Újra tervezés a rom térképe alapján nem volt egyszerű, mert azon nem tudtam kiigazodni rendesen, így kavarogtunk egy kicsit, de okos gyerekem, többszöri korrekcióm után, azt mondta, tedd már el azt a térképet, kimegyünk simán, kövess.... És persze, kijutottunk, de én már láttam magunkat az éj leple alatt heverni valamelyik romházban, tüzet gyújtva, bevackolva... Mondjuk, ez igazi kaland lett volna, de valószínűleg, a rendőrök vittek volna dutyiba a végén. A romváros után megvacsoráztunk a Mekiben, mert kimaradt az ebéd, és már kopogott a szemünk. Bevásároltunk, majd visszagurultunk Savianóba, s bár majdnem este 10 órára értünk haza, nagyon jól éreztük magunkat ezen a kalandon. 

Ikonikus részeit nem fotóztam le újra, hiszen én 2018-ban sok-sok szegletét bejártam, most csak olyan fotókat készítettem, ami nem maradt meg bennem akkor... Gyerekem megemlítette, hogy úgy sem tudjuk bejárni ennyi idő alatt.... Nem, bizony.. De talán arra jó lesz, hogy majd a családoddal befejezd a túrát, és megmutasd a gyermekeidnek ezt a csodát... Még akkor is itt lesz. Hiszen, itt van már mióta... Mutasd meg nekik és  járjátok együtt körbe... Mi csak elkezdtük, Kisfiam...

Hiánypótló utazás: avagy kalandozások Sorrentó-Caserta-Nola-Saviano-Pompei-Vezúv-Procida-Nápoly útvonalon

 Tisztelt Olvasó! 

Nem terhelnélek olyan részletekkel, ami gyakorlati tanácsként szolgálhat számodra, mert ilyen megfigyeléseket, bevallom, nem tettem. Magamnak azt kívántam, hogy találjunk egymásra az utazás alatt a gyerekemmel, mert 8 éves kora óta én nem tudtam vele "nyaralni". Válásom után ez volt az utolsó, ami eszembe jutott, és persze egy kamaszodó fiúval nem is bírtam igazán együtt lógni, mivel nem volt közös érdeklődési körünk. Emlékszem, amikor még 8-12 éves koráig, nyaranta elvállaltam egy lepukkant nyaraló karbantartási munkáit, úgy is mint : fűnyírás, festés, lomtalanítás, kerítés javítás, barkácsolás és karbantartás, nyitás nyár elején, zárás nyárvégén, stb... ezért cserébe egy-egy hetet lent tölthettünk ingyen és bérmentve akár főszezonban is. Volt olyan alkalom, amikor 9 napig nyomkodta laptoppját, nem szállt le az ágyról, csak wc-re és enni, és leggyakrabban hallott mondata az volt, hogy "nekem nem jön be ez a Balaton", a másik pedig, hogy "mikor megyünk már haza?". Másra pedig nem futotta. Később már ez a lehetőség is elúszott, mikor a tulaj hazaért Ausztráliából, így nem mentünk soha, sehova együtt. Az évek alatt mindig irigykedve hallottam kolleganőimtől, hogy együtt mentek a gyerekükkel ide-vagy oda, és bennem pedig óriási űrként kongott ez a veszteség... Én nem tudtam kényeztetni a gyerekemet, és nem tudtam megajándékozni élményekkel, pedig ez lett volna a dolgom. Általában Ő sokat volt egyedül, vagy lógott a barátaival én pedig rendületlenül dolgoztam, néha több állásban is, hogy felkészüljek a tanévre. 

15 évvel később, az idén februárban gondoltunk egy nagyot, és beszélgetéseink erre felé terelődését kihasználva, igent mondtunk egymásnak egy közös utazásra. Meg is vettük a repülőjegyet, és csak vártuk, hogy majd egyszer eljön ez a szeptember 19.-e, felszállunk Nápoly felé a gépre és lesz, ami lesz. 

Az utolsó napig nem állt össze bennem sem a kép, hogy mi a vihart fogunk csinálni, hogyan fogjuk eltölteni ezt a hetet együtt, mivel töltsük meg, ami mindkettőnknek jó lenne... Megfeszítve küzdöttük magunkat át a nyáron, közben én Izzivel jártam a hadak útját, és kellően aggódtam, hogy és most mi lesz? Mikor kitaláltuk az utazást, még szó sem volt mentett vizsláról az életemben. Sógornőm vette le a vállamról ezt a lelki terhet, és bevállalta, hogy ezt a hetet Izzivel tölti, saját közegében, nálunk. Hálásan köszönöm, ebben a formában is! Óriási dolog volt és csodálatos ajándék mindhármunknak! 

Logisztikai formában, Vecsésen parkoltunk, innen transzfert kaptunk a repülőtérre, ez oda-vissza működött. Nápolyban az Unokahúgom várt minket, és elvitt minket magukhoz Savianóba. Az esti vacsoránál tette fel a kérdést, hogy mit fogunk csinálni másnap? Mi a tervünk? Akkor és ott gondoltam át igazából, hogy mit is szeretnék megmutatni ebből a mediterrániumból, ebből az életérzésből a gyerekemnek...Másnap, Sorrentó volt szárazföldön a legmesszebb, így a hosszas vonatozást tettük az első helyre. Circum Vesuviana-val bevonatoztunk Nápolyba, a Porta Nolana-ig, ott éppen bent állt a sorrentói vonat, így megváltott jegy nélkül felpattantunk rá, mert egy perc múlva indult is. Próbáltuk megvenni a jegyet a kalauznál, de azt mondta, hogy csak jóval drágábban tudja kiadni, mint ha megvennénk applikáción keresztül. Az EAV appot kellett letölteni, de mire regisztráltunk, elindult a vonat, és arra a járatra már nem adott jegyet. Mindegy, mi vettünk egy következő indulóra jegyet és békésen leültünk, mondván, van jegyünk, igaz, nem erre, de kit érdekel? Nos, szerencsére, nem jött a kalauz, így érkezés után el is csendesedett bennünk az izgalom. 

Szabadtéri kiállítás

Megvásárolható helyi alkotóktól

Kolostor kert, itt koncertek, kiállítások szoktak lenni

Sétálni kezdtünk a városban, kerestem a jól ismert, beégett helyeket, hogy megmutassam a Fiamnak, de ebben éppen nem volt szerencsénk. A látvány a Sorrentói Öbölre sárgás, afrikai porfelhőben úszott, szinte a partot leszámítva, nem is látszott a tenger kékes-zöldes, hihetetlen megkapó árnyalata. A levegő nehéz volt, száraz, a meleg fojtós, így a városban való lófrálást választottuk. Pihenő parkokat, óriás olajfákat, éretlen citromfákat láttunk, a kis zegzugos utcákon pedig hemzsegő turistákat kerülgettünk, pezsgő élete a városnak még mindig a látogatókon múlik. 

A víz színe alig emlékeztet az igazira

Gyakorlatilag, nincs látóhatár

Itt valami csodának kellene látszódnia, de az afrikai por mindent ellep 

Megebédeltünk, egy Frankie'S nevü pizzázóban, ahol nagyon jó fej volt a tulaj, minden betérővel beszélgetett, és lengyeleknek nézett minket. Végig jártuk az ikonikus helyeket, maga a város szépsége nem változott, érezhetően, a luxus uralta a látványt. Hazafelé úton már éreztük a vonatozás keménységét, a kattogás ütemes átvezetését az ülésen, nem volt kellemes, összetört minket. A Piazza Garibaldin pedig az elképesztő ingázó több száz, akár ezer emberen voltunk elcsodálkozva, és hogy itt a tömeg kellős közepén is lehet dohányozni, és hogy a szelektív kukákba senki nem szelektál. Minden kukába volt minden. 19 megállót kellett állnunk Savianóig, mire visszatértünk ideiglenes otthonunkba. És akkor kiderült, hogy másnap, lehet, hogy vihar lesz... Ha átjön a tenger felől a Vezúvon, akkor nagy vihar lesz és hosszan tartó eső, ha nem, akkor derült ég, napsütés... Mi legyen a program? Tisztán látszott, hogy így a Vezúvra nem érdemes elindulni, mert lehet, hogy nem engednek fel... Ezért esett a választásunk Casertára, mert az esőben is látogatható, a parkhoz pedig megvárhatjuk a viharok végét... Ráérünk. 

Reggia di Caserta 

A hajnali vihar átjött a Vezúvon, bevonta a várost hatalmas felhőkkel, eltűnt mögötte maga a hegy is. Onnan tudom, hogy végig néztem a vihar fejlődését, mert ugyanúgy ébren voltam négy órától, mint itthon. Leszakadt az ég, ömlött az eső, dörgött, villámlott, de még nem hömpölygött a víz a Via Torre-n. Ahogy jött, úgy vonult is át felettünk, nagyon gyors jetstreamek tolták tovább, csendes esőbe engedte ki magából a terhet. Caserta a királyi család nyári palotája, olyan gyönyörű kerttel, ami vetekszik Versailles-i Kastély kertjével. Ide autóval elvitt minket Uncsitesóm, 7 óra körül indultunk és magunkra hagyott azzal, hogy ha végez, értünk jön. Fél 9-kor nyitott a palota, és mi csak egy kicsit vártunk, addig fotóztunk az előkertben. Szelfi üzemmódra váltottunk, gondoltuk, örökítsük meg a jeles pillanatokat, ha már így együtt vagyunk... Gyerekem rendezett, technikázott, felszerelésezett, nekem csak oda kellett figyelnem, amikor mondta. És ez sem ment mindig.. - mondtam neki, : "nézd, ott van egy..." "most ide figyelj!".... "Persze, már megint nem ide néztél! .... A kamerába, Anya, a kamerába!" Lehet, hogy itt történt meg az a pillanat, amikor eldöntötte, hogy én egy kelekótya ember vagyok, akire oda kell figyelni, mert nem tud viselkedni. És ez kicsit meg is maradt az utazás alatt, többször kijavított, felülbírált, nevetett rajtam, viccelt velem, de mindezt szeretettel, gondoskodással, mint egy nagyi korúval, úgy perlekedett velem, és ami feltűnt, nem engedett bóklászni, mert félt, hogy eltűnök... Szólás nélkül nem nézhettem meg semmit, mert ha nem látott, és előkerültem, rám pirított, hogy már megint hol voltál?! "Csak a kukába mentem..." "Ne menjél el kukába, ha nem szólsz! Én nem akarlak elveszíteni, nem akarlak keresni!" Pedig a lényegem, hogy bóklászom, hogy engedem magamon átáramolni az ingereket, hogy lazítok és akkor megtalál engem mindenhol a művészet. Itt, egész korán be kellett látnom, hogy most nekem is vissza kell elvarázsoltságomból térnem, nem lehetek fura turista, aki bolyong, hanem anyukának kell lennem, aki tartozik a gyerekének azzal, hogy nem kell idegeskednie miatta. A Caserta parkját választottuk első megnézésre, mert épp elállt az eső, kisütött a nap és még nem volt tele csoportokkal, alig néhány sportoló rótta a köreit a parkban, néhány pár sétált, alig voltunk ezen a csodás helyen kb. tízen. Végig mentünk minden szegletén, benéztünk minden bokor alá, minden szobor szoknyája mögé, ittuk magunkba a látványt. 

Csendesen beszélgettünk, majd 15 km-et tettünk meg észrevétlenül. Felmentünk a vízeséshez, ami táplálja a park vízköpőit, medencéit, végig néztük a botanikus kertet is, néha pár percre eleredt az eső, majd hirtelen kisütött a nap, de alapjába véve, nagyon kellemes séta idő volt. Csodás fotókat készítettünk, gyönyörűség volt mindezt látni, érezni a bőrünkön. A palotát kb. 3 óra múlva tudtuk megközelíteni, elvesztünk időben a parkban, és még csak fel sem tűnt... Kamera állványt, nagyobb hátizsákot nem lehet bevinni, így egy csomagot le kellett tennünk a megőrzőbe. Az első pillanat után, átkereszteltem Casertát -  Márványpalotának.  Rengeteg képem közül választottam néhányat...

Márvány csarnok kupolája

Könyvtár

Oda nem illő mű, ez volt a legszalonképesebb

Teátrum márványból, itt a mai napig vannak előadások

Olyan lenyűgöző belső tereket, tiszta márvány építményt még életemben nem láttam. Maga a luxus, a fényűzés és a pompa, mindez csillogás és túlzások nélkül. Minimális arany, semmi giccs, semmi cicoma, semmi túldíszítettség, mégis, fenséges látvány fogadott mindenhol.  Láttuk a márvány bölcsőket, oltárokat, dísztermet, tróntermet, könyvtárat, hálót, hordszéket a gyerekeknek, mindez nélkülözte a befogadhatatlan túlzás ingeremet. Amit viszont nem tudtam megemészteni, és a mai napig zavar, hogy valamelyik muzeológus kitalálta, hogy a klasszikus, letisztult belső tereket megbontja a modern művészet egyes alkotásaival, Kvázi, úgy képzeld el, hogy egy kifinomult márványszalon falát telerakta kriksz-krakszokkal, kb. amilyet ovisok szoktak firkálni rajzlapra, másik falán pedig valamelyik neves festő korabeli, a kastély életét ábrázoló monumentális festménye állt, a szalonban korhű bútorok, hangulat és díszlet. Az első teremnél nem zavart, csak furcsállottam. Mi ez a hülyeség??? A könyvtárnál már nagyon. Oda nem illő, általában nem kapcsolódó, 70'-80'-évekbeli alkotók munkáit zsúfolta be a királyi rezidenciába, plusz kiállításként. Ronda falfirkákat, absztraktokat, non figuratív káoszokat, üvöltő női torzót, néha 10mx10m-es óriás freskóként odabiggyesztve, oda nem illő dolgokat adott el a palota, és a végére már kifejezetten mérges voltam. Én nagyon belülről élő emberként, ezt nem tudom szabályozni. Ez a hely és a helyzet hozta ki belőlem a fellázadót. Berágtam a muzeológusra, aki ezt kitalálta, és nem tetszett az ötlete, gondoltam, kapja be! Kerestem volna reklamálós füzetet, de végülis, rájöttem, magyarul feleslegesen tiltakozom.... Végül is, csak elrontotta az összképemet.... (folyt.köv)

4 hónap még semmire sem garancia, bakik avagy, hogyan fonódunk egymásba

 

Annyi minden történt ez idő alatt, hogy már elbíztam magam, hogy minden frankó, minden stabil, és ennyi. Van egy kutyám, aki gyönyörű, okos, fejlődik és én irdatlanul jó gazdi vagyok, mert belegyömöszöltem a lelkemet is, felgyógyítottam egy roncsot, és lám, kutyává lett... (ilyet azért sohasem éreztem, csak a búbánat sör íratja velem...) 

Izzi rám cáfolt, mintha tudta volna, hogy hamis biztonság érzetet dédelgetek. Először is, túl esett egy bélgyulladáson, amit több verzióban is levetítettem, miként kaphatta el. Dunaparton felevett ez meg az, a lelegelt fű, vagy a behabzsolt akármi, amiről csak a nyelvcsapást érzékelve vettem észre, hogy eltűnt a szájában. Vagy, a BARF-os menüben kapott olyan baktériumot, amivel nem tudott megbirkózni. Miután, a nyers etetés vagyis az igazi farkaskonyha volt a mindennapi eledel, minimális hőkezeléssel, de próbáltam fertőtleníteni a kosztot, de úgy, hogy tápanyagértékéből ne veszítsen. Sok zöldséggel, rizzsel támasztottam meg a nyers húst és csontot, kapott már belsőségeket is, gondosan megválogatva, mikor beütött a krach. 

Vagy, ami még besokallásra késztette a szervezetét, az a jótékony célból adott stressz kezelésem, a gyógynövényeim. Ellenőrzött, bevált készítményt adtam neki, de nem tudtam magamban kizárni, hogy akár ettől is lehet gyulladása, hiszen kutya. Nem legel mindennap gyógynövényeket normálisan.  

Injekció kúrán esett át, napokig kellett koplaltatni, szinte már kínzásnak éreztem, de legjobb cimboránk a háztartási keksz maradt. Egy olyan kiskutya, aki annyit éhezett, mint Ő, ezt azért nem viselte túl jóóóóól.... Nem fogyott le látványosan, de azért konyhából nem akart kimenni. Sosem ettem a fürdőszobában, sem a hálóban, de a zsebemben becsempészett nasival mentem aludni, fürdeni. Négy nap alig evés után próbáltam visszaállítani a BARF-ra, de nem ment. Kiújultak a hasmenéses tünetei, megint rizses zöldség és keksz, és akkor gondoltam, hogy muszáj tápértéket bevinni neki, elkezdtem lassan felépíteni a bárányos-rizses, általam ismert és kedvelt tápot, Emma is szerette, mentorként tekintettem ismét Rá. Tört adagonként, figyelve, arra, ami kijön, emeltem az adagot, mire elértem, hogy a szervezete jól reagáljon rá, és minden remekül ment egy darabig. Emellett még kapta a gyógynövényeket, de aztán, megint jött a nyálkás széklet és akkor megfeleztem az adagot, csökkentettem, majd pár nap múlva kipróbáltam, milyen növények nélkül élni. Napokig nem volt semmi baj. Olyan cuki volt, és lelkes és szenvedélyes étkező, hogy csak úgy repesett a szívem! Ki is érleltem magamban a hamis biztonság érzetet, hogy én egy jó fej vagyok, aki érti ezt a kiskutyát és tudom kezelni a helyzetet! Teljes, 100%-os szobatisztaság és egy csodás kiskutya, mire vágyhatnék még??? Zseni vagyok!

(Had írjam le, mert a sör mondatja a fejemben, de aki ismer, tudja, hogy gyakran mondom hangosan is, ha kikívánkozik. hogy a lófaszt! )

Pár nap béke és nyugalom után azt vettem észre, hogy izgatottabb, mikor hazaérek és közelítek felé. Olyan kitörő örömmel fogad, hogy nem tudom az izgatottságát kezelni. Összekarmolta a karom, azóta gyakran teszi ezt, viccesen fogalmaztam meg, hogy vérszerződést kötöttünk, de ez inkább arról szól, hogy én vérzem...  olyan kontrollálatlan a mozgása, hogy bevezettem a ceremóniát. Először hazajövök, majd kihívom, nem én megyek oda hozzá, mert az tűnt fel, hogy nem örül már az ajtóban nekem, hanem csendben vár az ágyikójában. Ha közelítek, kitör, mint egy vulkán, és tarol. Nesze neked Pompeiii....  Majd azt vettem észre, hogy depressziós, bánatos lapos pillantásokkal kísért bekakilás, bepisilés áldozatává váltam, aminek még hangot sem mertem adni, mert megrémített, hogy ezt én okoztam. És ez megint egy lejtő. Az én lejtőm, de ezen ketten csúszunk lefelé. Ő annyira a részemmé vált, hogy nem hagyhatom figyelmen kívül, befolyásolom, ahogy Ő engem. Tartjuk a lelki bástyáinkat, baráti körben búcsúzunk az estétől, Zsuzsinak szoktam elmesélni ilyenkor, hogy miben dagonyázunk, mert szükségem van egy józan kontrollra, hiszen, nincsenek tapasztalataim. Izzivel, a kettőnk életében minden élesben megy. És ez annyira félelmetes. Minden jó, amit elértem, úgy érzem, elvesztettem. Amit Ő megtanult és szépen kezel, és annyira ügyes és okos, és néha úgy érzem, a fejembe lát és a gondolataimban olvas, kiradírozott néhány nap alatt. 

A stresszel és a szeparációs szorongással visszaesett.  Nem tudja kezelni a félelmeit és a múltját. És ezt nekem kell. Nem hagyhatom ebben az állapotban, vissza kell térnem a gyógynövényekhez, és ha megint tiltakozna a teste, akkor újabb és újabb megoldást kell keresnem, amíg a lelke meg nem gyógyul. 4 hónap kevés volt ehhez. Ez a meglátásom. És ezért kell a búbánat sör, mert nagyon megrendített a felismerés. Hogy még mindig nem hiszi el, hogy biztonságban van mellett. Gyógynövények nélkül nem. Miből van ez a kiskutya??? Milyen páncélinget visel a lelkén? Hogyan tudom meggyőzni, hogy én vasbetonból vagyok? Jövőhónapban szabadságra szeretnék menni, a Gyerekemmel Nápoly utcáit koptatni és átélni, hogy Bud Spencer él, legalábbis a lelkünkben... A sógornőm elvállalta, hogy vele lesz, vigyáz rá egy hétig, amíg mi elutazunk. Óriási rutinja van, és imádja a kiskutyákat. De vajon, fel van készülve Izziből? Javítanom kell a helyzeten, mert ez így nem lesz kivitelezhető...  Mi lesz ebből? Te Jó Isten! Mikor az utazás alapjai letevődtek, még nem volt a képben egy királyi tartású vizslalány, aki úgy össze van törve, mint egy betonhoz csapott meisseni porcelán....  Annyira szükségem van tartásra, hogy ne csesszek el annyi mindent, de persze nem megy... Én, én vagyok, A lelkem vezet. És aztán majd jól kiderül, hogy mekkora hibákat vétek ... 

 

3 hónapon túl

 Rettenetesen nagy segítség volt számomra az a cikk, amit a neten olvastam a mentett kutyák fejlődési menetéről. Pontosabban, a cikk arról szólt, hogy felkészítse az embereket arra a feladatra, amire vállalkoznak, mikor magukhoz vesznek egy menhelyi kiskutyát. Talán valami hasonló címe lehetett, hogy : Mielőtt örökbe fogadsz egy menhelyi kiskutyát... Ezen belül vázlatosan egy hozzávetőleges fejlődési, alkalmazkodási sémát írtak le, amin a kiskutya átmegy ilyen esetben. Előbb kellett volna tájékozódnom, ezt ma már tudom. A nagy lelkem belevitt ebbe a történetbe, de nem voltam felkészülve rá. Semmit sem tudtam a menhelyről kikerülő kiskutyák érzelmi állapotáról, mentális egészségéről, és a választott kiskutya előtörténetéről. Vakon vetettem magam bele és kis híján bele is buktam. 

Ez a cikk említette - 3 nap, 3 hét és 3 hónap - sarkalatos időintervallumokat. Ez nálunk szinte pontosan így zajlott: 3 napig aludt, nem csinált rosszat, nem is tiltakozott, nem is ellenkezett, cuki volt, de kimerült, alultáplált és stresszes. Minden új volt, szokatlan és globális szeretet, élelem és mozgás éhsége volt. Megpróbáltam levinni, de a stressztől borzalmas állapotba került. Mint előbb már leírtam, egyikünk sem élvezte a sétát, mindketten kudarcokba fulladoztunk. Itthon lelazult, de bármilyen indulási mozzanat már kiverte a biztosítékot. A lépcsőig nem jutottunk el. Itthon, mint a mérgezett egér szlalomozott, de levinni nem tudtam. 

3 hét. Az első 3 hét maga volt a pokol, volt, hogy bezárkóztam a konyhába sírni, hogy most mit csináljak? Nem tudom megoldani a feladatot, de nem is akarom feladni. A szívem szakadt meg kiskutyáért, de úgy éreztem, a probléma felemészt engem is. Éreztem, hogy én vagyok az esély, de nem volt meg hozzá a tudásom, tapasztalatom, hogy azzá is legyek, akivé kell válnom: felelős gazdivá. Egy lúzernek éreztem magam, tele félelemmel és csalódással saját magamban. Rám volt bízva egy kiskutya, egy igazi Maugli, aki jobb sorsra érdemes életével engem talált meg, és én nap, mint nap az összeroppanás szélén táncoltam, úsztam a szarban, a félelemben és a rettegésben, hogy nem fog sikerülni. Ma már tudom, hogy nem vagyok egyedül. Kinyitottam magam, nem voltam rest segítséget keresni, tanácsot kérni, beszélni a bajról, hogy miben dagonyázunk, és tanulni saját hibáimból. Le kellett mennem kutyába. Ráadásul, menhelyi, mentett kutyába. Ismertem a vizsla alap tulajdonságokat, és semmit sem találtam ebben a kiskutyában, ami ismerős lett volna. Azért, mert nem tudta, hogy  Ő egy vizsla. Sőt, azt sem, hogy Ő egy kutya. Nem szagolt, nem vadászott, nem sétált, nem futott szabadon, nem játszott, nem rágott, nem volt neve sem, önképe, önértékelése, sem semmi, a globális szeretet éhségen kívül. Nem kötődött, nem bízott, nem remélt... Mindent meg kellett tanítani neki. Az értelmi képességei maximálisan rendelkezésre álltak, csak tölteni kellett bele az élményeket és az infókat. Az első 3 hét után éreztem úgy, hogy ha ezt túl éltük, bizony én nem fogom eldönteni, hogy egy élet érvényes-e vagy érvénytelen. Teszem a dolgom, bízom Pachamamában (Természet Anya) és mindent megteszek, hogy levegőhöz jussunk. 

3 hónap. Ahol most tartunk, már egy csodával ér fel. Szabadon sétál, visszahívom, visszajön. Pórázon viselkedik, mellettem is tud jönni, szépen, kulturáltan, nem csak elöl vágtat, vontat. Boltba tudunk járni, fegyelmezetten megvárja, míg bevásárolok. Autóban szépen utazik, kikötve hámmal, nyugodt, nem balhézik. 85%-ban szobatiszta. Értsd úgy, hogy ha itthon vagyok szobatiszta, ha elmegyek dolgozni, vagy munka után leszaladok a boltba, postára, akkor büntizik. Ezt sem mindig, csak ha megorrol rám. Ismeri a labdát, levadássza a levegőből, visszahozza, de nem adja oda, leteszi vagy, ha már nem akar játszani, eldugja. Botot felhozza a domb aljáról is, de nem adja oda, lefekszik rágcsálni. Pillangóra vadászik és falevelekre. Mi lesz velem ősszel? Néha ellenszegül, most éli a kamaszkorát. Üldöztem már gombával a szájában és nem én nyertem. Fetreng, ami az ősi ösztönök éledését és megélését jelenti. Sajnos, mindent feleszik, ez most a főprojekt, erről kell lenevelni, félek, hogy ebből reggel szájkosár lesz.  Ekkor már olyan éhes, hogy mindent a szájába vesz és lenyel... Reggel sportolunk. Bottal futtatom a dombon le-föl. Ha a bot egy nyúl mellé esik, akkor a botot hozza fel, észre sem veszi a nyuszit. Az elmúlt 3 hónapban megerősödött, lenyugodott, barátai lettek, kutya és ember barátai. Van állandó találkozási pontunk itt, az Erkel kertben, sokan szeretik, és Ő is rajong a barátaiért. A gyerekekkel tartózkodó. Ha néhányan odajönnek, meg akarják simogatni, Ő hazaindul. Ezen dolgozunk még, hogy ne menjen el, de szépen lassan ez is alakul. Ha négy-öt embernél több van a téren, már perifériára vonul, onnan elemzi a helyzetet. Nem csinál hisztit, nem tanulta meg, de távolról figyeli az eseményeket, nem vesz részt semmiben. Nekem kell mellé szegődni, feladatot adni, hogy maradásra bírjam. Amikor végképp látszik, hogy kényelmetlen neki, pórázra teszem, és hazajövünk. BARF-os tápláláson van, sok zöldséggel kiegészítve. És gyógynövényeket is kap májkrémbe keverve adom neki 3 hónapja a Fitocanin Stressz készítményét, ezt kapta anno' Emma kutyám is. Akkor is, és most is bevált. Kiváló, nem sok, nem kevés és megtámasztja az idegrendszerét. Kötődik hozzám, ha elmegyek a látóteréből, keres és vár. Ez a legtöbb, mit egy gazdi elvárhat. Szóval, alakul. Rengeteg munka van mögötte, de hiszem, hogy ebből csak így tudtunk kikeveredni. Abban a pillanatban, amikor kiesett az autóból a sorsunk megpecsételődött. Most, ha ránézek, egy okos, értelmes kiskutyát látok, akinek nincs humora, de rettenetesen vicces, okos és kedves. Szeretetre méltó és energiabomba. És igen, az élet érvényes. (Szilvási Lajos könyvében olvastam az idézetet, és azóta ez engem vezet. A Karácsony című regényében van, majdnem a végén, ha meg szeretnéd keresni...) 

                                                                 Zsülike...Zizi... Izzi

Minden, ami van

 Izzi még mindig egy nagy feladvány az élet rejtvényeiben. 

Izzi

Nap, mint nap okosodik, tanul, jegyez, és gondolom, érzelmileg is fejlődik közben. Eljutott arra a pontra, hogy megbüntet, pisivel, kakival, ha nem vagyok itthon. Ha itthon vagyok, már tartogatja, figyel, ügyeskedik, még büszke is rá. És van, amikor ha a Caminót gyalogolnánk végig, akkor sem lent kakil, ha nem megvárja, hogy hazaérjünk. Én semmit sem értek az egészből, hogy mi miért van, de mindig igyekszem következetesen és egyértelműen jelezni felé, hogy ez most jó vagy nem. Az egyetlen büntetési formám a "nem dicsérés" maradt, miután ellopta az újságomat és apró fecnikre szedte. Azóta, mióta gyógynövényekkel próbálom nyugtatni, stresszmentesíteni, csak néhány túlkapása volt, mint a konnektor kirántása a falból. A pulóveremet akarta leszedni a fogasról, de valahogy a konnektorba dugott hosszabbítót is megtalálta és az egészet kirántotta a falból. Talán ez volt az egyetlen igazán veszélyes rombolás, ami hiszem, hogy csak véletlenül keveredett a célkeresztbe.  Fél napig nem volt tv, sem wifi, amíg Marcell barátom helyre nem tette a konnektort és a kiskutyát is. 

Hízik, már nincs kint a bordája. A BARF-os étrend megtette jótékony hatását, valóban szépen szedi össze magát. Igaz, hogy nagy tartalékokkal még most sem rendelkezik, hiszen Hungival, (alias Jenőke), Unokatesóm kiskutyájával, egy fehér uszkár gyerekkel nagy futásba csapva nem sokáig vezeti az élbolyt. Néhány perc elteltével Hungi kerül elé és többet nem a vizslavágta a menü, hanem Hungi utolérése. Fáradnak az izmai, és nem tud gyorsan regenerálódni. Persze, féken tartani nem tudom, de látszik, ahogy lassul, lomha lesz és sokáig pihen egy-egy játék után. Hungival és gazdájával azt beszéltük meg, hogy hetente egyszer találkozunk és közös kutyás sétát tartunk, mert mindenkinek jó. 

Közben azt is megfigyeltem, hogy Unokatesóm határozottsága bejön neki, talán mert én nem vagyok ennyire főnök. Próbálom ellesni a módszert, közben én is tanulok tőle, hogy jobb gazdivá, főnökké válljak. Egyszerűen, én nem vagyok ilyen fellépésű. Gyakorolnom kell, hogy hanggal, hanglejtéssel, energiaszint kibocsájtással uralni tudjam ezt a kiskutyát. És talán ez utóbbi ami igazán bejön neki, és ez hiányzik belőlem talán a legjobban. Ledolgozott műszakjaim után ez nekem nem szokott lenni. Jó úton haladunk, de még nem könyvelhetünk el nagy sikereket.  

Izzi, egy csoda. A maga vizslaságában, született intelligenciájával, még a tanulatlan bucijával is szeretet gombóccá tudta kupálni magát. Egyre jobban megy a városi hangok feldolgozása, motorfóbia legyőzése, boltba járás. BARF-os bolt, Coop, csomagpontra járás is egész jól megy. Az autóban is ügyesedik, elfogadta a hámot és a biztonsági övet, lefekszik, nem balhézik, tudunk menni, ha muszáj. Amiben egyáltalán nem tudtam semmit elérni, az az önbizalom erősítése. Még mindig kimered egy bokor mögött ugató kiskutyától, és még mindig világgá szaladna egy felé futó szörgombóctól is. Hiába jóval nagyobb, elinal. Ugyan nem fut világgá, de jó messze áll meg és lassan tudom csak visszahívni. Több módszert is próbálok, néha megfogom előre, ha látom a helyzetet, és akkor magam mellett tartom, de engedem elbújni, majd szépen visszavezetni méltó helyére.  De volt már, hogy hagytam elfutni és visszacsalogatni, hogy belássa, nem kell menekülnie. Még, és ezt lekopogom a fán, nem történt olyan trauma, ami a félelmeit erősítené. Nem ment neki senki, nem bántotta senki, és ez mégis napi szinten előfordul, hogy lefagy. Nem tudja, hol a helye a hierarchiában. Nincs önértékelése. Hiába nézi magát a szép fekete autókban, a sütő ajtajában, kirakatokban, nem tudja, hogy Ő egy nagy kutya a zsebkutyákhoz képest. És ha Ő ugat, még a Hold is lepottyan az égről, de miután nem tudja, hogy ez mekkora erő, Ő nem zörög vissza. Néha játék közben hangoskodik, de ezt valahogy észre sem veszi, önkéntelen játékra hívás, nincs jelentősége számára. Itt tartunk most. Ami megy, az a napi rutin, és ebben Ő az, aki improvizál, én tartom magam a rendhez. Nincs is választásom... Van egy kiskutyám... Ami megdöbbentett, hogy a körülötte kavargó gondolataimból, Emma halálának 1. évfordulója teljesen kiesett. Persze, azóta mindennap gondolok rá, hogy hogyan felejthettem el, de aznap, május 13.-án, eszembe sem jutott életem legszomorúbb napja...

Emma

Esőáztatta lélekkel...

 Még mindig nem tudom, hogyan fogom megtanítani a szobatisztaságra...

Ezen a hétvégén tudtam egészében Vele lenni, de az időjárás nem kedvezett semmiben. Mire felöltöztem, bepisilt. Minden sétánál bőrig áztunk, fáztunk, az eső elvonta a figyelmét, lent nem kakilt. Ráadásul, városunkban a hétvégét valamilyen fülroncsoló, motorcsikorgatós, iszonyú zajszennyeszéssel járó rendezvény károsította, és a város fekvéséből adódóan, mindez felvezetődött a felső Dunapartra, be a házak közé, be a lakásokba, a zárt udvarokba, nem lehetett létezni sem tőle. Nem hogy kutyát sétáltatni, nevelni, trenírozni... A vasárnap, kicsit jobb volt, ma csak a Duna másik partján vadásztak egésznap, lövöldöztek, és a víz áthozta a hangot, mintha pár méterrel arrébb lőttek volna, mesmeg egésznap zuhogott az eső. És csak mosta, mosta szennyes lelkemet, áztatott, mintha bármit is tisztára moshatna bennem a lehangoltság. A hétvégére tervezett első tréningünk elmaradt. 

No, de! Kell keresni valami jót is. Az elmúlt napok összeszokottságát szeretném kiemelni. Lett néhány bevett szokás, ami neki is elnyerte a tetszését. Ugyanúgy, hajnalban indulunk sétálni, de már megvárva a derengés határozottabb mivoltát. Szabadon gyalogolunk, 4 km-t, közepes tempóban. Néha játszunk, elbújok, megkeres, néha irányt váltok, megfordulok, és megkergette élete első nyuszitját. Mindig bízom abban, amit La Fontaine ültetett bele az agyamba, hogy a nyúl okos állat. Nem könnyű becserkészni, és pontosan tudja, mikor kell meglépnie egy vizsla elöl. Volt már olyan, hogy szóltam, hangosan jeleztem neki, hogy tünés!, de általában sokkal jobbak az ösztöneik, mint az emberi észlelés. Őzes kalandunk óta nem volt más említésre méltó a sétánál, tettük a dolgunkat, és éreztük, hogy ez jó így. 

Ami feltűnt, hogy neki egy hosszabb rituálé a lent kakilás, már többször láttam tőle, de sajnos, nem rendszeresen. Először egy jótempójú vizslavágtában körbe-körbe nyargal, majd 4-5 perc loholás után kezdi el keresni a helyet, hogy hova is...? És ha sikerül, úgy csinál, mintha szégyellenie kellene, már el is fut, alig tudom megdicsérni érte. Már pedig, nekem nem sok eszközöm van a dicséreten kívül, és ha ebből indulok ki, akkor szinte reménytelen helyzetben vagyunk. Ő sosem fog megtanulni szobatisztának lenni és én pedig, lemondhatok a higiénikus otthonomról. Nem tudom, hogy más kutyáknál ez miért olyan egyszerű, jön az inger, jön egy szag, és már ki is csomagol, és neki pedig miért kell ilyen sokat küzdenie azért, hogy sikerüljön? Sok mindent nem tudok még, és sajnos, ötletem sincs, hogyan, miként cselekedjem? Hozom, viszem, sétál, rendszeresen jövök-megyek vele, és még sincs sikerélményünk. Szabályozom az étkezését, víz korlátozáson van, kétszer eszik és még sem tudom elcsípni, és kivárni, hogy a négy sétából legalább egyszer sikerüljön összehozni egy kupacot odalent. Néha egy sikerül, de még az sem biztos. Ahogy felérünk, kipakol. Ahogy eszik egy adagot, lerohanunk, sétálok vele egy órát, fel-alá, szabadon engedem, és akkor sem... Amint hazaérünk, produkál. És ebben én elveszek. Tehetetlennek érzem magam, és sajnos, esélytelennek. Tudom, hogy idő, tudom, hogy türelem, és ez meg is van bennem. Csak azt is érzem, hogy minél tovább adok alternatív helyet neki a lakásban dolga elvégzéséhez, annál nehezebben fogom tudni leszedni erről a szokásról. Ha nem adok alternatív lehetőséget, akkor egy wc-ben lakom. Felmostam már mindennel, ecettel, domestossal, áztattam a padlót, hogy ne legyen szaga, de ha nincs lent valami pelus, akkor szanaszét keni a padlót. Igaz, hogy sem verni, sem megalázni nem fogom ezért, én vállaltam, nekem kell okosan rávezetni, csak nem tudom, hogyan... Adtam rá itthon pelust, kisebb küzdelem árán, rendes kutyapelust, de ebből is ki tudja potyogtatni, és még többet kellett takarítanom, mint azelőtt. 

Tudom, hogy panaszkodásnak hangzik. Tudom, hogy nem lehetek büszke magamra. Tudom, hogy az élet ad és ez a kiskutya már most is nyújtja teljes szívét, cserébe a problémákért, amik mind megoldásra várnak. Izzi feladja a leckét. Mától léptük át az egy hónapot, egy hónap pedig még nem nagy idő. Sokat tanult, sokat okosodott, kötődik hozzám, figyel rám, vissza tudom hívni. Csendben eltöltött éjszakáink áldásnak bizonyultak, a mindennapi regenerálódáshoz. Tudom, hogy meg fogja tanulni, mert fog annyira szeretni, hogy meg akar majd felelni nekem. De ezen még sok fájdalom ül, és sok berögzülés, amit semlegesítenem kell. Végül is, innen indultunk...

Futrinka utca Vizslamentés fotója Kunadacsról

A kép valós, a Futrinka utca képtárából való, illusztrációként szerepel, de nem konkrétan innen került hozzám Izzi. Ahonnan Ő való, nem is láthattam, mert egy lajosmizsei benzinkút parkolójában találkoztunk, a Vizslamentés jóvoltából. A Futrinka utca és a Vizslamentés  két külön mentő alapítvány, ami közös bennük, hogy mindkettő elhivatottan dolgozik azon, hogy ezek a kiskutyák otthonra találjanak. Kunadacson szoktak vizslasétákat szervezni, ahol meglehet ismerkedni a kiskutyákkal. 

Tudomásom szerint, Izzi egy erdélyi mentőakció után került a Vizslamentéshez, ahol valamennyire rendbe tették a fizikális állapotát, mentálisan pedig nem tudtak hozzáférni. Nem is csoda, mert elmondásuk szerint, egy szaporító kis kennelben tartott 5 kutyát, egy erdő közepén. Összezárta azokat, akiket selejtnek ítélt, nem tudta eladni őket. Különböző korú kutyák voltak, nem egy alomból származtak. Ezek a kiskutyák semmit sem ismertek a világból, csak a kennelt. Nem szagoltak, nem játszottak, nem rágtak, nem sétáltak, csak körbe-körbe tudtak menni, nem kötődtek senkihez, igazi Mauglik voltak. Azért szellőztetem ezt a kérdést, mert sokan kérdezik, hogy lehet, hogy vizslákat eldobnak maguktól emberek, el sem tudják képzelni... 

Nem egyedi eset Izzi. Számtalan szomorú történet kering ezen a fotón is... Ő csak egy, aki kikerült, a többiek várnak még a csodára! Ezt szerettem volna bemutatni.