Magán(y)élet az arcvonalon túl: Procida, Nápoly

folytatás...

Néhány napunk volt, és abból egy egészet kivettünk szabadnak. Hogy miért? Mert szakadt az eső, a Via Torrén hömpölygött le a víz a Vezúvról, egyenesen Savianó belvárosába. Ez egy láthatatlanul létező folyó, csak esőzésnél jelenik meg, s aminek a helyiek nevet is adtak, de ez már nem jut eszembe... Sajnos, a víz elvezetése nincs megoldva, s bár ez gyakori jelenség, nem találtak rá megoldást, egyszer csak, valahol elnyeli a föld. Addig is, elzárja az alagutakat, beáztatja az autókat, elmossa a szemetet, viszi magával, ha valaki nem tette el a zárható hatalmas ládába. Lehet, hogy valahol a tengerig rohan, hisz hatalmas szemétsziget úszik a nápolyi öböl környékén... Egy egész napig pihentünk, de azért nem tétlenkedtünk. Főztünk, beszélgettünk, iszogattunk, és mikor elállt az eső, elmentünk a plázás körbenézésre, hátha veszünk valamit. Nem vettünk. Igazából, nem vásárolni jöttünk, bőven elég volt, hogy finom kajákat, ízletes alapanyagokat és Peroni sört vételeztünk magunkhoz. No és a pisztácia fagyi! Az én küldetésem volt, hogy minden jelentős állomásunkon megkóstoltam a pisztácia fagyit. A legfinomabbat a Vesuvióban ettem, ami egy bevásárló központ, mert ott nem sajnálták rá az édes pisztácia öntettet, ami egy álom! Leginkább, az öntett miatt szeretem annyira, ez legalább kiderült. Ez az este vihogós, beszélgetős, vacsizós és korábban lefekvőssé sikeredett, másnap szinte hajnalban kellett útra kelnünk, mert indult a kompunk a Porta di Massa-ról, Nápolyból.

Procida a nápolyi öböl legkisebb szigete, közel a szárazföldhöz található a Tirrén- tengeren. Egy órás kompozással lehet átjutni, minden különösebb zökkenő nélkül. Ami itt igazából említésre méltó, az a beszállás. Két oldalon lehet felszállni, de ha négyen akartok egy jeggyel felszállni, na az már nem megy. A tömeg dolgozik, elsodor, betolakodnak, és már nem is útitársaid mellett állsz, de a jegyedet kérik, ami egyikőtök kezében van, mert egyre nyomtatták a négy jegyet és persze, te nem tolakodsz, mert nem vagy olasz... Ez kicsit meglepett, de mivel végül is, felszálltunk, nem gondolom, hogy jobban kellett volna tolakodnom...

Halászfalu a sziget másik oldalán található

Még a fel nem újított utca rész is gyönyörű

Ilyen szépségre leltem

Gyönyörű utcák, sikátorok, színes házak

Procida halászfalu a róla elnevezett szigeten

Ebédidőben még a motorok is sziesztáznak

A fekete homokos tengerpart, kristálytiszta vízzel

Ezzel a képpel lehetne jellemezni Procidát

Úgy indultunk el mind a négyen, kiegészülve Unokahúgaimmal, hogy egy dolgot tudtunk, fürödni szeretnénk így szeptemberben még a tengerben.... Az idő jó, a tenger itt tiszta, és kifacsart lelkünket kicsit napfény és tengerben szeretnénk füröszteni. Procida minden szegletét nem tudjuk bejárni, de ami az utunkba kerül, azt jól meg fogjuk nézni. Nyitott és befogadó állapotban vágtunk ennek az útnak, és lesz, ami lesz... Ahogy kikötött a komp, felmértük a helyzetet. Lehetne elektromos rollert, biciklit bérelni, de négyünknek az olyan drága lett volna, hogy inkább a gyaloglás mellett döntöttünk. Nagyon népszerű és szinte azonnal el is fogyott a járműpark, és egész túránkon kerülgettek minket a lelkesek. Mi megmásztuk a dombokat, emelkedőket, sikátorokat, bebarangoltuk az óvárost, megtaláltuk a sziget túlfelén a szabad strandot, a halászfalut színes házaival, szűk utcáival, és mindent, amit szerintünk látni kellett ezen a helyen. Nagyot fürödtünk a fekete homokos tengerparton, ezután órákig vakartuk le magunkról a fekete homokot, ami úgy tapadt a bőrönkre, mintha beleolvadt volna. Mákos lábbal caplattunk végig, de még Magyarországra is jött velünk egy kevés, elbújva a cipőnkben. Egy dologról feledkeztünk meg, hogy itt délben bezárnak az éttermek, és délután 3 óráig nincs hol és mit -enni. Kevés tehetségünknek köszönhettük, hogy pont 3 órára találtunk egy helyet, ami éppen akkor nyitott újra ki és rendesen lehetett rendelni baromi jó kaját. Itt, egy kávézó teraszán láttam egy idős baráti társaságot, akik akvarelleket készítettek a kávéjuk mellett. Áthajóztak Nápolyból, lőttek egy jó fotót, majd letelepedtek a kávézóba, kiterítették a felszerelést, előrajzolták a képet és épp festeni kezdtek. Eközben beszélgettek, kortyoltak, nézelődtek és dolgoztak. Eszembe is jutott, hogy ez az igazi áldás... Így tölteni az idős kort... Lefotózhattam őket, megengedték...

A hölgy a fotó kedvéért abbahagyta a munkát

Visszahajóztunk Nápolyba, késő estére értünk vissza Savianóba, és még egy rendes vacsorára is futotta. Másnap Nápoly és a maga különös életérzése várt ránk.

A Spanyol negyedben Sophia köszönt ránk

Ez volt az utolsó napunk, amit csatangolással tölthettünk, idegenvezetőnknek vállalkozó Unokahúgomra bíztuk az útvonal tervezést. Megkérdezte, mit akarunk látni, okos telefonján sorrendbe rakta a térképen, az alapján, hogy mivel és hogyan tudjuk elérni őket. Bevettem, hogy metrózunk, de igazából amikor bent voltunk a sűrűjében, akkor döbbentem rá, hogy mindenhova gyalog megyünk. Sorrendben: Piazza Garibaldiról a kisgettóba, majd a Santa Chiarába mentünk. Ez is a Világörökség része, megfogadtam, hogy ide mindig eljövök, ha itt vagyok, és szerettem volna, ha gyermekem is látja. Onnan a Maradona emlékhelyhez a Spanyol negyedbe zarándokoltunk, ami tényleg egy zarándoklat volt, a tömeget és a szűk utcát tekintve. Umberto Galéria, majd a Paladino, utána a Lungomare di Napoli, a tengerparti sétáló utca, itt Bud Spencernek adóztunk egy pillantással, itt van az a hotel, ahol forgatták a Piedone film egy jelenetét... Végül a Castel Nuovo. Nem messze innen megkönyörültek az égiek, és a metróvonalat vettük célba, így röpke néhány megállóra ismét a Piazza Garibaldin voltunk. Nápoly sok és fura, és rengeteg a bevándorló, ezt láttuk a gettóban, egyre feketébbek az emberek, egyre nagyobb a zsúfoltság és egyre silányabb dolgokat árulnak. Nagyon hamar betelik az ember a tömeggel, egyre inkább menekülne, de nincs hova. A gettón kívül mindenhova is követett minket a tömeg, akiknek javarésze már turista volt, és néha szerencsénk volt, hogy nem fuldoklottunk a hely és levegő hiány miatt. Ilyen áldásos hely a város közepén a Santa Chiara, ahol a falak vastagsága miatt csend van, mintha egy szigeten lennél, nem egy nyüzsgő város közepén. Kevesen találják meg, nem tudom miért, itt nem volt tömeg. Találtunk lent a tengerparton egy parkot, ami nem volt szemetes, de általában mindenhol halmokban áll, vagy jellemzően mellé dobálva a szemét. Építkezés zajlott a Paladino előtt, megtörték annak a hatalmas térnek az összhatását, ami méretében olyan lenyűgöző volt. Az Umberto Galéria is jelentős állagromláson ment keresztül az eltelt öt év alatt, kifejezetten látszik, hogy ilyenre nem fordítanak. Több helyen érződik, hogy nem futja rá, a válság miatt a pénz ezeket a kultikus helyeket hagyta el. Hogy még így is döbbenetes látvány, - pedig nélkülözi a patika tisztaságot, a megszokott luxusszépséget, és ellepik a galambok, a kóbor kutyák, és nem énekel benne a trubadúr gitárkísérettel,- az a művészi tervezésének köszönhető. Sok km-t mentünk, sokat láttunk, sokat szívtunk be magunkba Nápolyból, és olyan élmény, hogy életre szól... Pozitív és negatív tapasztalások együtt alkotják Nápolyt. Minket nem raboltak ki, de csak mert vigyáztunk, nem kínáltuk fel magunkat a zsebeseknek. Már nincsenek katonák Nápoly utcáin, nincs készültség a tengeren, nem repkednek a MIG-ek a légtérben, mint 2018-ban, és rendőri jelenlét is lazább, szellősebb, mint akkor. Így is "nyugodt" és békés volt a város, végig gyalogoltuk a kijelölt célállomásokat minden atrocitás nélkül.. Másnap, hazarepültünk, és azóta arról beszélgetünk néha, hogy jó volt... Mindkettőnkben jelentős helyet foglal el közös utazásunk. Viszonylag keveset vesztünk össze, tán néhányszor összeszólalkoztunk, de nem volt jelentősége... Pl: " Miért köszönsz olaszul, ha nem is beszéled a nyelvet? - Mert a "Jónapot Kívánokkal" nem sokra megyek... " kb. ilyen fajsúlyú összeszólalkozásaink voltak... Számomra mindenképpen ajándék volt ez az utazás, hisz annyi év után ismét mindennap anya lehettem... Kicsit gondoskodhattam, újra érezhettem a közelségét, kicsit figyelhettem, hogyan veszi az akadályokat, milyen emberré is cseperedett konok, makacs Kisfiam.. Elégedett vagyok azzal, amit láttam, boldoggá tett, hogy vele lehettem... Tudtunk egymással mit kezdeni, és nem hoztunk szégyent a másikunkra. Innen is köszönöm Unokatesómnak és Unokahugimnak, hogy vendégül láttak minket, jószívvel, szeretettel és Brúnóval, a németjuhászkutyával, és hogy láthattuk az olasz élet egy szeletét, amit a turisták sosem láthatnak meg...