Hiánypótló utazás: avagy kalandozások Sorrentó-Caserta-Nola-Saviano-Pompei-Vezúv-Procida-Nápoly útvonalon

 Tisztelt Olvasó! 

Nem terhelnélek olyan részletekkel, ami gyakorlati tanácsként szolgálhat számodra, mert ilyen megfigyeléseket, bevallom, nem tettem. Magamnak azt kívántam, hogy találjunk egymásra az utazás alatt a gyerekemmel, mert 8 éves kora óta én nem tudtam vele "nyaralni". Válásom után ez volt az utolsó, ami eszembe jutott, és persze egy kamaszodó fiúval nem is bírtam igazán együtt lógni, mivel nem volt közös érdeklődési körünk. Emlékszem, amikor még 8-12 éves koráig, nyaranta elvállaltam egy lepukkant nyaraló karbantartási munkáit, úgy is mint : fűnyírás, festés, lomtalanítás, kerítés javítás, barkácsolás és karbantartás, nyitás nyár elején, zárás nyárvégén, stb... ezért cserébe egy-egy hetet lent tölthettünk ingyen és bérmentve akár főszezonban is. Volt olyan alkalom, amikor 9 napig nyomkodta laptoppját, nem szállt le az ágyról, csak wc-re és enni, és leggyakrabban hallott mondata az volt, hogy "nekem nem jön be ez a Balaton", a másik pedig, hogy "mikor megyünk már haza?". Másra pedig nem futotta. Később már ez a lehetőség is elúszott, mikor a tulaj hazaért Ausztráliából, így nem mentünk soha, sehova együtt. Az évek alatt mindig irigykedve hallottam kolleganőimtől, hogy együtt mentek a gyerekükkel ide-vagy oda, és bennem pedig óriási űrként kongott ez a veszteség... Én nem tudtam kényeztetni a gyerekemet, és nem tudtam megajándékozni élményekkel, pedig ez lett volna a dolgom. Általában Ő sokat volt egyedül, vagy lógott a barátaival én pedig rendületlenül dolgoztam, néha több állásban is, hogy felkészüljek a tanévre. 

15 évvel később, az idén februárban gondoltunk egy nagyot, és beszélgetéseink erre felé terelődését kihasználva, igent mondtunk egymásnak egy közös utazásra. Meg is vettük a repülőjegyet, és csak vártuk, hogy majd egyszer eljön ez a szeptember 19.-e, felszállunk Nápoly felé a gépre és lesz, ami lesz. 

Az utolsó napig nem állt össze bennem sem a kép, hogy mi a vihart fogunk csinálni, hogyan fogjuk eltölteni ezt a hetet együtt, mivel töltsük meg, ami mindkettőnknek jó lenne... Megfeszítve küzdöttük magunkat át a nyáron, közben én Izzivel jártam a hadak útját, és kellően aggódtam, hogy és most mi lesz? Mikor kitaláltuk az utazást, még szó sem volt mentett vizsláról az életemben. Sógornőm vette le a vállamról ezt a lelki terhet, és bevállalta, hogy ezt a hetet Izzivel tölti, saját közegében, nálunk. Hálásan köszönöm, ebben a formában is! Óriási dolog volt és csodálatos ajándék mindhármunknak! 

Logisztikai formában, Vecsésen parkoltunk, innen transzfert kaptunk a repülőtérre, ez oda-vissza működött. Nápolyban az Unokahúgom várt minket, és elvitt minket magukhoz Savianóba. Az esti vacsoránál tette fel a kérdést, hogy mit fogunk csinálni másnap? Mi a tervünk? Akkor és ott gondoltam át igazából, hogy mit is szeretnék megmutatni ebből a mediterrániumból, ebből az életérzésből a gyerekemnek...Másnap, Sorrentó volt szárazföldön a legmesszebb, így a hosszas vonatozást tettük az első helyre. Circum Vesuviana-val bevonatoztunk Nápolyba, a Porta Nolana-ig, ott éppen bent állt a sorrentói vonat, így megváltott jegy nélkül felpattantunk rá, mert egy perc múlva indult is. Próbáltuk megvenni a jegyet a kalauznál, de azt mondta, hogy csak jóval drágábban tudja kiadni, mint ha megvennénk applikáción keresztül. Az EAV appot kellett letölteni, de mire regisztráltunk, elindult a vonat, és arra a járatra már nem adott jegyet. Mindegy, mi vettünk egy következő indulóra jegyet és békésen leültünk, mondván, van jegyünk, igaz, nem erre, de kit érdekel? Nos, szerencsére, nem jött a kalauz, így érkezés után el is csendesedett bennünk az izgalom. 

Szabadtéri kiállítás

Megvásárolható helyi alkotóktól

Kolostor kert, itt koncertek, kiállítások szoktak lenni

Sétálni kezdtünk a városban, kerestem a jól ismert, beégett helyeket, hogy megmutassam a Fiamnak, de ebben éppen nem volt szerencsénk. A látvány a Sorrentói Öbölre sárgás, afrikai porfelhőben úszott, szinte a partot leszámítva, nem is látszott a tenger kékes-zöldes, hihetetlen megkapó árnyalata. A levegő nehéz volt, száraz, a meleg fojtós, így a városban való lófrálást választottuk. Pihenő parkokat, óriás olajfákat, éretlen citromfákat láttunk, a kis zegzugos utcákon pedig hemzsegő turistákat kerülgettünk, pezsgő élete a városnak még mindig a látogatókon múlik. 

A víz színe alig emlékeztet az igazira

Gyakorlatilag, nincs látóhatár

Itt valami csodának kellene látszódnia, de az afrikai por mindent ellep 

Megebédeltünk, egy Frankie'S nevü pizzázóban, ahol nagyon jó fej volt a tulaj, minden betérővel beszélgetett, és lengyeleknek nézett minket. Végig jártuk az ikonikus helyeket, maga a város szépsége nem változott, érezhetően, a luxus uralta a látványt. Hazafelé úton már éreztük a vonatozás keménységét, a kattogás ütemes átvezetését az ülésen, nem volt kellemes, összetört minket. A Piazza Garibaldin pedig az elképesztő ingázó több száz, akár ezer emberen voltunk elcsodálkozva, és hogy itt a tömeg kellős közepén is lehet dohányozni, és hogy a szelektív kukákba senki nem szelektál. Minden kukába volt minden. 19 megállót kellett állnunk Savianóig, mire visszatértünk ideiglenes otthonunkba. És akkor kiderült, hogy másnap, lehet, hogy vihar lesz... Ha átjön a tenger felől a Vezúvon, akkor nagy vihar lesz és hosszan tartó eső, ha nem, akkor derült ég, napsütés... Mi legyen a program? Tisztán látszott, hogy így a Vezúvra nem érdemes elindulni, mert lehet, hogy nem engednek fel... Ezért esett a választásunk Casertára, mert az esőben is látogatható, a parkhoz pedig megvárhatjuk a viharok végét... Ráérünk. 

Reggia di Caserta 

A hajnali vihar átjött a Vezúvon, bevonta a várost hatalmas felhőkkel, eltűnt mögötte maga a hegy is. Onnan tudom, hogy végig néztem a vihar fejlődését, mert ugyanúgy ébren voltam négy órától, mint itthon. Leszakadt az ég, ömlött az eső, dörgött, villámlott, de még nem hömpölygött a víz a Via Torre-n. Ahogy jött, úgy vonult is át felettünk, nagyon gyors jetstreamek tolták tovább, csendes esőbe engedte ki magából a terhet. Caserta a királyi család nyári palotája, olyan gyönyörű kerttel, ami vetekszik Versailles-i Kastély kertjével. Ide autóval elvitt minket Uncsitesóm, 7 óra körül indultunk és magunkra hagyott azzal, hogy ha végez, értünk jön. Fél 9-kor nyitott a palota, és mi csak egy kicsit vártunk, addig fotóztunk az előkertben. Szelfi üzemmódra váltottunk, gondoltuk, örökítsük meg a jeles pillanatokat, ha már így együtt vagyunk... Gyerekem rendezett, technikázott, felszerelésezett, nekem csak oda kellett figyelnem, amikor mondta. És ez sem ment mindig.. - mondtam neki, : "nézd, ott van egy..." "most ide figyelj!".... "Persze, már megint nem ide néztél! .... A kamerába, Anya, a kamerába!" Lehet, hogy itt történt meg az a pillanat, amikor eldöntötte, hogy én egy kelekótya ember vagyok, akire oda kell figyelni, mert nem tud viselkedni. És ez kicsit meg is maradt az utazás alatt, többször kijavított, felülbírált, nevetett rajtam, viccelt velem, de mindezt szeretettel, gondoskodással, mint egy nagyi korúval, úgy perlekedett velem, és ami feltűnt, nem engedett bóklászni, mert félt, hogy eltűnök... Szólás nélkül nem nézhettem meg semmit, mert ha nem látott, és előkerültem, rám pirított, hogy már megint hol voltál?! "Csak a kukába mentem..." "Ne menjél el kukába, ha nem szólsz! Én nem akarlak elveszíteni, nem akarlak keresni!" Pedig a lényegem, hogy bóklászom, hogy engedem magamon átáramolni az ingereket, hogy lazítok és akkor megtalál engem mindenhol a művészet. Itt, egész korán be kellett látnom, hogy most nekem is vissza kell elvarázsoltságomból térnem, nem lehetek fura turista, aki bolyong, hanem anyukának kell lennem, aki tartozik a gyerekének azzal, hogy nem kell idegeskednie miatta. A Caserta parkját választottuk első megnézésre, mert épp elállt az eső, kisütött a nap és még nem volt tele csoportokkal, alig néhány sportoló rótta a köreit a parkban, néhány pár sétált, alig voltunk ezen a csodás helyen kb. tízen. Végig mentünk minden szegletén, benéztünk minden bokor alá, minden szobor szoknyája mögé, ittuk magunkba a látványt. 

Csendesen beszélgettünk, majd 15 km-et tettünk meg észrevétlenül. Felmentünk a vízeséshez, ami táplálja a park vízköpőit, medencéit, végig néztük a botanikus kertet is, néha pár percre eleredt az eső, majd hirtelen kisütött a nap, de alapjába véve, nagyon kellemes séta idő volt. Csodás fotókat készítettünk, gyönyörűség volt mindezt látni, érezni a bőrünkön. A palotát kb. 3 óra múlva tudtuk megközelíteni, elvesztünk időben a parkban, és még csak fel sem tűnt... Kamera állványt, nagyobb hátizsákot nem lehet bevinni, így egy csomagot le kellett tennünk a megőrzőbe. Az első pillanat után, átkereszteltem Casertát -  Márványpalotának.  Rengeteg képem közül választottam néhányat...

Márvány csarnok kupolája

Könyvtár

Oda nem illő mű, ez volt a legszalonképesebb

Teátrum márványból, itt a mai napig vannak előadások

Olyan lenyűgöző belső tereket, tiszta márvány építményt még életemben nem láttam. Maga a luxus, a fényűzés és a pompa, mindez csillogás és túlzások nélkül. Minimális arany, semmi giccs, semmi cicoma, semmi túldíszítettség, mégis, fenséges látvány fogadott mindenhol.  Láttuk a márvány bölcsőket, oltárokat, dísztermet, tróntermet, könyvtárat, hálót, hordszéket a gyerekeknek, mindez nélkülözte a befogadhatatlan túlzás ingeremet. Amit viszont nem tudtam megemészteni, és a mai napig zavar, hogy valamelyik muzeológus kitalálta, hogy a klasszikus, letisztult belső tereket megbontja a modern művészet egyes alkotásaival, Kvázi, úgy képzeld el, hogy egy kifinomult márványszalon falát telerakta kriksz-krakszokkal, kb. amilyet ovisok szoktak firkálni rajzlapra, másik falán pedig valamelyik neves festő korabeli, a kastély életét ábrázoló monumentális festménye állt, a szalonban korhű bútorok, hangulat és díszlet. Az első teremnél nem zavart, csak furcsállottam. Mi ez a hülyeség??? A könyvtárnál már nagyon. Oda nem illő, általában nem kapcsolódó, 70'-80'-évekbeli alkotók munkáit zsúfolta be a királyi rezidenciába, plusz kiállításként. Ronda falfirkákat, absztraktokat, non figuratív káoszokat, üvöltő női torzót, néha 10mx10m-es óriás freskóként odabiggyesztve, oda nem illő dolgokat adott el a palota, és a végére már kifejezetten mérges voltam. Én nagyon belülről élő emberként, ezt nem tudom szabályozni. Ez a hely és a helyzet hozta ki belőlem a fellázadót. Berágtam a muzeológusra, aki ezt kitalálta, és nem tetszett az ötlete, gondoltam, kapja be! Kerestem volna reklamálós füzetet, de végülis, rájöttem, magyarul feleslegesen tiltakozom.... Végül is, csak elrontotta az összképemet.... (folyt.köv)