Hát, hogy a fenébe ne búcsúznánk el ettől az évtől! (csak így magyarosan)

 Magam részéről, alig várom! Minden évben szoktam józan, nyugodt, indulatoktól mentes évzárót tartani a lelkemben. Felidézem az év eseményeit, sorba rakom, kiszellőztetem belőle a fájdalmat, szégyent, poros érzelmeket és hagyom, hogy elnyerjék méltó helyüket. 

Jól kezdődött, frankón, 47 nap szabadsággal, ki nem vett és ki nem élvezett pihenéssel, magunk mögött két olyan évvel, mely a világ súlyát hordta a vállán. Jól van, lépjünk már túl ezen a kovidon. Lassan, de biztosan stabilitást nyertünk felette, és még most sem értjük, hogy tudott ennyi embert megölni? Kollegákat, ismerősöket, barátokat gyászolunk, és csak az élet adta újabb kihívások terelik el a figyelmünket. Visszatértünk a normális hétköznapokhoz, eszünkbe jutott, hogy mi is emberek vagyunk, fáradtak, nyúzottak, esendők. Márciusban megbetegedtem. Megoperáltak és diétára köteleztek a magam érdekében. Epehólyag eltávolításon estem át, mert az évek alatt érzett hasi panaszaim nem légből kapottak voltak. Oka volt a görcsöknek, a gyakran 4 napig nem tudok enni- szakaszoknak, kihasználva a rést a pajzson, műtőasztalra kerültem. Mi az a műtét a diétához képest? Erre szokták mondani, hogy smafu. Mire értelmeztem a diéta leírását, rá kellett jönnöm, hogy most jött el az ideje az éhenhalásnak. 2-6 hét alatt regenerálódik a májam, elfogadja az új felállást, és minden rendben lesz. Hittem benne, és ennek tudatában vágtam bele a diétába. Nos, hogy rövidre fogjam, 34 év altatás után az én májam se mai csirke, nem érintetlen  a külső behatásoktól, minden nehezebben ment. A mai napig diétázom, illetve megkedveltem belőle egy-két fogást, amit nem engedtem el, tartom magam hozzá, s lassan elmondhatom, hogy a májam regenerálódik. Néha páni félelem fogott el, hogy nem támaszt meg engem, nem szolgál, nem véd és méregtelenít és most mi lesz velem? Komoly terápiára szorítottam az agyam, hogy ne csináljak magamból idiótát, minden rendben lesz, ha nem szegem meg az alapokat. Ha erről kérdésed van, keress rá az epediétára, és mindent megtudsz... Nem egyszerű! Csak azt eheted, ami hizlal, és nyoma sincs benne éltető értéknek...

Még műtét előtt Unokatesómmal neki vágtunk egy régi álmunknak, Innsbrucknak. Vonattal indultunk el, és magam sem hittem el, hogy néha 300km/h-val robogtunk át Ausztrián. Vonatról nekem még azok a régi vasúti kocsik jutottak eszembe, ahol mindenki egymás szájában ül, kényelmetlen, büdös és végtelen unalmas az utazás. Nos, ezek a vonatok már kényelmesek, gyorsak, halkan suhannak, néha óránként 300-al, úgy hogy észre sem veszed. Nekünk megint kínált a sors egy balkanyart, Németországban órási vihar volt, így Salzburgban megállt a vonat, a továbbindulást 12 órával későbbre datálták. 2 órányira voltunk Innsbrucktól, így telefonáltunk Unokahúgomnak, hogy ki kellene menteni innen bennünket, mert úgy döntöttünk, hogy leszállunk és gyalog vágunk neki Salzburgnak. Némi lábfeltörést követő gyalogtúra után megállapítottuk, hogy gyönyörű, meseszép és különleges városban caplatunk. Árkád alá húzódva ebédeltünk, közben hol szakadt az eső, hol sütött a nap és szivárványok hajladoztak az égbolton. Olyan volt az egész, mint egy szürreális kaland egy üvegbúrában, ami védett minket mindentől, csak a bakancstól nem.  A gyors elsősegélynek köszönhetően, az estét Innsbruckban töltöttük, én papucsban mentem a báron át az étteremben, és az egészben az volt a fura, hogy csak nekem volt fura. Februárban papucsban étterembe menni, ez ott olyan mindennapinak tűnt. A sarkamon egyáltalán nem volt bőr, így másnap egy sarok nélküli csizmát kellett vennem, hogy fel tudjak menni a hegyekbe. Szerencsére, a jó kínai mamuszcsizmák itt is kaphatóak, így 4 euróért vettem egyet, el is tettem szomorú napokra. Ha fájna megint a sarkam, vagy ha röhögni akarok a sorson. Imádtam Innsbruck minden szegletét. Nem csak a sorsom vitt erre, hanem régi vágyam, hogy megismerjem ezt a különleges ékszervárost, amit gyerekkoromban a tv-ben láttam, mint a téli olimpia helyszínét, és ami oly sok magyarnak nyújtott menedéket 56 után. Úgy éreztem, látnom kell, éreznem kell a bőrömön, szeretnem kell, hogy ő is szeressen engem. Innsbruck számomra a nyugalom, a béke, a szépség, a sportok, a nyitottság és menedék jelképe. Nagyon szeretem. És, hogy láttam, utána is. 

És itt vége is lett a szépen alakul az élet- feelingnek. Jött a műtét, a diéta és a nehézség, hogy nem gyógyulok... Épp, hogy lábadozni kezdtem, májusban meghalt a kiskutyám. 15 évesen, nyirok és egyéb rákban, el kellett engednem. Néha vannak jó és máskor, rossz gondolataim. Néha tudom, hogy jó gazdi voltam, néha pocsék, önző, szar alaknak érzem magam. A kettő nincs meg egymás nélkül. Az ember hibákkal él. Hibázik, még akkor is, ha a szeretteiről van szó. Szerettem, és amíg élek, szeretni fogom, de hibáim velem élnek. Nem akkor és ott voltam jó, amikor kellett volna, hanem akkor, amikor időm, energiám volt rá. Annyit dolgoztam, 12 óráztam, és a mai napig fáj, hogy Ő mennyit várt rám, mennyit tűrt, milyen odaadással tartotta a pisit, kakit, evést, ivást vissza, mert tudta, hogy nem érek haza. Nem a lelkem nem akar másik kiskutyát... Nem akarom mástól elvárni, hogy várjon rám... Emma egy csoda volt. Belecsöppentünk és egymásért képesek voltunk mindenféle extrém kihívásra, de ez nem volt normális élet neki. Emberként tudhattam volna, de mikorra tudtam, addigra nem voltam képes lemondani róla. Hittem, hogy végig kell együtt csinálnunk. Későn érő önértékelésem nem sokat segít ezekben a napokban sem. Gyászom nem múlik könnyen, néha még hápogok a hiányától. Emma örök. Emma mindennap hiányzik. Azóta nem voltam kint a Dunaparton. Nem sétálok, napokig ki sem dugom az orrom. Levegőtlenül heverek és hallgatom az agyam fecsegését arról, hogy mit nem csináltam jól... 

Túlélési ösztönöm teremtette az igényt, hogy lefoglaljam magam és kitaláltam, hogy megtanulok egy hangszeren játszani.  Végig vettem a hangszereket és a nehézségeket és úgy kalkuláltam, hogy az asztmámmal nem fújnék szájharmonikát, az egyetlen, amiben esélyem van, az a gitár. De a fene gondolta, hogy ennyi hang van rajta! Vettem egy gitárt, egy Fendert, mert életem hangszere jónak kell legyen, hiszen az egyetlen egy lesz. Balkezes, elektroakusztikus, egy csoda. Emmának hívom, mert nem szeretem a sok nevet az életemben. Vannak Évák, Ágik, Zsuzsák, de Emma csak egy van, volt, hát éljen tovább a hangszeremben. Amikor megkaptam június végén, fél óra sem telt el, elszakítottam egy húrt. Jellemző. Autóba ültem, miután legyőztem a pánikom, és 60 km-t autóztam egy hangszerészhez, hogy csinálja meg. Mert tök ciki, hogy még azt sem tudom, mit csináltam, de már kinyírtam. 120 km autózás után napokig csak néztem, ahogy áll a sarokba, meg sem mertem közelíteni. Végül, elővettem a telefonom, és a youtube-ról kerestem gitártananyagokat, és el kezdtem ismerkedni a hangszerrel. Na, ekkor már tudtam, hogy ez nem lesz egyszerű! Ennyi hangot! Ilyen finom hangszeren! Nos, kb, itt tartok ma is. Ismerem az akkordokat, gyakorlom minden nap, lett bőrkeményedésem, idegelhalás az ujjaimban, minden, ami kell, de sokkal ügyesebb nem lettem. Nem tudok énekelni és pengetni egyszerre, és nincs ritmus érzékem sem. Szóval, van hová fejlődnöm... 

A háttérben mozgolódó erőkből lehetett volna sejteni, hogy vihar készül, de nem tudtam érteni. Júniusban szüleim kovidosak lettek, és megnyugvással vettem tudomásul, hogy viszonylag jól átvészelték. Apám 82, Anyám 77 évesen kapta el, 3 oltás után, és enyhébb tünetekkel ki is lábaltak belőle. Viszont, felszínre hozott egy súlyos problémát, Anyám depresszióját. Voltak jelek, érthettem volna, figyelhettem volna, de nem tettem. Alig éltem, Emmát gyászoltam, magamban voltam, sajnáltam magam. Anyám augusztusban egyértelmű jelet adott, hogy baj van. Nehéz leírni, hisz erről nem szokott beszélni az ember, de nem hiszek abban, hogy ha úgy csinálunk, mintha mi sem történt volna, akkor az nem is történt meg. Megtörtént. Az én Anyukám olyan egyedül érezte magát és olyan mélyre került, hogy úgy döntött, nem csinálja tovább. Beszedett egy csomó gyógyszert és lefeküdt aludni. Apám és Húgom találta meg, nem tudták felébreszteni, engem hívtak. Nekem sem esett le, csak miután az összes trükkömet végig csináltattam a Húgommal, hogy mekkora a baj. Később, mikor a mentő behozta Anyámat a sürgősségi osztályra, és vártunk az átvételre, fogtam az állát, kiemeltem, rutinból, akkor éreztem, hogy milyen elfajzott ember vagyok... Érzelem nélkül tudom életben tartani Anyám életfunkcióit... Hónapokig rémálmaim voltak emiatt. Hogy nem éreztem semmilyen szorongást, remegést, semmilyen megrettenést. Átváltottam arra, aki vagyok, hideg fejű profira, és még csak a kezem sem remeg meg, ha a szerettem van rám bízva... Mi a vihar vagyok én?????

 Anyám lassan felépült. Hosszú, rögös út vezetett, s nekem meg kellett tanulnom érezni és érteni, hogy mi zajlik benne. Le kellett ültetnem azt a hidegfejű kívülállót, és elő kellett vennem az érző gyereket, majd ki kellett zavarnom a gyereket és az utasítás végrehajtó szakemberként kellett saját otthonomban rendet teremtenem, mikor gyógyszer beszedésről, dolgokról, életről, az életünkről volt szó. Ez végül teljesen kimerített. A siker, nem hoz örömet. Van Anyukám, de az Altzheimerrel együtt kell élnünk. És ez minden nap alázatra tanít.  Augusztus végén én is átestem a kovidon, mikor szabadságra mentem, az első napon lettem pozitív és az utolsó napon negatív. Egy trágya volt a sok  imádkozás, hogy legyen legalább értelme... 2 hét pihi... stb. nem. Szabi alatt. Remek. 

Ica barátnőmmel elutaztunk 4 napra Szlovéniába, szeptember végén, hogy kikapcsolódjam. Be volt fizetve, és nagyon vártam. Szlovéniáról nem sokat tudtam, de beleszerettem. Olyan helyeken jártam, ahol álom lehet élni. Lendva, Ljuljana, Bohinj, Bled, Piran, meseszép természeti kincseivel segített regenerálódni az életem kihívásai után.

De itt is Anyámra gondoltam, hogy ráhagytam Húgomra a felelősséget, és milyen szar alak vagy, hogy pihenek 4 napot... Nem jókor vagyok - életem egyik legjobb jó helyén . Piranból felhívtam a gyerekemet és a barátnőmet, Évát, hogy elmeséljem, milyen a pisztáciás fagyi, és hogy féllábbal benne vagyok a tengerben, és hogy "egyedül voltam" a Tartini múzeumban, senki sem volt rajtam kívül az épületben sem, mert fellázadtam az idegenvezető ellen, mert már 3.napja dirigál, és nem bírom, hogy ennyiszer megmondja, hogy mit csináljak... Miközben meséltem, tisztulni kezdett a fejem és a szívem, ekkor éreztem azt, hogy az vagyok, aki. Nem változtam meg. Bármi is történt, és még történhet, az vagyok, akinek ismerem magam. Lázadó. Csak kellett 3 nap, hogy rájöjjek, hogy én igenis létezem, távol az otthonomtól, a problémáktól, a feladatoktól, a fájdalomtól, tudom, hogy rendben vagyok. Ez a pillanat adott energiát a rendrakáshoz, hogy fel tudjam venni az élet fonalát és tovább tudjam csinálni mindannyiunkért. 

Azóta csendesen telnek a napok, a karácsony végül békésen, odafigyelés mellett - szeretetben köszöntött ránk... Anyám örömmel élte meg és ez csodás volt mindannyiunknak! Megszületett dédunokájuk, Tia, akit ugyancsak nagy örömmel, reménnyel ünnepeltünk! Kisgyermek érkezése áldás és ezt most komolyan meg is éreztem. Minden nap kincs... Hogy van Anyánk, van még múltunk, van Tiánk, van még jövőnk, és vagyunk mi, a jelen...  Szeretem a családomat, a gyerekemet, a rokonaimat, a barátaimat, hogy velem elviselték ezt az évet. Köszönöm nekik!  

Tanítani kellene, hogy hogyan álljunk helyt bizonyos élethelyzetekben, de sajnos, improvizálni kell, nincs rá recept. És kemény, nagyon. Ebbe még be sem engedtem a külvilágot, a politikát, az élethelyzeteket, a közvetlenül befolyásoló tényeket, a háborút, az áremelkedést, az ellehetetlenülést... 

2022. kimaxolta önmagát.  És azt hiszem, 2023-ra készít fel minket. Isten és Ember Legyen a talpán! Sok erőt, energiát, jóságot, szépséget és hűséget kívánok minden barátomnak, ismerősömnek! Jó ételeket és egészséget! Békét- Kívül-belül... És reményt, hogy a következő év olyan lesz, amiben hihetünk...

Szeretettel annak, aki olvassa... 

Emma (2007.június 24- 2022.május 13.)

Minden, ami vagyok, voltam és leszek, Neki köszönhetem. Sokáig hangoztattam, hogy a gyermekemnek választottam, de legbelül tudtam, hogy nekem épp annyira szükségem volt rá, hogy felemeljen, hogy megkapaszkodjam lobogó természetében... Lacinak, első szerelmemnek volt vizslája. Guszti olyan volt, mint egy családtag. Befeküdt az ágyba, ölbebújt, könyvet rágcsált, elvitte a papucsokat, sliccet szagolt, kergette a postást, a madarakat, a lepkéket, élet és bohémság, szeretet és lobogás kísérte. Válásom után, pihegve a romokon, összetört szívvel, sebzetten és magányosan - Guszti jutott eszembe. És persze Laci, aki akkor és ott hidat képezett a normális, kiegyensúlyozott múltam felé, amikor még szerettek engem. Vizslát akartam, gyönyörűt, vadászkutyát, mozgékony szélvészt, akivel az élet, életszagú. Emma a szegedi, körmendi és az őrbottyáni vadászok barátságából, jóindulatából és összefogásából került hozzánk, egy fizetésképtelen, szinte éhbéréért dolgozó altató asszisztens és egy 8 éves, megtört gyermek felügyelete alá. Csak azt tudtuk, amit kiolvastunk az internetről, hogy hogyan kell gazdivá válni. Semmilyen személyes tapasztalatunk nem volt. Elmentünk utoljára fizetős strandra, mert felkészültünk, hogy ez most hosszú-hosszú évekig az utolsó lesz számunkra. Innentől oda megyünk, ahova Ő is velünk jöhet, nincs más opció. Ő a részünk, a családunk, a felelősségünk lesz, és semmit sem helyezhetünk elé. Minden megtakarított pénzünkön pórázt és fekhelyet vásároltunk neki, babakutyakaját, itatót és etetőt, és némi játékot, de az nem volt hosszú életű. 

 Emma okossága nem iskolai volt. Nem tudott semmi extra dolgot, elevenségen, rosszaságon és vadászösztönön kívül. Nem tanítottuk különösebben, nem akartuk produkciókkal terhelni; azt szerettem volna, hogy visszajöjjön, hallgasson rám, értse, hogy nem szabad, és ne kelljen pórázon sétálni, mert az nem ment neki. Húzott, rántott, loholt, és ezzel nem boldogultunk. Az első vizslatúrán elveszítettük. Órákig bolyongtunk a Hajógyári-szigeten, 50 vizsla és kétszerannyi gazdi között, mire valaki felvilágosított minket, hogy a kis, kék kendős vizsla vezeti a falkát, ott lesz legelől... Na, innen tudtuk meg, hogy Ő igazából domináns nőstény. Némi idő után, és több zacskónyi jutalomfalat árán, amint elengedtem, elinalt, majd felnézett és visszajött hozzám. Azon nevetett mindenki, hogy nekem 5 méteres pórázom van, annál távolabb sosem ment el, füttyszóra visszajött, keresztútnál megállt, hátranézett és megkérdezte, merre menjek? Intettem az egyik irányba és arra kanyarodott. Folyamatosan kommunikáltunk szavak nélkül, uraltuk a tököli árteret, minden szegletét ismertük, bejártuk, napi szinten róttuk a 10 km-ket.

 Egész kiskorában megküzdöttünk a szófogadás és a ki is itten a falkavezér kérdésével, miután egy szétkapott nyúl lábával izmoztunk a hóban, hosszasan fárasztva egymást a jeges szélben. Ráléptem a nyúllábra és nem engedtem, hogy elvegye. Szuggerálta, nyafogott, ugrált körülöttem, minden irányból megpróbálta elvenni tőlem. Először játéknak hitte, de nem engedtem, hogy bele merüljön, kitartóan hárítottam a törekvéseit, míg végül leült szemben velem a hóba és nézni kezdett. Álltam a tekintetét, hosszú percekig, majd újra felpattant, mozgásba lendült, nyafogott, ugatott, majd visszaült. Kívülállók csak azt vették le, hogy nézzük egymást, majd félóra ment el így. Végül feladta, nem kellett a nyúlláb és tovább tudtunk menni. Hogy ezt miért erőltettem? Talán, mert minden féle dögöt nem akartam, hogy cipeljen, és itt az ártéren találtunk időnként vaddisznó tetemet, őzeket, kiscsikót a trágyadombra hajítva, félig elásott kedvenceket, szóval, védeni akartam és azt, hogy szót fogadjon. Ha azt mondom, nem szabad, akkor ne lógjon a szájában egy csülök. 

 Azt pontosan akkor értettem meg, hogy mennyire meg akar felelni nekünk, amikor a papagájunk, Dundi az orrára szállt, kiskutyám megfeszült, minden idegszála élesedett, de Dundi életben maradt. Dundi vakmerő lett, felbátorodott és öngyilkos hajlamait villogtatva repkedett Emma orra előtt, alatt, beszállt a kosarába, rá a karfára, részt vett a kutyázós életünkben is. Emma nem bántotta, még csak utána sem kapott soha. Viszont kialakult közöttük valamiféle szimbiózis, mert mikor útra készítettem a papagáj kalitkát, Emma százszor is elgázolt, hogy jelezze, nehogy már a papagáj menjen! Először mindig a kalitkát kellett betárazni a kis twingómba, addig a kiskutya maradt a lakásban. Negyedikről a földszintig lehetett hallani a balhét és felháborodást, hogy bezzeg a papagáj megy! Amikor visszamentem érte, egyértelműen tudomásomra hozta, hogy Ő sem marad! Kirontott és lezúgott a lépcsőn, a kapu is alig fogta meg. Szépen be is vonult az anyósülésre, onnan aztán, amíg a kalitka bent volt, ki sem lehetett vontatni. Nyaralásaink így zajlódtak: legalább 1 papagáj, (mikor megörököltük Anyósom nimfapapagáját, aki már akkor legalább 32 éves volt, onnantól ) 2 papagáj+ 2 kalitka, egy vizsla, egy bicikli, bogrács, csomagok, gyerek és én. Gyermekem szerint, mint egy vándorcirkusz, úgy utaztunk kis hippi twingómban. Egyszer az Anna-hegyi pihenőnél meg akarták venni tőlünk, így ahogy van, nyaralásra készen, vicces volt.  Életem legszebb időszaka volt, és a legboldogabb nyaraink, szerintem. A két papagájt kiakasztottam kalitkástul a diófára, kutyát szabadon engedtem a kertben, megmentettük a sünöket, nézegettük a mókusokat, elláttuk a darázscsípett kiskutyát, fürödtünk, kajáltunk, olvastam, festettem, írtam, imádtam! Ha igazi szabadságot és szívet melengető időszakot keresek életemben, ezek a nyarak szoktak eszembe jutni. 

 Emma túrakutya volt. Nem szeretett egyhelyben álldogálni még idős korában sem. Igaz, hogy lecsökkent a napi teljesítményünk, de még így is 4-6 km-t sétáltunk hosszabb utunkon. Mindig volt játék, csak már nem dobáltam messzire és ugrásra késztetően a labdát, már nem vadászta le a levegőből, hanem gurításra vetődött és boldogan incselkedett vele, élvezte, ha én futok utána. Nem mentünk már lépcsőket, nem nyargalt le-föl a dombokon, de még bele feledkezett az élményeibe. Külön voltak ember és kutya barátai. Volt kutya, akit imádott, de a gazdáját nem, és volt emberbarátja, akiért odavolt, de a kutyájával haragban volt, vicsorgott, csattantak a fogak, de és akkor is köszönt neki! És persze voltak, akiket úgy, szőröstől-bőröstől imádott, barátok voltak, Puszi, Wipi, Maya, Kormi, Mona, Noki, Panka és Bogyó mester, Dió, és még sokan mások. Nagy társadalmi életet élt, én meg követtem. Nem mintha lett volna választásom... Emma legendássá vált kutyás körökben, hogy Ő az a kutya, aki nem tudja, hány éves... Gyermeki lendülettel, szédítő iramban, pajkossággal, szeretettel és figyelemmel imádott élni! Ha vissza akartam fogni a tempóból, ki akartam vonni a fajsúlyos játékból, nem hagyta, becserkészett, kiakaratoskodta, hogy de igenis, legyen. Ő volt mindig a legéhesebb jutalomfalatkunyeráló kiskutya és akkor is ivott más vizéből, ha egyébként nem volt szomjas. Más labdáját szerette ellopni, az övét pedig nem engedte senkinek játékba bocsátani. Törékenysége és bizonytalansága korával egyenesarányban növekedett. Két évvel ezelőtt vettem észre, hogy semmit sem hall már a hangomból. Akkor ez nagyon megviselt, elvesztettem egy részét, úgy éreztem, de nem tudtam abbahagyni a beszélgetést vele, folyamatosan meséltem, beszéltem, nyaggattam, magyaráztam rendületlenül... Én is megváltoztam, elkezdtem jobban félteni, már nem mertem elengedni nap közben az ártéren, mert ha nem figyelt, nem tudtam visszahívni. Tele volt emberekkel, gyerekekkel, kutyákkal, olyanokkal is, akiknek fogalmuk sem volt, hogyan uralják az ő kutyájukat. Otthon aztán a kézjeleket kezdtük ismételni, hátha segít, de mutogatásom el is veszett, mikor valami elterelte a figyelmét. Átszoktunk a hajnali sétákra, mikor világítós nyakörvvel el tudtam engedni, mivel nem volt lent még más, miénk volt az egész Dunapart. Ez idő tájt szembesültem azzal, hogy egész eddigi élete alatt nem sétált pórázon soha. Egy13 éves, teljesen süket vizslaúrhölgyet kellett elkezdenem tanítani, hogy ne vontasson szégyenszemre végig az utcán, ne rántson be a bokorba, ne taszítson a bokáig érő tócsába, sárba, de persze, megtette. 

Számára is nehéz lelki időszak volt ez a süketség elfogadása, azt hittem elment az esze, állandóan jelezni akarta, hogy nincs rendben valami, én pedig nem értettem. Elkezdett szétpakolni, nem akart egyedül maradni egy kicsit sem, sírt, nyüszített, ha elmentem a boltba, és végig ugatta a napot, ha dolgoztam. Megnehezítette az értelmi képességeim használatát, hogy épp akkor költöztünk, azt hittem, nem tud adaptálódni. Hogy nem szokta még meg az új helyet, ami jóval optimálisabb volt, mint az előző, és a környezet mit sem változott, hisz néhány házzal költöztünk csak arrébb. Egy reggel aztán rájöttem, hogy hiába fütyülök, szólítom, nem hallja... Átolvastam néhány okos kutyás könyvet, hogy uralhatnám a pánikot, amiben él, és visszavettem az irányítást a káoszból. Két alkalom kellett neki, hogy megnyugodjon, minden rendben. Értem nem kell aggódnia, és én nagyobb biztonságot nyújtottam neki, hogy magáért se kelljen. Süketségével új dolgokat vezettem be. Amikor hazaértem, felkapcsoltam a villanyt, hogy tudja, itthon vagyok. A tv-t sosem kapcsoltam ki, hogy lásson mozgást magakörül. Érintéssel kértem a szemkontaktust, sokat simogattam, jeleztem, ha akartam valamit tőle. Én mentem be az ajtón először és én engedtem ki. A lépcsőn pórázon mentünk, és mindig a fal mellett jött, sosem a korlátot választotta. Érdekes időszak volt, de megtanultunk újra együtt jókat sétálni. Közben átesett egy 7 tumort eltávolító műtéten, mely a testén növekvő, laphámból kiinduló daganatok voltak. Elsőre nem tűntek rosszindulatúnak, de azok voltak. Két évvel később végül legyőzte Őt, elterjedt a nyirokrendszerben, megszórva a belső szerveit. Mindene csupa tumor volt. Hogy mitől élt ez a kutya? Én tudom. Olyan gyengeelméjűnek tartott engem, hogy nem mert magamra hagyni. Szentül meg volt győződve, hogy vigyáznia kell rám, mert én egyedül életképtelen vagyok... Ebben van valamilyen igazság, hisz 15 évig Ő volt az életem tanúja. Kiszedett a lelkiszutyokból, hagyta, hogy lélegezzem mellette, és megtanított szeretni mindent, amit ő szeretett... Megtanított természeti embernek lenni, aki tiszteli vadember létét. Ő épp úgy nem akart elmenni, mint ahogyan én sem akartam Őt elveszíteni. 

 Minden percért hálás vagyok, minden rezdüléséért, csínyéért, kalandjáért, amit együtt éltünk meg, a hegymászásokért, a szilveszterért a Börzsönyben, a kiskutya Balaton-átúszásáért, ami kimentéssel végződött, a jégbe szakadás életveszélyén át a gyereknevelésben való részvételéért, a türelméért, a jóságáért, a hűségéért, a szépségéért, mindenért, amit Emma, a vizsla képviselt a Földön, hálás vagyok, amíg élek. 

Őrzöm Őt. Szeretem. Mindent szeretek benne, még az elmúlást is. Már nagyon gyenge volt, tudtam, de semmire sem voltam felkészülve. Egyszer csak elkezdett búcsúzni, elköszönni, hosszasan álldogált, szívta magába a látványt, a színeket, az autókat, az ismerősöket, a virágokat- Ekkor már alig tipegett, kicipeltette magát a Duna partra, szívvel és lélekkel, őszinte tisztasággal merengett. Hagytam. Május 13.-án, egy péntek reggel nem kelt fel, és én tudtam, mert elmondta minden rezdülésével, hogy ez az a nap... délután fél 5 felé elment. Elengedtem. És csak most tudok írni róla, mert vannak napok, amikor minden róla szól. Ez is egy olyan nap... Emmás... Soha nem múlik el. A vizslaszív örökké dobog. 

Sólepárlás

 2020. november 23. van. Kórházban dolgozom már lassan 32 éve. Azon furcsa emberek közé tartozom, akik kórházban nőttek fel, hiszen, 18 évesen bekerülni az egészségügy forgatagába, a fehér köpeny, kismamacipő és fityula vonzásába, el is rendezte az életemet. Véget ért a süldő kamasz, ezzel az egész gyerekkorom. Felnőtt még nem tudtam lenni, de azt tudtam, hogy soha többé nem leszek gondtalan gyerek. Áldozat vállalás, gondoskodás, odaadás, kitartás, szeretet, számomra nem sokat jelentett, hiába mondták vezetőink, főnökeink, hogy mit kell éreznem. Mint ahogy azt sem tudtam, hogy a ha meghal valaki, hogyan kell viselekedni, megélni, túlélni. Tanulni volt a legfontosabb, tapasztalatot szerezni, rutint, biztonságot, és legyűrni a félelmet.

 Éveket dolgoztam ezen, hogy ne féljek. Hogy a kezem remegése egy kritikus helyzetben, ne akadályozzon, hanem magabiztosan tegye a dolgát. Úgy hívtam, hogy a kezem is látni tanul. Számtalan nehéz szituációban okoztam magamnak kellemetlen meglepetést, mikor azt láttam, hogy remeg. Remeg, mert még mindig nem bízik, nem tud, nem érez. A félelem recegtette idegpályáimat, a bizonytalanság sugárzott belőlem, vacakul éreztem magam, hiszen én álltam ott és azon a poszton, élesben egy eset mellett. Amikor egy 4 órás újszülöttet kellett megszúrni, vagy egy leukémiás, kemoterápiás kezelésen lévő gyereket, vagy egy dagi,vörös hajú kisbabát, vagy egy ripityomra törött gyereket, mindig féltem, hogy nem fog menni. Kevés vagyok. Nem tudok eleget... Nagyon sokszor kellett fegyelmeznem magam, szinte szugerálni, hogy legyőzzem a kételyeimet, adjak esélyt a tapasztalat szerzésnek.  Évekbe került, mire azt mondhattam, hogy bízom magamban. És még több évbe, mire nem szégyelltem magam előtt a nagyképű mondatot, hogy magamban bízom a legjobban. 

Teltek múltak az évek. Semmi sem volt elég, mindig új és új kihívás, új eset, beteg került a kezem közé, már nem csak gyermekek, hanem felnőttek is. Aztán már javarészt felnőttek. Idősek, beteg betegek, életveszélyben lévő fiatalok, anyák, apák, nagymamák és nagypapák. És nekem újra tanulnom kellett, betegségeket, műtéti eljárásokat, gyógyszer kölcsönhatásokat, intenzív terápiákat, altatási  és érzéstelenítési eljárásokat, fájdalomcsillapítást, ami alapvető emberi jog. Születéstől a halálig kellett tanulnom segíteni, embernek lenni és mindig ember maradni.  Én most magamról beszélek, de minden kollegám szól általam. Hiszen, ha nem is vagyunk mindenkivel egy hullámhosszon, valahol mégis, egy vérből valók vagyunk. Ugyanazt tudjuk, akarjuk, tesszük, ugyanaz a hivatásunk, csak legfeljebb az út volt más, ahogyan idejutottunk. Mi vagyunk az egészségügy, - helyzetünk, maga a kormányok, politikusok által alkotott rémes valóság. 

2021. március 01. 

Aláírtuk a szerződést. Az is aláírta, aki minden meggyőződése ellenére cselekedett. Igen, eljött az idő, hogy ha összefogunk, megbuktathatjuk a rendszer fenntartóit. Gondolod, nem tudtuk? Milyen áron, kinek az életébe került volna ez a buktatás?  Hány ember maradt volna ellátatlanul úgy, hogy így is sokan az utolsó pillanatban jutnak segítséghez!? Milyen elgyötört, kihajtott, megfáradt emberektől vártad a janizást? Egy éve a szabadságunk csak virtuális, hiszen, két 12 óra közé kerül egy szabadság kiírásra, az nem szabadság, hanem a jogosan járó pihenőnap. Majd egy éve túlórázunk, kockáztatunk minden áldott nap a kovidban, először csak fantomharcot vívtunk egy nem létező félelemmel, majd megmutatta milyen is az, mikor életerős embereket nem hagy életben tartani, kivégzi őket, mindegy, mit teszel, csodaterápia, csodagyógyszer, lélegeztetőgépek... Gondolod a pénzért eladtuk a lelkünket? Megalkudtunk? Még azt is olvastam egy hozzászólótól, hogy az fizesse vissza a tavalyi bruttó 500ezer forintot, (nettó 332ezer),aki felmondott most, amikor megtehette, mert nem jár neki... Megjegyzem, a kiesett bérünket, az elején elrendelt kényszer pihenőket, ingyenes készenléteket alig fedezte ez az összeg. Kb. másfél hónapnyi jövedelmünk ment a pocsékba, mert féltünk a vírustól, amiről senki sem tudott semmit, így mindent a feje tetejére állítottak, össze-vissza jöttünk dolgozni, közben képeztük magunkat, hogy képbe kerüljünk, kínai jegyzeteket alapján, ausztrál videókból tájékozódtunk, levizsgáztunk koronavírus ellátásából, lélegeztetésből, átrendeztük a kórházat vagy négyszer-ötször, és a három hónapos első hullám alatt összesen 3 darab maszkot kaptunk, nem volt védőfelszerelés, csak a raktárakban. Valahol. Néha úgy jöttem ki a kórház kapuján, hogy majdnem térdre estem a megkönnyebbüléstől, hogy hazamehetek... Mindennap féltem, hogy ha megbetegszem, ki fogja szeretni helyettem a Gyerekemet, mi lesz a szüleimmel és ki fogja ellátni a 14 éves kiskutyámat? Nem homofisz, hanem telibe a halál. Szeretnéd? 

Tisztáznunk kell valami nagyon fontos dolgot. Mi nem a mindenkori kormánynak, politikai hatalomnak vagyunk a kiszolgálói, őrzői, a katonái, hanem az országunkban rászoruló betegek őrzői és védelmezői vagyunk. Ebben benne van a gazdag holland, több, márkás droggal belőtt nő is, aki az ozorai fesztiválról kerül a műtőasztalunkra, és benne van az idős néni is, aki még életében nem volt kórházban, még a szüléseinél se, mert annyira félt, hogy elviselte, hogy közel 30 évig a lába között lóg a méhe. A műtőben, a műtőasztalon minden ember egyforma. Nincs különbség. Sem az ellátásban, sem az emberségben. Ha kell fordító programmal kommunikálunk, ha kell az unokákról beszélgetünk, hogy feloldjuk a félelmet, megnyerjük a bizalmat, hozzájárulva a gyógyuláshoz, miközben a betegség specialistája, a sebész elvégzi a műtétet fájdalommentesítésben, nyugalomban. Európában ez alapvető emberi jog, s mi európaiak vagyunk. Ez a hely, ez az ország, ez a talpalattnyi föld, ami meghatároz bennünket, és nem kell szégyenkeznünk emiatt. Ezért nem kell szégyenkeznünk. 

Tudod, a napokban eszembe jutott Gandhi. Mahatma Gandhi. 2 aspektusból is. Az egyik a vér nélküli ellenállás miatt, mikor a sópárlóknál nem engedett az erőszaknak, nem vette fel a kesztyűt, hagyta, hogy szétverjék, megalázzák, meghurcolják, de akkor sem ütött vissza, nem adott okot a még több erőszaknak, értelmetlen áldozatnak... Ez a csendes ellenállás, ez idéződött fel bennem. A másik egy komment volt, ami eszembe jutott, hogy OV indiai utazásán meglátogatta Gandhi sírját és egy talpnyalója smúzolta, hogy "két nagy lélek, ha találkozik".... és akkor az jutott eszembe, hogy hogyan ...merészeli ...kettejüket összemérni ? 

Nos, mindebből csak az tűnik ki, hogy csapongok. Csaponganak a gondolataim, miközben az érzéketlen ujjammal kopogok a billentyűkön, és már magam sem tudom, hogyan fejezzem ki az érzéseimet, hisz olyan sokat hallgatok el belőlük. Nos, azt gondolom, minden kollegám nevében, aki maradt és aki nem, hogy igaza van, jól tette, és egyiküknek sem kell szégyenkeznie! Aki elment, hallgatott az önérzetére, a tolerancia küszöbére, a bánatára, a fájdalmára, a józan eszére, a fáradtságára, az elkeseredésére, és igaza van! 

Aki maradt, és a családját, a létfenntartását, az életét, a hivatását és a betegeket védelmezte, mi több, sokan a munkahelyüket, hiszen csak egy tollvonás és már nincs is kórház, csak átvezénylés, és igaza van!  Bízom benne, hogy vér nélkül is lehet ellenállni, konokul, igazul, mint azt Gandhi is tanította. Az igazi Mahatma, nem a talpnyalótól felkent...

 Nem hiszem, hogy emberséges lett volna egymást győzködni az igazságunkról, mert itt egyéni igazságok álltak szemben egy rosszul, rosszkor meghozott, soha meg nem bocsájtható bűnnel, egy szar törvénnyel, kiszolgáltatott helyzetben, reménytelen pozícióban.  Ez itt marad, megmarad, most valóban történelmet írtak, és nem fogjuk elfelejteni! Hiányozni fognak az elmenők, és nem, senki és semmi sem pótolhatja őket a magyar egészségügyből! Most mindannyian veszítettünk. 

A járvány árnyékában

Mi még csak itt vagyunk! Erről nem szabad elfeledkeznünk!
Napok óta kelti a feszültséget bennem a közelgő, lehetséges jövő. Azért írom, hogy közelgő, mert hiszem, hogy ami fenyeget, az előbb-utóbb arcot is mutat, és hogy lehetséges jövőnek tarom, pedig azért helytálló, mert gondolataimban én is lejátszom a legjobb és a legrosszabb változatokat, miután nem ismerem a valóságot. Világjárvánnyá nőtte ki magát ez a COVID-19-nek elnevezett vírus fertőzés. A legrosszabb a bizonytalanság. Mint ahogyan Agathe Christie novellájában, Miss Marple megjegyzi, sokkal inkább néz szembe az igazsággal, bármilyen szörnyű is az, mint az a képzeletére lenne bízva, mert az sokkal félelmetesebb.. Én is így vagyok ezzel. Ennek a vírusnak még nincs számomra arca. Nem tudom azt mondani, hogy János bácsi így vészelte túl, vagy Márti néni így vesztette életét benne. Fogalmam sincs, hogy mit csinál. Viszont, voltam már olyan vírus okozta betegségben, vészhelyzetben, hogy a mai napig szidom magam az akkori tévelygésemért és tudatlanságomért.
    Történt egykor, még hajadon koromban, hogy bármilyen erősnek és egészségesnek is tartottam magam, megfertőződtem az aktuális influenza vírussal. Egy reggel arra ébredtem, hogy mindenen fáj. Eszembe sem jutott, hogy lázas vagyok, csak mikor elmentem fürödni, a csapkeverő hőmérséklet jelzője 40 fokra volt állítva, és vacogtam a víz alatt. Tovább emeltem, s már 50fok celziusra állítottam, mikor úgy éreztem, hogy nem fáj a víz. És akkor, mint minden normális embernek, eszembe jutott, hogy talán bennem van a hiba, ez nem lehet épp normális. Érzékelésem valahogy kibicsaklott. Elmentem a konyháig, (akkor épp albérletben laktam Budapesten, s a házinéni is a munkahelymen volt portás), őrült mód kerestem lázmérőt a kacatos fiókban, de nem leltem. Házinéni műszakból jött haza, s már aludt, így egész egyszerűen, lefeküdtem aludni, mert nem bírtam ébren maradni. Szabadnapom javarészét eszméletlenül töltöttem, s úgy dél körül hallottam, hogy házinéni életre kel, megkérdeztem, tart-e lázmérőt valahol. A megmért hőmérsékletem 39,8 volt, és mindenem fájt. Össze voltam törve. A hajamtól majdnem megőrültem, olyan fájdalmat éreztem, hogy nem tudtam feldolgozni. A derekam, a vesém majd" leszakadt! Nem értettem semmit. Tudtam, hogy nem vagyok olyan állapotban, hogy bemenjek éjszakára dolgozni, de a háziorvosomig, Dunavecsére, nem jutottam volna el. Egyetlen megoldásként, a kórházi üzemorvost tartottam, aki kiírhat, megmondhatja, hogy most mit tegyek. Így hát, egy Algopyrinnel a pocakomban, elindultam Káposztásmegyerről a Heim Pál Kórházba, végig a városon, villamossal, metróval, hogy megtudjam, mi van igazából velem.... Éreztem én, hogy furcsán néznek az emberek, hogy valahogy írtóznak tőlem, de olyan rémesen szarul voltam, hogy azt el sem tudom mondani.Fel sem fogtam, hogy a betegség, amit sugárzok és, valljuk be, terjesztek, az váltja ki az írtózást!
A váróteremben voltak vagy 100-an, különböző rendelésre várva, gyerekek, szülők, hozzátartozók, és én ott kókadoztam a kórházunk kellős közepén, az első emelet, rendelői szintjén, mint egy paca. Hamar beszólítottak, rámnézve azonnal mondták, hogy nem kell vizsgálat sem, influenzás vagyok, menjek haza, feküdjek le, heverjem ki, csillapítsam a lázam, sok folyadék, vegyek be fájdalomcsillapítót és ha egy héten belül nem leszek jobban, akkor jelezzem feléjük. Ok. És akkor megint haza BKV-ztam, végig a városon, boldog tudatban, hogy most már tudom, nem halálos betegségem van, "csak" influenzás vagyok. Mire hazaértem, akkori kis albérleti szobámba, már majdnem eszméletlen voltam a láztól. Nem is mondtam semmit aggódó házinéninek, csak bezuhantam és aludtam majdnem egészen estig. Mikor felébredtem, meglepődve tapasztaltam, hogy házinéni elment otthonról, és még a szobaajtót is rám csukta, hogy nehogy kimenjenek a vírusok. Akkor értettem meg, hogy igazából, mennyire egyedül vagyok. Még egy pohár vizet sem kapok mástól, nekem kell, egyedül legyőznöm a betegséget. Rettenetesen nehéz volt. Ha épp nem voltam lázas, akkor azért sírtam, mert mérhetetlenül egyedül voltam a bajban...
Eltelt néhány év, vagy 25, és még mindig úgy tartom, hogy soha ne legyek többet influenzás! Életem legrosszabb élménye és betegsége volt! A mai napig sajnálom, hogy akkor BKV-val utaztam, és lehet, hogy rengeteg embert megfertőztem a tudatlanságom miatt, mert egészségesen még azt hittem, hogy az influenza egy piti betegség, csak egy nátha, és soha sem gondoltam volna, hogy kórházi életem során, a rengeteg fertőzésből épp ezt fogom elkapni. Úgy éreztem, mint minden fiatal, hogy sérthetetlen vagyok. Erős, egészséges és sebezhetetlen. És ez akkor darabokra tört.
    Második jelentősebb vírus élményem néhány évvel ezelőtt volt, december 1.-én, s a gyermekemtől kaptam. Ez a gerincműtétem utáni tartós betegállományomban történt, tehát én nem jártam közösségbe, nem is kaphattam el mástól, csak a gyerekemtől. Aznap, takarítós napom volt, itthon voltam, szokás szerint szétszedtem a lakást, és amint össza akartam rakni, épp hazajött a Fiam a középiskolából, s kértem, hogy a bútor tologatásban segítsen! Nem csak a rossz kedve volt feltűnő, hanem modta is, hogy nagyon fáradt, hagyjam már békén ezzel a hülyeséggel. Persze, szócsatánkat megnyerve, arrébb taszigálta a szekrényeket, hogy helyre álljon a rend a szobámban, de közben valami nem stimmelt, tényleg nem volt a toppon. Le is feküdt aludni, s bár késő délután volt, két órát legalább ki volt ütve. Este evett valamit, majd elválva elvonultunk ki-ki a saját vackunkba. Én aludtam, mint a bunda, és Ő nem keltett fel, pedig egész éjszaka hányt és ment a hasa. Mikor reggel felkeltem hajnalban, csak azt vettem észre, hogy nem a helyén alszik, hanem a wc-hez közelebb eső fekhelyen, a vendégszobában. És nem is alszik, hanem piheg. Kérdeztem, hogy mi van, mi történt, és annyit mondott, hogy már a lelkét kihányta, kifosta, és jártányi ereje sincs. Elsegítettem a fürdőbe, hogy lezuhanyozzon, és kialakítottam addig egy betegszobát neki az én helyemből. Főztem teát, tüsténkedtem, és közben járt az agyam, hogy most mi lesz? Ha ez ilyen agresszív vírus, hogy egy nap alatt ledöntötte a lábáról, akkor valószínüleg, én is el fogom kapni. Csak az a kérdés, mikor? Milyen gyorsan fertőz? Reggel elment egészségesen, és délután, este már nem volt jól, akkor ha jól számolok, kvázi 12-16 óra alatt döntötte le a lábáról, van még pár órám, hogy én is rosszul legyek. Mi van itthon, mi nincs, ami segít nekünk? Felöltöztem, berohantam a kórházba, kértem infúziót, szereléket, vitaminokat, és a patikában vettem Normaflore-t. Igyekeztem senkivel sem érintkezni, és a lehető leggyorsabban elhagyni a zárt helyiségeket. Mire nyolc-kilenc óra lett, már csepegett is neki a folyadékpótlás, az elveszítettekért cserébe. Dél körül már ébredezett, gyenge volt, de már nem volt kiszáradva, kezdett éledezni, s panaszolta, hogy fáj a haja, a feje, minden porcikája, de lassan abba maradt a hasmenés. Be is ugrott, hogy olyan influenza szerű lecsengése van a vírusnak. Hiába fertőtlenítettem mindent, mostam ki minden textíliát, nem tudtam megakadályozni. Egyik pillanatról a másikra elkezdtem émelyegni. Majd elkezdett menni a hasam, 34-ig számoltam. Ez az utolsó szám, amire emlékszem, azután elkezdett zsibbadni a fejem, szédültem, a padlószőnyegig jutottam, ott veszítettem el az eszméletemet. Pár perc lehetett ez a teljes bénultság, ez a süllyesztő. Ahogy vízszintesbe kerültem a földön, sóhajtozni kezdtem mélyeket, nagyokat, jól esett a hideg, és éreztem, hogy visszanyerem az irányítást. Szóltam a másik szobában heverő, már éledező gyerekemnek, hogy hozzon egy takarót, mert nem tudok felkelni, és szóljon Marcinak, hogy vigye le a kutyát, mert meg sem tudok mozdulni. Délután négy óra volt ekkor. Kutya ajtón ki, majd be, és hevertünk tovább. Így vészeltük át, én a padlón, Kölyök a helyemen, és Marcival, aki levitte a kutyát és nem kérdezett semmit, nem kellett magyarázkodni. Este hét felé hánytam utoljára, rázott a hideg, fájt a hajam, majd lassan bennem maradt a folyadék. Másnap már én vittem hajnalban a kutyát, kerülve minden emberi érintkezést, gyorsan megjártuk, nem is volt többre erőm. Később mondtam el Marcinak, mikor már normálisan sétáltattam a kiskutyámat, hogy mi volt. Nem hitte el. Én se nagyon. De azóta Gyerekemmel van egy közös titkunk. Az a nap, amikor együtt voltunk rettenetesen szarul! Ki is cseréltem az adventi naptárban a december 1.-ét egy cetlire, "infúzió és normaflore" címűre.
     Ez a két olyan keserves tapasztalatom született, s kristálytisztán ki is világlik az esettanulmányomból: nem szabad lebecsülni a vírusokat, valóban erősek, s az a hivatásuk, hogy legyürjenek bennünket. Nincs sérthetetlen, sebezhetetlen ember, egyik pillanatról a másikra lehet egészséges, erős emberből nagyon komolyan beteg. Ha találkozunk egy gyanus esettel, tekintsük magunkat hordozónak, ne menjünk közösségbe, s ha észleljük magunkon a tüneteket, értesítsük telefonon a háziorvost! Hiszem, hogy amit megtehetünk magunkért, az sokat segít. pl. óvatosság, tisztaság, kézmosás, fertőtlenítés. Ez igazából felelősség is! Ha már elkaptuk, vitaminok, lázcsillapító, bő folyadék, más nem nagyon áll rendelkezésünkre. Pihenés, ágynyugalom, elkülönítés és nem közlekedés BKV-val!  Semmi sem előbbre való, minden halasztható, a gyógyulás a fontos!  Tudom, hogy mennyire jól esne, ha valaki az emberre nyitná az ajtót, vagy észrevétlenül, kívülről azért gondoskodna a betegről, ezt is megtehetjük ésszel, úgy, hogy magunkat nem fertőzzük meg.
Gyerekkoromban volt egy mesekönyvem, amiben karanténba zártak egy kislányt skarlát miatt, és a barátai nem merték meglátogatni. Az ajtajukon ott volt a piros háromszög! Ez egyébként most is jól jönne, mert az ajtóra kihelyezett cédula arra is felhívná a figyelmet, hogy esetleg segítségre szorulhatnak!!!! Végül, bonyodalmak után, az ajtón keresztül beszélgettek, küldtek neki levelet is az ajtó alatt, hogy ne érezze magát egyedül. Mára már jobb helyzetben vagyunk az okos telefonok korában, kérdezzük meg, hogy van-e szüksége valamire, gyógyszer, étel, ital, törődjünk egymással, tegyük meg egymásért, ha úgy adódik!
Nem tudjuk, milyen lesz ez a COVID-19, lehet, hogy semmilyen. Lehet, hogy meglátja Magyarországot és magától kihal, vagy unalmasra mutálódik.... Vagy nem. Ha törődünk egymással, szűkebb, irányíthatóbb, átláthatóbb környezetünkkel, ha van tervünk, embereink, akikre számíthatunk, akik viszont számíthatnak ránk, és használjuk a józan eszünket, akkor kisebb lesz a baj, még akkor is, ha lesz...

Ez egy sisak. De szépen kiemeli az okos gondolatokat! 

Ma írnom kell

Beszélgettem Judittal, aki,  mint már olvasóim számára ismerős, Mexikóban él, s ritkán adódik rá alkalmunk ezt megtenni... Szoktunk néha összecsengeni téren, időn és óceánokon át, de ez valamelyikünk számára mindig rohanást, vagy épp az alvásból elcsent pillanatokat jelenti. Igazán beszélgetni, élményeket cserélni, gondolatokat megosztani csak ilyenkor tudunk, ha épp "itthon" van. Most nem is váltottuk úúúúúgy meg a világot, ahogyan szoktuk. Most különlegesebb dologra jöttem rá, ahogyan összegeztük az elmúlt történéseinket, mégpedig a világ lüktetésére. Judit vonatkozásait fedje csendes homály, én most a magam tükrét teszem le az asztalra.
Ez az év, ez az időszak, a közelmúltunk tele van változásokkal. Nagyon jelentős jó és rettenetes rossz váltakozik, hullámzik, lüktet egész évben. Ami furcsa, egyiket sem irányíthatom. Olyan az egész, mintha fent ülnék azon a bizonyos hosszú, lengőkarú körhintán, ami kivisz a tenger fölé, félelmet kelt, suhog velem, és minden lendülésnél úgy érzem, elenged, nem tart, repülök és bele fogok zuhanni a semmibe, vagy ha nem, akkor, mire visszaérek, már nem találom azt, amit ismerek, szeretek, mert megváltozik minden a parton. Mindig minden más, mire visszaérek a biztonságosnak vélt szakasz fölé, és az "elenged a körhinta"-érzésem, sosem szűnik meg. Így érzem magam egész évben.
     A január számomra új élet kezdete volt, új lakásba költöztünk  Emma kutyámmal, albérletbe, nagylányosan, nagykutyásan. Majd minden összeomlott, mert Emma kutya azonnal megbetegedett, javarészt lelki toprongy lett belőle, bármennyire vigyáztam rá.... Megviselte a költözés, visszafejlődött, leépült, úgy kezdett viselkedni, mint babakorában,- rombolt. Sírt, nyüszített és rombolt. Ez váltakozott néha, és nem tudtam, hogyan fogom megoldani, de azt tudtam, hogy meg kell oldanom valahogy. Gondolatban már rákészültem, hogy elengedem, ha ennyire nem jó neki, de valahogy mégis, önző módon azt akartam, hogy elfogadja a tényt, hogy már itt lakunk, nem messze a helytől, ahol eddig éltünk. Közben megbetegedett a kezem, alagút szindrómám lett, és ebben a költözés volt a legkisebb tényező. Pakoltam, de már akkor is fél kézzel, mert nagyon fájt a jobb kezem, így nem is tudtam megterhelni, inkább rugdostam a dobozokat, mint megemeltem volna. Igazság szerint, Emma csinálta a kézbajságomat, mert egyfolytában rángatott, menekült, húzott, totál idegroncs volt, és engem ez még mélyebbre taszigált. Azt hittem belehalok ebbe az egészbe. Megcsináltam a költözés cirkuszt télvíz idején, egyik helyről a másikra, csak azért, mert kutyám van és a kutyát biztonságban akartam tudni, és hogy ne kelljen elválnunk egymástól, hogy békés, öreg kort biztosíthassak neki, és erre ŐŐŐŐŐŐ fújja el a kártyaváramat.... Kihátrál mögülem és maradok magamra, kétségbe esetten... De engem sem pudingból készített az Anyám, kiolvastam néhány kutyapszichológiai könyvet, amiben azt tanácsolták, hogy vegyem vissza az irányítást. Mutassam meg, ki itten a falkavezér! Hát, én. Ott kezdődik a terápia, hogy ki megy ki előbb az ajtón, és kimegy be előbb. Ki megy elöl és ki a kullogó séta közben. Nagyon okos kutyám van, két alkalom után megszűnt a pakolás, rámolás, rombolás, és elkezdődött a konszolidáció korszaka. Ugyan még hetekig láttam a rettenetet a szemében, hogy "te gonosz, már megint elmész!!!!", de elmentem, és lent hallgatóztam a lépcső alján, hogy rázendít-e szívszaggató áriájára kiskutyám, ami miatt már elátkoztak újdonsült lakótársaim az első héten. Aztán, hogy lassítottam az idegbajban, a rámzummoló szomszédot kellett leállítani. Én csak úgy hívom magamban, Faszkalap. (Már elnézést). Fkalap sok rossz szokással rendelkezik, az egyik az, hogy ezekre mind ráér. Fkalap beletolakodik a személyes teredbe, meg akarja mondani neked, hogy itt mi a szokás. Ok. Fkalap intézkedik helyetted, hogy nehogy lemaradj valamiről. Ok. Fkalap egy álló délutánon át csenget a kutyának, hogy közölje vele, bedobta a vízóra papírt a postaládába. Fkalap ezek után részegen feljön este közölni, hogy nem működik a kaputelefonom, mert nem vettem fel. Térdig esik az álla, mikor közlöm, tán, mert nem voltam itthon, és a kutya még nincs betanítva, hogy diskuráljon. Fkalap még sem ezekről a sztorikról hírhedt az Erkel kertben, hanem a kukázás miatt. Egyik reggel, s szinte minden reggel hajnaltól gyönyörködöm a kertben, látom ám, hogy e jószág lelkesen rendezkedik a kukákban. Egyikből átpakolja a másikba, kiborítja, szétszórja, simogatja, szeretgeti a szemetet, beszél hozzá, ki-be rakja... Mondom magamban, hogy ez érdekes... Aztán egy reggel látom ám

, hogy kiüríti a saját szemetét majd gondosan kivesz egy csomagot a kukából, beleteszi az edényébe, majd felviszi magához. Épp filmeztem, csak mert már nagyon zavart a kukázása, így ez épp megvan a gyűjteményemben...  Majd kisvártatva visszahozta és visszatette az illő helyére. Ez így megy azóta is, minden áldott nap. Minden nap, minden ráérő idejét a szemét gondozására fordítja. Ez több, mint szenvedély, vagy hobbi, ez kérem, hivatás. Egy délután, fél évvel az első észlelés óta, eldurrant az agyam, és rászóltam, hogy ne merjen a szemetemhez nyúlni, és hagyja abba a disznólkodást, mert erre senki sem kérte fel. Épp kidobni indultam, mikor láttam, hogy könyékig elmerül kedvenc hobbijában. Szó szót követett, majd közölte, hogy nem kellene így beszélnem vele, én meg annyit mondtam, hogy nem kellene a kukában turkálnia. Nem lettem jobban ettől, azért azt megjegyzem. Két hétig tüntetőleg nem turkálta a szemetet. Elvonási tünetei lehettek, mert a lépcsőházban sem láttam. Duzzogott. Majd, egy délután a kuka oldalára ragasztott cetlire figyeltem fel: elrontották a dunanett dolgozói. Ki is derült, mi áll emögött... Az egyik konténer nem működött, így azt kétszer nem tudták kiüríteni teljesen, csak leszedtek belőle. Fontos munkáját végző Fkalap viszont résen volt, és azonnal értesítette a környéken lakókat, hogy bibibi, elrontották a dunanett dolgozói. Majd kiírta a lépcsőházba is, hogy csapódnak az ajtók, és hogy rágcsálóírtás is lesz.(nem lett). Fkalap egy olyan lény, akit nem lehet leírni. Mindenben ott van, csak senki sem kérte rá, hogy ott legyen, és benne legyen, és hogy köze legyen, nem ő a házmester. Ő csak egy lakó lakó. Szeretek itt lakni, de Fkalap keltette stressz nélkül. Mondd, te szeretnéd, hogy valaki mindennap átturkálja a szemetedet? Én valahogy nem... Mi vagyok én? Szeleb? Mindegy. Nem is akartam róla írni, csak valahogy kibukott belőlem.
Február egy szomorú hónap volt, sokkolt minket kollegánk halála, azóta is fáj, s elég gyakran eszünkbe jut. És azóta még egy csomó kollega ment el, kezdtünk már hinni a mátrix elméletben, hogy van valaki vagy valami, aki kiveszi belőlünk az elemet, átdugja a vezetékeket és egyszer csak kiemel a játékból.  Ez már nem játék... Game Over. Jó néhány kiváló orvos hagyott minket magunkra, és a legszörnyűbb, hogy bár ez volt az életük, mi lassan a nagy hajtásban, elfeledjük arcukat, hanghordozásukat, kedvességüket, és belemerülünk a hétköznapi küzdelmekbe, mert azok soha nem érnek véget. Időnk sincs felfogni és meggyászolni halottainkat, az élet megy tovább. mondhatod, hál Istennek! Igen, néha így érzem. Jó ez így, ahogy van.
Aztán, kicsit megbetegszem, hála a változókori hőhullámoknak, és már másképpen látom a helyzetet. Sajnos, nem eshetek ki, megy tovább a verkli, gyógyszerek tartanak egyben, de legyengülök és épp, mikor  pihenni, utazni mennék, leszek a leggyengébb immunrendszeri állapotban. Ergo, fogékonnyá váltam minden betegségre, nulla tartalékkal, a 18 km-es hegyi túrán bokáig leizzadt ruhában mászkáltam a 10 fokos erdőben. A mellkasom, mintha megdermedt volna, jeges tömbként ült rajtam a vacogás. Végem van! Ott és akkor tudtam,, hogy ezt nem úszom meg, ez eltesz láb alól, ez olyan. És lám, így is lett. Nyaralni indultam, de még sem, pihentem, hónapokra elintéztem az egészségem. Ismét egy Game Over.
Semmi sem olyan, amilyennek látszik. Az Alkotótábor is felemásra sikeredett. Fel is lázadtam vezetőnknek választott tagtársunk ellen, mert nagyjából ez úgy nézett ki, hogy a tábor előtt egy pár nappal még sem a hely, sem az időpont nem volt lefixálva, meghirdetve, egy plakát sem készült el, és egy árva vendéget sem sikerült értesíteni a tábor lehetőségeiről. Kezdődött egy hatalmas kampánymunkával, fejetlenséggel, kapkodással, és senki sem tudott a tábor létezéséről sem, így alig volt látogatónk. Utólag, büszke vagyok arra, amit végül összehoztunk, és ez közös munka volt, mert nagyon jó programjaink voltak, élvezetesek, színesek, csak érdeklődés hiányában, sokat vesztettünk a létjogosultságunkból és hírnevünkből. Talán, ez volt az utolsó tábor, jövőre nem szervezünk, ez egyértelműen, közösségi kudarc volt.
Itt tartunk, fél év van, épp egy hónap van a nyárból. Gyerek kérdezte, miért nem pasizok? Hiszen a barátnőm épp most lelt társra.... Mert nem adta fel, azért!
Nos,  én előbb szeretnék, kicsit nem lüktetni a világ bajával. Nem érezni a kitörő vulkánok haragját, hőjét, fröcskölő hamuját, izzó lávafolyamát. Szeretném visszakapni a méltóságomat ebben a változókori nyavalyában,  Szeretném legyőzni a banyalázat, a tüdőgyulladás maradványait, meglelni a újra a harmóniát, kigyógyulni szerzett nyavalyáimból, hol egy vajákos, aki belém lát és kihúzza belőlem a kórságot? Miért beteg az, aki gyógyításra esküdött fel és az áldatlanok szekerét tolja? Miért veszik el az, ami eredendő jó? Miért? Na, ezért kellett nekem ide most írnom, hogy kikérdezzem végre magam.... Hátha, holnap könnyebb lesz....
 (Folyt. 2019. szeptember 04.)
Egyébként nem lesz könnyebb. Ez az év úton van a világ peremén, és mint egy vándorcigánykaraván, zötyög, zörög, csattog, huppan, koppan, halad, ragad, mocskos és fülledt, és semmi sem olyan, amilyennek látszik. Nézz csak szét az országban! Jönnek ősszel az önkormányzati választások lefizetési, szavazatvásárlásos időszakkal, választási csalással rutinból, és lenyomják a torkunkon.  Aki nincs velünk, az ellenünk, és ahol nem kormánypárti jelölt nyer, ott lehúzhatjátok a rolót, az a térség nem fog fejlődni, -stb... fenyegetéssel. De ami a legszebb, olyan jelölteti magát képviselőnek szűk ismeretségi körömből, aki saját bevallása szerint csak bólogatni tud, de azt nagyon. Ez az ország halálra van ítélve, érzem most, és fojtogató kegyetlenséggel nyomorítanak tovább bennünket. Tudod, úgy érzem, hogy minden önálló gondolatomat elsorvasztják, minden jóérzésemet, rezdülésemet, életszeretetemet, elveszítem. Mint a dementorok közelében.  Megfagy a szív, a lélek, úgy érzem, már soha sem leszek boldog.
Ahol egy lebutított országban LLJ családi tragédiája a vezető hír, tele van vele a sajtó, a média, mocskolódása, kulturálatlansága, ruhaszaggatása, hőbörgése folyik a csapból is, és bevonnak mindenkit ebbe roma mentalitásba, ha akarod, ha nem. Visszük a cigányokat a vállunkon, ez nem kérdés, ez a sorsunk. De azt ne kérje és várja el senki, hogy azonosuljunk a szokásaikkal, úgy érezzünk együtt, hogy egyetértsünk a leadott műsorral, pedig ez lett az arcunk. Magyarország Arca.
Sajnáljuk a Kisfiút, szerintem, nincs ember az országban, aki szeretné átélni egy gyermek elvesztését. De gyászolni az ember nem a médiában szokott, cirkusszal, rivaldafényben, szelfizve a temetőben, vagy akár dalnépszerűsítés közepette, és nem köpködve egy Anyát, aki elveszítette a kisfiát. A gyász magánügy. És én mélységesen elítélem ezt az embert, ezt a ripacsot, és elzárkózom attól, hogy ilyen legyen az ország image-om. Én más országról álmodom....

" Együtt vagyunk és ez jó nekünk..."Csabdi, Zsámbék, Martonvásár....

Éppen azon gondolkoztam, hogy előző bejegyzésem, baráti emlékezésem után, mennyire nem akartam írni ide.... Olybá tűnt, bennem is lezáródott egy kommunikatív korszak, nehéz újra felvenni az élet mentőkötelét. De miután a mentőkötél kidobódott, és élmények születtek belőle, szavaim lassan összeállnak mondattá, s csak remélni merem, hogy kerek, egész lesz belőle.
    Az én mentőkötelem az a közösség, ahová büszkén mondhatom, tartozom. Vikár Béla Nőikar a becsületes nevünk, most ünnepeltük fennállásunk 15. évfordulóját. Az alkalomból megrendezett koncertnek egyik szóvivője voltam, és több ponton csuklott el a hangom a konferálás alatt. Én mindig meghatódom. Fene tudja, talán a korral jár, de lassan nem szabad felvállalnom szerepléseket, mert gyakorta elárasztanak a Nagy Érzelmek, Emlékek. A konferálásra készülve kigyűjtöttem, csak ebből a blogból származó írásaimat és meglepődve láttam, hogy ha rendesen megszerkeszteném, kivenném belőle saját agymenéseimet, már egy regény születhetne a leírt anyagból. Nos, most ehhez teszek hozzá egy epizódot. Énekkarral Református Istentiszteleten, Csabdiban.

Zsámbékon, a romtemplom kertjében találtam ezt a padfeliratot, és mottóul választottam, mert tökéletesen kifejezi lényegünket...
"Együtt vagyunk és ez jó nekünk!"

Tavaly történt, hogy az általunk énekelt dalokra épülve, összeállt az Ünnepi Istentisztelet augusztus 20.-án, Dunavecsén, a Református Templomban. Számunkra is szokatlan volt, hogy dalaink mondanivalója, hogyan épül be egy igehirdetésbe, s hogyan ad hangsúlyt a kiemelt mondanivalónak. Nem csak egyházi énekeket, de Zsuzska által megzenésített Nagyjaink költeményeit is be tudtuk vinni a templom falai közé. Többen hallottak bennünket, mint reméltük. Nem csak a hallgatóknak, de nekünk is élmény volt, a mi gondolatainkat is felébresztette a rávilágítás. Most ugyanilyen felkérésnek tettünk eleget, tőlünk majdnem 100 km-re, Csabdiban, egy gyönyörű fekvésű, hegyekkel ölelt, őzek járta völgy kis templomában. Hetekig olyan műsortervvel készültünk, amiből nem tudtuk, hogy mi fog kisülni, hogyan fog épülni rá bármilyen mondanivaló. Dalaink jobbára hittel kapcsolatos tartalmúak voltak, de csempésztünk bele saját kedvencet is, mai, modern feldolgozást, önálló hangvételt, és megpróbálkoztunk az acapellával is. Ott tudtuk meg, a fellépés előtt, hogy ebből melyik dal fog hangsúlyt kapni, beleépülni az igehirdetésbe, és melyiket fogjuk a végére hagyni, és úgy egy csokorban elénekelni, hogy már csak mi tudjuk, hogy ezek egy zenei sorban voltak valaha...
    Csabdi, egy légi folyosó alatt helyezkedik el, s szerencsénkre, csak a koncert első dalánál lehetett hallani az alacsonyan elhúzó sugárhajtású gép hangját, majd következett egy nagy szünet, épp egy koncertnyi. Csodálatos akusztikája van a templomnak, s ezért nem győztünk hálásak lenni, nem csak magunkat hallottuk, de társainkat is, ami a legfontosabb, az együtt hangzást. Kisvártatva azt vettük észre magunkon, hogy a 14 fokos hideg ellenére, szeretünk itt énekelni, élvezzük a perceket, a dalokat, és még azt sem hallottuk meg, ha valamit nem tisztán hoztunk ki magunkból. A lelkesedés jótékony fátyollal fedte füleinket, csak Zsuzska szemrebbenése lett szigorúbb. Végül lement a majd két órás rendezvény, addigra már összefagytunk, recegtünk, hiába voltunk felkészítve erre, az emberi test áthűl, ha akarja, ha nem, ha nem mozog. Közben láttuk, hogy a kezdeti esős, borongós, borult idő ellenére, a templom ablakain beszűrődő fény megtelik melegséggel, halvány sárgás árnyalatai erősödnek, határozottan kisütött a nap odakint. Egyre jobban vágytunk a melegre, ez az, ami a végén bennünk megmaradt. Amikor kiléptünk a fényre, "átölelt az Isten. Nem harsonával, hanem jött néma, igaz öleléssel..."- ahogy ezt énekeltük Ady Endre versében... Vannak néha ilyen rátalálások, ilyen megélések, és azt figyeltük meg, hogy mindannyiunknál más és máskor jön az ilyen  pillanat, amikor a versek könnyekig tudnak otthonra lelni bennünk. Amikor beteg voltam, hetekkel később a Köszönöm, Köszönöm volt az, ami megbőgetett,  nem is számítottam rá, hogy ennyire megviselt a betegeskedés. Valahogyan áttranszformálódik, helyezkedik, alakul, majd egyszer csak odaér, ahova indult és ránk zuhan a versben rejlő mondanivaló. Lehet, énekeltük már százszor is, de egyszer csak átéljük, s örökre megmarad a pillanat.

Csabdi, Református Templom

Koncert előtt, kabátban, fagyoskodunk

Koncert után, melegedünk, fürdőzünk, olvadunk...

Kedves, úgynevezett "szeretet vendégséget" tartottak a mise után az imateremben mindannyiunk számára, és az az igazság, ugyan közelgett a dél és tudtuk, hogy Zsámbékon fogunk ebédelni egy étteremben, de egyikünk sem tudott ellenállni a sok finomságnak, amivel készültek az asszonyok... Életünk legjobb házi sütijeit részesítettük előnyben a józan belátással szemben, így mire Zsámbékra értünk, ebédelni, nem voltunk igazán éhesek. Nézelődtünk, sétáltunk előtte, felfedeztük a látnivalókat, és még az ebédre is várni kellett kicsit, addigra kongattak a hasunkban is... Zsámbék mesei környezetét, természeti szépségeit a ránk jellemző alapossággal fedeztük fel. Minden kútba benéztünk, minden kerti szobrot megvizsgáltunk, fürdőztünk a napsütésben, jó érzésekben.

Zsámbéki életkép

Romtemplom a maga szépségében uralkodik

Életkép 2.

Minden zugot, rést, szemügyre veszünk...

Életkép 3.

Csoportkép a Zsámbéki Romtemplom előtti úton

A legjobb dolgot ebéd utánra hagytuk, a Romtemplom felfedezését, megtekintését. Azt szeretem a lányokban, hogy senki sem türelmetlen, ideges, feszült, akárhol, akárhány romtemplomot is néztünk már meg eddig.  Olyan szépen, békésen bele tudunk simulni a látványba, a hely hangulatába, jár a képzeletünk évszázadokról évszázadokra, hogy a következő program szenved mindig csorbát, mert nem indulunk időben... .Ám, még egy apropó tartott föl minket a továbbállásban, a kapus ember madárfaragásai gyönyörű, kezelt, festetlen fából, főbb jellemzőik alapján megalkotva voltak kiállítva egy dobozban.  Ildike egy kivételével mindet felismerte a faragásokból, nevén nevezte a madarakat. A mester ezt dicséretnek vette, és lehet, hogy ilyen élményben még nem is volt része, hogy a látogatók közül egy madarászra lel, mert boldog, büszke mosollyal tette fel a kérdéseit Ildinek. Na és ez? És ez? Ez még nem volt...Lelkendezett és gratulált Ildinek.

Ismét autóinkkal indultunk, immár Martonvásárra, Szűcs Zsuzsi kedvéért, hiszen Ő ajánlotta figyelmünkbe a következő programot. Sajnálatosan, épp az indulás előtti héten lebetegedett, így Ő nem tudott jönni, de lélekben velünk volt, s már csak miatta is szerettük volna látni Martonvásár kincseit. Az Óvoda Múzeumban csodás dolgokat, századeleji játékokat, történelmi jelentőségüket, hátterüket, az óvónő képzés történetét ismerhettük meg. Láttuk Petőfi Sándor, Kossuth Lajos aláírást az óvodatörvény tervezetének benyújtását támogató okiraton. Megismerhettük Teleki Blanka, Brunszvik Teréz életét, munkásságukat, ismét jártunk a dicső, értelmes múltban.... De a legjobb hely, az a pisilde szintje volt, aminél többen le is ragadtunk. Ugyanis, ezen kihasználatlan közösségi téren, kitalálták, hogy ingyen könyvpiacot hoznak létre. Lehet hozni is és vinni is könyvet. Lehet leülni, olvasgatni, válogatni, ismerkedni a művekkel, és megkérdeztem, szeretettel várják a könyveket is, ha nem tudsz vele mit kezdeni, ki ne dobd! Évente közel százezer példány cserél gazdát, mondta a múzeum dolgozója. Minden műfaj, minden példánya érték! Rögtön találtam is két példányt, Michelangelo életét feldolgozó Kőbe zárt fájdalom című művet, és Charlie Chaplin életrajzát, ami most kiváltképpen nagyon jól esett nekem. A múzeum után tettünk egy sétát a Brunszvik Kastély parkjában, sajnos az épület már zárva volt, így csak csodás, virágos, illatos parkjában csatangoltunk egy kicsit. Egy jó fagyizás után indultunk haza, tele ismét élményekkel, töltődéssel, s bár hiányzott nekünk a mi Szűcs Zsuzsink, nem maradt le semmiről, mert maradt még látnivaló, szívesen eljövünk vele is újra!

Ez a fa művészeket ihlet szépségével

Beethoven Múzeum, sajnos, már zárva volt

És vár még ránk a Kastély is, valamikor! 

Végső búcsút venni egy 22 évestől....

Nincsenek szavaim. Az első perctől, mióta tudom, mi történt vele, azon gondolkozom, hogy hogyan lehet levegőt venni ekkora fájdalomtól. Hogyan lehet túlélni egy gyermek elveszítését? Úgy érzem, épen, józan ésszel, sehogyan se.
22 évesen Istennek kellene lennie, halhatatlannak, páncélos vitéznek, legendás hősnek, sebezhetetlennek, érinthetetlennek, de ami a legfontosabb, okos szemeiben, rezdüléseiben, intelligens, választékos beszédében kellene gyönyörködnünk, s nem elengedni örökre.
Tragédia, ami vele és családjával történt, és sokan úgy merevedtünk bele a történetbe, hogy igazi együttérzésre alkalmatlanok vagyunk, mert egyikünk sem akarja megtudni, hogy mit élnek át hozzátartozói. Még felfogni sem tudjuk, nem hogy feldolgozni. Mély döbbenet és fájdalom kísérte ma utolsó útjára a Kollegánkat, akit tragikus körülmények között elveszítettünk január 25.-én. Csendes, egyházi temetésén baráti könnyek, fegyelmezett emberek, csokrok, koszorúk, szál virágok százai fejezték ki, hogy ez a fiú nem volt akárki. Szerettük Őt, becsültük Őt, de akarata ellenére nem tarthattuk meg az örömünkre.
Mély megrendülésünkben, holnap visszatérünk közös munkahelyünkre és folytatjuk tovább a munkát. Hiányozni fog, beszélni fogunk róla, mert a legjobb barátja szerint, kell beszélni róla. Annál rosszabb nem lehet, minthogy elhallgatunk. Ne csináljunk úgy, mintha nem is létezett volna. Mesélt nekem egy sztorit a kettejük barátságából, és mikor próbáltam a magam módján halálával szembe nézni, a történet keringett bennem. Béna, erőtlen, operációra érett kezemmel próbáltam megfesteni az alakját. A nyakigláb fiút, a mindig elmaradhatatlan kapucnis felsőben, energiaitalt szorongatva, majd a távozó lelket, aki még emberi döntéssel kidobja az utolsó energia italos flaskát, hogy megértsük, nem kell többet takarítani utána, és könnyed hátraarcban szellemmé válik, szellem keze lazán int, helló...  Isten Veled, Laca!