A járvány árnyékában

Mi még csak itt vagyunk! Erről nem szabad elfeledkeznünk!
Napok óta kelti a feszültséget bennem a közelgő, lehetséges jövő. Azért írom, hogy közelgő, mert hiszem, hogy ami fenyeget, az előbb-utóbb arcot is mutat, és hogy lehetséges jövőnek tarom, pedig azért helytálló, mert gondolataimban én is lejátszom a legjobb és a legrosszabb változatokat, miután nem ismerem a valóságot. Világjárvánnyá nőtte ki magát ez a COVID-19-nek elnevezett vírus fertőzés. A legrosszabb a bizonytalanság. Mint ahogyan Agathe Christie novellájában, Miss Marple megjegyzi, sokkal inkább néz szembe az igazsággal, bármilyen szörnyű is az, mint az a képzeletére lenne bízva, mert az sokkal félelmetesebb.. Én is így vagyok ezzel. Ennek a vírusnak még nincs számomra arca. Nem tudom azt mondani, hogy János bácsi így vészelte túl, vagy Márti néni így vesztette életét benne. Fogalmam sincs, hogy mit csinál. Viszont, voltam már olyan vírus okozta betegségben, vészhelyzetben, hogy a mai napig szidom magam az akkori tévelygésemért és tudatlanságomért.
    Történt egykor, még hajadon koromban, hogy bármilyen erősnek és egészségesnek is tartottam magam, megfertőződtem az aktuális influenza vírussal. Egy reggel arra ébredtem, hogy mindenen fáj. Eszembe sem jutott, hogy lázas vagyok, csak mikor elmentem fürödni, a csapkeverő hőmérséklet jelzője 40 fokra volt állítva, és vacogtam a víz alatt. Tovább emeltem, s már 50fok celziusra állítottam, mikor úgy éreztem, hogy nem fáj a víz. És akkor, mint minden normális embernek, eszembe jutott, hogy talán bennem van a hiba, ez nem lehet épp normális. Érzékelésem valahogy kibicsaklott. Elmentem a konyháig, (akkor épp albérletben laktam Budapesten, s a házinéni is a munkahelymen volt portás), őrült mód kerestem lázmérőt a kacatos fiókban, de nem leltem. Házinéni műszakból jött haza, s már aludt, így egész egyszerűen, lefeküdtem aludni, mert nem bírtam ébren maradni. Szabadnapom javarészét eszméletlenül töltöttem, s úgy dél körül hallottam, hogy házinéni életre kel, megkérdeztem, tart-e lázmérőt valahol. A megmért hőmérsékletem 39,8 volt, és mindenem fájt. Össze voltam törve. A hajamtól majdnem megőrültem, olyan fájdalmat éreztem, hogy nem tudtam feldolgozni. A derekam, a vesém majd" leszakadt! Nem értettem semmit. Tudtam, hogy nem vagyok olyan állapotban, hogy bemenjek éjszakára dolgozni, de a háziorvosomig, Dunavecsére, nem jutottam volna el. Egyetlen megoldásként, a kórházi üzemorvost tartottam, aki kiírhat, megmondhatja, hogy most mit tegyek. Így hát, egy Algopyrinnel a pocakomban, elindultam Káposztásmegyerről a Heim Pál Kórházba, végig a városon, villamossal, metróval, hogy megtudjam, mi van igazából velem.... Éreztem én, hogy furcsán néznek az emberek, hogy valahogy írtóznak tőlem, de olyan rémesen szarul voltam, hogy azt el sem tudom mondani.Fel sem fogtam, hogy a betegség, amit sugárzok és, valljuk be, terjesztek, az váltja ki az írtózást!
A váróteremben voltak vagy 100-an, különböző rendelésre várva, gyerekek, szülők, hozzátartozók, és én ott kókadoztam a kórházunk kellős közepén, az első emelet, rendelői szintjén, mint egy paca. Hamar beszólítottak, rámnézve azonnal mondták, hogy nem kell vizsgálat sem, influenzás vagyok, menjek haza, feküdjek le, heverjem ki, csillapítsam a lázam, sok folyadék, vegyek be fájdalomcsillapítót és ha egy héten belül nem leszek jobban, akkor jelezzem feléjük. Ok. És akkor megint haza BKV-ztam, végig a városon, boldog tudatban, hogy most már tudom, nem halálos betegségem van, "csak" influenzás vagyok. Mire hazaértem, akkori kis albérleti szobámba, már majdnem eszméletlen voltam a láztól. Nem is mondtam semmit aggódó házinéninek, csak bezuhantam és aludtam majdnem egészen estig. Mikor felébredtem, meglepődve tapasztaltam, hogy házinéni elment otthonról, és még a szobaajtót is rám csukta, hogy nehogy kimenjenek a vírusok. Akkor értettem meg, hogy igazából, mennyire egyedül vagyok. Még egy pohár vizet sem kapok mástól, nekem kell, egyedül legyőznöm a betegséget. Rettenetesen nehéz volt. Ha épp nem voltam lázas, akkor azért sírtam, mert mérhetetlenül egyedül voltam a bajban...
Eltelt néhány év, vagy 25, és még mindig úgy tartom, hogy soha ne legyek többet influenzás! Életem legrosszabb élménye és betegsége volt! A mai napig sajnálom, hogy akkor BKV-val utaztam, és lehet, hogy rengeteg embert megfertőztem a tudatlanságom miatt, mert egészségesen még azt hittem, hogy az influenza egy piti betegség, csak egy nátha, és soha sem gondoltam volna, hogy kórházi életem során, a rengeteg fertőzésből épp ezt fogom elkapni. Úgy éreztem, mint minden fiatal, hogy sérthetetlen vagyok. Erős, egészséges és sebezhetetlen. És ez akkor darabokra tört.
    Második jelentősebb vírus élményem néhány évvel ezelőtt volt, december 1.-én, s a gyermekemtől kaptam. Ez a gerincműtétem utáni tartós betegállományomban történt, tehát én nem jártam közösségbe, nem is kaphattam el mástól, csak a gyerekemtől. Aznap, takarítós napom volt, itthon voltam, szokás szerint szétszedtem a lakást, és amint össza akartam rakni, épp hazajött a Fiam a középiskolából, s kértem, hogy a bútor tologatásban segítsen! Nem csak a rossz kedve volt feltűnő, hanem modta is, hogy nagyon fáradt, hagyjam már békén ezzel a hülyeséggel. Persze, szócsatánkat megnyerve, arrébb taszigálta a szekrényeket, hogy helyre álljon a rend a szobámban, de közben valami nem stimmelt, tényleg nem volt a toppon. Le is feküdt aludni, s bár késő délután volt, két órát legalább ki volt ütve. Este evett valamit, majd elválva elvonultunk ki-ki a saját vackunkba. Én aludtam, mint a bunda, és Ő nem keltett fel, pedig egész éjszaka hányt és ment a hasa. Mikor reggel felkeltem hajnalban, csak azt vettem észre, hogy nem a helyén alszik, hanem a wc-hez közelebb eső fekhelyen, a vendégszobában. És nem is alszik, hanem piheg. Kérdeztem, hogy mi van, mi történt, és annyit mondott, hogy már a lelkét kihányta, kifosta, és jártányi ereje sincs. Elsegítettem a fürdőbe, hogy lezuhanyozzon, és kialakítottam addig egy betegszobát neki az én helyemből. Főztem teát, tüsténkedtem, és közben járt az agyam, hogy most mi lesz? Ha ez ilyen agresszív vírus, hogy egy nap alatt ledöntötte a lábáról, akkor valószínüleg, én is el fogom kapni. Csak az a kérdés, mikor? Milyen gyorsan fertőz? Reggel elment egészségesen, és délután, este már nem volt jól, akkor ha jól számolok, kvázi 12-16 óra alatt döntötte le a lábáról, van még pár órám, hogy én is rosszul legyek. Mi van itthon, mi nincs, ami segít nekünk? Felöltöztem, berohantam a kórházba, kértem infúziót, szereléket, vitaminokat, és a patikában vettem Normaflore-t. Igyekeztem senkivel sem érintkezni, és a lehető leggyorsabban elhagyni a zárt helyiségeket. Mire nyolc-kilenc óra lett, már csepegett is neki a folyadékpótlás, az elveszítettekért cserébe. Dél körül már ébredezett, gyenge volt, de már nem volt kiszáradva, kezdett éledezni, s panaszolta, hogy fáj a haja, a feje, minden porcikája, de lassan abba maradt a hasmenés. Be is ugrott, hogy olyan influenza szerű lecsengése van a vírusnak. Hiába fertőtlenítettem mindent, mostam ki minden textíliát, nem tudtam megakadályozni. Egyik pillanatról a másikra elkezdtem émelyegni. Majd elkezdett menni a hasam, 34-ig számoltam. Ez az utolsó szám, amire emlékszem, azután elkezdett zsibbadni a fejem, szédültem, a padlószőnyegig jutottam, ott veszítettem el az eszméletemet. Pár perc lehetett ez a teljes bénultság, ez a süllyesztő. Ahogy vízszintesbe kerültem a földön, sóhajtozni kezdtem mélyeket, nagyokat, jól esett a hideg, és éreztem, hogy visszanyerem az irányítást. Szóltam a másik szobában heverő, már éledező gyerekemnek, hogy hozzon egy takarót, mert nem tudok felkelni, és szóljon Marcinak, hogy vigye le a kutyát, mert meg sem tudok mozdulni. Délután négy óra volt ekkor. Kutya ajtón ki, majd be, és hevertünk tovább. Így vészeltük át, én a padlón, Kölyök a helyemen, és Marcival, aki levitte a kutyát és nem kérdezett semmit, nem kellett magyarázkodni. Este hét felé hánytam utoljára, rázott a hideg, fájt a hajam, majd lassan bennem maradt a folyadék. Másnap már én vittem hajnalban a kutyát, kerülve minden emberi érintkezést, gyorsan megjártuk, nem is volt többre erőm. Később mondtam el Marcinak, mikor már normálisan sétáltattam a kiskutyámat, hogy mi volt. Nem hitte el. Én se nagyon. De azóta Gyerekemmel van egy közös titkunk. Az a nap, amikor együtt voltunk rettenetesen szarul! Ki is cseréltem az adventi naptárban a december 1.-ét egy cetlire, "infúzió és normaflore" címűre.
     Ez a két olyan keserves tapasztalatom született, s kristálytisztán ki is világlik az esettanulmányomból: nem szabad lebecsülni a vírusokat, valóban erősek, s az a hivatásuk, hogy legyürjenek bennünket. Nincs sérthetetlen, sebezhetetlen ember, egyik pillanatról a másikra lehet egészséges, erős emberből nagyon komolyan beteg. Ha találkozunk egy gyanus esettel, tekintsük magunkat hordozónak, ne menjünk közösségbe, s ha észleljük magunkon a tüneteket, értesítsük telefonon a háziorvost! Hiszem, hogy amit megtehetünk magunkért, az sokat segít. pl. óvatosság, tisztaság, kézmosás, fertőtlenítés. Ez igazából felelősség is! Ha már elkaptuk, vitaminok, lázcsillapító, bő folyadék, más nem nagyon áll rendelkezésünkre. Pihenés, ágynyugalom, elkülönítés és nem közlekedés BKV-val!  Semmi sem előbbre való, minden halasztható, a gyógyulás a fontos!  Tudom, hogy mennyire jól esne, ha valaki az emberre nyitná az ajtót, vagy észrevétlenül, kívülről azért gondoskodna a betegről, ezt is megtehetjük ésszel, úgy, hogy magunkat nem fertőzzük meg.
Gyerekkoromban volt egy mesekönyvem, amiben karanténba zártak egy kislányt skarlát miatt, és a barátai nem merték meglátogatni. Az ajtajukon ott volt a piros háromszög! Ez egyébként most is jól jönne, mert az ajtóra kihelyezett cédula arra is felhívná a figyelmet, hogy esetleg segítségre szorulhatnak!!!! Végül, bonyodalmak után, az ajtón keresztül beszélgettek, küldtek neki levelet is az ajtó alatt, hogy ne érezze magát egyedül. Mára már jobb helyzetben vagyunk az okos telefonok korában, kérdezzük meg, hogy van-e szüksége valamire, gyógyszer, étel, ital, törődjünk egymással, tegyük meg egymásért, ha úgy adódik!
Nem tudjuk, milyen lesz ez a COVID-19, lehet, hogy semmilyen. Lehet, hogy meglátja Magyarországot és magától kihal, vagy unalmasra mutálódik.... Vagy nem. Ha törődünk egymással, szűkebb, irányíthatóbb, átláthatóbb környezetünkkel, ha van tervünk, embereink, akikre számíthatunk, akik viszont számíthatnak ránk, és használjuk a józan eszünket, akkor kisebb lesz a baj, még akkor is, ha lesz...

Ez egy sisak. De szépen kiemeli az okos gondolatokat!