Ma írnom kell

Beszélgettem Judittal, aki,  mint már olvasóim számára ismerős, Mexikóban él, s ritkán adódik rá alkalmunk ezt megtenni... Szoktunk néha összecsengeni téren, időn és óceánokon át, de ez valamelyikünk számára mindig rohanást, vagy épp az alvásból elcsent pillanatokat jelenti. Igazán beszélgetni, élményeket cserélni, gondolatokat megosztani csak ilyenkor tudunk, ha épp "itthon" van. Most nem is váltottuk úúúúúgy meg a világot, ahogyan szoktuk. Most különlegesebb dologra jöttem rá, ahogyan összegeztük az elmúlt történéseinket, mégpedig a világ lüktetésére. Judit vonatkozásait fedje csendes homály, én most a magam tükrét teszem le az asztalra.
Ez az év, ez az időszak, a közelmúltunk tele van változásokkal. Nagyon jelentős jó és rettenetes rossz váltakozik, hullámzik, lüktet egész évben. Ami furcsa, egyiket sem irányíthatom. Olyan az egész, mintha fent ülnék azon a bizonyos hosszú, lengőkarú körhintán, ami kivisz a tenger fölé, félelmet kelt, suhog velem, és minden lendülésnél úgy érzem, elenged, nem tart, repülök és bele fogok zuhanni a semmibe, vagy ha nem, akkor, mire visszaérek, már nem találom azt, amit ismerek, szeretek, mert megváltozik minden a parton. Mindig minden más, mire visszaérek a biztonságosnak vélt szakasz fölé, és az "elenged a körhinta"-érzésem, sosem szűnik meg. Így érzem magam egész évben.
     A január számomra új élet kezdete volt, új lakásba költöztünk  Emma kutyámmal, albérletbe, nagylányosan, nagykutyásan. Majd minden összeomlott, mert Emma kutya azonnal megbetegedett, javarészt lelki toprongy lett belőle, bármennyire vigyáztam rá.... Megviselte a költözés, visszafejlődött, leépült, úgy kezdett viselkedni, mint babakorában,- rombolt. Sírt, nyüszített és rombolt. Ez váltakozott néha, és nem tudtam, hogyan fogom megoldani, de azt tudtam, hogy meg kell oldanom valahogy. Gondolatban már rákészültem, hogy elengedem, ha ennyire nem jó neki, de valahogy mégis, önző módon azt akartam, hogy elfogadja a tényt, hogy már itt lakunk, nem messze a helytől, ahol eddig éltünk. Közben megbetegedett a kezem, alagút szindrómám lett, és ebben a költözés volt a legkisebb tényező. Pakoltam, de már akkor is fél kézzel, mert nagyon fájt a jobb kezem, így nem is tudtam megterhelni, inkább rugdostam a dobozokat, mint megemeltem volna. Igazság szerint, Emma csinálta a kézbajságomat, mert egyfolytában rángatott, menekült, húzott, totál idegroncs volt, és engem ez még mélyebbre taszigált. Azt hittem belehalok ebbe az egészbe. Megcsináltam a költözés cirkuszt télvíz idején, egyik helyről a másikra, csak azért, mert kutyám van és a kutyát biztonságban akartam tudni, és hogy ne kelljen elválnunk egymástól, hogy békés, öreg kort biztosíthassak neki, és erre ŐŐŐŐŐŐ fújja el a kártyaváramat.... Kihátrál mögülem és maradok magamra, kétségbe esetten... De engem sem pudingból készített az Anyám, kiolvastam néhány kutyapszichológiai könyvet, amiben azt tanácsolták, hogy vegyem vissza az irányítást. Mutassam meg, ki itten a falkavezér! Hát, én. Ott kezdődik a terápia, hogy ki megy ki előbb az ajtón, és kimegy be előbb. Ki megy elöl és ki a kullogó séta közben. Nagyon okos kutyám van, két alkalom után megszűnt a pakolás, rámolás, rombolás, és elkezdődött a konszolidáció korszaka. Ugyan még hetekig láttam a rettenetet a szemében, hogy "te gonosz, már megint elmész!!!!", de elmentem, és lent hallgatóztam a lépcső alján, hogy rázendít-e szívszaggató áriájára kiskutyám, ami miatt már elátkoztak újdonsült lakótársaim az első héten. Aztán, hogy lassítottam az idegbajban, a rámzummoló szomszédot kellett leállítani. Én csak úgy hívom magamban, Faszkalap. (Már elnézést). Fkalap sok rossz szokással rendelkezik, az egyik az, hogy ezekre mind ráér. Fkalap beletolakodik a személyes teredbe, meg akarja mondani neked, hogy itt mi a szokás. Ok. Fkalap intézkedik helyetted, hogy nehogy lemaradj valamiről. Ok. Fkalap egy álló délutánon át csenget a kutyának, hogy közölje vele, bedobta a vízóra papírt a postaládába. Fkalap ezek után részegen feljön este közölni, hogy nem működik a kaputelefonom, mert nem vettem fel. Térdig esik az álla, mikor közlöm, tán, mert nem voltam itthon, és a kutya még nincs betanítva, hogy diskuráljon. Fkalap még sem ezekről a sztorikról hírhedt az Erkel kertben, hanem a kukázás miatt. Egyik reggel, s szinte minden reggel hajnaltól gyönyörködöm a kertben, látom ám, hogy e jószág lelkesen rendezkedik a kukákban. Egyikből átpakolja a másikba, kiborítja, szétszórja, simogatja, szeretgeti a szemetet, beszél hozzá, ki-be rakja... Mondom magamban, hogy ez érdekes... Aztán egy reggel látom ám

, hogy kiüríti a saját szemetét majd gondosan kivesz egy csomagot a kukából, beleteszi az edényébe, majd felviszi magához. Épp filmeztem, csak mert már nagyon zavart a kukázása, így ez épp megvan a gyűjteményemben...  Majd kisvártatva visszahozta és visszatette az illő helyére. Ez így megy azóta is, minden áldott nap. Minden nap, minden ráérő idejét a szemét gondozására fordítja. Ez több, mint szenvedély, vagy hobbi, ez kérem, hivatás. Egy délután, fél évvel az első észlelés óta, eldurrant az agyam, és rászóltam, hogy ne merjen a szemetemhez nyúlni, és hagyja abba a disznólkodást, mert erre senki sem kérte fel. Épp kidobni indultam, mikor láttam, hogy könyékig elmerül kedvenc hobbijában. Szó szót követett, majd közölte, hogy nem kellene így beszélnem vele, én meg annyit mondtam, hogy nem kellene a kukában turkálnia. Nem lettem jobban ettől, azért azt megjegyzem. Két hétig tüntetőleg nem turkálta a szemetet. Elvonási tünetei lehettek, mert a lépcsőházban sem láttam. Duzzogott. Majd, egy délután a kuka oldalára ragasztott cetlire figyeltem fel: elrontották a dunanett dolgozói. Ki is derült, mi áll emögött... Az egyik konténer nem működött, így azt kétszer nem tudták kiüríteni teljesen, csak leszedtek belőle. Fontos munkáját végző Fkalap viszont résen volt, és azonnal értesítette a környéken lakókat, hogy bibibi, elrontották a dunanett dolgozói. Majd kiírta a lépcsőházba is, hogy csapódnak az ajtók, és hogy rágcsálóírtás is lesz.(nem lett). Fkalap egy olyan lény, akit nem lehet leírni. Mindenben ott van, csak senki sem kérte rá, hogy ott legyen, és benne legyen, és hogy köze legyen, nem ő a házmester. Ő csak egy lakó lakó. Szeretek itt lakni, de Fkalap keltette stressz nélkül. Mondd, te szeretnéd, hogy valaki mindennap átturkálja a szemetedet? Én valahogy nem... Mi vagyok én? Szeleb? Mindegy. Nem is akartam róla írni, csak valahogy kibukott belőlem.
Február egy szomorú hónap volt, sokkolt minket kollegánk halála, azóta is fáj, s elég gyakran eszünkbe jut. És azóta még egy csomó kollega ment el, kezdtünk már hinni a mátrix elméletben, hogy van valaki vagy valami, aki kiveszi belőlünk az elemet, átdugja a vezetékeket és egyszer csak kiemel a játékból.  Ez már nem játék... Game Over. Jó néhány kiváló orvos hagyott minket magunkra, és a legszörnyűbb, hogy bár ez volt az életük, mi lassan a nagy hajtásban, elfeledjük arcukat, hanghordozásukat, kedvességüket, és belemerülünk a hétköznapi küzdelmekbe, mert azok soha nem érnek véget. Időnk sincs felfogni és meggyászolni halottainkat, az élet megy tovább. mondhatod, hál Istennek! Igen, néha így érzem. Jó ez így, ahogy van.
Aztán, kicsit megbetegszem, hála a változókori hőhullámoknak, és már másképpen látom a helyzetet. Sajnos, nem eshetek ki, megy tovább a verkli, gyógyszerek tartanak egyben, de legyengülök és épp, mikor  pihenni, utazni mennék, leszek a leggyengébb immunrendszeri állapotban. Ergo, fogékonnyá váltam minden betegségre, nulla tartalékkal, a 18 km-es hegyi túrán bokáig leizzadt ruhában mászkáltam a 10 fokos erdőben. A mellkasom, mintha megdermedt volna, jeges tömbként ült rajtam a vacogás. Végem van! Ott és akkor tudtam,, hogy ezt nem úszom meg, ez eltesz láb alól, ez olyan. És lám, így is lett. Nyaralni indultam, de még sem, pihentem, hónapokra elintéztem az egészségem. Ismét egy Game Over.
Semmi sem olyan, amilyennek látszik. Az Alkotótábor is felemásra sikeredett. Fel is lázadtam vezetőnknek választott tagtársunk ellen, mert nagyjából ez úgy nézett ki, hogy a tábor előtt egy pár nappal még sem a hely, sem az időpont nem volt lefixálva, meghirdetve, egy plakát sem készült el, és egy árva vendéget sem sikerült értesíteni a tábor lehetőségeiről. Kezdődött egy hatalmas kampánymunkával, fejetlenséggel, kapkodással, és senki sem tudott a tábor létezéséről sem, így alig volt látogatónk. Utólag, büszke vagyok arra, amit végül összehoztunk, és ez közös munka volt, mert nagyon jó programjaink voltak, élvezetesek, színesek, csak érdeklődés hiányában, sokat vesztettünk a létjogosultságunkból és hírnevünkből. Talán, ez volt az utolsó tábor, jövőre nem szervezünk, ez egyértelműen, közösségi kudarc volt.
Itt tartunk, fél év van, épp egy hónap van a nyárból. Gyerek kérdezte, miért nem pasizok? Hiszen a barátnőm épp most lelt társra.... Mert nem adta fel, azért!
Nos,  én előbb szeretnék, kicsit nem lüktetni a világ bajával. Nem érezni a kitörő vulkánok haragját, hőjét, fröcskölő hamuját, izzó lávafolyamát. Szeretném visszakapni a méltóságomat ebben a változókori nyavalyában,  Szeretném legyőzni a banyalázat, a tüdőgyulladás maradványait, meglelni a újra a harmóniát, kigyógyulni szerzett nyavalyáimból, hol egy vajákos, aki belém lát és kihúzza belőlem a kórságot? Miért beteg az, aki gyógyításra esküdött fel és az áldatlanok szekerét tolja? Miért veszik el az, ami eredendő jó? Miért? Na, ezért kellett nekem ide most írnom, hogy kikérdezzem végre magam.... Hátha, holnap könnyebb lesz....
 (Folyt. 2019. szeptember 04.)
Egyébként nem lesz könnyebb. Ez az év úton van a világ peremén, és mint egy vándorcigánykaraván, zötyög, zörög, csattog, huppan, koppan, halad, ragad, mocskos és fülledt, és semmi sem olyan, amilyennek látszik. Nézz csak szét az országban! Jönnek ősszel az önkormányzati választások lefizetési, szavazatvásárlásos időszakkal, választási csalással rutinból, és lenyomják a torkunkon.  Aki nincs velünk, az ellenünk, és ahol nem kormánypárti jelölt nyer, ott lehúzhatjátok a rolót, az a térség nem fog fejlődni, -stb... fenyegetéssel. De ami a legszebb, olyan jelölteti magát képviselőnek szűk ismeretségi körömből, aki saját bevallása szerint csak bólogatni tud, de azt nagyon. Ez az ország halálra van ítélve, érzem most, és fojtogató kegyetlenséggel nyomorítanak tovább bennünket. Tudod, úgy érzem, hogy minden önálló gondolatomat elsorvasztják, minden jóérzésemet, rezdülésemet, életszeretetemet, elveszítem. Mint a dementorok közelében.  Megfagy a szív, a lélek, úgy érzem, már soha sem leszek boldog.
Ahol egy lebutított országban LLJ családi tragédiája a vezető hír, tele van vele a sajtó, a média, mocskolódása, kulturálatlansága, ruhaszaggatása, hőbörgése folyik a csapból is, és bevonnak mindenkit ebbe roma mentalitásba, ha akarod, ha nem. Visszük a cigányokat a vállunkon, ez nem kérdés, ez a sorsunk. De azt ne kérje és várja el senki, hogy azonosuljunk a szokásaikkal, úgy érezzünk együtt, hogy egyetértsünk a leadott műsorral, pedig ez lett az arcunk. Magyarország Arca.
Sajnáljuk a Kisfiút, szerintem, nincs ember az országban, aki szeretné átélni egy gyermek elvesztését. De gyászolni az ember nem a médiában szokott, cirkusszal, rivaldafényben, szelfizve a temetőben, vagy akár dalnépszerűsítés közepette, és nem köpködve egy Anyát, aki elveszítette a kisfiát. A gyász magánügy. És én mélységesen elítélem ezt az embert, ezt a ripacsot, és elzárkózom attól, hogy ilyen legyen az ország image-om. Én más országról álmodom....