Magam részéről, alig várom! Minden évben szoktam józan, nyugodt, indulatoktól mentes évzárót tartani a lelkemben. Felidézem az év eseményeit, sorba rakom, kiszellőztetem belőle a fájdalmat, szégyent, poros érzelmeket és hagyom, hogy elnyerjék méltó helyüket.
Jól kezdődött, frankón, 47 nap szabadsággal, ki nem vett és ki nem élvezett pihenéssel, magunk mögött két olyan évvel, mely a világ súlyát hordta a vállán. Jól van, lépjünk már túl ezen a kovidon. Lassan, de biztosan stabilitást nyertünk felette, és még most sem értjük, hogy tudott ennyi embert megölni? Kollegákat, ismerősöket, barátokat gyászolunk, és csak az élet adta újabb kihívások terelik el a figyelmünket. Visszatértünk a normális hétköznapokhoz, eszünkbe jutott, hogy mi is emberek vagyunk, fáradtak, nyúzottak, esendők. Márciusban megbetegedtem. Megoperáltak és diétára köteleztek a magam érdekében. Epehólyag eltávolításon estem át, mert az évek alatt érzett hasi panaszaim nem légből kapottak voltak. Oka volt a görcsöknek, a gyakran 4 napig nem tudok enni- szakaszoknak, kihasználva a rést a pajzson, műtőasztalra kerültem. Mi az a műtét a diétához képest? Erre szokták mondani, hogy smafu. Mire értelmeztem a diéta leírását, rá kellett jönnöm, hogy most jött el az ideje az éhenhalásnak. 2-6 hét alatt regenerálódik a májam, elfogadja az új felállást, és minden rendben lesz. Hittem benne, és ennek tudatában vágtam bele a diétába. Nos, hogy rövidre fogjam, 34 év altatás után az én májam se mai csirke, nem érintetlen a külső behatásoktól, minden nehezebben ment. A mai napig diétázom, illetve megkedveltem belőle egy-két fogást, amit nem engedtem el, tartom magam hozzá, s lassan elmondhatom, hogy a májam regenerálódik. Néha páni félelem fogott el, hogy nem támaszt meg engem, nem szolgál, nem véd és méregtelenít és most mi lesz velem? Komoly terápiára szorítottam az agyam, hogy ne csináljak magamból idiótát, minden rendben lesz, ha nem szegem meg az alapokat. Ha erről kérdésed van, keress rá az epediétára, és mindent megtudsz... Nem egyszerű! Csak azt eheted, ami hizlal, és nyoma sincs benne éltető értéknek...
Még műtét előtt Unokatesómmal neki vágtunk egy régi álmunknak, Innsbrucknak. Vonattal indultunk el, és magam sem hittem el, hogy néha 300km/h-val robogtunk át Ausztrián. Vonatról nekem még azok a régi vasúti kocsik jutottak eszembe, ahol mindenki egymás szájában ül, kényelmetlen, büdös és végtelen unalmas az utazás. Nos, ezek a vonatok már kényelmesek, gyorsak, halkan suhannak, néha óránként 300-al, úgy hogy észre sem veszed. Nekünk megint kínált a sors egy balkanyart, Németországban órási vihar volt, így Salzburgban megállt a vonat, a továbbindulást 12 órával későbbre datálták. 2 órányira voltunk Innsbrucktól, így telefonáltunk Unokahúgomnak, hogy ki kellene menteni innen bennünket, mert úgy döntöttünk, hogy leszállunk és gyalog vágunk neki Salzburgnak. Némi lábfeltörést követő gyalogtúra után megállapítottuk, hogy gyönyörű, meseszép és különleges városban caplatunk. Árkád alá húzódva ebédeltünk, közben hol szakadt az eső, hol sütött a nap és szivárványok hajladoztak az égbolton. Olyan volt az egész, mint egy szürreális kaland egy üvegbúrában, ami védett minket mindentől, csak a bakancstól nem. A gyors elsősegélynek köszönhetően, az estét Innsbruckban töltöttük, én papucsban mentem a báron át az étteremben, és az egészben az volt a fura, hogy csak nekem volt fura. Februárban papucsban étterembe menni, ez ott olyan mindennapinak tűnt. A sarkamon egyáltalán nem volt bőr, így másnap egy sarok nélküli csizmát kellett vennem, hogy fel tudjak menni a hegyekbe. Szerencsére, a jó kínai mamuszcsizmák itt is kaphatóak, így 4 euróért vettem egyet, el is tettem szomorú napokra. Ha fájna megint a sarkam, vagy ha röhögni akarok a sorson. Imádtam Innsbruck minden szegletét. Nem csak a sorsom vitt erre, hanem régi vágyam, hogy megismerjem ezt a különleges ékszervárost, amit gyerekkoromban a tv-ben láttam, mint a téli olimpia helyszínét, és ami oly sok magyarnak nyújtott menedéket 56 után. Úgy éreztem, látnom kell, éreznem kell a bőrömön, szeretnem kell, hogy ő is szeressen engem. Innsbruck számomra a nyugalom, a béke, a szépség, a sportok, a nyitottság és menedék jelképe. Nagyon szeretem. És, hogy láttam, utána is.
És itt vége is lett a szépen alakul az élet- feelingnek. Jött a műtét, a diéta és a nehézség, hogy nem gyógyulok... Épp, hogy lábadozni kezdtem, májusban meghalt a kiskutyám. 15 évesen, nyirok és egyéb rákban, el kellett engednem. Néha vannak jó és máskor, rossz gondolataim. Néha tudom, hogy jó gazdi voltam, néha pocsék, önző, szar alaknak érzem magam. A kettő nincs meg egymás nélkül. Az ember hibákkal él. Hibázik, még akkor is, ha a szeretteiről van szó. Szerettem, és amíg élek, szeretni fogom, de hibáim velem élnek. Nem akkor és ott voltam jó, amikor kellett volna, hanem akkor, amikor időm, energiám volt rá. Annyit dolgoztam, 12 óráztam, és a mai napig fáj, hogy Ő mennyit várt rám, mennyit tűrt, milyen odaadással tartotta a pisit, kakit, evést, ivást vissza, mert tudta, hogy nem érek haza. Nem a lelkem nem akar másik kiskutyát... Nem akarom mástól elvárni, hogy várjon rám... Emma egy csoda volt. Belecsöppentünk és egymásért képesek voltunk mindenféle extrém kihívásra, de ez nem volt normális élet neki. Emberként tudhattam volna, de mikorra tudtam, addigra nem voltam képes lemondani róla. Hittem, hogy végig kell együtt csinálnunk. Későn érő önértékelésem nem sokat segít ezekben a napokban sem. Gyászom nem múlik könnyen, néha még hápogok a hiányától. Emma örök. Emma mindennap hiányzik. Azóta nem voltam kint a Dunaparton. Nem sétálok, napokig ki sem dugom az orrom. Levegőtlenül heverek és hallgatom az agyam fecsegését arról, hogy mit nem csináltam jól...
Túlélési ösztönöm teremtette az igényt, hogy lefoglaljam magam és kitaláltam, hogy megtanulok egy hangszeren játszani. Végig vettem a hangszereket és a nehézségeket és úgy kalkuláltam, hogy az asztmámmal nem fújnék szájharmonikát, az egyetlen, amiben esélyem van, az a gitár. De a fene gondolta, hogy ennyi hang van rajta! Vettem egy gitárt, egy Fendert, mert életem hangszere jónak kell legyen, hiszen az egyetlen egy lesz. Balkezes, elektroakusztikus, egy csoda. Emmának hívom, mert nem szeretem a sok nevet az életemben. Vannak Évák, Ágik, Zsuzsák, de Emma csak egy van, volt, hát éljen tovább a hangszeremben. Amikor megkaptam június végén, fél óra sem telt el, elszakítottam egy húrt. Jellemző. Autóba ültem, miután legyőztem a pánikom, és 60 km-t autóztam egy hangszerészhez, hogy csinálja meg. Mert tök ciki, hogy még azt sem tudom, mit csináltam, de már kinyírtam. 120 km autózás után napokig csak néztem, ahogy áll a sarokba, meg sem mertem közelíteni. Végül, elővettem a telefonom, és a youtube-ról kerestem gitártananyagokat, és el kezdtem ismerkedni a hangszerrel. Na, ekkor már tudtam, hogy ez nem lesz egyszerű! Ennyi hangot! Ilyen finom hangszeren! Nos, kb, itt tartok ma is. Ismerem az akkordokat, gyakorlom minden nap, lett bőrkeményedésem, idegelhalás az ujjaimban, minden, ami kell, de sokkal ügyesebb nem lettem. Nem tudok énekelni és pengetni egyszerre, és nincs ritmus érzékem sem. Szóval, van hová fejlődnöm...
A háttérben mozgolódó erőkből lehetett volna sejteni, hogy vihar készül, de nem tudtam érteni. Júniusban szüleim kovidosak lettek, és megnyugvással vettem tudomásul, hogy viszonylag jól átvészelték. Apám 82, Anyám 77 évesen kapta el, 3 oltás után, és enyhébb tünetekkel ki is lábaltak belőle. Viszont, felszínre hozott egy súlyos problémát, Anyám depresszióját. Voltak jelek, érthettem volna, figyelhettem volna, de nem tettem. Alig éltem, Emmát gyászoltam, magamban voltam, sajnáltam magam. Anyám augusztusban egyértelmű jelet adott, hogy baj van. Nehéz leírni, hisz erről nem szokott beszélni az ember, de nem hiszek abban, hogy ha úgy csinálunk, mintha mi sem történt volna, akkor az nem is történt meg. Megtörtént. Az én Anyukám olyan egyedül érezte magát és olyan mélyre került, hogy úgy döntött, nem csinálja tovább. Beszedett egy csomó gyógyszert és lefeküdt aludni. Apám és Húgom találta meg, nem tudták felébreszteni, engem hívtak. Nekem sem esett le, csak miután az összes trükkömet végig csináltattam a Húgommal, hogy mekkora a baj. Később, mikor a mentő behozta Anyámat a sürgősségi osztályra, és vártunk az átvételre, fogtam az állát, kiemeltem, rutinból, akkor éreztem, hogy milyen elfajzott ember vagyok... Érzelem nélkül tudom életben tartani Anyám életfunkcióit... Hónapokig rémálmaim voltak emiatt. Hogy nem éreztem semmilyen szorongást, remegést, semmilyen megrettenést. Átváltottam arra, aki vagyok, hideg fejű profira, és még csak a kezem sem remeg meg, ha a szerettem van rám bízva... Mi a vihar vagyok én?????
Anyám lassan felépült. Hosszú, rögös út vezetett, s nekem meg kellett tanulnom érezni és érteni, hogy mi zajlik benne. Le kellett ültetnem azt a hidegfejű kívülállót, és elő kellett vennem az érző gyereket, majd ki kellett zavarnom a gyereket és az utasítás végrehajtó szakemberként kellett saját otthonomban rendet teremtenem, mikor gyógyszer beszedésről, dolgokról, életről, az életünkről volt szó. Ez végül teljesen kimerített. A siker, nem hoz örömet. Van Anyukám, de az Altzheimerrel együtt kell élnünk. És ez minden nap alázatra tanít. Augusztus végén én is átestem a kovidon, mikor szabadságra mentem, az első napon lettem pozitív és az utolsó napon negatív. Egy trágya volt a sok imádkozás, hogy legyen legalább értelme... 2 hét pihi... stb. nem. Szabi alatt. Remek.
Ica barátnőmmel elutaztunk 4 napra Szlovéniába, szeptember végén, hogy kikapcsolódjam. Be volt fizetve, és nagyon vártam. Szlovéniáról nem sokat tudtam, de beleszerettem. Olyan helyeken jártam, ahol álom lehet élni. Lendva, Ljuljana, Bohinj, Bled, Piran, meseszép természeti kincseivel segített regenerálódni az életem kihívásai után.
De itt is Anyámra gondoltam, hogy ráhagytam Húgomra a felelősséget, és milyen szar alak vagy, hogy pihenek 4 napot... Nem jókor vagyok - életem egyik legjobb jó helyén . Piranból felhívtam a gyerekemet és a barátnőmet, Évát, hogy elmeséljem, milyen a pisztáciás fagyi, és hogy féllábbal benne vagyok a tengerben, és hogy "egyedül voltam" a Tartini múzeumban, senki sem volt rajtam kívül az épületben sem, mert fellázadtam az idegenvezető ellen, mert már 3.napja dirigál, és nem bírom, hogy ennyiszer megmondja, hogy mit csináljak... Miközben meséltem, tisztulni kezdett a fejem és a szívem, ekkor éreztem azt, hogy az vagyok, aki. Nem változtam meg. Bármi is történt, és még történhet, az vagyok, akinek ismerem magam. Lázadó. Csak kellett 3 nap, hogy rájöjjek, hogy én igenis létezem, távol az otthonomtól, a problémáktól, a feladatoktól, a fájdalomtól, tudom, hogy rendben vagyok. Ez a pillanat adott energiát a rendrakáshoz, hogy fel tudjam venni az élet fonalát és tovább tudjam csinálni mindannyiunkért.
Azóta csendesen telnek a napok, a karácsony végül békésen, odafigyelés mellett - szeretetben köszöntött ránk... Anyám örömmel élte meg és ez csodás volt mindannyiunknak! Megszületett dédunokájuk, Tia, akit ugyancsak nagy örömmel, reménnyel ünnepeltünk! Kisgyermek érkezése áldás és ezt most komolyan meg is éreztem. Minden nap kincs... Hogy van Anyánk, van még múltunk, van Tiánk, van még jövőnk, és vagyunk mi, a jelen... Szeretem a családomat, a gyerekemet, a rokonaimat, a barátaimat, hogy velem elviselték ezt az évet. Köszönöm nekik!
Tanítani kellene, hogy hogyan álljunk helyt bizonyos élethelyzetekben, de sajnos, improvizálni kell, nincs rá recept. És kemény, nagyon. Ebbe még be sem engedtem a külvilágot, a politikát, az élethelyzeteket, a közvetlenül befolyásoló tényeket, a háborút, az áremelkedést, az ellehetetlenülést...
2022. kimaxolta önmagát. És azt hiszem, 2023-ra készít fel minket. Isten és Ember Legyen a talpán! Sok erőt, energiát, jóságot, szépséget és hűséget kívánok minden barátomnak, ismerősömnek! Jó ételeket és egészséget! Békét- Kívül-belül... És reményt, hogy a következő év olyan lesz, amiben hihetünk...
Szeretettel annak, aki olvassa...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése