22 évesen Istennek kellene lennie, halhatatlannak, páncélos vitéznek, legendás hősnek, sebezhetetlennek, érinthetetlennek, de ami a legfontosabb, okos szemeiben, rezdüléseiben, intelligens, választékos beszédében kellene gyönyörködnünk, s nem elengedni örökre.
Tragédia, ami vele és családjával történt, és sokan úgy merevedtünk bele a történetbe, hogy igazi együttérzésre alkalmatlanok vagyunk, mert egyikünk sem akarja megtudni, hogy mit élnek át hozzátartozói. Még felfogni sem tudjuk, nem hogy feldolgozni. Mély döbbenet és fájdalom kísérte ma utolsó útjára a Kollegánkat, akit tragikus körülmények között elveszítettünk január 25.-én. Csendes, egyházi temetésén baráti könnyek, fegyelmezett emberek, csokrok, koszorúk, szál virágok százai fejezték ki, hogy ez a fiú nem volt akárki. Szerettük Őt, becsültük Őt, de akarata ellenére nem tarthattuk meg az örömünkre.
Mély megrendülésünkben, holnap visszatérünk közös munkahelyünkre és folytatjuk tovább a munkát. Hiányozni fog, beszélni fogunk róla, mert a legjobb barátja szerint, kell beszélni róla. Annál rosszabb nem lehet, minthogy elhallgatunk. Ne csináljunk úgy, mintha nem is létezett volna. Mesélt nekem egy sztorit a kettejük barátságából, és mikor próbáltam a magam módján halálával szembe nézni, a történet keringett bennem. Béna, erőtlen, operációra érett kezemmel próbáltam megfesteni az alakját. A nyakigláb fiút, a mindig elmaradhatatlan kapucnis felsőben, energiaitalt szorongatva, majd a távozó lelket, aki még emberi döntéssel kidobja az utolsó energia italos flaskát, hogy megértsük, nem kell többet takarítani utána, és könnyed hátraarcban szellemmé válik, szellem keze lazán int, helló... Isten Veled, Laca!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése