A laryngoszkóp 3. rész (befejezés)

Heine száloptikás laryngoszkóp Miller és Macintosh lapoccal

  

Rá kellett jönnöm, nem tudok hiteles képet adni arról, hogy miként hódította meg a mindennapi rutint ez az eszköz, de engedd meg, hogy ejtsek róla még néhány szót.

Az eszköz leírása kimerül abban, hogy a laryngoszkóp a gége, ill. a hangrés feltárására, közvetlen megtekintésére alkalmas, önálló fényforrással rendelkező eszköz.

Általában két részből áll, nyélből és lapocból. Nyélben az áramforrás (elem vagy akkumulátor) található, száloptikás eszköz esetén az izzó is. A lapocok különbözőek lehetnek aszerint, hol helyezkedik el bennük az égő, milyen a görbületük, nagyságuk, hogyan csatlakozik a nyélhez. Nagyjából ennyi az, amivel rövidre szoktuk zárni az eszköz leírását.

Macintosh lapocok

     Végtelenül egyszerű, ám használata már nem annyira. Még mentős koromban összefutottunk egy vonatgázolásos balesetnél egy olyan háziorvossal, aki teljesen tisztában volt a laryngoszkóp használatával, volt is nála és használni is merte a mentő kiérkezéséig. Meg is jegyeztük magunknak, ez igen, ez ám a doki!

Kórházi körülmények között is vannak gyakorlottak és gyakorlók, akik esetleg meg merik kísérelni az intubációt.

A kezdetek kezdetén leszögeztetett, hogy aki altatással foglalkozik, annak késség szinten kell elsajátítani a műveletet. Orvosok, rezidensek, medikusok, mentőtisztek, asszisztensek. Az intubálás, ma már orvosi tevékenység, szakasszisztensek nem nagyon szoktak hozzájutni a lehetőséghez sem, ami persze, nem zárja ki azt, hogy ne tudnának álmukban is intubálni.  Hogy miért?

    Tanuló asszisztens korunkban, épp a nagy változások küszöbén, még nem hozták meg azt a döntést, hogy csak orvos altathat, mi még úgy tanultunk altatni kolleganőimmel, hogy egyedül is kell boldogulnunk minden körülmények között. Ezért a Heim Pál Kórházban, a nagy asszisztensek úgy tanítottak, hogy a mozdulat benne legyen a kezünkben, az érzés a szívünkben, a lehetőségek, módszerek a fejünkben, szemünkben pedig a hangrés, amit keresnünk kell, s az egész munkafolyamat biztonságos, sérülésmentes mozdulatsor legyen. Ehhez azt gyakoroltatták velünk, hogyan kell feltárni a hangrést? Mit kell látnunk, s ha csak egy pillanatig is látjuk, íziben kezdjük el memorizálni. Ehhez mély altatásban engedték, hogy nyugodt körülmények között a gyerekeket feltárjuk óvatos mozdulatokkal, s ha sikerült, azonnal ki kellett jönnünk. Az egész nem tartott tovább egy percnél, kb. ennyi időt engedélyeztek, s nem csak gyorsan, hanem nagyon finom mozdulatokkal kellett dolgoznunk. Amikor kijöttünk a lapoccal a gyerekek szájából, oxigenizálnunk kellett rövid ideig, hogy ne okozzunk hiányt egy másodpercre sem. Minden egyes feltárásnál a hátunk mögött álltak, korrigáltak, segítettek, és a végén elmondták a hibáinkat, lehordtak, ha rosszul kezdtünk neki, ha nem volt kellően óvatos a mozdulat, és akkor is, ha túl magabiztosnak találtak bennünket. Mert azt sem értékelték pozitívan.

Milyen a túl magabiztos ember? Elfelejt óvatos lenni, kapkodóvá válik, mozdulatai durvábbak, nem számít arra, hogy valami anomáliába, szűkületbe botlik, nem tudja magát korrigálni, profi benyomását kelti, holott gyengeség jeleit mutatja. Hiányzik belőle a szakmai alázat, mondták csípősen, megjegyzem, jogosan. De túl pipogyának sem szabadott lenni, mert aki fél, nem határozott, az sem boldogul ebben a műveletben.

Az első és legfontosabb, a beteg anatómiájának felmérése volt szemmel, s korrigálása fektetéssel. A jó fektetés nagyon megkönnyíti a feltárást. Eszközünk, a laryngoszkóp lapocának (mi általában a Macintosht, kicsiknél a babylaryngoszkópot használtuk) megválasztása is a sikeres mozdulat záloga. A beteg korának, anatómiájának megfelelő méretűt kellett választani, és mindig ellenőrizni kellett, hogy kinyitáskor működik-e, ég-e az égő, be van-e csavarva rendesen, és a tisztaságáért a fejünkkel feleltünk. Persze, eleinte nem voltunk sikeresek, nagyon stresszeltünk, néha még üres időnkben papírszalvétából is hangréseket gyártottunk, memorizálva a látványt, és fogva a laryngoszkópot, belepróbáltuk a szalvétánkba, hogyan emelnénk meg… Még rajzolgattuk is, emlékezetből.

Jó móka volt. Ha az egyik típusú lapoccal már boldogultunk, engedték, hogy a másik használatban lévővel is próbálkozzunk. 

Miller lapocok

A Millerrel, ami egyenes eszköz volt és a feltárás technikájában is másképpen kellett eljárni. És még mindig nem adtak a kezünkbe tubust, amit a mozdulat sor végén a hangrésbe kellett vezetni. Ahogyan ügyesedtünk, úgy engedték jobban és jobban át a terepet, kaptunk igazi önállóságot a művelet kivitelezésében. Néha az idős asszisztensek asszisztáltak nekünk, néha mi nekik, gyakran még orvosunk sem volt, nagyon kevesen voltak altatósok akkoriban.

Akkor jöttem rá, milyen fontos az asszisztens tudása és talpra esettsége, gyakorlata, amikor orvos asszisztált nekünk. Nem azért, de mindig hiányzott valami. Egy mozdulat, egy billentés, egy korrekt kézbe adás, néhány pillanatnyi magabiztosság. Ugyanis, gyakorlott asszisztenssel sosem fordul elő, hogy az orvos jobb kezébe adja a laryngoszkópot!

Ez az eszköz ugyanis- bal kezes.

Ambu babán gyakorlás

Csak bal kézzel lehet manuálisan irányítani, úgy van tervezve, hogy az ügyesebb kezeddel (általában ezt a jobb kéznek vélik) tudd a tubust behelyezni a hangrésbe. ( Elvileg létezik jobb kezes laryngoszkóp, de én még nem láttam alkalmazásban.) Akkor is, ott is szükség van a finom korrigáló mozdulatokra, vagy a technikai manipulációra, nem beszélve a látótérbe hozás műveletéről. Beigazítod magadnak, hogy hol és hogyan látsz jobban, s az asszisztens az, aki ezt leköveti saját mozdulataival, amíg te már a tubus behelyezéssel foglalkozol. Összehangolt csapatmunka ez a villanásnyi idő. A tétje nagy, s néhány pillacsapásnyi ideig még a levegő is megáll. Aztán megy minden tovább, felerősödnek a zajok, csattannak az eszközök, felpörögnek az események…

Gyerek tubusok

A tubusokról, (belső átmérővel is rendelkező, steril, hőre lágyuló, felfújható mandzsettás csövekről van szó), számtalan tanlecke szólt, hogy mikor, melyiket készítsük elő, milyen méretű legyen még ezen kívül elérhető távolságban, hol rögzítsük és hogyan, hol kell és kötelező meghallgatni a mellkast, megítélni, hogy jó helyen van-e a tubusunk. Millió apró momentum tette végül a mozdulatsort tökéletessé, kiegyensúlyozottá, s nem volt kár annyi időt és energiát erre áldozni. Ez az altatás egyik kiemelt része, amiben még asszisztensként is megtiszteltetés, időnként kihívás részt venni. A rutin idővel átveszi a terepet, olybá tűnik, hogy ez egy könnyű, mindennapos dolog, semmiség a műtét történetében.  Mindig fel szoktam lázadni az ellen, ha valaki azt vágja a fejünkhöz, hogy „nektek csak három gyógyszert kell ismernetek és bárki be tudja tenni a tubust…”

Ilyenkor eszembe szokott jutni az a sok kiváló ember, aki ennek a szakmának megírta a történelmét, megkovácsolta elveit, letette az alapjait: nem, nem tudja bárki betenni, és nem, nem csak három gyógyszert kell ismernünk. Lehet, hogy a laryngoszkóp egyszerű eszköznek tűnik, de két egyforma beteg nincs. Ez maga az élet; mások élete pedig sohasem lekezelendő!

Fontos, hogy tanult, gyakorlatot szerzett, talpraesett legyen az, ki végzi a műveletet. Fontos és elengedhetetlen, hogy aki segíti, napra készen legyen, eszközeiben maximálisan megbízzon, felkészült legyen minden további eseményre. Pl. egy asszisztens sosem a jelen eseményeivel foglalkozik, hanem egy pillanattal megelőzi az eseményeket és a következő lépés lehetőségeire figyel. Hogyan is érzékeltessem?

A lapocok használata anatómiai viszonyok függvénye ( A Miller-féle lapocokat már nagyon ritkán használjuk, van korszerűbb, flexibilis) 

Maradjunk Jónás bácsinál, csak tegyük át Őt a jelen körülményei közé. Jónás bácsinak behúztak a kocsmába, eltört az állkapcsa és kitört néhány foga, sem enni, sem beszélni nem tud többé, ha nem operálják meg. Behozzák Őt a műtőbe, miután beszélni nem tud, rengeteg vért veszített, fogai javarészt mozognak (irdatlan nagy pofont kapott), néhány hiányzik, komoly fájdalmai vannak. El kell altatni ahhoz, hogy hozzá tudjunk nyúlni. Elhelyezzük Őt a műtőasztalon, előkészített infúziós karját szabaddá téve, felszereljük megfigyelő eszközökkel, vérnyomás mérő, EKG, pulzoximéter kerül a testére. Hál’Istennek, ezek közül egyik sem okoz fájdalmat. Terv szerint olyan gyorsan altatjuk el, amilyen gyorsan csak tudjuk, hogy ne hányjon minket szemen vérrel, vagy azzal, amit utoljára evett-ivott (sör,bor, pálinka).
Elmondjuk neki, mi fog vele történni, megnyugtatjuk, együttműködésre vesszük rá, bele egyezését kell, hogy adja ahhoz, hogy elaltathassuk. Ha minden készen van, minden részletet megbeszéltünk, belevágunk az altatásba. Néhány percig, csak tiszta oxigént tartunk az arca elé, amiből orrán át tudja venni a levegőt. Vénás gyógyszerekkel a lehető legmélyebbre altatjuk, amit testsúlya alapján kiszámolunk, s nem lélegeztetjük, mert csak a vért és az estleges fogdarabkákat passzíroznánk beljebb, esetleg hányást válthatnánk ki, szóval passzívan várunk néhány kritikus pillanatot, amíg elveszíti éberségét. Amit most leírok, néhány másodperc, perc alatt zajlik. Fejnél álló altatóorvos jobb kezével hátra hajtja Jónás bácsi fejét, ezzel elemelkedik kissé az összetört állkapocs, némi szerencsével kinyílik a száj is. Egyik kezemmel az orvos bal kezébe adom a laryngoszkópot, másik kezemmel elhúzom a szájzugot, hogy beférjen az eszköz, s el tudja kanalazni a nyelvét, ami lehet, hogy fel van dagadva, tele van alvadékkal. Az állkapoccsal nem törődünk, bármennyire ingatag, úgy is összerakják, csak nagyon rossz érzést kelt, de vélhetően nem akadályozza a feltárást. Az állkapocs izmok nagyon erősek, masszívak, összefogják még a tört csontokat is. Az orvos vért lát, fogdarabokat, szívót kap a kezébe, amivel takarítást tud végezni, eltávolítja azt, amit csak lehet. Majd Magill-fogót, hogy a nagyobb alvadékokkal, fogdarabokkal is el tudjon bánni, ki tudja venni, s fel tudja szabadítani az utat befelé. Mire befejezi, már újabb adag altatószert kapott a beteg, mert közben az idővel ennek hatása csökken. Mire felnéz, jobb kezébe kapja a tubust, végén a mandzsetta felfújó fecskendővel. Egyik kezem a beteg légcsöve fölött van, éreznem kell, hogy átmegy-e a hangrésen, vagy elakad a tubus. (Néha ezt a mozdulatot félre értik, és akkor szokta mondani az orvos, hogy „nem kell segíteni”. Nem is akarok, ha nem kéri. Miután én, az asszisztens, nem látok bele, nekem éreznem kell, hogy meg tudjam tartani pillanatnyi előnyömet a helyzettel szemben.) Mert ha elakad, akkor másik tubust, vagy vezető nyársat fogok cserélni, vagy újabb szívót kell adnom, vagy még altatószert, vagy esetleg tamponálni fogunk, ha nagy vérzés indul… Ki tudja, ezt onnan tudom meg, ha érzem, hol halad a tubus. Ha átmegy a hangrésen, érzem zökkenését és a következő pillanatban felfújom a mandzsettát, védve ezzel a légutakat, ezzel tudom elzárni minden lecsorgó váladéktól a tüdőt. És akkor, ha hallgatózás után tiszta a tüdő, jól átlélegeztethető, akkor elaltatjuk olyan mélyre, amilyen mélységekben meg lehet operálni Jónás bácsit. Halleluja! Persze, ez az egyszerűbb eset leírása. Igazából orron át intubáljuk, de ez meghaladja a ma reggeli horror tűrő képességemet, s ez is eléggé jól szemlélteti az összehangolt együtt működést, a munkafolyamat pergését, Jónás bácsira való maximális odafigyelést. Jónás bácsi néhány hétig szívószállal, folyékony-pépes, alkoholmentes étrenden fog élni, nyilván ezt zokon veszi, és még derilium tremensbe is fog esni, amit a nővérek fognak megoldani, mert rájuk fog ez hárulni, de Jónás bácsi saját lábán fog távozni a kórházból. Hát, ez csak egy sarkított, nem tökéletes eset leírása.  Jól van, még is leírom, függetlenítve most már Jónás bácsitól:

Jónás bácsi

Az orron át történő intubálást ugyancsak laryngoszkóp feltárás segítségével, altatásban végezzük, az egyik előkészített, kitisztított, orrcseppel összehúzott nyálkahártyájú orrjáratot használjuk, bevezetjük előre a hőre lágyuló tubust a garat ívig, majd az orvos bal kézzel feltárja, Magill fogóval pedig jobb kézzel beigazítja a hangrésbe, kívülről az asszisztens tolja, segíti be a húzás erejét, manipulálását figyelve. Amint leér, átmegy a hangrésen, ugyan úgy felfújjuk a mandzsettáját, rögzítjük, s előnyeit, hogy nem a szájban van, a műtét alatt hálás sebészek élvezik. Nem zavarja őket, nem kell figyelniük rá, szabadon dolgozhatnak. Mi ezt ambubabán tanultuk meg, nem élő emberen. Elméleti tudásunkat sokáig gyakoroltuk, mire vállalkozhattunk rá élő, egyenes adásban. Tudjuk, minden asszisztens tudja, hiszen hogyan is tudnánk segíteni, ha fogalmunk sincs az orvost terhelő kihívásról.

      Legújabb vívmányként besompolygott a gyakorlatunkba a videó laryngoszkóp. Először úri huncutságnak véltem, nem értettem, miért kell megterhelni egy jól működő eszközt még egy funkcióval. Néha mosolygok magamon, mert volt egy csodás pillanat, amikor megértettem és örömmel vettem a lehetőséget, hogy én is láthatok. Azt a bizonyos légcsőre helyezett kezemet pótolja, hiszen kívülről is látom, hogyan segíthetek, kell-e tovább kombinálnom, lépnem, vagy készülhetek a sikeres intubálás befejezésére. Ő ugyanazt látja a miniatűr kivetítőn, amit egyébként is látna, a különbség az, hogy én is látom, amit az orvos lát. (Néha viccesen, az orvosoknak eszükbe sem jut, hogy ez nem csak tanulóknak mutogatni hivatott a hangrést, hanem nekem, s általam nekik segít, hiszen épp időben, s épp azt a mozdulatot tudom hozzátenni, ami megkönnyíti, lezsírozza sikeres munkájukat…) Ennek is, mint minden vívmánynak kell még idő, mire megértjük és tudatosan fogjuk használni. arra, amire való.

A D-t használjuk mi mostanság

Az intubálás a munkánk egy picinyke része, ennél sokkal bonyolultabb, nagyobb nehézségekkel is számolnunk kell, de valóban, ez az, ami elindította, fejlődésbe lendítette a szakmánkat, a sebészetet, a gyógyítást.

Ha jól belegondolok, hihetetlen művelet ez, néhány perc, s akármilyen nagy műtétet, nagy betegséget meg lehet operálni ennek védelmében. Miközben a beteg alszik, ezekről semmit sem tud, nem érez belőle semmit, felébred, és közli motyogósan, fáj a műtét helye, nem érzi túl jól magát… Nem. Szoktuk is nekik mondani. Hiszen megoperálták. A műtét alatti fájdalomcsillapítás lassan lecseng, hiszen csak így tudjuk felébreszteni, és a műtét utáni pedig még nem fejtette ki a hatását. Az átmeneti időszak reméljük nem lesz hosszú és nem fog emlékezni rá, hiszen már a műtőben adunk erre való gyógyszereket.

Ilyen ez az altatás. Minden szépsége, nehézsége, változatossága fellelhető, sohasem ugyanolyan, soha sem szabad lebecsülni, és igen, meg kellene becsülni mindazokat, akik erre tették fel az életüket, munkájukat. Akár fiatal, kezdő, akár öreg és tapasztalt, olyanok Ők, mint a falat kenyér, amíg van fájdalom, betegség a Földön.

És most vége. Ugyan biztosan tudnék még ezer dolgot írni, de talán egy másik témában kiegészítésképpen folytatom… Talán… 

A laryngoszkóp - 2. rész

Kutatásaim során nem találtam a laryngoszkóphoz köthető magyar adatokat 1913 és 1950 között. Biztosan történt valami, csak elfedte, felemésztette a két világháború. Annál a pusztításnál ugyanis, semmi sem lehetett jelentősebb. A katona orvoslás, a tábori betegellátás bár több szintű és szervezettebb volt minden eddigi ellátási formánál, meg sem közelítette a klinikai kísérletek eredményeit.

Egy cikkben olvastam, hogy 1941-ben, Pearl Harbour-i katasztrófa után Halford a következőket írta : „ az intravénás anesztézia a háborús sebészetben az eutanázia ideális módszere volt”

Magas halálozási arányuk keserítette el ezt az orvost. Kivérzett betegeken, nem mindig szakemberek alkalmazták a kevéssé ismert barbiturát származékokat, nem volt még intenzív ellátás, sokk kezelés, lélegeztetés és folyadékpótlás sem. Szomorú időszak volt ez, úgy vélem, megtorpanása a tudományágnak, amit aztán csodálatos szakemberek írtak felül az elkövetkező béke éveiben. Ami kiemelte és fejlődésnek indította a tudományt, maga a laryngoszkóp használatának elterjedése és helyének megtalálása volt az altatásban.

A következő évszám, amihez írott anyag tartozik, Dr. Mészáros Rozália, az Országos Kardiológiai Intézet aneszteziológusának emlékezéséből derül ki.

„Hazánkban 1951-től végeznek intratrachealis (vagyis tubus behelyezése a légcsőbe) anesztéziát, amelynek során kezdetben a széken ülő betegnek helyi érzéstelenítésben helyezték be az intratrachealis tubust, majd átsétált (!) a műtőbe – és kezdődhetett az anesztézia.”

Ezen ma már nagyon elcsodálkozunk, furcsálljuk, de valahogyan el kellett kezdeni ahhoz, hogy az idézet további mondandója teljesüljön:

„Az intratrachealis narkózis lehetőséget nyújtott szívműtétek végzésére is, így még ugyanebben az évben Nyíregyházán megtörtént az első hazai zárt mitralis commissurotomia. A beteget Keszler Pál sebész altatta. Ő egyike volt az akkori fiatal tehetséges sebészeknek, akik felismerték az aneszteziológia jelentőségét, és egész életében e tudományág fejlesztésén és elismerésén munkálkodott. Ezekben a kezdeti években a sebészek végezték a szívkatéterezést, az intratrachealis narkózist és a műtétet, majd a posztoperatív kezelést is. Néhány ismert sebész aneszteziológusként is jeleskedett: Keszler Pál, Tóth József, Robicsek Ferenc. Az első szívsebészeti aneszteziológus Pálos László volt, aki az egyetem elvégzése után azonnal szívsebészeti anesztéziával kezdett foglalkozni. Először 1953-ban altatott beteget zárt mitralis commissurotomiához oxigén és éter keverékével egy Boyl-altatógéppel.”

Ezek már történelmi adatok.

Dr. Barna Béla intubál egy traumás sérültet

Dr. Barna Béla, az én volt főorvosom írta egy cikkében, hogy ”az aneszteziológia ott tudott kialakulni és fejlődni, ahol a sebészi tevékenység igényessége feltételezte a betegek műtét alatti optimális ellátását…” 

Kezdetben olyan szoros volt az összefonódás, hogy a sebészek altattak aether vagy chloraethyl csepegtetéses módszerrel, vagy vénásan adott Evipánban, vagy infiltrációs érzéstelenítésben operálták saját műtétjeiket, s bár már voltak csak aneszteziológiával foglalkozó szakemberek, de nem volt szervezettség, átláthatóság és következetesség az újonnan kialakuló tudományban. Magyarországon elsőként a Magyar Néphadsereg Központi Kórházában, 1957. április elsején alakult önálló Központi Aneszteziológia Szolgálat, dr. Wittek László vezetésével. Feladatnak tekintette a műtéti érzéstelenítés megszervezését minden manuális osztályon. 

Dr. Giacinto Miklós

Dr. Wittek László, Dr. Giacinto Miklós csatlakozásával olyan szakmai műhelyt alakított ki, ahol tanulni, tanítani, kutatni, fejleszteni és gyakorlatba bevezetni lehetett a gyógyszereket, eszközöket, vívmányokat, az akkori kórházi fősebész, Dr. Szilágyi Pál támogatásával.

 Az első altatási jegyzőkönyv 1957. november 02.-ai keltezésű, mely egy gyomor műtét 4 órás történéseit tartalmazza, a beteg intubálva, lélegeztetve volt, vért és infúziót kapott, s jól viselte a megpróbáltatásokat.

Az első altatási jegyzőkönyv 1957-ből, Aneszteziológus: Dr. Wittek László 

 Dr. Wittek László, 1956. évi október-novemberi sérültek ellátásáról írt tudományos folyóiratban publikált cikkéből idézek, melyben kielemezte a sérültek ellátásának adatait, körülményeit, s levonta következtetéseit:

 „ Az osztály középkáder feltöltöttsége végig hiányos volt és gyakran kellett még így is olyan osztályok nővéreit szolgálatba állítania, melyeken nem használják ezt a módszert. Nem bízhatták volna ezeket a betegeket járatlan ápolónőkre.”

„ 15 gépi altatás mellett ugyanannyi, ma már korszerűtlennek mondható nyílt kosaras aether narcozis szerepel. Tudjuk, hogy az intratrachealis gépi altatás speciális képzettséget követel meg. Ebben jártas orvos ezen az osztályon csak egy volt és csak október 25-től…

„... egyrészt törekednünk kell a középkáderek minél sokoldalúbb képzésére, a különböző osztályok speciális kívánalmainak elsajátítására. Másrészt megmutatja, mennyire fontos, hogy minél több sebész elsajátítsa a különböző altatógépek kezelését, begyakorolja magát az intubátios technikába…”

… Hiába biztosítjuk a megfelelő számban a jól képzett orvost és nővért, ha a gyógyszerek és készülékek nem kielégítő minőségben és mennyiségben állnak rendelkezésre…”

Dr. Wittek László

Ezeket a szavakat az ország első aneszteziológus főorvosa, az ország 1. számú Aneszteziológiájának vezetője írta le 1957-ben… Azon gondolkodom, hogy mennyi minden változott... Vagy nem. Gondolat ébresztő és örök érvényű igazságok rejlenek megállapításaiban, amit azóta kiegészíthetnénk még néhány alapvető, a mai magyar egészségügy számára létszükségletet megfogalmazó elvvel. Minden esetre egy biztosan változott: a mai altatógépeken ezt látod, mint nélkülözhetetlen és örökzöld eszközt:

Laryngoszkóp sorozat az altatógépeken

Forrás listám:
Aneszteziológia és Intenzív Terápia (MAITT tudományos folyóirata 37. évfolyam Suppl. 2. szám, 2007)
Dr. Mészáros Rozália : Fejezetek az intézeti aneszteziológia történetéből
folyt. köv! Mert még van mesélni valóm!

Az egészségügy örökzöldjei 3. rész - A laryngoszkóp 1. rész

Már most látom, hogy vért fogok izzadni a választott témán, mert nem találtam olyan forrásanyagot, ami egyértelműen azt mondaná, hogy ettől és ettől a pillanattól használjuk, így és így nézett ki az első darab, és alkalmazzuk a laryngoszkóp nevű örökzöld és pótolhatatlan eszközt, légút biztosítás céljából az anesztéziában.

Nagyon nehezen vettem be, hogy igazából az írott, megőrzött orvos történelemben, nincsenek kezdetek. Mégis, valahol meg kell határoznom egy első pillanatot, amit rögzítettek, így kérlek, gyere velem vissza az időbe, egészen 1777-ig.

Wolff András, erdélyi szász orvosjelölt a bécsi tudományegyetem orvostudományi karán tanult. 1777-ben iratkozott át a nagyszombati tudományegyetemre orvostanhallgatónak és védte meg 1777 augusztusában nyilvános vita során értekezését és a vele kapcsolatos, fele részben szülészeti tárgyú, másik felében általános orvosi természetű „thesiseit". Az akkori orvosdoktori értekezésektől eltérően a szerző nem ajánlotta értekezését senkinek sem, de a könyv mottójaként hivatkozik, Heinrich Nepomuk Johann von Crantz neves bécsi professzornak azon mondására, hogy „a készülékek és eszközök megteremtésére mindig a szükség késztetett. A készülékek és eszközök elfogadásáról vagy elutasításáról a használat alapján lehet csak dönteni és az elmélkedés e tekintetben aligha használ. Ha csak elmélkedünk, szaporodni fognak azok a műszerek, amelyekre a jövőben inkább, mint a félelem eszközeire és nem, mint hasznos gyógyító segítségre fognak emlékezni."

( Én is ismerek egy általam nagyra becsült és kedvenc altató orvost, Wolf Andrist, csak azért írom le, mert eszembe jutott…)

Nekem nagyon szimpatikus lett az orvostudor Wolff András, mert megérkezését a nagyra becsült orvostársadalomba semmiféle parolázás nem kísérte, hanem alapelveket szögezett le benne, melyhez munkája során végig ragaszkodott Magyarországon, Moldvában és Szászföldön. Munkája során több művet is publikált, az egészség fejlesztése, megóvása, a bábák tanulása, igényes munkája, a tisztavíz használata érdekében és nem utolsó sorban a kuruzslók, sarlatánok ellen.

A világ haladt, fejlődött a nőgyógyászat, sebészet, s mint az altatógépes tanulmányomban kifejtettem, a fájdalomcsillapítás tudománya, az aneszteziológia, mint az Élet, utat tört magának. Igény volt rá. Szükség volt rá. Fejlesztették, fejlődött…

Újabb évszámra leltem, mely mérföldkőnek számít a történetben, 1913.

1913-ig a fej, nyak, arc és szájműtéteket általában helyi, intravénás vagy belélegzéses érzéstelenítés alatt végezték. Bár a fájdalom csillapítására ezek megfelelőek voltak, egyik módszer sem biztosította a légutak szabadon maradását, illetve nem védte meg a beteget a műtét során keletkező vér vagy váladék belélegzésétől.

Ezt úgy képzeld el, hogy pl. Jónás bácsinak behúztak egyet a kocsmában, összetört az állkapcsa, kitörtek a fogai, meg kellett operálni, hogy még valaha tudjon beszélni, enni. A műtét alatt, álmában nem fájt neki semmi, de a keletkezett nyál és vér belecsordogált a légcsövébe, amit az alvás mély stádiumában nem tudott felköhögni, altatásban a védőreflexek is kikapcsolódnak, így az ott akadályt képzett, s Jónás bácsi hamar találkozott Szent Péterrel, mert azt onnan kivenni, kitakarítani senki sem tudta. Pedig csak verekedett ez a jóember, pedig csak kocsmában volt… Mégis, szegény belehalt. Ez egy sarkított példa, de alapjaiban igaz. Kellett valamit kitalálni, ami megvédi az embereket attól, hogy valami belekerüljön a légcsövébe, s elzárja a légutakat… Alapszabály íródott, örökérvényű, mégpedig a szabad légút biztosítása minden előtt!

Mi az a szabad légút?

Természetes, mint a légzés, hallottad már, igaz? Természetes, hogy venni akarod a levegőt és jön. Tudod szabályozni magadnak, ha ébren vagy, szuszoghatsz gyorsan, lassan, egyenletesen vagy kapkodva, de ha elalszol, már nem tudod irányítani, még is van. Fenntartja sok bennünk létező, oda-vissza szabályozó összehangolt működése. Oxigént lélegzünk be, 21%-nyit a légkörből, hasznosítjuk, felhasználjuk, és CO2-t lélegzünk ki. Ez a légcsere, a gázcsere. Szerveink, szöveteink sejtjeink életben maradása, fejlődése, működése ettől függ. A légzéstől. Ha valami elzárja a légutakat, nem jön a levegő. Először csak hiányzik, azután már pótolhatatlanná válik. Mint Jónás bácsinál.

Szerintem, mindenkinek van olyan emléke, hogy félre nyelte a falatot, vagy a nyálát, és mekkora energiát vett igénybe, hogy kitisztítsa a saját légútját erőteljes köhögéssel, már-már liluló fejjel, könnyek között, fuldokolva, akár bepisilés árán is. Vagy külső segítséggel, mert biztosan láttál már fuldoklót, ahogy kapálózik, mutogat, hogy a hátát üssék…

Hát, én is emlékszem egy homályos jelenetre, mikor megvették szüleim életünk első színes tv-jét, és leült a család valamilyen filmet nézni, s én a hátsó sorba ülve félre nyeltem az almát. Köhögtem, fuldokoltam, taknyom-nyálam egybefolyt és nagy nehezen kiköhögtem a cigányútra tévedt almadarabot. Mikor felnéztem, a családom még mindig ugyanúgy nézte megigézve a tv-t, észre sem vették, hogy én közben majd’ belehaltam az alma evésbe… Sosem felejtem el a pánikomat. Na. De nem ijesztgetni akarok így, szombat este, csak valahogyan rávezetni, hogy mi volt a tét. A mesterségesen elaltatott betegnek nincs meg a védő reflexe, életereje, ösztöne ahhoz, hogy uralja a terepet, ezért kellett megoldani, biztonságossá tenni az altatás alatt is a légút védelmét. Mi a legegyszerűbb megoldás? – tették fel a kérdést gyakorló klinikusok.

1913-ban Chevalier Jackson (1865–1958) arról számolt be, hogy gégetükrözéssel igen sikeresen tudta biztosítani a légcső szabadon maradását.

Mit is jelent ez? Mi az a gégetükrözés?

Jackson kifejlesztett egy új műszert, amelynek a végén volt fényforrás, a korábbi műszerekkel ellentétben. Tükrözésnek hívjuk az orvosi használatban azt, amikor valahova belenézünk, belelátunk eszköz segítségével. Laryngoszkóp – eredeti fordításban gégetükrözést jelent, és általa, bizonyos mélységig, tényleg belelátunk a légutakba. A műszernek volt egy kicsúsztatható része is, amely utat tudott csinálni a védelemre használt cső (tubus) vagy a légcső és a hörgők vizsgálatához használt bronhoszkóp számára. (Fül-orr-gégészek azok a szakemberek, akik valódi tükrözés céljából használják ezt az eszközt fejlesztett változatban, napjainkban is.)

Szintén 1913-ban történt, hogy Henry H. Janeway (1873–1921) publikálta az általa kifejlesztett gégetükröző műszerrel elért eredményeit. Janeway a New York-i Bellevue Hospital Centerben volt aneszteziológus, és arra a következtetésre jutott tapasztalatai alapján, hogy a gáznemű érzéstelenítő szerek lélegeztetése jelentősen javítaná a fül-orr-gégészeti beavatkozások körülményeit. Nem egyszerűen csak védeni akarta a légutat, hanem használni is, mégpedig altatógáz bejuttatásával- altatásra.

Ezt a fényforrással rendelkező eszközt bevezette a szájüregbe, megkereste a gégefedőt, megemelte és egy műanyag csövet helyezett bele a légcsőbe, amely a műtét egész ideje alatt nyitva tartotta a légutat, egészen a beteg megébredéséig, vagyis a védő reflexeinek teljes visszatéréséig. A műtét ideje alatt közvetlenül a csőhöz csatlakoztatta a gázelegyet előállító apparátust, s majd a műtét végén a gáz adagolását megszüntette. Amint megébredt, kihúzták a tubust, és hagyták magától kiszuszogni a maradék, még a betegben keringő kábító levegőt.

Janeway gégetükrében is volt egy fényforrás, de az ehhez szükséges elemeket a műszer nyelében helyezte el. A légcsőbe bevezetett csövet egy rovátka tartotta a légcső közepén, míg a műszer enyhe hajlata jelentősen megkönnyítette a cső bevezetését a hangszalagok közé. Janeway műszere olyan sikeres lett, hogy más műtétek során is alkalmazni kezdték és ezért Janeway-t tartják a légcsőn keresztüli tubus behelyezés vagyis intubálás egyik úttörőjének.  Az aneszteziológusok csak intubálás (tubus behelyezés) vagy megakadt, felülről elérhető „direkt idegen test eltávolítására” (pl. lenyelt mütyür) használják a laryngoszkópot.

Ehhez a részhez tartozom a hivatkozásokkal a wikipédiából, s ez olyan bonyolult, hogy kimásolom ide:

 Jackson1861: Jackson CT. A Manual of Etherization: Containing Directions for the Employment of Ether. Boston: J.B. Mansfield (1861). Hozzáférés ideje: 2010. szeptember 13.

↑ Jackson1913: Jackson, C (1913.). „The technique of insertion of intratracheal insufflation tubes”. Surgery, gynecology & obstetrics 17, 507–9. o. Újból megjelent: (1996.) „The technique of insertion of intratracheal insufflation tubes”. Pediatric Anesthesia 6 (3), 230. o. DOI:10.1111/j.1460-9592.1996.tb00434.x.

↑ Jackson1922: Jackson, C. I: Instrumentarium, A manual of peroral endoscopy and laryngeal surgery. Philadelphia: W.B. Saunders, 17–52. o (1922). ISBN 978-1-4326-6305-6. Hozzáférés ideje: 2010. szeptember 13.

↑ Janeway1913: Janeway, HH (1913.). „Intra-tracheal anesthesia from the standpoint of the nose, throat and oral surgeon with a description of a new instrument for catheterizing the trachea”. The Laryngoscope 23 (11), 1082–90. o. DOI:10.1288/00005537-191311000-00009.

Első, hazai orvosi műszerről írott értekezésről (publikálta dr. Bugyi Balázs)

Folyt. köv. 

Már John Lennon is megmondta: "légzés az életem, hát abbahagyni nem merem..."

Jesszusom, már március van!

Még jó, hogy eszembe jutott ránézni a blogra.
Nem sok időm volt az elmúlt hetekben írni, akkor is inkább foglalkoztam az aktuális kihívásokkal. Mert azok vannak. Nem jönnek elém, hanem én keresem őket. És tudod miért keresem őket?
Szeretek elvérezni...
Nem, nem igaz, inkább mondanám azt, hogy tudnom kell, szalonképes-e amit írok. Ezt sem tanultam, mint az altatáson kívül szinte más semmit, de szeretem, és mint olyan, tudnom kell, hogyan tudom jobban csinálni.
Nincs íróiskola. Valaki vagy tehetséges vagy nem.
Lehet tanulni könyvekből, írásokból, tanulmányokból, lehet járni kurzusokra, én is jártam egykor az Íróakadémiára, Kornis Mihály előadásaira, de Ő inkább a szellemi vezetésre koncentrált, nem a technikára. A speciális képzésekről nem beszélek, nyilván, aki újságírásra vágyik, vagy bölcsészetre, az nem egy közkórházban altat 12 órás műszakokban.
Volt egy téli pályázat, amire 200 szavas párbeszédet kellett írni, gondoltam kipróbálom, mire jutok ilyen követelmények ismeretében.
A nagy leégés ehhez képest - semmi. Még csak szemvillanást sem sikerült kiprovokálnom az egyszemélyes zsűriből, Krisz Nádasiból. Nem ismerem személyes az írónőt, még csak azt sem mondhatnám, hogy vakon megbízom az ítéletében, mindenesetre, sokat elmond Róla, hogy Ő tanítja az írást, és olyan részletekre figyel, olyan magasra állított mérce alapján hozott döntést, hogy meg kell hajolnom előtte.
Így kicsit visszavettem az arcvonalomból, és megpróbáltam átgondolni, amit eddig írtam, tettem, fogalmaztam, vagy épp csak hagytam kibuggyanni magamból. Sokat kellene foglalkoznom ezzel is, mint annyi minden mással, amire nem sok időm és energiám van. Jó lenne egyszer ráérni. a Balaton parton bóklászni, vagy épp kiülni egy kávéház teraszára, megreggelizni és előkapni a laptopot, belemerülni saját agyam rejtett zugaiba és alkotni, nézve bambán ki a fejemből... Mint Simone de Beauvoir, aki hosszú utazásokkal, túrázásokkal, elszigetelődéssel és könyvtárba járással töltötte fel magát és alkotta meg éveken át regényeit, amelyeket én olyan nagyra tartok...  Szerencsére, soha nem dolgozott mást, ez volt a munkája.
Miközben ücsörögnék, szemlélődnék, azt hinnék komoly munkát végzek, s közben lehet, csak egy szlogenen járatnám az agyam, mert épp lehet, erre futja, de ez engem akkor is boldoggá tenne, mert bamba megfigyeléseimből felszívnám magam egy újabb életjeladó, lélegzést jelentő írásra...
Igen, lehetnék igazi írónő... Ez volt az álmodozás perce.... Elmúlt.


Ide másolom az írást, hogy lásd elvérzésemet:

            Telefonbeszélgetés

-          Végül is megírtad az interjút velem?- kérdeztem tőle bizonytalanul egy magányos estén.

-          Elkezdtem…

-          Bármikor kérdezhetsz, ha kimaradt valami…

-          Rendben.

-          De tervezed, hogy megírod?

-          Hogy a fenébe ne! Ugyan, a látogatásom óta, kicsit meg vagyok zavarodva. Ismertem a taknyost, aki szembe szegült, lazán kiment óráimról az elvei miatt, aki leült velem vitatkozni, és a szemtelenségéért, lázadásáért megérett a pofonra. Alig hallottam rólad azóta, semmit sem tudtam igazából anyádról, szerelmeidről, a férjedről, gyerekedről, a munkádról, a lelkedről…

-          És most?

-          Igazából, mire vagy kíváncsi? Hogy értelek-e vagy olyannak látlak-e, amilyennek szeretnéd,  hogy lássalak…

-          Én, nem is tudom…

-          Nézd, sok bort ittam, és most a pia beszél belőlem. Azt hiszem, szeretlek.

-          Szeretsz? Ez amolyan homályos, vagy tiszta érzés?

-         Tiszta. Amióta mondtad, hogy nem Te vagy az ágyam feletti festménynek meztelen      nőalakja, azóta téged képzellek oda. Megszálltad a gondolataimat. Maholnap 70 éves  leszek… Oroszokat olvasok, alig látok, jobbára csak képzelgek…

-       Ne tréfálj velem!

-          Komolyan mondom. Holnap megyek a rákommal orvoshoz. Utána hívlak.

-          Rendben. Várom… Különben, én is szeretlek.

-          Tudom. Ezer éve tudom. Mi a fenének hívnál fel egyébként?

-          Esetleg az interjú miatt…

-          Rég lebuktál… Hogy éltess…

Hangulatmorzsa: romantika

Különleges, mély emberi kapcsolatról szól ez a párbeszéd, a kiírás szerint, két szónak kellett szerepelnie benne, a szeretsz és a szeretlek szónak... Nem volt téma megkötés, hogy kimondja, kinek, és hogy milyen helyzetben kell elhangoznia, csak a 200 szónak kellett teljesülnie. Lehetett volna benne narrációt írni, hogy mondta ez, mondta az, de én feleslegesnek érzetem, azt hittem, így is érezhető a párbeszéd dinamikája.
Nos, nem. Még kellet volna nekem vagy 50 szó, hogy széppé és gördülékennyé tegyem a párbeszédemet, így el is véreztem a helyzet gyakorlaton...  Nincs mit ezen szépíteni.
Egyébként is, az én koromban, az ember "már nem fecséreli ezt a szót csak úgy el..." 
Értéke van.
Így leírni sem akárhogyan, akármikor írom le, kimondani pedig csak a gyerekemnek vagyok hajlandó. Javulnom kell, szűrtem le ebből az egész téli pályázatból. Gyakorolnom, hogy kimondjam az érzéseimet, leírjam, megfogalmazzam, felismerjem, hogy helye van... Mert még ezen sem gondolkoztam el soha.

Más.
És dübörög a tavasz.
Amitől persze, alapvetően tiszta ideg vagyok.
Mert mi is történik ilyenkor?
Jönnek-mennek, búgnak a szerelmes párok a sétányon, legelőn, bokrokba, emberek hemzsegnek, zsonganak a Duna parton, a kutyasétáltatón nénik, bácsik járnak kézen fogva, andalogva, gyerekeket tolnak le babakocsival népszerű kutyaséta időben, és én ilyenkor mindig, hangsúlyozom, mindig antiszoc leszek...
Hát én immár hova menjek? Nem úúúúgy zavarnak, de zavarnak. Bujkálok. Nem tudom elengedni a kutyát, ezért ő is antiszoc lesz. Két antiszoc, hisztis p..., pedig otthon szokott összeveszni, mire a gyerekem azt szokta dörmögni, hogy " ti nem vagytok normálisak. Vagyis a kutya nem, csak te nem ..."
És akkor vételezek egy újabb feszültséget magamra, mert helyre igazítás feszültséggel jár, és azt veszem észre, hogy nyakig ülök a trutyiban néhány hét elteltével, és hiába bimbóznak a fák, csiripelnek a madarak, és nyílnak a kedvenc bokraim, lesz fű a legelőn, én már annyira tele vagyok tüskékkel, mint Sün Adorján a meséből.
Alig várom, hogy lecsengjen a "felfedezzük a természet lágy ölét" korszak, és visszatérjen minden a normális kerékvágásba. Egy-két hónap körülbelül. Kisétálják magukat, összevesznek, elfáradnak, túl meleg lesz, jobb a játszótér, stb... és megint lesz szellősebb tér a Duna parton. Kullancs ide-vagy oda, de mi azt szeretjük Emmával. A szabadságot, a gyaloglást, a fotózást, az elmélyülést, a fejben fogalmazást, énekelést, mesemondást két játék között, és a magányt. Mert az hosszú műszakok után fontos. Nem a barátaimat akarom elkerülni, hanem önmagamat megtalálni. Nos, ezért nem szeretem a tavaszt annyira....
Nem mert savanyú a szőlő, vagy irigykedem, hanem mert nem tudok leereszteni, kikapcsolni, kisétálni magamból a feszültségemet, amit ez az áldott jó kórház rám betonoz, ha hagyom.
Ilyenkor eszembe szokott jutni Chuck Norris, amint belefúj a pisztolyába és kijelenti : "ha még egyszer valaki tavaszról mer beszélni, csak egy pörgő rúgás és eltörlöm örökre..."
Na azért...
Egyébként, láttam már én is fekete lyukat, amiben minden elveszik és megsemmisül.... Akár lehetne a tavasz is...