A laryngoszkóp - 2. rész

Kutatásaim során nem találtam a laryngoszkóphoz köthető magyar adatokat 1913 és 1950 között. Biztosan történt valami, csak elfedte, felemésztette a két világháború. Annál a pusztításnál ugyanis, semmi sem lehetett jelentősebb. A katona orvoslás, a tábori betegellátás bár több szintű és szervezettebb volt minden eddigi ellátási formánál, meg sem közelítette a klinikai kísérletek eredményeit.

Egy cikkben olvastam, hogy 1941-ben, Pearl Harbour-i katasztrófa után Halford a következőket írta : „ az intravénás anesztézia a háborús sebészetben az eutanázia ideális módszere volt”

Magas halálozási arányuk keserítette el ezt az orvost. Kivérzett betegeken, nem mindig szakemberek alkalmazták a kevéssé ismert barbiturát származékokat, nem volt még intenzív ellátás, sokk kezelés, lélegeztetés és folyadékpótlás sem. Szomorú időszak volt ez, úgy vélem, megtorpanása a tudományágnak, amit aztán csodálatos szakemberek írtak felül az elkövetkező béke éveiben. Ami kiemelte és fejlődésnek indította a tudományt, maga a laryngoszkóp használatának elterjedése és helyének megtalálása volt az altatásban.

A következő évszám, amihez írott anyag tartozik, Dr. Mészáros Rozália, az Országos Kardiológiai Intézet aneszteziológusának emlékezéséből derül ki.

„Hazánkban 1951-től végeznek intratrachealis (vagyis tubus behelyezése a légcsőbe) anesztéziát, amelynek során kezdetben a széken ülő betegnek helyi érzéstelenítésben helyezték be az intratrachealis tubust, majd átsétált (!) a műtőbe – és kezdődhetett az anesztézia.”

Ezen ma már nagyon elcsodálkozunk, furcsálljuk, de valahogyan el kellett kezdeni ahhoz, hogy az idézet további mondandója teljesüljön:

„Az intratrachealis narkózis lehetőséget nyújtott szívműtétek végzésére is, így még ugyanebben az évben Nyíregyházán megtörtént az első hazai zárt mitralis commissurotomia. A beteget Keszler Pál sebész altatta. Ő egyike volt az akkori fiatal tehetséges sebészeknek, akik felismerték az aneszteziológia jelentőségét, és egész életében e tudományág fejlesztésén és elismerésén munkálkodott. Ezekben a kezdeti években a sebészek végezték a szívkatéterezést, az intratrachealis narkózist és a műtétet, majd a posztoperatív kezelést is. Néhány ismert sebész aneszteziológusként is jeleskedett: Keszler Pál, Tóth József, Robicsek Ferenc. Az első szívsebészeti aneszteziológus Pálos László volt, aki az egyetem elvégzése után azonnal szívsebészeti anesztéziával kezdett foglalkozni. Először 1953-ban altatott beteget zárt mitralis commissurotomiához oxigén és éter keverékével egy Boyl-altatógéppel.”

Ezek már történelmi adatok.

Dr. Barna Béla intubál egy traumás sérültet

Dr. Barna Béla, az én volt főorvosom írta egy cikkében, hogy ”az aneszteziológia ott tudott kialakulni és fejlődni, ahol a sebészi tevékenység igényessége feltételezte a betegek műtét alatti optimális ellátását…” 

Kezdetben olyan szoros volt az összefonódás, hogy a sebészek altattak aether vagy chloraethyl csepegtetéses módszerrel, vagy vénásan adott Evipánban, vagy infiltrációs érzéstelenítésben operálták saját műtétjeiket, s bár már voltak csak aneszteziológiával foglalkozó szakemberek, de nem volt szervezettség, átláthatóság és következetesség az újonnan kialakuló tudományban. Magyarországon elsőként a Magyar Néphadsereg Központi Kórházában, 1957. április elsején alakult önálló Központi Aneszteziológia Szolgálat, dr. Wittek László vezetésével. Feladatnak tekintette a műtéti érzéstelenítés megszervezését minden manuális osztályon. 

Dr. Giacinto Miklós

Dr. Wittek László, Dr. Giacinto Miklós csatlakozásával olyan szakmai műhelyt alakított ki, ahol tanulni, tanítani, kutatni, fejleszteni és gyakorlatba bevezetni lehetett a gyógyszereket, eszközöket, vívmányokat, az akkori kórházi fősebész, Dr. Szilágyi Pál támogatásával.

 Az első altatási jegyzőkönyv 1957. november 02.-ai keltezésű, mely egy gyomor műtét 4 órás történéseit tartalmazza, a beteg intubálva, lélegeztetve volt, vért és infúziót kapott, s jól viselte a megpróbáltatásokat.

Az első altatási jegyzőkönyv 1957-ből, Aneszteziológus: Dr. Wittek László 

 Dr. Wittek László, 1956. évi október-novemberi sérültek ellátásáról írt tudományos folyóiratban publikált cikkéből idézek, melyben kielemezte a sérültek ellátásának adatait, körülményeit, s levonta következtetéseit:

 „ Az osztály középkáder feltöltöttsége végig hiányos volt és gyakran kellett még így is olyan osztályok nővéreit szolgálatba állítania, melyeken nem használják ezt a módszert. Nem bízhatták volna ezeket a betegeket járatlan ápolónőkre.”

„ 15 gépi altatás mellett ugyanannyi, ma már korszerűtlennek mondható nyílt kosaras aether narcozis szerepel. Tudjuk, hogy az intratrachealis gépi altatás speciális képzettséget követel meg. Ebben jártas orvos ezen az osztályon csak egy volt és csak október 25-től…

„... egyrészt törekednünk kell a középkáderek minél sokoldalúbb képzésére, a különböző osztályok speciális kívánalmainak elsajátítására. Másrészt megmutatja, mennyire fontos, hogy minél több sebész elsajátítsa a különböző altatógépek kezelését, begyakorolja magát az intubátios technikába…”

… Hiába biztosítjuk a megfelelő számban a jól képzett orvost és nővért, ha a gyógyszerek és készülékek nem kielégítő minőségben és mennyiségben állnak rendelkezésre…”

Dr. Wittek László

Ezeket a szavakat az ország első aneszteziológus főorvosa, az ország 1. számú Aneszteziológiájának vezetője írta le 1957-ben… Azon gondolkodom, hogy mennyi minden változott... Vagy nem. Gondolat ébresztő és örök érvényű igazságok rejlenek megállapításaiban, amit azóta kiegészíthetnénk még néhány alapvető, a mai magyar egészségügy számára létszükségletet megfogalmazó elvvel. Minden esetre egy biztosan változott: a mai altatógépeken ezt látod, mint nélkülözhetetlen és örökzöld eszközt:

Laryngoszkóp sorozat az altatógépeken

Forrás listám:
Aneszteziológia és Intenzív Terápia (MAITT tudományos folyóirata 37. évfolyam Suppl. 2. szám, 2007)
Dr. Mészáros Rozália : Fejezetek az intézeti aneszteziológia történetéből
folyt. köv! Mert még van mesélni valóm!