Jesszusom, már március van!

Még jó, hogy eszembe jutott ránézni a blogra.
Nem sok időm volt az elmúlt hetekben írni, akkor is inkább foglalkoztam az aktuális kihívásokkal. Mert azok vannak. Nem jönnek elém, hanem én keresem őket. És tudod miért keresem őket?
Szeretek elvérezni...
Nem, nem igaz, inkább mondanám azt, hogy tudnom kell, szalonképes-e amit írok. Ezt sem tanultam, mint az altatáson kívül szinte más semmit, de szeretem, és mint olyan, tudnom kell, hogyan tudom jobban csinálni.
Nincs íróiskola. Valaki vagy tehetséges vagy nem.
Lehet tanulni könyvekből, írásokból, tanulmányokból, lehet járni kurzusokra, én is jártam egykor az Íróakadémiára, Kornis Mihály előadásaira, de Ő inkább a szellemi vezetésre koncentrált, nem a technikára. A speciális képzésekről nem beszélek, nyilván, aki újságírásra vágyik, vagy bölcsészetre, az nem egy közkórházban altat 12 órás műszakokban.
Volt egy téli pályázat, amire 200 szavas párbeszédet kellett írni, gondoltam kipróbálom, mire jutok ilyen követelmények ismeretében.
A nagy leégés ehhez képest - semmi. Még csak szemvillanást sem sikerült kiprovokálnom az egyszemélyes zsűriből, Krisz Nádasiból. Nem ismerem személyes az írónőt, még csak azt sem mondhatnám, hogy vakon megbízom az ítéletében, mindenesetre, sokat elmond Róla, hogy Ő tanítja az írást, és olyan részletekre figyel, olyan magasra állított mérce alapján hozott döntést, hogy meg kell hajolnom előtte.
Így kicsit visszavettem az arcvonalomból, és megpróbáltam átgondolni, amit eddig írtam, tettem, fogalmaztam, vagy épp csak hagytam kibuggyanni magamból. Sokat kellene foglalkoznom ezzel is, mint annyi minden mással, amire nem sok időm és energiám van. Jó lenne egyszer ráérni. a Balaton parton bóklászni, vagy épp kiülni egy kávéház teraszára, megreggelizni és előkapni a laptopot, belemerülni saját agyam rejtett zugaiba és alkotni, nézve bambán ki a fejemből... Mint Simone de Beauvoir, aki hosszú utazásokkal, túrázásokkal, elszigetelődéssel és könyvtárba járással töltötte fel magát és alkotta meg éveken át regényeit, amelyeket én olyan nagyra tartok...  Szerencsére, soha nem dolgozott mást, ez volt a munkája.
Miközben ücsörögnék, szemlélődnék, azt hinnék komoly munkát végzek, s közben lehet, csak egy szlogenen járatnám az agyam, mert épp lehet, erre futja, de ez engem akkor is boldoggá tenne, mert bamba megfigyeléseimből felszívnám magam egy újabb életjeladó, lélegzést jelentő írásra...
Igen, lehetnék igazi írónő... Ez volt az álmodozás perce.... Elmúlt.


Ide másolom az írást, hogy lásd elvérzésemet:

            Telefonbeszélgetés

-          Végül is megírtad az interjút velem?- kérdeztem tőle bizonytalanul egy magányos estén.

-          Elkezdtem…

-          Bármikor kérdezhetsz, ha kimaradt valami…

-          Rendben.

-          De tervezed, hogy megírod?

-          Hogy a fenébe ne! Ugyan, a látogatásom óta, kicsit meg vagyok zavarodva. Ismertem a taknyost, aki szembe szegült, lazán kiment óráimról az elvei miatt, aki leült velem vitatkozni, és a szemtelenségéért, lázadásáért megérett a pofonra. Alig hallottam rólad azóta, semmit sem tudtam igazából anyádról, szerelmeidről, a férjedről, gyerekedről, a munkádról, a lelkedről…

-          És most?

-          Igazából, mire vagy kíváncsi? Hogy értelek-e vagy olyannak látlak-e, amilyennek szeretnéd,  hogy lássalak…

-          Én, nem is tudom…

-          Nézd, sok bort ittam, és most a pia beszél belőlem. Azt hiszem, szeretlek.

-          Szeretsz? Ez amolyan homályos, vagy tiszta érzés?

-         Tiszta. Amióta mondtad, hogy nem Te vagy az ágyam feletti festménynek meztelen      nőalakja, azóta téged képzellek oda. Megszálltad a gondolataimat. Maholnap 70 éves  leszek… Oroszokat olvasok, alig látok, jobbára csak képzelgek…

-       Ne tréfálj velem!

-          Komolyan mondom. Holnap megyek a rákommal orvoshoz. Utána hívlak.

-          Rendben. Várom… Különben, én is szeretlek.

-          Tudom. Ezer éve tudom. Mi a fenének hívnál fel egyébként?

-          Esetleg az interjú miatt…

-          Rég lebuktál… Hogy éltess…

Hangulatmorzsa: romantika

Különleges, mély emberi kapcsolatról szól ez a párbeszéd, a kiírás szerint, két szónak kellett szerepelnie benne, a szeretsz és a szeretlek szónak... Nem volt téma megkötés, hogy kimondja, kinek, és hogy milyen helyzetben kell elhangoznia, csak a 200 szónak kellett teljesülnie. Lehetett volna benne narrációt írni, hogy mondta ez, mondta az, de én feleslegesnek érzetem, azt hittem, így is érezhető a párbeszéd dinamikája.
Nos, nem. Még kellet volna nekem vagy 50 szó, hogy széppé és gördülékennyé tegyem a párbeszédemet, így el is véreztem a helyzet gyakorlaton...  Nincs mit ezen szépíteni.
Egyébként is, az én koromban, az ember "már nem fecséreli ezt a szót csak úgy el..." 
Értéke van.
Így leírni sem akárhogyan, akármikor írom le, kimondani pedig csak a gyerekemnek vagyok hajlandó. Javulnom kell, szűrtem le ebből az egész téli pályázatból. Gyakorolnom, hogy kimondjam az érzéseimet, leírjam, megfogalmazzam, felismerjem, hogy helye van... Mert még ezen sem gondolkoztam el soha.

Más.
És dübörög a tavasz.
Amitől persze, alapvetően tiszta ideg vagyok.
Mert mi is történik ilyenkor?
Jönnek-mennek, búgnak a szerelmes párok a sétányon, legelőn, bokrokba, emberek hemzsegnek, zsonganak a Duna parton, a kutyasétáltatón nénik, bácsik járnak kézen fogva, andalogva, gyerekeket tolnak le babakocsival népszerű kutyaséta időben, és én ilyenkor mindig, hangsúlyozom, mindig antiszoc leszek...
Hát én immár hova menjek? Nem úúúúgy zavarnak, de zavarnak. Bujkálok. Nem tudom elengedni a kutyát, ezért ő is antiszoc lesz. Két antiszoc, hisztis p..., pedig otthon szokott összeveszni, mire a gyerekem azt szokta dörmögni, hogy " ti nem vagytok normálisak. Vagyis a kutya nem, csak te nem ..."
És akkor vételezek egy újabb feszültséget magamra, mert helyre igazítás feszültséggel jár, és azt veszem észre, hogy nyakig ülök a trutyiban néhány hét elteltével, és hiába bimbóznak a fák, csiripelnek a madarak, és nyílnak a kedvenc bokraim, lesz fű a legelőn, én már annyira tele vagyok tüskékkel, mint Sün Adorján a meséből.
Alig várom, hogy lecsengjen a "felfedezzük a természet lágy ölét" korszak, és visszatérjen minden a normális kerékvágásba. Egy-két hónap körülbelül. Kisétálják magukat, összevesznek, elfáradnak, túl meleg lesz, jobb a játszótér, stb... és megint lesz szellősebb tér a Duna parton. Kullancs ide-vagy oda, de mi azt szeretjük Emmával. A szabadságot, a gyaloglást, a fotózást, az elmélyülést, a fejben fogalmazást, énekelést, mesemondást két játék között, és a magányt. Mert az hosszú műszakok után fontos. Nem a barátaimat akarom elkerülni, hanem önmagamat megtalálni. Nos, ezért nem szeretem a tavaszt annyira....
Nem mert savanyú a szőlő, vagy irigykedem, hanem mert nem tudok leereszteni, kikapcsolni, kisétálni magamból a feszültségemet, amit ez az áldott jó kórház rám betonoz, ha hagyom.
Ilyenkor eszembe szokott jutni Chuck Norris, amint belefúj a pisztolyába és kijelenti : "ha még egyszer valaki tavaszról mer beszélni, csak egy pörgő rúgás és eltörlöm örökre..."
Na azért...
Egyébként, láttam már én is fekete lyukat, amiben minden elveszik és megsemmisül.... Akár lehetne a tavasz is...