Szerettem volna harmóniát, csendet

Hát, körülbelül így néz ki nálam... Száguldó vakvágtában, futva, lopva, megérintő érzékeny pillanatban egy gondolat erejéig, elérem a csendem. Amint észlelem a következő akadályt, máris élesedik újra a környezet, kezem vad kapálózásba kezd és ezerrel próbálok életben maradni. Így van ez...
Hogy mikor kezdődött, nem is tudom, mintha az idők elejétől tartana... Bármi, ami kibillent, általában nincs benne köszönet, eddig tudtam, hogyan reagálok az adott helyzetben, mostanra viszont nem.
Öregszem.
Kevesebb a toleranciám, a beleérző képességem, nem tudok felmenteni embereket a jóságomból adódó már-már birkaságból. Már nem megy. Ami talán a legrosszabb, nem is érdekel, hogy felmentsem, okot, indokot, vagy lelki rugókat keressek a cselekedetek mellé. Hajlamossá lettem megítélni, beskatulyázni embereket, egy mozzanat, tett vagy gesztus alapján, és mellette érzem a dilemmám, hogy tudom, ez nem helyes. Nem látom az új embereket teljes valójukban, nem úgy mint régen... Hogy felszívtam, megnéztem, beleláttam, megalkottam a véleményem, s ezt egy kis polcra téve, elkezdtem az alapos megfigyelés műveletét... Mint a Vasemberben, mikor megalkotja a páncélját egy szuper technológia segítségével. Elvesz, kicserél, kidob, betesz alkatrészeket, chippeket, aszerint, mi került a látóterébe, csak ez nálam tulajdonságok, érzelmek, megnyilvánulások, apró csipkék, lelki mozaikok voltak.
Olyan mélyen érdekeltek az emberek, hogy nem sajnáltam rá az időt, energiát, az agysejtjeimet, mint Poirot a nyomozáshoz, szürkeállományom javarészét azzal terhelni, hogy egy új archoz megfelelő külső és belső tulajdonságokat rendeljek.
Hogy mi történt velem? Hirtelen nem jövök rá, s nem is tudom mire fogni. Ha arra gondolok, hogy belefáradtam az emberekbe, nem mondok igazat. Nem az emberek fárasztanak, nem a munka, nem a nehézség, a kihívás, a taposómalom, hanem talán a szembejövő negatív tulajdonságok. A kicsinyesség, a megalázásra való igyekezet, a hatalommal való visszaélés, a különbségtétel ember és ember között, a mindennap megszúrok valakit, belerúgok, fitogtatok, gyakorolom a tejhatalom adta legnagyobb adományt, hogy bármit megtehetek...
És ettől nekem bezárulnak a megismerésre való igényeim. Dacolok minden lehetséges módon a saját világommal. Nem akarom kinyitni, újra kezdeni, újra tárgyalni, elhelyezkedem kívülre és várok. Tudom, hogy ez nem a legjobb megoldás, mert számomra jó rég nem olyan egyszerű a világ... Nem csak fehér és fekete, nem csak jó és rossz, nem csak barát vagy ellenség, millió szélsőséges álláspont létezik, ahhoz én túl sokat láttam az életből, hogy ennyire felszínesen ítéljek. Most mégis, talán önvédelemből, talán lázadásból, tehetetlenségből vagy mert így tanultam meg túlélni a megoldhatatlan rejtélyeket, visszatértem a felszínhez, az outsiderséghez, és itt vagyok, ahol nincs az én világom...
Nem érzem jól magam.
És most, hogy ezt leírtam, tudom, hogy ettől sem lesz jobb. Hiszen rögzítem, és nem engedem libegni, forogni, nyílni és múlni az érzést...
Azok a gondolatok villannak belém, amiket a minap kutyasétáltatás közben lépésről lépésre mondogattam a diktafonomba, hogy ne felejtsem el...

"Nem a hit, hanem a hitetlenség,
nem a lélek, hanem a lélektelenség...
Nem az okosság, hanem az okoskodás,
nem az idealista, hanem az ál-ideál
csorbítja a világ folyását..."
(P.A.: Lépésről lépésre)
(A vers még nem nyert végső formát, így az idézet kicsit túlzás... Ennyi van belőle... )

VII. Netversfesztivál, Győr 3. és egyben befejező rész

      Hogy hogyan kerültünk a bevásárló központba?
Hát az éhség vitt minket el a fesztivál helyszínéről. Mert az elején lehet, hogy én voltam a legéhesebb, de mire végeztünk, és meghallgattuk Sebestyén Katja fenomenális koncertjét, addigra már mindannyiunknak kopogott a szeme. Majdnem fél 11 volt, és ezidáig csak kávéztunk. Így történt, hogy autókba ültünk és elindultunk vásárolni valami élelmet magunknak. Zsuzska fényképezőt akart venni, mert a régi nem hozta már azt, amit tud, és ezt meg is beszéltük, hogy ő elmegy venni egyet. Mi pedig követtük, hátha akad egy kis elemózsia ott, ahova megy... No nem a Média Markt-ba, hanem a környékén. Igen ám, de mire odaértünk és beléptünk az egyébként nem kedvelt bevásárló központ intézményébe, addigra kiderült, hogy egy óra múlva már lesz ebéd, ne együnk sokat, sem laktatót, mert nem fogunk tudni ebédelni... És akkor szembe jött a fagylaltos bódé.
     Kiváló minőségű fagylaltot kaptunk, jó sokáig elég is volt, még a nézelődésnél is kitartott. Egy órát töltöttünk a helyszínen, de ennek köszönhetően lemaradtunk a Tűzmenedék együttesről, akikre nagyon kíváncsiak voltunk, és még néhány számunkra kedves előadóról, akik megérdemelték volna lelkes tapsolásunkat.
    Minden bevásárló központ számomra izzadással, nyűggel és tehetetlenséggel, passzivitással bír számomra, de rájöttem, hogy Ildit ez még jobban zavarja. Pesten, még családi nihilkor sokat töltöttem ilyen lézengéssel, megfigyeléssel, de Ildi még engem is felül múlt kritika gyártásból. Az összes agymenését, monológját végig hallgattam, míg Timike betért egy fehérnemű üzletbe, majd szokása szerint elveszett, addig mi jobb nem lévén csoki vásárlásba fogtunk és elmélkedtünk az arra járó tömegek gondolatain. Pocsékba ment az időnk, bár éhesek már nem voltunk az édes, hűsítő finomságnak köszönhetően...
    Mire visszaértünk a fesztiválra, már az első résznek éppen vége volt. Keserves csalódásként jöttünk rá, hogy ez ennyi volt...
    Az ebédlő zsúfolásig megtelt, várnunk kellett, hogy bejussunk. Ahogy ott álltunk, igaz nem kettős sorban, mint az isiben, hanem amolyan művésznősen szétszóródva, valahogy senkinek sem tűnt fel, hogy ebédre várunk. Egyszer csak vigyorogva azt vettük észre, hogy rajtunk kívül már mindenki bement és lakmározik, csak még mint a hivatásos sorban állók, mi várunk tisztelettel az ajtón kívül. Azt a tutyimutyi mindenünket, most már aztán bemegyünk mi is! - gondoltam magamban, be is soroltunk egymás mögé, ismét éhesen, az illatoktól felbolygatva. Az előre megrendelt menüt kaptuk, minden rendben és szépen zajlott, tetszett, ahogyan megoldották a problémás kérdéseket.

Japánbirs virágzása a Műv. Ház előtt

     Közben beszélgettünk is, hogy ennek az egész rendezvénynek a lebonyolítása, szervezése milyen emberfeletti munkát jelent. Láttuk Beát, aki a fesztiválból szinte semmit sem látott, hogy folyton lót-fut, oszt jegyeket, csomagokat, ír, lapoz, pár szóban kérdez, instruál, menedzsel mindent, kávét visz a párjának, minden egyebet kézben tart, s láttuk egy kedves, meghitt pillanatában is, mikor kislánya, kissé duzzogva, fáradtan hozzáhajolt, mondott valamit, nyilván hiányolta már az anyai közelséget, s Bea egy homlokpuszival, kézenfogással terelte el a gyermek indulatait... Laci pedig a nehézfiúkat, a zenészeket, fellépőket, ismert és kevéssé ismert egókat, egyéniségeket menedzselte bent a színpadon, vezette le a fesztivált. Egy család, szétszakadva, két pódiumon, egy célért, vállvetve küzdöttek.  Ők a Hangraforgó együttes, F. Sipos Bea és Faggyas László.
    A délutáni programban már részt vettünk. Hallottuk a Szerbusz zenekart, akikkel már találkoztunk régebben, és megállapítottuk, hogy négy gitárral, tiszta hangú énekesnővel, balalajkával és tangóharmonikával, ritmus hangszerekkel miket lehet kihozni egy dalból. Kíváncsian vártuk a Bodroghalmi duót, apát és fiát, tavaly óta Ők a kedvenceink! A fiatalember nem csak nőtt, hanem nyíltabb lett zeneileg. Az apa, továbbra is lenyűgözött humorával, előadásával mindenkit. Intelligens zenészek, ez jutott róluk eszembe. Úgy adnak elő, hogy nem akarnak meggyőzni, hogy mennyire jók. Úgy fognak meg, mint hallgatót, hogy észre sem veszem. Az ifjabb Bodroghalmi írt egy dalára szöveget, és nem a szövegre dallamot. Faarccal játszotta végig a futamokat a zongorán, míg apja énekelt. Semmi hivalkodás, körbe és lenézés, önajnározás nincs ebben a gyerekben. Olyan tehetséges, hogy nem okoz neki gondot kezelni a tehetségét. Kíváncsian várom, mikor szólal meg és milyen  énekes, előadó válik belőle?
    Kasó Tibor nem sokat változott, továbbra is jó zenész, bármennyire nem állunk közel egymás világához. Meglepően frappáns koncertet adott, és mű húzásai, túlkapásai ellenére, dalai tetszettek. Nagyon nagy szertettel vártuk a Csalógatóékat, a tanárnők ismét fergeteges koncertet adtak. Elhangzott egy daluk, Gárdonyi Géza: Fiamnak, amitől az ember minden szőrszála felbolydult, a lelke megremegett, könnyes szemmel hatódott meg s fordult saját emlékeibe, gondolataiba... csodálatos volt!
    Utánuk következett a Vendéghang nevű formáció koncertje, és itt nehéz szavakkal leírni a hatást. Csalógatóék harmóniája, finomsága szöges ellentéte a Vendéghang koncertjének.
A színpad mindent elbír, a fül már korlátokkal küzd. Folyton olyan érzésem volt, hogy adott egy csodálatos hangú, hangerejű, tehetséges énekesnő, aki nem akar emberi fülnek tetsző és elfogadható hangnemben énekelni. Mintha sok keresztes B vagy akármiben hajlandó csak megszólalni... Nem hallgattam végig a koncertet. Nem bírtam. Lehet, hogy bánni fogom, mert csak a belépő daluk volt ilyen avatatlan, tanulatlan fülnek, mint az enyém, - test idegen, de egyszerűen nem bírtam, amit művelt a zenével.
A hirtelen szünetben elmentünk Ildivel és Timivel húsvadászatra, mert Timi megéhezett. A környéken bóklászva megleltük az egyetlen nyitva tartó hambi büfét és megetettük Timit,  hogy végre csend legyen...
     Találtunk egy félre eső szegletben egy első körben morbidnak tűnő szobrot, amin azután sokat és elhivatottan gondolkodtunk, elméleteket gyártottunk, és talán helyt álló, talán nem, József Attila: Mama c. versére komponáltuk meg az ideológiáját. Jó elfoglaltság volt, építő jellegű és legalább láttunk valamit Győrből, amit máskor nem.
   Még egy pillanatra, engedd meg, hogy kalandozzak! Ahogy ott bandukoltunk az úton, egyszer csak hallottam valamit, ami nem oda való volt. Egy gép beszélt, mint egy üzenet rögzítő. Ilyeneket mondott, hogy " A 17B-jelzésű busz elhagyta az XY megállót. Várható érkezése 7 perc..." Aztán: " A 6-os jelzésű busz elhagyta a ZZS megállót, várható érkezése 5 perc..." És én csak álltam, a buszmegállóban, néztem a táblát, ami egy beszélő gép volt, mondta a magáét, ha kell, ha nem, és teljesen le voltam nyűgözve. És még mindig álltam, és csak azt mondogattam, hogy még egyet várjunk meg... csak még egyet hallgassunk meg... Mint a gyerekek... Belegondoltam, ezek után a győri ifjú fel megy Pestre, és a metrón, buszon, villamoson kívül senki sem szól hozzá. Ha itt Győrben egyedül érzi magát bárki, csak a buszmegállóig kell mennie, fel sem kell szállnia... Nagyon tetszett nekem...
     Visszatérve, a vacsora pizza volt, a Don Peppéből, mindenki kapott két nagy szeletet, volt hawaiis és csirkemelles, nagyon jól esett, finom, friss, meleg és egy bőven elég lett volna.
     Az esti koncertre érkezett az est költője, Zalán Tibor. Fogta a kis pizzácskáját, köszönt, jó étvágyat kívánva leült szembe velünk és jóízűen megvacsorált. Közvetlensége, kedvessége nem csak bozontos hajából és kócszakállából ered, olyan nyílt és szókimondó a tekintete, amilyen a versei... Elsőre megszerettem az egyéniségét.
     Kicsit előbb végeztünk a pizzázással, én beültem a nagy előadó teremben, ahol már Huzella Péter próbált, éppen a hangszeres beállítások zajlottak. Amatőr vagyok, nem készültem fel, hogy amit hallok, az egy tangóharmonika, és én annyira szeretem ezt a hangszert, hogy akár fel is vehettem volna a műsorból ezt a dallamot, ami itt elvarázsolt engem. Nem kapcsoltam, de a következőkben történtek miatt, jobb is így...

Huzella Péter és Huszár Mihály (harmonika, basszus)

         Ugyanis az történt, hogy egy véletlen gerjedés miatt, a gitár sikongó, éles hangot adott, gerjedt az erősítővel, és arra lettem figyelmes nagy elvarázsoltságomban, hogy Huzella Péter egy nagyon csúnya, fenékre hajazó rövid szót üvölt ki magából. Káromkodott, de én jobb szeretem azt a szót, hogy kármonkodott. Az esetek többségében ugyanis káromlás zajlik, de ez nem káromlás volt, hanem (affektálósan mondom magamban) a Huzella Péter csúnyát mondott. Nem is szó lepett meg, hanem az erő, amivel beleüvöltötte a mikrofonba. Azután sarkon fordult, a hátsó fal felé, önfegyelmezést tartott és bocsánatot kért. Nem tudom, milyen az, hogy a hangszer ilyet ad ki magából, nem tudom, milyen érzés egy megihletett pillanatban éri az embert egy sokkoló, mindent romba döntő hang, egy oda nem illő durva bántalom... De az erő volt az, ami engem megriasztott. Péterben hatalmas erő lakozik, ezt innentől már tudtam. És ez az erő, nagyon félelmet keltő volt számomra. (én lehet, egy mimóza vagyok). A koncerten nem is volt semmi baj, minden ment szépen. Ez az óriási erő, ez a sok minden tudás kijött szépen, a dalok jól szóltak, bár az előbb említett malőr miatt, (vártam a robbanást) a harmonikás részt elfelejtettem felvenni, pedig elhatároztam magam, hogy megpróbálkozom vele.... Zalán Tibor találkozása Krúdy Gyulával, ez volt a vers története, a címe pedig: Krúdy Óbudán, és nagyon nagyon tetszett, gyönyörű volt, csodálatosan szólt! Szeretném újra hallani, ez a végső esszenciám ebből a történetből...
     A koncert végén Zalán Tibort felhívták a színpadra, megérdemelt tapsvihart kapott munkásságának elismeréseként. Kapott ajándékba egy CD-t, amin verseinek megzenésítései szerepelnek, köztünk a mi Kócszakállú Hegedősünk is... Ennél nagyobb elismerést nem is kaphattunk volna, szerintem...

Színpadon Zalán Tibor, József Attila-díjas költő

Magdinak dödögtem, hogy kellene kérni autogramot Zalán Tibortól, de bennem nincs meg a bátorság, az élelmesség és a talpraesettség... Magdi előkapta az aznapi programot, odalépett Zalánhoz, és megkérte a maga bűbájos kedvességével, humorával, hogy hitelesítse a mai napi részvételét a programon. Zalán Tibor minden cikornya nélkül aláírta a papírt, s miután Magdi megköszönte a kedvességét, Zalán megköszönte Magdinak, hogy aláírást kért tőle... És ez most itt van nálam, mert Magdi nekem adta... Büszkén őrzöm, és köszönöm. Hát így zajlott ez a nap. A gálát nem vártuk meg, elindultunk haza, hogy időben érkezzünk.
    Arról nem volt szó, hogy kicsinykét betévedünk Budapestre, láttuk az esti Buda lecsengő forgalmát, a Móricz Zsigmond körtér, Villányi út, Alkotás út jellegzetességeit, majd a Délit, a Várat, a Citadellát, csak azért, mert elvétettük az M1ről a lehajtót, de egy régi barátnak hála, hamar megtaláltuk az alsó rakpartot, a 6-ost, majd az M6-osra vezető utat.
Hazaértünk. Sok minden történt velünk, és utóbb had mondjam el, jó volt. Ismét tanultunk látni, hallani, befogadni, újra és újra értékelni dolgokat. Sok ismerős arcot láttunk, mindenki érett, fejlődött, öregedett ( mi is)... Ami nem változott, s talán ez a lényeg, kortól, nemtől, elvarázsoltságtól  függetlenül, a zene, a versek, a dalok, a festmények még mindig nagyon-nagyon jól esnek, szükségünk van rá, hogy feltöltődhessünk...

Buják Ágnes munkái

http://www.netversfeszt.hu/#

VII. Netversfesztivál, Győr 2. rész

    Aludtam rá még egyet, és bízom benne, hogy értelmes esszencia születik belőle....
Ott tartottam, hogy kimaradt a reggeli. Az egyetlen, amiről magunknak kellett gondoskodnunk, nos, abban kudarcot vallottunk... Persze, ettem kekszet, bármit, ami elém került, de nem volt tőle jó érzésem.
    A helyszín, a József Attila Művelődési Ház volt, klassz kis parkkal, játszótérrel körbe véve a kertvárosi rész kellős közepén. Tetszett nagyon a szűk utcák ellenére, hogy nem panel tűztornyok vesznek körül, hanem sorházak, kis és nagyobbacska családi házak, de a pech ide is követte a szervezőket; közvetlenül a műv.ház mellett nagyméretű magánhajlék építkezési munkálatai zajlottak.Ne gondold, hogy jött a daru, betonkeverős autó, vagy ilyesmi, de a zajok időnként erősek voltak, betonelemek, sitt hullott, betonkeverő forgott, jöttek-mentek a munkások, szakasztott úgy, ahogyan azt kell.
   A műv.házban még alig volt valaki, gondoltuk, és ezen el is viccelődtünk előző este, hogy mi a reggeli matinéra érkezünk. (tudod, amelyikben az a szlogen, hogy "hagyd aludni az apát, anyát..."
    Azonnal felcsillant a szemem a jó képességű kávéautomata láttán, meg is rohamoztam, élvezettel kortyolva az ébresztő nedüt. Igen, és nem. Jól esett, de nem lett tőle jobb a belső remegésem. És akkor megláttam egy félig kinyílt ajtót, amire kíváncsiságom le is csapott azonnal. Úgy, kávéstól, ahogy nem illik, be is dugtam a fejem, és megláttam egy csomó képet a kiállító teremben... Ránéztem az ajtóra szegezett plakátra, PaeDH. Buják Ágnes kiállítása. Kicsit elméláztunk Zsóka nénivel, hogy mi lehet az a PaeDH, de arra jutottunk, hogy valamilyen doktorandusz lehet az alkotó. És azt vettem észre, hogy a képek bevonzottak mindenkit, tele lett velünk a terem, álltunk és bámultunk, fogadtuk be a látványt, a képeket, a színeket, hangulatokat, és arra gondoltam, hogy már megérte....

A képek címei nem látszanak, a színek, a témák magukért beszélnek...

Annyira jól esett látni, hogy azonnal előkaptam a telefonomat és elkezdtem megörökíteni a képeket. Szentül hiszem, hogy jót teszek azzal, hogy megmutatom mindenkinek Buják Ágnes munkáit, különben sosem tudnánk róla, hogy ilyen tehetséges, jó szemű, jó kezű és hihetetlen szín és tér látású művész.
A képekkel feltöltődve, bevallom, sokkal nyugodtabb lettem, képeztem valamiféle tartalékot a fellépés előtt.
Már nem érdekelt annyira a mikrofon, el tudtam hinni magamnak, hogy megbirkózom a feladattal. (Voltak hozzámszoktató próbáink, külön miattam, és ez is eszembe jutott a fellépés előtt.)
    Mi voltunk a másodikak, volt időnk egy kicsit még elpihenni a feladat megugrása előtt.
Meghallgattuk a 7. Bekezdés zenekart, és bizony arra gondoltam, hogy nagyon jók. Négy dalt játszottak, nem volt sok időnk meditálni, mert egyszerre csak szólított minket a színpadra Faggyas László, azaz Fagyi. Az átszerelés és leszerelés idejére tébláboltunk, de ahogyan haladtak a dolgok előre, úgy nőtt a feszültség is. Felsorakoztunk, asztalt kaptunk a hangszereknek, beálltunk jó nagy ívben, hogy aztán egymásra már nem igen támaszkodhattunk. Én nem hallottam senkit magamon kívül a színpadon, és ez talán hiba is volt. Magamra maradtam. A mikrofon egy ideig nézett velem farkasszemet, majd miután meg sem mozdult, próbáltam kicsit megidomítani szelíd piszkálgatással. Közben Fagyi olvasta fel az ismertetőnket, amit én írtam, de valahogy el is felejtettem, és csak a nevemre lettem figyelmes. Azt kérte, jelezzem, ki vagyok. Én, én vagyok, döbbentem meg, és meghajoltatott a közönség felé. Nem is matiné! - néztem körül... Uram Isten, vannak már páran! Nem telt ház, de majdnem félig volt a terem.
Persze, a mikrofon továbbra sem akart működni, pedig megbeszéltük, hogy előtte kipróbálom, beleszólok, hogy halljam a hangom. Addig szerencsétlenkedtem, míg egy hangtechnikus megszánt és fellépett, kilazította a csavarokat, beállította nekem.
 De először nem nekem kellett! Hanem Ildi hangszerének. Majd az Amikor hazatérsz c. dalban nekem is kellett, de csak a kezemnek a béka hang imitátor zenei eszközömnek... És csak majd aztán az Ártéri erdő dalánál kellett nekem a prózai részhez... És akkor rájöttem, hogy én és a mikrofon sohasem leszünk barátok, mert ennyire még sosem zavart, mint ekkor, a mi 15 percünkben. Ugyanis, ott meredezett az orrom előtt, bár jól hátra léptem, hogy kimásszon az intim szférámból, de akkor meg a kottaállványon lévő súgókat nem láttam! Atyaég! És Minden Földi Szentek! Kényszerképzeteimmel küzdve, hogy csak az én hangom fog majd nyekeregni a felvételen, és engem hallgat mindenki az erre érdemes kórus helyett, teljesen megbénította a vokálomat. Vinnyogtam egy keveset, majd azon gondolkodtam, hogyan árthatnék a legkevesebbet a kórusnak... Playbackeljek? Azt is leveszik, hogy ha ez az oldal nem szól. Még hátrább léptem, de már nem is voltam lassan a színpadon... Szóval, egészen a békahang következéséig szerencsétlenkedtem. Majd, miután ez is megvolt, koncentráltam az Ártéri erdő dalára... Fél oldalt álltam, szembe a mikrofonnal, és a szembe lévő csupasz falnak tudtam mondani a prózai részt, majd miután erre rájöttem, próbáltam a közönség felé fordulni, és büszke vagyok rá, teljesen fejből, hiba nélkül lement a lényeg...
Persze, mondhatnád, még jó hogy tudom, én írtam. De ez nem jelent semmit. Attól még számos okom volt elrontani, kiakadni és elmenekülni erről a becses helyről. Komplexusaimnak köszönhetően, a versem, dalom premierje maradandó emléket hagyott bennem. A bénázás, a félsz és fóbiám sütögetett egy bájos kudarcszerű képződményt a lelkemen. Hamar begyógyul, ebben bízom...
És hogy egyébként milyenek voltunk?
Értékelésem nem lehet teljes, mert nem hallottam még magunkat a felvételről. Belülről keveset tudunk észlelni és felfogni, ez már régi tapasztalás. Amit mi jónak hallunk, az nem is olyan jó. Amiről azt hisszük, hogy elrontottuk, azt általában észre sem veszik...
Tudnod kell, hogy mi ezen a fesztiválon egyedülállóak vagyunk. Egyetlen kórus sincs a fellépők között. Nincs és nem is lehet minket összehasonlítani a hangszeres fellépőkkel, zenekarokkal, és nem illik párhuzamba állítani a szóló énekesekkel sem. Mindegyik műfajnak megvannak az előnyei és a hátrányai is. Önmagában ezzel, hogy mi 13-an kiálltunk és énekeltünk, mondhatnád kezdetleges hangszereinkkel együtt kísértük magunkat, egy külön kategóriát alkottunk a fesztiválon. Verseink, dalaink muzikalitása, ötletei, színessége, könnyedsége Zsuzska irányításával, hozzáértésével születnek. És azt kell leszögeznem, és erre mi 13-an vagyunk a tanuk, hogy hallottuk saját dalainkat más előadóktól, nagyobb zenekaroktól, egyéniségektől, sőt, híres emberektől is ( lsd. Huzella Pétertől Ady Endre: Az úr érkezése), és nem csalódtunk a dalainkban. Büszkén vállalom, hogy a kórus így és azon kották alapján adja elő a megzenésített verseket, ahogyan azt Zsuzska megálmodta. Nincs szégyenkezni valónk. Néha hiányzik a kommunikáció a hallgatósággal, most is elveszett néhány fontos információ a dalainkról. Megfigyeltem, hogy azok az előadók, akik felkonferálják maguknak a dalokat, hozzá tesznek egy kicsit a történetükből, még ha nem is szól jól, és nem is jó igazán, nagyobb sikereket könyvelhet el, mert közvetlen barátként vonja be a hallgatóságot... Mint Hofi Géza, mikor azt mondja - " Te, figyelj, Haver!.." No nem ilyen szemtelenül, de személyesen, mintegy megérintve a vállát az embernek...
Tehát van javítanivalónk magunkon, mégpedig stilisztikai hibák. Magamra nézve kezdem, nekem nem szabad a mikrofonnal kísérleteznem... Nem érdemes...  Azután, valamelyikünknek kommunikálni kell a közönséggel, felvezetve a dalainkat, történetéből néhány nüansznyi érdekességgel... és kellene mellénk még néhány alkalmi hangszeres ember, hogy Zsuzska válláról lekerüljenek a terhek, tudjon szabadabban gondolkodni, játszani, alkotni, és hogy ne fáradjon el halálosan a finisben... És, ha még bírod, azt is láttam, hogy egy-két segítő ember, kísérő mennyit tud lendíteni a zenekaron, énekkaron, fellépőn...pl.  Kaját hoz, vizet készít, beállít, törődik, felmos, biztat, kedveskedik, szervez, apró dolgokat menedzsel a fellépés körül... Nekem ezek maradtak meg a fellépésünk utáni lecsengő adrenalinból. Tiszta, önkritikus gondolatok. Megbirkóztunk, működtünk eddig is, de sóvárogva néztem, hogy másoknak mennyivel könnyebb, hogy sofőrjük van, s a közlekedés stressze, fáradsága nem a fellépőre hárul... Zsuzska és Ildi ismét túl és azon is túl teljesítették a vállalásaikat, és ezek nem mennek ki az éterbe, nem tudja az, aki nincs benne, vezetni 210 km-et, majd kolbászolni egy ismereten városban, teljesíteni és teljesíteni, adni és adni... Ezúton is köszönöm, a dalos nép nevében mindkettőjüknek azt a pluszt, amit letettek az asztalra szervezésben, összefogásban a közösségéért.  Folyt. köv...

VII. Netversfesztivál, Győr 1. rész.

      Kötelességem lenne értékes és eseménydús élménybeszámolót készíteni, de még nem ülepedett le a másfél nap bennem. Fontosnak vélem, hogy személyes tapasztalataim, gondolataim legyenek megörökítve, mert bizonyos szempontból, önző az ember, maga akar emlékezni az élményére. Hogy ez másoknak is élmény vagy érdekesség, megint csak tiszta szerencse....
Egyrészt, mondhatom mindannyiunkról, hogy nehezen kezelhető elvárásaink voltak a fesztivállal kapcsolatban, hiszen, tavaly ilyenkor a VI.-ról majd kibuggyant belőlünk az élmények sora... Tehát, már volt összehasonlítási alapunk Gyomaendrődről. Akkor és ott olyan intenzitással éltük meg a fesztivált, hogy most is valamilyen katartikus élményre számítottunk.
     A körülmények, a tapasztalatok, olykor hozzá tesznek, fel vagy le értékelnek emlékeket. Nos, azt kell hogy megállapítsam magamban, hogy a tavalyi jobban feldobott engem, és akkor most nagyon igazságtalan vagyok ehhez a rendezvényhez....
     Lehet, hogy tavaly Gergely Ágnes bűvölt el jobban a maga hihetetlen intelligenciájával, rögtönzött irodalom órájával, vagy Sebő Ferenc a hatalmas és utánozhatatlan hangulatú koncertjével, vagy Gyomaendrődi környezet, a szívélyesség, vendégszeretet, csend és tisztelet adott jobban otthont az alkotóknak, nem tudom megítélni.
     Igazából nem lehet összehasonlítani a két rendezvényt. Mert ugyanis, maga az irodalom sem arról ismerszik meg, hogy idilli és probléma mentes, nyugodt és harmonikus építőköveken nyugszik. Figyelmeztetnem kell magam, hogy a költészet, a zene és a dalok a kopár sziklákon, háborús körülmények között is megélnek, születnek és teljesednek, sőt, a betiltás, üldözés legendásan maradandó antikolást hajt végre rajtuk, hiszen barlangokban, padláson, pincékben, illegális búvóhelyeken is tovább léteznek, új életre kelnek... Emlékeimben felsejlik egy erdélyi lány, aki azt mesélte, hogy késő éjjel jöttek össze egy félre eső fészerben, petróleum lámpa fényénél Szilágyi Domokos verseket olvasni egymásnak...
Tehát, nincs mit összehasonlítani, úgy kell értékelnem, mintha az első és az egyetlen egy lenne, megfoghatóvá és eltehetővé tennem, magamnak, rosszabb napokra kapaszkodóként, öröm emléknek, élménynek...
     Győrben jártunk az énekkarral, s nem számítottunk rá, hogy egy nagy város mivel jár együtt.... Kicsit azt hittük, hittem, hogy a nagyváros azt jelenti, hogy nagyobb érdeklődés, több hallgató, nagyobb tekintélyű eseménynek nézünk elébe...  Nem csak, hogy nem volt sok érdeklődő, nem előadó művész a közönség soraiban, hanem úgy tűnt, elvesztünk a város forgatagában. A győrieknek nem esett le, hogy milyen neves esemény csöppent a közvetlen közelükbe, elérhető távolságra, így aztán nem is szakadtak ki megszokott lapulásukból. A város élte a megszokott kis életét, a helyi lapokban megjelent interjúk, ismertetők sem keltették fel érdeklődésüket a nagy tavaszi mélázásából.
    Hihetetlen sok autó, hétvégi bevásárlós forgalom volt, hatalmasnak tűnő távolságról, a szállástól a rendezvény helyszínéig küzdöttük magunkat.
A szállásunk az Apor Vilmos Katolikus Iskola kollégiumában volt, mindenkinek jó szívvel ajánlom, akinek szállásra van szüksége Győrben. 6 db vendég szobájuk van, 4 ágyas, fürdőszobás, tágas, tiszta, olcsó és nyugodt szállást biztosítanak az erre járóknak. Egy gond van vele, kint van a város szélén. Autóval járhatóak a távolságok, de a történelmi belvárosból nem láttunk semmit, nagyon a város szélén közlekedtünk. Vagyis, amit mi itthon tervezgettünk, hogy sétálunk, nézelődünk kikapcsolódásképpen, arról nagyjából le is tehettünk. Egyetlen egy helyre jutottunk el, és pedig a bevásárló központba. De erről majd kicsit később....
     A szervezők briliáns, aprólékos és nagyon derekas munkát végeztek. Az étkezési lehetőségeket a finom kajákkal a rendezvény közelében, vagy a helyszínen oldották meg. Jóízű marha pörkölttel, savanyúval és desszerttel vártak minket péntek este a Nádor étterembe, amire ki volt írva, hogy Arrabona Lions Club. Gondosan ügyeltünk arra, amint beléptünk, hogy villogó szemmel, oroszlán üvöltést helyettesítő vicsorgással jelezzük, megjöttünk. Miután senki sem vicsorgott vissza ránk, eléggé gyermetegnek tartván a belépőt, leültünk és vicces Pincér Úr élcelődő kedvességével is megelégedtünk.  Ennek örömére, jól be is kajáltunk az első általunk látogatott program előtt. Tudod, mivel jár a teli has? Hm? Kókadással. 
(Lábjegyzet: politikai propaganda műsor zajlott a helyszín közelében, teli torokból tapsikoltak a népek, a szónokok nem győztek indulattal meggyőzni nyugdíjas, ücsörgő bizonytalankodókat, hivatásos, népszerű zenészek adtak lelkesítő koncertet... Szegény szervezőink! Amikor kijelölték az időpontot a fesztiválra, még szó sem volt választások előtti utolsó napról, és én még azt sem tudtam, hogy kampány csend sincs már... Megjegyzem, hiányolom. Mindegy, kik adták az ingyen műsort, bárki adja, zavart volna. Próbáltam arra figyelni, hogy miért jöttünk, mi a célunk, és maximálisan kizártam a külső világot, a politika minden aspektusát...)  
      És következett Ladányi Mihály-est, Berzevici Zoltán előadásában. Nem mintha nem érdekelt volna bennünket... Nem mintha nem lett volna jó... Én, és ezt most a magam nevében írom, élveztem. Addig a pillanatig teljes odaadással, amíg ki nem mondta a rettenetesnek tűnő mondatot Berzevici Zoltán: 32 dalt fogok elénekelni... Önkéntelenül gyors fejszámolásba kezdtem... Vajon mennyi egy dal? 1-3-5 perc? Már láttam magam lebukva a székről, szégyenszemre koppanni fog a fejem a padlón, unikornis szarvam lesz, és nekem tulképpen annyi... Sosem mosom le magamról, úgy fogok járni, mint a "Bruhahával"... (A Székely lakodalmas utolsó szakaszában, az 5 versszakos részből nekem négyig sikerült uhaha helyett bruhahát énekelni... És hagyták... Nem hazudok, hetekig sírva röhögtünk rajtam...)
Az elején, azt hiszem háromig számoltam a dalokat. Nem azért, mert nem tudok háromnál tovább számolni, de egyszer csak már nem számoltam. Belemélyedtem, felszippantott és elfelejtettem materialista lenni.... Emlékszem még egy pillanatra, hogy ismét eszembe jutott, hogy tán már eljutottunk a feléig...

Ladányi Mihály

     Érdekes volt, és azért nem untam meg, mert jó volt a srác, sokat mesélt személyes kapcsolatáról Ladányival, az életéről, a főbb tulajdonságairól, szokásairól, kalandjairól. Közel hozta, letette elénk életművét, még ha nem is volt mindig az az ember Ladányi, akit kedvelnék a hétköznapokban, kialakult egy gügye SZTK keretes szemüveg mögül kikukucskáló, hülyegyerekes fotóból egy Művész 3D-s egyénisége. Kissé piás, kocsmavédjegyű, érzékeny, érzelmes, kedves, humoros, szarkasztikus, önkritikus figura. Úgy éreztem, megint tanultam valamit. Tanultam látni egy mókás, kissé bohóc arc mögé bújó hatalmas Nagy Lelket.
A műsor végén Hangraforgóék is színpadra léptek Zoltán mellé, kísérték három dalban, és nem lehetett látni, hogy a hangszerelés nincs összepróbálva. Persze, jutott eszembe, egy igazi zenész bármire képes, bármit lejátszik a hangszerén, hiszen ezért csodálatos minden megnyilvánulásuk.

Berzevici Zoltán és a Hangraforgó

F. Sipos Bea és Berzevici Zoltán

     A koncert után kezdődött a Verskocsma, amely beszélgetésekből, oldott kapcsolatok kialakításából és együtt fogyasztott itókából állt. Ezt a programot kihagytuk, fáradtak voltunk, kimerültek, és még egyet kellett próbálnunk este, így visszamentünk a szállásunkra. Mire elkezdtünk próbálni, így is majd fél tíz volt.
Gyorsan lenyomtuk a dalainkat, javítgattunk, alakítgattunk még a kiegészítéseken, de nem bírtunk koncentrálni. Kicsit még beszélgettünk, vitáztunk, fotóztunk, aztán fél 11 felé mindenki bedobta a törülközőt. Jól aludtam, csak úgy ébredtem, mint akin átment hat kamion. Nem és nem tudtam felébredni rendesen. Hiányzott a rendes kávé, a reggeli bioritmusom, amiből már napokkal ezelőtt kizökkentem az éjszakázás miatt... Azt sem tudtam, hány óra van, milyen nap, milyen év...
    Még próbáltunk egyet ébredés után, csak a csapvízből kevert nescafé tartott ébren, és meg kell, hogy mondjam, nem eléggé... Hangom egyre bizonytalanabbul csengett, egyre rosszabbul éreztem magam- saját magamtól. Tudom ám, mi zavart, hogy verset kell mondanom, bele egy mikrofonba, és ettől nekem van egy jól szituált, intelligens fóbiám.
     Mikrofon és én, két külön világban élünk. Ő nem hall, én meg nem értek hozzá. Nem látok mögüle, nem tudom bekapcsolni, beállítani... A rádióban ezzel még nem volt semmi bajom. Velem volt Holéczi Panni, aki mint hangmérnök üzemelt mellettem és javítgatta feledékenységem bakijait. Ha kellett, figyelmeztetett, ha kellett igazított, ha kellett bökdösött, hogy ne felejtsem el lehúzni a zene alatt a kimenő hangokat. De itt nem volt velem Holéczi Panni. Mikor alakult ki ez a fóbia? Úgy emlékszem, az orgona koncerten, 2012. októberében már volt. Olyan halkan sikerült szöveget olvasnom, alig volt hallható a mondanivalóm, nem mertem belebeszélni, mert féltem, hogy harsogok.
      Anno' a rádióban fülesben beszéltem, hallgattam a kimenő hangomat, sosem zavart, hogy előttem lóg a mikrofon, nem is vettem tudomásul, hogy van. De ott, kezemben a szöveggel, tartva a mikrofont, nem tudtam összeegyeztetni a dolgokat. És ez azóta kísért. Ha beállítottam magamnak, akkor előttem használó elállította és az izgalomtól észre sem vettem, úgy maradt, így lelkesen a plafonnak, felfelé beszéltem, az arcom egy merő mikrofon volt, beleolvadtam, szinte csüggtem rajta, mint egy született dinka. Aztán volt olyan, hogy mellé ültem, nem kellett fognom, de akkor sem láttam ki mögüle. Kísért ez engem, nagyon. Vagy nem hallatszom, vagy nem látok, és az is zavar annyira, hogy bakizzam... Szóval, paráztam, rendesen...  És amikor, már rájöttem, mi a bajom, akkor tünetetek produkálva, el kezdtem éhes lenni...
    A reggeli. Hát, az nagyon hiányzott. Előző nap, mindannyian munkából jöttünk, kiestünk a taposó malomból, nem tudtunk előre gondolkodni, spájzolni az eseményre... Mivel korán kezdtünk reggel, 9 óra 20-kor már színpadon kellett állnunk, nem nagyon jutott idő próba után boltba menni, vásárolni, benyomni egy kiflit, teát, ücsörgős, ráhangolódós reggelit varázsolni magunknak. Hogy ez miért probléma, mikor egyébként délig általában egy falatot sem eszem? Mert az izgalom, a feszültség ezerrel marta a gyomromat, és akkor is megéheztem volna, ha nem akarok. De erről majd kicsit később mesélek... Folyt. köv...