Hogy mikor kezdődött, nem is tudom, mintha az idők elejétől tartana... Bármi, ami kibillent, általában nincs benne köszönet, eddig tudtam, hogyan reagálok az adott helyzetben, mostanra viszont nem.
Öregszem.
Kevesebb a toleranciám, a beleérző képességem, nem tudok felmenteni embereket a jóságomból adódó már-már birkaságból. Már nem megy. Ami talán a legrosszabb, nem is érdekel, hogy felmentsem, okot, indokot, vagy lelki rugókat keressek a cselekedetek mellé. Hajlamossá lettem megítélni, beskatulyázni embereket, egy mozzanat, tett vagy gesztus alapján, és mellette érzem a dilemmám, hogy tudom, ez nem helyes. Nem látom az új embereket teljes valójukban, nem úgy mint régen... Hogy felszívtam, megnéztem, beleláttam, megalkottam a véleményem, s ezt egy kis polcra téve, elkezdtem az alapos megfigyelés műveletét... Mint a Vasemberben, mikor megalkotja a páncélját egy szuper technológia segítségével. Elvesz, kicserél, kidob, betesz alkatrészeket, chippeket, aszerint, mi került a látóterébe, csak ez nálam tulajdonságok, érzelmek, megnyilvánulások, apró csipkék, lelki mozaikok voltak.
Olyan mélyen érdekeltek az emberek, hogy nem sajnáltam rá az időt, energiát, az agysejtjeimet, mint Poirot a nyomozáshoz, szürkeállományom javarészét azzal terhelni, hogy egy új archoz megfelelő külső és belső tulajdonságokat rendeljek.
Hogy mi történt velem? Hirtelen nem jövök rá, s nem is tudom mire fogni. Ha arra gondolok, hogy belefáradtam az emberekbe, nem mondok igazat. Nem az emberek fárasztanak, nem a munka, nem a nehézség, a kihívás, a taposómalom, hanem talán a szembejövő negatív tulajdonságok. A kicsinyesség, a megalázásra való igyekezet, a hatalommal való visszaélés, a különbségtétel ember és ember között, a mindennap megszúrok valakit, belerúgok, fitogtatok, gyakorolom a tejhatalom adta legnagyobb adományt, hogy bármit megtehetek...
És ettől nekem bezárulnak a megismerésre való igényeim. Dacolok minden lehetséges módon a saját világommal. Nem akarom kinyitni, újra kezdeni, újra tárgyalni, elhelyezkedem kívülre és várok. Tudom, hogy ez nem a legjobb megoldás, mert számomra jó rég nem olyan egyszerű a világ... Nem csak fehér és fekete, nem csak jó és rossz, nem csak barát vagy ellenség, millió szélsőséges álláspont létezik, ahhoz én túl sokat láttam az életből, hogy ennyire felszínesen ítéljek. Most mégis, talán önvédelemből, talán lázadásból, tehetetlenségből vagy mert így tanultam meg túlélni a megoldhatatlan rejtélyeket, visszatértem a felszínhez, az outsiderséghez, és itt vagyok, ahol nincs az én világom...
Nem érzem jól magam.
És most, hogy ezt leírtam, tudom, hogy ettől sem lesz jobb. Hiszen rögzítem, és nem engedem libegni, forogni, nyílni és múlni az érzést...
Azok a gondolatok villannak belém, amiket a minap kutyasétáltatás közben lépésről lépésre mondogattam a diktafonomba, hogy ne felejtsem el...
"Nem a hit, hanem a hitetlenség,
nem a lélek, hanem a lélektelenség...
Nem az okosság, hanem az okoskodás,
nem az idealista, hanem az ál-ideál
csorbítja a világ folyását..."
(P.A.: Lépésről lépésre)
(A vers még nem nyert végső formát, így az idézet kicsit túlzás... Ennyi van belőle... )
Lesz még harmónia, lesz még csend, csak most átmenetileg másnak van itt az ideje. Nem okoskodás ez, nem is okosság. Csak tapasztalatból született feltételezés. Sok puszi a túlpartról...
VálaszTörlésKöszönöm a biztató szavakat, igyekszem szem előtt tartani, hogy minden átmeneti, minden változik, csak mindig eszembe jut, hogy a pillanatok öregítenek, nem csak az évek... És ha egyszer, mint matuzsálem, rám tör a béke pelus csere után, járókeret társaságában, nyilván már késő...Jó, ez most szélsőség, elismerem, de van benne némi bölcsület. Most kellene feltalálni a kompromisszumot.
VálaszTörlés